Dzsungel-tanulmány

A szikár, deresedő fejű pákász három kamaszodó fiával és telő csípejű nagylányával ott verte fel ütött-kopott, sok vihart látott sátrát a nagy folyó egyik szigetének fűs, bokros partján, hajdani áradások emelte homokbucka oldalában, melynek suvadásos oldalából ki-kifehérlettek a több millió éve élt halak s egyéb vízilények megkövesedett csontjai.

A nyári éjszaka égboltja bátorítón kacsingató csillagaival oly bizalmat árasztón borult föléjük, mint valami hatalmas és minden veszedelem elől védelmet kínáló másik, örökkévaló sátor.

A pákász – miután pulyái a frissen vágott berki fűből, fűz- és nyárfalombból rögtönzött vackukon elaludtak – vetett még egy-két száraz uszadékfát a sátor előtt hamvadozó tűzre, s a fellobbanó, a víz tükrén is aranylón táncoló fényben megvizsgálta alkalmas csalétekkel ellátott horgait, s hogy mindent a legnagyobb reménységre jogosító állapotban talált, leült egy pokrócdarabra, pipára gyújtott, s néhány szippantás idejéig áhítattal és háládatossággal bámult a halat kínáló ősi vízre, a sorsot intéző csillagokra. És a természettől soha el nem szakadó pákász-ember avatottságával figyelte a madaraknak, apróbb állatoknak berkekből és nádasokból érkező, bizonyára jelentőségteljes üzengetéseit. S miután emberi hang, szomszédos, baráti vagy ellenséges törzsek halász-vadász területeiről egy sem zavarta meg a békés természetű állatvilág éjjeli üzenetváltásait, úgy vélte, jó helyen, szerencsés helyen ütötte fel a sátrát, s olyanszerű önelégültséggel kúszott be fekhelyére, mint valami családjára, törzsére nagy bölcsességgel gondot viselő kacika. Elaludt és mi sem háborgatta álmát.

Hajnalban ébredt a friss fű és lomb párájától fülledt ponyva alatt, alvó ivadékai mellől kikászálódott, s a folyó túlsó partján lilálló hegy mögül kibukkanó nap fényében pislogva lesietett a partra, s dobogó szívvel, de nagy óvatosan rendre kihuzigálta este bevetett horgait. A zsákmány kacikai-családapai önelégültségének legfőbb igazolására gazdag és változatos volt: az apróbbakat visszadobálva, három-négy félkarnyi halat rakhatott be haltartó szákjába. A szákot kicövekelte, s a fickándozó, ezüstös testű pontyokat és keszegeket most már biztonságban, jó mélyre visszasüllyesztette a vízbe, hadd lubickoljanak ott délig, amikor is örökre elbúcsúznak életadó elemüktől, és élettelenül, pikkelyüktől, belső részeiktől megfosztva, a parázs fölött izzó rostélyra kerülnek, és csontjuk nemsokára elkeveredik millió éves ősszüleik földi maradványaival…

A nap alig járt egyarasznyira a túlsó parti hosszú lábú füzes koronái felett, amikor a hangot jól vezető folyó ütemes emberi kiáltásokat hozott, s evezőlapátok pacskolását. A vezényszószerű kiáltásokat hamarosan vad hangzavar, összevissza ordítozás váltotta fel, melyekben a jó fülű pákász – nem kis aggodalommal figyelve már az ütemes vezényszavakat is – erőteljes férfihangokba, mutáló kamaszhangokba keveredő női rikoltásokat vélt felismerni. Felkapaszkodott a sátor fölött sárgálló homokdombra, s szemét tenyerével árnyékolva, riadtan kémlelt a holtág túlsó oldalán terülő kisebb sziget felé.

Az összevissza kiabálás egyre erősödött, és már semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy más vizekről érkezett, céltudatos partraszállók örömujjongásai és diadalordításai. És csakugyan: három kőhajításnyira, éppen átellenben a zavartalan és horgászbékességet kereső férfiú sátrával, egy tucat félmeztelen emberi lény hozta ki a partra két kunkorodó orrú, barnára és zöldre mázolt csónakját – egy, ebből a távolságból fel nem ismerhető törzs fiatalabb, az ő csemetéivel körülbelül egyívású nemzedékhez tartoztak, s amint tüzetesebb vizsgálódás árán megállapította, két nőnemű egyed is volt közöttük, s ez a tény a partraszálló törzs esetleges ellenséges magatartása felől jólesően oszlatta el aggodalmait. A lázas sürgés-forgásnak odaát hamarosan látható eredménye mutatkozott: két, egymástól arasznyira felállított hatalmas zöld sátor, melyekben a jövevények állandó karattyolás és rikoltozás közepette, mintegy a két hajlék otthonosságát kipróbálandó, az egyenként bemászó nőnemű egyedek után sorra ki- és bemászkáltak.

