Az akragasi halászverseny

Phalaris, a siciliai hajdani Akragas tyrannusa, sűrű gyakorsággal cserélgeté fényűző udvartartása embereit; ezek közül nem egy éppenséggel ama rettentő ércbikában végezte, amelyről még évezredek múlva is beszélnek Siciliában. Legutóbb az udvari főhalászság tisztsége ürült meg; éppen ezért a kényúr – hogy a derék öreg halászmesternek méltó utódja kerüljön – nyilvános halászversenyt hirdetett. A versenyen részt vehetett minden ötven éven aluli akragasi polgár, ki-ki egy-egy segítőtárssal; s a pálma majd azé, aki a legnagyobb halat fogja. A verseny színterét pedig a tengerpart szikláin épült kastélyának bástyájában jelölte meg, mint ahonnan halászni: a hosszú zsineget tízölnyi mélységbe lógatni, a halaknak csalétek körüli táncát, majd megfogottan, vad vergelődését s a hosszú pályán való felhúzatásukat figyelni: a legszínpadiasabb, azaz egy nagyszabású, elfinomult zsarnok fantáziáját feltétlenül kielégítő dolog.

A kitűzött napon, alighogy a hajnal rózsás ujjaival tapogatni kezdé a gömbölyded eget, seregelni kezdtek a versenyben részt venni kívánók s a bámészkodók. Nem csoda! Hisz a halászokat még közönséges napokon is mindig körülveszi a szurkolók hada, hát hogyne tódultak volna ezen a jeles napon! Mert minden ember halász, csak sok még nem tudja magáról. Tódultak bizony, mégpedig olyan tömegben, amilyenben csak az évente egyszer rendezett phallophoriákra szokás, amelyeken tudvalevőleg a város hajadonai furcsábbnál furcsább bálványokat hordoznak körül… Ott zsinatoltak a tengerparti magas vár falai körül, s megfáradt tengeri madarak módjaira telepedtek meg a bástyák két oldalán, tanyát vertek a kaktuszbozótos, euphorbiás sziklákon, s elemózsiázással, pénzezéssel, vagy éppen malmozással óhajtották a verseny kezdetéig múlatni az időt. Lent, a határtalannak tetsző, de jobb távcső szerint Afrika partjaival szegett, s még az éjszaka sűrű szellemeitől kissé sötétes vízen (a tenger tovább őrzi az éjszakát, mint az ég: nehéz munkával kell kiöblögetnie magából) a zsarnok felcicomázott hadi- és kéjbárkái lebegtek.

Amikor Phoebus kocsijának aranyos rúdját elbillentette a zenit felé, a bástya kapuja éktelen csikorgással megnyittatott, s a különféle rostálásokon szerencsésen átesett tizenkét halászmester segédestül bebocsáttatott. A többit, valami háromszázat, rongyosság, ótvarosság, nyápicság vagy élemedett koruk miatt a palotaőrök sűrű korbácsütésekkel hazakergették. Ekkor a kürtök megharsantak, kitárultak a belső kapuk is, és a zsarnok, alattvalóinak eget verő üdvrivalgása közepett megjelent, s helyet foglalt a magas, egyenesen erre az alkalomra ácsolt, bíborszőnyeggel borított, tövestül kiásott sudár pálmákkal árnyékosított dobogón. A tizenkét halász egyenként elébe járult, leborultak s megcsókolták aranyos saruba bújtatott, illatos olajokkal való friss kenegetéstől még párállá, rózsaszínű lábát; a kényúr kegyelmesen legyintett, s közbe be-bekapott egy-egy mézes fügét, mely csemege garmadában állott a keze ügyében, kagyló formájú tálon. A halászok ezután elfoglalták megjelölt helyüket a bástyán; mind tagbaszakadt, javakorabeli férfiak valának, a tenger és a halál eljegyezettjei; némelyiknek orcája a sok halászástól, a halakkal való állandó érintkezéstől valósággal halszerűvé változott: szájuk megszélesedett, ragadozóvá vált, szemük összeszűkült, megkerekedett, nemigen tudtak vele pislantani; lábszáraik a rengeteg sós tajtéktól kiszáradtak, megrepedeztek: a fűrészhal pikkelyes testéhez lettek hasonlatosak. Most, ahogy horgaikkal, köteleikkel, csalétkeik garmadáival a bástyafalon tettre készen álltak, olyanok voltak, mint valami gyürkőző, elszánt várvédő katonák. Szemük máris a tengerre meredt: a víz színéből, a szél szagából és irányából óhajtották megállapítani, miféle csalétek lesz ma a legalkalmasabb. A szomszédos sziklán öreg tengeri fenyő árnyékában feleségeik: tizenkét asszony, s egy sereg gyermek szorongott, de ezekkel a halászok immár édeskeveset törődtek: a vérbeli halász, mihelyt kiteszi lábát háza kapuján, már csak a vízbelieknek él. Tehát az asszonyok hiába integettek csókot feléjük, a gyermekek hiába óbégattak, ahogy a torkukon kifért; bár a verseny még meg sem kezdődött, ők lélekben, képzeletben máris óriási delfinekkel és tintahalakkal tusáztak.