A szikár férfiú deresedő fejét furcsállóan csóválva már-már azt a szót kereste, mellyel egy-két emberöltővel ennek előtte ama jóval nagyobb hajlékokat illették, amelyekbe egy vagy több nőnemű lényhez a törzs hímnemű egyedei hosszabb-rövidebb időre bemásztak, azonban rosszhiszeműségét az utolsó pillanatban sikerült elhessentenie. Minden bizonnyal csak a sátor belsejét igyekeznek kényelmessé és meghitté varázsolni a velük született szépérzékkel, s ehhez nélkülözhetetlen mindkét sátorban a nők állandó jelenléte.

Telt a szép délelőtt; gyermekei sorra kibújtak, a zsákmányt megvizsgálták, és dicsérő szavak mezei virágjával fontak duzzadó önérzetű apjuk deres fejére koszorút. Megmosakodtak a holtág hűs vizében, s jobb híján az életkorukra már aligha jellemző játszadozásba fogtak: a gyermekkorból éppen kilépettek visszaeső kedvével ástak barlangokat a mart homokjába, vagy iszapvárakat építgettek, s a víz fel-felcsapó hullámai ellen vesszőfonással vették körül. A túlsó szigeten nyüzsgölődő, rikácsoló idegen törzs jelenlétének nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.

Azt, hogy a nap lassan és méltóságteljesen delelő felé emelkedett, egy szomszédos bucka mögül kihömpölygő röffenések, visítások jelezték, valamint két borzas, sovány terelőkutyuska ügybuzgó vakkantásai. A csürhe nyomában karikás ostorával vígan pattintgatva – oldalán kulacs, termetéhez képest hatalmas bőrtarisznya –, hivatalának még a kutyáknál is nagyobb fontosságot tulajdonítva, botorkált a feltúrt legelő hepehupái közt egy tízéves forma, szalmakalapos, rongyos kis pásztorfiú.

A horgász aggodalmasan figyelte a testes emsék, lógó emlőjű kocák, s a köztük visítva szaladgáló, hempergő malacok vonulásának irányát, de kiváltképpen egy jó méternyi magas, kandúrhátú, sovány, öreg, kopott oldalú példányét, mely így messziről gyanítva csakis a kan lehetett; az ilyen félvad, kondájukat féltő kanok idegenekkel szemben tanúsított ellenséges indulatáról több átélt vagy hallott eset tanúskodott… Ha gondolnak egyet, s idetódulnak az ő homokbuckájuk alatt elterülő part- és vízszegélyre, kockázatos lesz erőszakos fellépéssel megkísérelni elkergetésüket. Sehol egy alkalmas dorong, amivel hatékonyan lehetne fellépni ellenük, node sebaj, a pásztorfiúnak felajánlható jó falatok majd csak célhoz vezetnek.

Így morfondírozott magában a zsákmányért és gyermekeiért aggodalmaskodó pákász, amíg a sertések szerencsésen be nem vonultak s el nem heveredtek a szomszédos bucka alatti pocsolyába. Csak olykor árulták el egy-egy röffentéssel vagy visítással nem kívánatos közelségüket.

Nem mindig onnan jő a vész, hová szemed vigyázva néz – mondja egy régi közmondás. Most sem onnan jött, vagyis nem disznó, hanem ember formájában. Méghozzá szép csendesen, színesen és látványosan jött, és sokáig nem is sejttette veszedelem voltát. De annak, hogy csendes közeledése már magát a veszedelmet jelezte, a pákász csak később ébredt tudatára. Tizenhárom félmeztelen, tetovált testű, idegen törzsbeli harcos, köztük két nem kevésbé félmeztelen sörényes amazon közeledett kettesével vagy libasorban a két sziget közti, szénásszekereknek rakott és most félig víz alatt álló kőtöltésen. Frissen felvert sátraikat valamilyen magasabb cél érdekében sebtiben odahagyták…

A pákász ott állt horgai tövében a parton, s rövid szárú pipájából csendesen pöfékelt. Gyermekei a menedékes, vízmosta partban ásott odúkban hűsöltek, csak a lány állt künn a parton, és a halakat nem zavaró, halk csörömpöléssel, óvatos pacskolással mosogatta, sikálta kezdetleges evőkészségeiket; tükörképét gyönyörűséggel ringatta a fodrozódó víztükör.