A kürt ismét felharsant, a halászok munkához láttak, gyors és mégis akkurátus mozdulattal felhúzták a csalétket – zöldbékát, pelyhes kicsirucát, melynek, hogy el ne pusztuljon, nem a testébe szúrták, hanem csak a hónalja alá szerelték a rettentő kampós rézhorgot – egy-egy jókora sajtot, lucskos, öklömnyi májat vagy néhány kövér lótetűt: ki-ki azt, amit e napon legcélravezetőbbnek tartott, Meg vala engedve nekik egyszerre több horog bevetése is – azonban az eredmény majd aszerint bíráltatik el, hogy ki hány horoggal dolgozott. A kötelek, zsinegek surrogtak az orsókon, meg-megvillantak a tenger felett, majd eltűntek a mélyben, csak a nehezékek csobbanása hallatszott, és fel-feltűnt becsapódásuk helyén egy-egy ezüstös folt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak, csak szemmel vagy kézzel adogattak jelt segítőiknek.

Phalaris gyermekkorában szenvedélyes horgász vala, sőt, ha országló gondjai megengedték, s nem akadt aznap valami izgalmasabb szórakozás, még mostanság is el-elhalászgatott üres óráiban. Tehát a mesterséghez konyított valamit. Ilyenformán azt is tudta, hogy jó félóráig nemigen eshetik fogás: a sok becuppanó ólom, zsineg és miegymás a halakat feltétlenül elhessenti, s időbe telik, amíg visszaóvakodnak. Éppen ezért hosszú, kilenc lencséből álló egyiptomi látcsövét leereszté, s az egyik halász mögött sürgő-forgó fiúcskára mutatva, valamit odasúgott a mellette ülő főemberek egyikének. A szakállas úr csodálkozólag tekintett a fiúcskára, majd felkelt, a halászhoz totyogott, s a zsarnok elé vonta.

– Hogy hínak?

– Philoemon a nevem, kegyelmes urunk – borult elébe a halász –, mivel lehetek még nagyobb szolgálatodra?

– Miért hoztál ide gyermeket? Talán a fiad éppen?

– A fiam, ó, nagyúr! Ő az én szemem fénye, jövendőm, reménységem: csak tizenegy esztendős, s íme máris a legügyesebb halász! Öreg napjaimban ő fog engemet eltartani. Kit hoztam volna, ha nem őt? Mert szegény ember vagyok, más segítségem nincsen.

– Nem félsz, hogy a többiek, kik látom, mind tagbaszakadt fickókat hoztak, lepipálnak?

– Egyikért sem adnám a fiamat! Nézd meg, ó, nagy jóuram, mily remek kéztartással húzza fel épp most a csalétket!