Azok már a sűrű közepén innen caplattak, s a horgász most már közelebbről is megmustrálhatta őket. Tizennyolc-húsz éves erőteljes sihederek tették ki a derékhadat, nagy szál bozontos hajú legények, szőkék és barnák vegyesen, s fejjel emelkedett ki közülük egy vörös hajú óriás, talán maga a kacika. Egy-két vézna kamasz képviselte az utóhadat. A két nőnemű egyed – öltözetük a hímneműekétől csupán egy mellükre kötözött tarka rongydarabbal különbözött – egy-egy fejlett izomzatú hím derekát ölelve, ringó járással szántotta a bokáig érő vizet. Az egyik görbe lábú harcos kezében hosszú pálcára erősített zöld hadizászló – egyébként semminemű fegyver, se íj, se lándzsa, se hajítók és semelyiküknél sem, ami a felvonulás célját illetően ismét csak megnyugtatta.

Körülbelül tízlépésnyire tőle a vízmosta kőgátról szótlanul a partra ereszkedtek, s mikor egytől egyig kint voltak, tömörülve, vörös hajú kacikájukat, oldalán a két nővel, mintegy védelmi gyűrűbe fogva megálltak, s bámulni kezdtek látszólag barátságos szakmai érdeklődéssel a horgász felé. Megszokta, hogy horgászat közben kérdésekkel vagy fölényes tanácsokkal zaklassák; csak egy pillanatra nézett fel, s hogy esetleges érdeklődésük elől elzárkózzék, mindjárt fordult is vissza a botjai felé.

Ebben a pillanatban valamelyikük, a hang magasságából ítélve éppenséggel a kacika, jó hangosan, szinte bődülve, hogy ne csak harcostársai, hanem a horgász is meghallhassa, vagy egyenesen neki adresszálva, mondott valamit. A félig idegen szavakból alkotott összetett mondat első részében is volt már egy jelző – lányára vonatkozott –, mely elég volt ahhoz, hogy felforralja a legbékésebb pákász apa vérét; második részében óhajtó módban fejezte ki, mi mindent szeretne művelni itt helyben a leánnyal.

A pákász felpattant ülőhelyéről. Szíve irtózatos dobogásba kezdett, szeme előtt a vértolulástól fekete-fehér foltok táncoltak, s bal keze reszketve tapogatta ki egyetlen fegyverét, az oldalán lógó tarisznyába lapuló nagy, halbelező kést.

Mozdulatára hatalmas röhögőkórus volt a válasz, s valami csataordítás, mely vértől zubogó fülébe „ahiráubezsnek” hallatszott, és sokáig keringett visszhangozva a két part füzesei közt. Leánya halálsápadtan rohant mögéje, és könyörgő, zokogástól csukló szavak kíséretében fogta le mindkét karját.

„Ahirá-ubezs” – harsant a második csataordítás, mely most már röhögéstől mentesen, még nagyobb hangerővel visszhangoztatta meg talán a mennyboltot is, s a homokodúkban kuporgó fiúgyermekeket úgyszólván kirobbantotta hűvös enyhelyükről. Ezek is apjuk mögé álltak, részben védekezésül, részben védelemül.

Farkasszemet néztek. De milyen szemekkel?! Még hagyján a bamba érdeklődés, mely egy-két, talán jóindulatú ellenfelük szeméből áradt; a vigyori, nyegle, fintorokkal kísért, majdnem kacsintó kihívás is elviselhető lett volna, de végképp érthetetlenül és magában is gyilkolóan hatott a deresedő férfiúra három-négy ifjú harcos, de főként a két lány szúrós szeméből izzó gyűlölet. És ezeknek a szemeknek össztüzében szándékuk felől immár semmi reményt sem táplálva, lánya egyre görcsösebb szorításában, háta mögött szepegő vagy rémülten néma fiaival kereste az apa lázas, cikázó gondolatokkal a menekülés, e szörnyű megaláztató helyzetből való kijutás módját. Annak az ősi pákásztörzsnek íratlan törvényei, amelyhez tartozott, a mindenáron való leszámolás kényszerét fokozták benne: ez a fajta legalábbvaló kihívás minden idők óta vért kívánt, de – sugallta közben az életösztön, a józan megfontolás – csak ő húzhatná a rövidebbet, ha őrjöngő kétségbeesésében a többszörös túlerővel szembeszáll; holttestét a vízbe dobják, fiait összeverik, menekülésre kényszerítik, és zsákmányuk marad a leány…

A kacika pedig hármat lépett feléje, és harcosai egyetlen hullámban követték.

– Majrés vagy, fater – vigyorgatta rá hatalmas fiatal fogsorát a kacika. – Avec a francba, a csaj marad! – és még egyet lépett előre.

A pákász egyetlen mozdulattal kitépte magát lánya szorításából, és tarsolyából előrántotta a hosszú vadászkést, élét kinyitotta, hogy csak úgy kattant, és leszegett fővel, feszülő karizmokkal várta a kacika közeledését, akitől alig három lépés választotta el.

– Ahirá-ubezs! – harsant fel harmadszor is, és most már vérfagylalón, a törzsi csataordítás. A vigyorgás, a bamba kandiság eltűnt a szemükből, mind a tizenhárman azt a szúrós gyilkoló tekintetet lövellték rá, ami az előző pillanatban még csak öt-hat szempárból villogott. S az óriástermetű, vörös hajú harcos már-már ismét előrelendült, amikor valamelyik hátvédül hagyott vagy hunyászkodó kamasz mutáló hangon besipította a halálközeli csendbe:

– Nincs mese, Csöpi, húzz be neki!

A nyilvánvaló buzdításul elhangzott szavak azonban inkább kijózanítóan hangzottak. A fogalmazás – nincs mese – pontosan fejezte ki, hogy életről vagy halálról van szó ezekben a pillanatokban, s ez a felismerés magát a kacikát torpantotta meg, akit törzse, fejlett humorérzékre vallón, Csöpinek nevezett. Az ő pillanatnyi habozását használta fel az egyik lány – aki szintén jobbnak látta már első hímjének kockázatos vállalkozását abbahagyatni –, hogy hirtelen megragadja hátrafeszülő jobb öklét, nagyot rántson rajta, jobb belátásra térítő, suttogó rábeszélés kíséretében. Az óriás előbb csak félfordulatra kényszerült a rándítás következtében, aztán hagyta magát vezetni. A lány hátrább rángatta, a harcosoknak előbb még támadó, immár védelmi gyűrűjébe. Ez elég volt, hogy minden vezényszó vagy újabb haditanács nélkül mindnyájan sarkon forduljanak, s néhány ravasz vagy bambán fenyegető, de már korántsem szúrósan gyilkos hátrapillantás után tolongva, majdnem egymást tiporva hömpölyögjenek el a szomszédos homokbucka felé.

A pákász – sok dühöngő vihar szeszélyét tapasztalta ki életében – a támadók elvonulását inkább hadicselnek tartotta; többször átélte ugyanis, hagy a mennydörgés, villámlás, felhőszakadás erőre kap egy-egy rövid szünet után. Ellenfeleinek harcmodora pedig – a lovagiatlanság, a túlerőben való bizakodás, az ocsmány szavakból formált „hadüzenet”, a támadás csürhében történő, előzetes haditervet alig feltételezhető módja, s kivált gyáva és hirtelen meghátrálásuk – arra a következtetésre juttatta, hogy alkalmasint kóbor kannibál törzzsel van dolga, amilyeneknek felbukkanásáról a hegyeken túli síkságról néhány évvel ennekelőtte több egybehangzó hír jutott a fülébe… ezekről pedig köztudomású, hogy gyávaságukkal nagyfokú alattomosság és szívósság párosul, kudarcba fulladt támadásaikat nem restek más módszerrel elölről kezdeni. Éppen ezért továbbra is ugyanabban az elszántan védekező állásban maradt, csak görcsös nekifeszülése lazult valamennyire, s már-már szűnni kezdett tomboló szívverése. Leánya szipogása közvetlenül válla mögül hallatszott, intett neki, hogy hagyja abba; fiai feltápászkodtak, a legkisebbik mögéje került, megszorította bicskát szorító kezét, felkacsintott rá diadalmasan: Győztünk, apu!

A pákász azonban még nem érezte elérkezettnek a pillanatot törzsi diadalordításuk – ahum-dihidum-dihidum! – tánclépésben való elharsantására. Nem tévedett.