– Valóban talpraesett kölök! Ha megnyered a versenyt – bár nem sok esélyed van rá –, ő külön ajándékot kap. Remek fiú… – s szeme mohón tapadt a fiatal testecskére, majd intett, hogy a kihallgatás véget ért. A halász leborult, és ismét ajkával illette a kényúr szőke pelyhes lábujjait.

– Légy ügyes, fiacskám! – noszogatta Philaemon a fiát – a nagy jóurunk érdeklődött irántad. Tégy ki magadért! – Azzal leült egy nagy katapulta-kőre, s merev tekintete a bevetett horogra tapadt.

Nem sokkal ezután az egyik halász elordította magát: Megvan! S valóban, zsinege az iszonyúan szép mélység felett vad rángatózásba kezdett, hosszú kígyó módjára hajladozott ide-oda. Phalaris felragadta távcsövét, és izgalmát alig palástolva kezdte figyelni a fejleményeket. A hal hamarosan kibukkant, majd pár pillanatnyi élethalálharc után búcsút mondott éltető elemének. A csiga hamarosan felhúzta a bástyára. Szivárványos-szederjes testét szigonnyal általverték, s odavetették a mérőemberek elé.

S a második sem sokáig váratott magára: egy másik halász is elrikkantotta magát. Aztán egy harmadik, egy negyedik, s így sorjában, valami tíz. Csak éppen a szegény Philoemon nem fogott még, meg egy másik, aki a túlsó szélén álldogált. Sőt voltak, akik már második, harmadik halukat hintáztatták fel a végtelen kötélen, a magas fal mentében; ez a látvány a jámbor nézőknek csakúgy, mint a különös élményekre és élvezetekre éhes zsarnoknak, valami bizsergő, csiklandós örömöt okozott. Hát ha még azt is hozzávesszük, hogy a halak hol pirosak, hol világoskékek, hol tengerzöldek voltak!

Ezalatt szegény Philoemon már a hatodikfajta csalétket húzta horogra, de hiába: szakértelmét a szerencse, úgy látszik, cserbenhagyta. Kicsinyhitűség kezdett elúrhodni rajta, s lelkét beteg képzelődés rántotta görcsbe: bizonyosan Poseidon bünteti – a vizek és minden vízbeliek ura –, amiért a verseny előestéjén elmulasztott neki valamit felajánlani. Homlokán kidagadtak az erek, ajka meg-megreszketett. S véreres szemmel bámult a mélységbe: nem jelenik meg a hatalmas, megváltó rángatás? De zsinegei kókadtan fityegtek, sőt, akkora nyugalomban, hogy rájuk telepedtek sütkérezni a fáradt szitakötők és legyek. Nem mert megfordulni, mert attól tartott, hogy tekintete a zsarnok megvető, rosszalló tekintetével találkozik. Oldalt se mert nézni, mert onnan a bámészkodók fitymálása fogadta volna, sőt édes fia tekintetét is kerülte; attól félt, azt találja kiolvasni belőle, hogy atyját erkölcsi halottnak tartja… Az idő pedig sebes szárnyon haladt, a verseny vége ijesztő gyorsasággal közeledett. Egy hatalmas, sertésnyi delfin már ott hányta-vetette magát a zsarnok lába előtt, mint az eddigi legnagyobb fogás… a szerencsés halász pediglen – hogy le ne főzhessék – társait állandó felesleges dobásokkal zaklatta. Nagy, fekete ember volt, föníciai jövevény, hajótörött vagy mifene, aki már ezelőtt is gyakran akasztotta össze Philoemonnal a horgát. S ez a jöttment legyen Phalaris udvari halászmestere?

A bírálók csengetéssel jelezték, hogy a verseny utolsó órája elkövetkezett. Philoemon érezte, hogy valami megroppan a fejében. Szemét egy pillanatra sűrű sötétség borította el, de nemsokára ismét megvilágosodott! Roskadt vállait kiemelte, tekintetét a vízről az égre fordítá; ajka valamit rebegni látszott, s tapogatózva fogta meg fiacskája kezét. Néhány percig így álltak a déli sugárban, apa s fia, mint húsból s vérből való, de bronzok színét és kemény, végleges formáit hordozó szoboralakok.