A támadók ugyan már egy jó kőhajításnyira voltak a szomszédos homokbucka oldalában, de vissza-visszapillantásaik, suttogó tanakodásaik arra intették, hogy még szemmel tartsa őket. S ebben a pillanatban négyen-öten hirtelen lehajoltak, majd villámgyorsan felegyenesedtek, s mielőtt gyermekeit figyelmeztette volna, kőzáport zúdítottak reájuk. A középső fia combon találva vinnyogott fel, a többiek sértetlenül ugrottak vissza a part alá. Az öklömnyi kövek – ott találták őket a homokdomb egyik kavicsréteggel bélelt suvadása alatt – szörnyű zúgással csapódtak be fejétől egy-egy araszra a holtág vizébe. S aztán újabb össztűz keletkezett; a támadó törzs legjobb dobói kezébe a többiek adogatták az újabb kisebb-nagyobb kavicsokat, melyek közül némelyik egy ökör leterítésére is elég lett volna. A pákász nem ugorhatott fedezékbe – ellenfelei visszajönnének, s egyszerűen „lelépnék” –, tehát nyílt terepen kellett elfogadja, és ide-oda ugrándozással parírozza a feléje repülő kavicsokat. Támadói legfőbb gyönyörűségére. Csataordításuk ismét felharsant, vezényszó és újabb kőzápor követte, s utána hahotázás, visító röhögés kórusa. Érezte, nem sokáig győzi ezt a bakugrándozást, előbb-utóbb harcképtelenné teszi egy vagy két ökölnyi kődarab. Egyetlen megoldás marad, közéjük rontani így, egy szál késsel, zihálva, hörögve, már-már végkimerülésben.

De csodák csodája, a negyedik vagy ötödik sortűz után több nem következett, támadói ide-oda fordultak, le-lehajoltak, s keresgélésükből a homokban arra következtetett, hogy kifogyott a „lőszerük”. Elég az hozzá, továbbvonultak olyanszerű összevissza kajabálásban, mint bizonyos majomtörzsekről beszélik a messze földet bejárt utazók.

A horgász kését a fűre dobta, melléje rogyott, s arcát, mintha szörnyű szégyen és gyalázat elől rejtené, felhúzott, remegő térde közé szorította. Gyermekei tanúi voltak megalázó szökdécselésének a zúgva repülő kövek mérges darazsai között. Sohase fogják elfelejteni! Miért nem oroszlán, hogy közéjük rontson, hogy ízzé-porrá szaggassa őket! Miért nem hegyi óriás, hogy buzogánya egyetlen csapásával földre sújtsa az elvetemülteket. Miért tűri cinkosan a hatalmas erő, mely a világot összetartja, a hitványságnak és alattomosságnak ekkora diadalát!?

Ki tudja, meddig ült volna így, a megalázottság és kimerültség szobra, fejét mind mélyebbre nyomva térde közé, mint az árvizek által a homokbuckákból ki-kimosott ősnép zsugorítottan eltemetett halottjai – ha hirtelen új, nyugtalanító hangok nem keverednek a távolodó ellenséges törzs rikoltásaiba: visítás, röfögés, horkantás változatai, valamint kutyák nyüszítése, mordulása, csaholása. S végül egy éles, kétségbeesett gyermekhang: segítség!

A horgász felpattant, a csatazaj irányába nézett. Azok ott, a harmadik homokbucka táján, tőlük alig egy nyíllövésnyire, már javában dobálták a békésen delelő disznócsordát, ugyanúgy, mint ahogy őket az előbb. A pásztorfiú kalapját elejtve inalt, folyton kiabálva a pirosló fedelű falu felé. A két hitvány, macska nagyságú puli, kövek záporában, lesántulva szegődött a nyomába, míg el nem nyelte őket valami tüskebozót. Ahirá-ubezs! – harsant diadalmasan, és repültek a kövek, a nap hevében kőkeményre száradt túrásrögök a disznók oldalának, fejének, lábának, hogy hanyatt-homlok kezdtek menekülni, visítva, röfögve, amerre a szemük látott. Az egyik harcos egy lábon talált lesántult malac után vetette magát, s a társai harcias biztatása közben sikerült is hátsó lábát elkapnia. A malac kétségbeesett visítása minden eddiginél élesebben tört ki az általános emberi és állati hangzavarból. És ekkor az egyik mélyebb dágványból hatalmas, iszapos-mocskos fekete test emelkedett ki, a kan, mely eddig a csihi-puhira egyelőre, úgy látszik, rá se hederített, vagy elvből nem zavartatta magát az őt ősi törvény szerint megillető déli sziesztájában. Ivadékának életveszélyt jelző, majdnem sípoló visításától azonban megértette, hogy ennek fele se tréfa, hogy cselekedni kell – s nagyot horkantva tápászkodott fel a langyos pocsolyából, az iszapot lerázta magáról, hogy csak úgy csattogott a füle-farka, és tompa, mély horkantásokkal, fejét magasra tartva, agyarát csattogtatva, galoppban a támadók sűrűjébe rontott. Fejét leszegte, öklelt. Jobbra-balra forgott, hol egyiknek, hol másiknak vágott oda, körbeperdült, a futók után vetette magát. Egy-két rög csattant a fején, döndült sovány oldalán, de oda se neki, mintha csak simogatták volna. A kutyák, úgy látszik, lesben figyelték a fejleményeket, mert most sántaságukat is feledve rontottak elő, s iszonyú vicsorgással a hanyatt-homlok menekülő harcosok után vetették magukat: bokájukat mardosták, másodpercekre nadrágjukba akaszkodtak, s a csatateret egy perc alatt megtisztították. Elsőnek az óriás termetű kacika érte el a holtágat, és fejessel vetette bele magát a disznóganajos, hinaras pocsolyába. A két leány visongva gázolt a nyomába. A zászlóhordozó karikalábú harcos, ahogy a kan elől botjával hadonászva hátrált, keresztülbukfencezett egy ember nagyságú vízhozta tuskón, majd négykézláb menekült tovább, s krokodil módra evickélt be a mocsárba. Nemsokára mind a tizenhárman a túlsó part felé csapdosták, nyeldesték a vizet, ki szabályos, ki csubukoló kutyaúszással, üvöltve, bömbölve, egymást rugdosva, tiporva. A kan kielégítetlen dühében sürgött-forgott egy darabig a parton, nagyokat fújt, prüsszögött, csak úgy köpte az agyarára rakódott iszapos habot, mintha a lihegő kutyákat uszította volna a menekülők után, aztán mint aki dolgát jól végezte, szép csendesen visszahevert kiváltságosan nagy, terebélyes dágványába, csak a fejét tartotta kiemelve, fülét hegyezve. Hívogató, bátorító röffentésekkel jelezte szétszaladt feleségeinek és ivadékainak a veszedelem elmúltát.

A támadók nagy üggyel-bajjal kievickéltek a túlsó partra; volt, aki rögtön lerogyott a sáte közé, és ott nyalogatta sebeit, más a sebesültekkel mit sem törődve csörtetett be a sűrű füzesbe, mintha még mindig a kan agyarainak csattogását hallotta volna a hátában.

A pákász – ha az imént még megaláztatásán dühöngött és szégyenkezett – most már kicsinyhitűségét restellte: mért nem bízott jobban a természet s a világgal egy emberi lélek erejében, mely íme, csodát mívelt. Ugyanis amaz eleinte még homályos, tapogatózó sejtelem, mely a kan váratlan beavatkozása pillanataiban ébredt benne, egyre inkább felismeréssé erősödött, s végül a támadók teljes veresége láttán meggyőződése lett: a kanban az ő akarata érvényesült. A kan diadala az ő győzelme volt. El is határozta, hogy talizmánját, a kalapján fehérlő halállkapcsot kanagyarral egészíti ki, a kan segítségével történt szerencsés megmenekülésének emlékére.

– Győztünk! – fordult gyermekeihez, és megpróbált mosolyogni hozzá.

– Ahum-ahum! Dihidum-dihidum! – harsant a felkiáltás öt torokból, s a gyerekek vidám ugrándozással táncolták körül apjukat.

E pillanatban karcsú, fellobogózott kék csónak siklott táborhelyük elé, s a benne ülő szőke szakállas, fekete szemüvegű férfiú idegen nyelven kiáltott valamit. Nem értették. Erre evezőit a csónakba húzta, egy tarisznyában kotorászni kezdett, térképet vett elő, és bökögetni kezdte a mutatóujjával, vagyis így adta értésükre, hogy eltévedt a szigetek között, szeretné tudni, hol van.

– Hier Kisoroszi! Dort Verőce! – kiáltott a pákász. Az idegen egy darabig vizsgálta a térképet, majd örvendezve kiáltott valami köszönetet, és továbbevezett a túlsó part felé.

– Ne arra, az istenért! A nyílt Dunára! – ordította utána a pákász, és kézzel-lábbal integetett. – Ott kannibálok vannak! – S a nyárfák alatt zöldellő sátortáborra mutatott.

Az idegen rémülten faroltatta meg karcsú csónakját, s hatalmas evezőcsapásokkal vágott neki a nagy Dunának Verőce felé.