A nagy víz odalent csendesen lengett a térben, örök békességet s ártatlanságot hazudott; csak néhány messzi gálya evezősora csillámlott ütemesen, s oly játékosan-ezüstösen, hogy az embernek eszébe se jutott a hajófenéken kucorgó szerencsétlenek véres verejtékével kapcsolatba hozni, csak éppen Phalaris gonosz, hibbant veleje villant azonnal e távoli, ám mégis bizonyára érette való, neki szóló tömeges emberi szenvedésre…

De egyszer csak mit lát? Messze, a szemhatár szélén, fekete pont jelent meg, egyre nő, egyre közeledik. Kétoldalt szántja a vizet, fel-felszökik, hányja-veti magát. Távcsövét leteszi: már szabad szemmel is jól látható.

– Oda nézzetek – riasztja meg a bóbiskoló udvarbelieket, s kifelé mutat a tengerre.

– Egy vízikígyó! – sziszegi szörnyülködve az udvarmester.

– Cethal az! – törölgeti pápaszemét az orvos.

– Alkalmasint Arion nagy delfine!… – csillantja meg mitológiai jártasságát Épidémondász, az udvari költő.

A nézőközönség nyújtogatja a nyakát, egymás vállára hágnak, suttognak, riadoznak. Egy embert lelöknek, nagy ordítással gurul alá a menedékes sziklákon… Az ismeretlen tengeri lény pedig már egészen közel szaggatja a tenger kék paplanát, már ott dobzódik a várfok alatt. Akkorának tetszik, mint egy elefánt.

Mindenki a tengeri csodával van elfoglalva; ilyenformán senkinek se tűnik fel, hogy Philoemon, akin hirtelen vad tettvágy hatalmasodik el, megragadja a fiát, forró, őrült szavakat súg neki, teljes erejéből keblére szorítja, többször megcsókolja, majd gyors, szakavatott mozdulatokkal ráhurkolja még be nem vetett szerelékére; az óriási rézhorgot pedig, akárcsak a kicsi rucának, ügyesen a gyermek hónalja alá illeszti. S a gyermek pórázról eresztett vadászkutya hálájával tekint fel apjára; bátorítólag, cinkos fölényességgel kacsint reá. Csak egy éles, őrjöngő sikoltás tereli egyesek figyelmét a készülő rémségre: Axália, Philoemon hitvese, őrült módjára ugrik neki a bástya magas kerítésének.

De elkésik. A kicsi Philoemon máris repül, nagy ívben zuhan lefelé a kék ég s a még kékebb tenger között, moszatos kőfalakra mázolva kalimpáló árnyékát. S éppen oda csobban a szörnyeteg elébe. S a következő pillanatban eltűnik a csattogó fogú, feketén tátongó iszonyú szájban.

Az emberek őrjöngeni kezdenek, ordítoznak, egymást tiporják. A józanabbak meghúzzák magukat a sziklaüregekben, csak véreres szemük mered ki üregéből az ijedt álmélkodástól: érzik, ilyesmit még nem pipált Akragas. Ezt még kőbe fogják vésni az Agorán!

Az asszonyok visítva, átkozódva rontanak a palánknak, több helyen behasogatják, s bedűlnek a bástyába. Élükön fúriaszerű, vérben forgó szemű némber: Philoemon hitvese. S rárontanak a halászokra. Tépik, karmolják, köpdösik őket, kő- és vakolatdarabokkal zúzzák, ahol érik. Gyilkosoknak, vadállatoknak, istenátkainak mondják el őket. Philoemont, a sajátján kívül, még három asszony szaggatja: fülét, haját tépázzák, rúgják, püfölik. De ő nem védekezik, felsőbbrendűsége, félistenszerűsége tudatában ernyedten tűri a rettentő csapásokat.

Végül is maga a zsarnok elégeli meg a vad csihi-puhit, s katonáinak intvén, a tajtékzó asszonyokat dárdanyéllel szétveretteti.

Azalatt a vízi szörnyeteg a zsineget már messzire vonszolta, kint csapdossa a hullámokat, negyed mérföldnyire. S Philoemon véresen, megtépetten nekiugrik az orsónak, hogy megkezdje a fenevad kifárasztását. Akkor veszi ismét észre, hogy nincs ott a fia. Hirtelen tudatára ébred irtóztató cselekedetének. – Hátha él? – pattan ki gyászos lelkéből a reménység szikrája – hátha egészben nyelte el a nagy hal? – S most már kétszeres erővel húzza-ereszti, ereszti-húzza a végtelennek tetsző zsineget. S közben fel-felfohászkodik: csak el ne szakadjon! Mert ha elszakadna, fiacskáját még haló poraiban se látná viszont…

A sokaságon halálos versenyek izgalma hatalmasodik el: kihúzza-e? Nem húzza? A cserzettebb lelkűek feltalálják magukat, s fogadásokat kötnek: a napfényben Phalaris képével ékesített ezüst- meg aranypénzek csillámlanak. A halászfeleségek pedig dárdák között, megszégyenülten, csapzottan szipognak, s egyre halmozódik bennük a férjük elleni gyűlölet. Minden halászvétkük eszükbe jut a szorongás perceiben: odaégett ebédek, kihűlt vacsorák, üres fekhely mellett átvirrasztott aggodalmas éjszakák járják meg felkavart eszüket, míg alattuk, százöles mélységben, szélesen terpeszkedik nagy nemtörődöm vetélytársuk: a tenger.

S Phalaris? Phalaris ezekben a percekben a világ legboldogabb zsarnoka. Ez már az ő vetése – kéjeleg –, ezt az ő példái nélkül Philoemon meg nem cselekedte volna. Rózsás, olajos bőrén érzi bizseregni a hírnév, az utókor letörölhetetlen hímporát. Sőt, lelke egyenesen istenek teljességével vetekednék, ha nem birizgálná valami apró köröm: a féltékenység. Mert kissé féltékeny Philoemonnak, az egyszerű halásznak minden zsarnoki emberpazarláson túltevő, félisteni bőkezűségére. Mégis, elhatározza, hogy az effajta horgászversenyeket birodalmában meghonosítja; ezentúl kizárólag családapák jelentkezhetnek, elsőszülött fiaikkal…

A szerencsétlen Philoemon ezalatt tovább viaskodott a szikla peremén az oroszlánnál erősebb szörnyeteggel. Alvadt véres, félmeztelen testéről csak úgy szakadtak a verejtékpatakok. S a nagy élőlény nemsokára, éltető eleméből kiráncigálva, kibukkant a tenger felszínén. Hátán rozsdás, tüskés taraj fut törzse közepéig, szeme zöld szikrát hány, farka vetemedik, csavarodik. Láttán többen elájulnak: ránézni is irtózatos, hát még ha az ember arra gondol, hogy mi van a gyomrában! Csak Philoemont serkenti még nagyobb iparkodásra: a segíteni jelentkező katonákat és polgárokat durva szóval elkergeti, s egyes-egyedül akar megbirkózni Poseidon irtóztató ajándokával.

A nagy test már ott rengett a levegőben, már feleúton járt, már elérte a párkányt – és a kíváncsiak annyi lépéssel faroltak hátra, ahány lépéssel feljebb lebegett. Voltak, akik szemüket peplosuk fodraival eltakarták.

Most már Phalaris sem tétlenkedett, hanem odaküldte néhány bátor dárdását, hadd döfjék át a bestiát. A katonák oda is ugrottak, de Philoemon, felismervén szándékukat, veszett módjára ripakodott reájuk: – Meg akarjátok ölni a gyermekemet?!

S a nagy állatot egyedül húzta ki a bástya fokára. Abban a pillanatban – többen látták – a zeniten lüktető napból szigonyszerű fénynyaláb csapott ki, s a levegőeget keresztülhasítva, sisteregve csapódott bele Philoemon fejébe. Szeme közt ment be, tarkóján távozott.

Philoemon pedig némán hanyatlott oda zsákmánya oldalához, mely – akkor látszott meg – nála legalább hatszorta volt nagyobb.

Axália asszony kérésére a nagy víziállatot felbontották. De elkéstek: mire emésztőbeléhez értek, a gyermekből csak egy pépszerű, idomtalan massza maradt – amin nem is lehet csudálkozni, tudván, hogy a nagy tengeri állatok, különösen a cetek és cápák, milyen ijesztő gyorsan emésztenek.

Phalaris személyesen emelte fel az ájuldozó asszonyt; felmosatta, s megígérte, hogy amíg ő uralkodik Akragasban, addig ne féljen, semmire se lesz gondja: egy ilyen férfi hitvese s egy ilyen fiú anyja megérdemli, hogy holtig élvezze a hadiözvegyeknek kijáró megbecsülést és támogatást.

A csőcseléket hátrább parancsolta, a halottakat letakartatta, a halat pedig átadta az udvari szakácsnak, vizsgálja meg, alkalmas-e az udvari lakomára, vagy inkább átengedendő a népélelmezés céljaira?

Az udvarbeliek még mindig magukból kikelt ábrázattal lézengtek körülötte. Az öreg orvos rosszulléttel küszködött; az útépítő mérnök hátra tett kézzel bámult a semmibe. Csak Épidémondász, a költő árult el bizonyos termékeny nyugtalanságot. S Phalaris ezt észrevehette, mert kövér, aranypihés mutatóujjával mellbe bökve, ily szavakkal tisztelé meg:

– Ezt meg kell írni! Hm? – S kétszeres tokáját a költő orra elé tolta.

A költőt édes remegés kerítette hatalmába. Véghetetlen boldog volt, hogy a zsarnok végre észrevette; ettől a melle közepébe bökött párnás ujjacskától hirtelen a dolgok középpontjában találta magát. Lelkendezve dadogta:

– Köszönöm, nagyjóuram! Már készítettem is feljegyzéseket… Ezer sorra tervezem, hexameterekben. Érzem, ez lesz életem főműve! – S hálatelten borult Phalaris elé, hogy szíve minden melegségével csókolhassa meg illatos lábát.

Az ünnepélyes aktust azonban nem fejezhette be: kivülről veszett ordítás harsant, pillanatok alatt kórussá erősödött, s a lábcsók pózából riadtan feltekintő poéta csak azt látja, hogy a halászfeleségek, a kerítésen kívülrekesztett csőcselékkel egyetlen hatalmas falanxot alkotva, nekirontanak a terasz dőzsölőinek. Legelöl a halász friss özvegye, Axália. Az őrök megriadva, dárdáikat tengerbe hányva szaladnak szanaszét; Axália asszony kezében jókora macskakövet szorongat, majd alig öt lépésről, artikulátlan ordítás kíséretében a zsarnok szőke pihés fejéhez vágja…

Csak ez kellett a sokaságnak! A terasz tégláit őrjöngő, éhezéstől sovány és munkától görcsös ujjak feszítik fel, van muníció elég. A falból követ szaggatnak ki, azt emelik Phalaris felé. – Tiporjátok el a zsarnokot! – ordítoznak. – Most megfizetünk a bronzbikáért, lányainkért, fiainkért, minden elszenvedett csúfságunkért! Zúzzátok a bestyét – s amennyi tégla-, porfír- és üvegmozaik; mind a Phalaris fejéhez repül.

Phalaris így mállott péppé, udvartartásával és talpnyalóival együtt, a húsz esztendeje fogcsikorgatva szenvedő embertömeg kövei és sarui alatt.

Hát a költővel mi lett? A jó Épidémondász, vesztét érezve, fejest ugrott a tengerbe, s gyors úszással mentette a bőrét a köréje be-becsobbanó féltéglák és kövek zuhataga közt. Szirakúzába evickélt – az út felét egy könyörületes delfin hátán tette meg –, s itt, bujkálva, álöltözetben, a Latomiák hűsében jegyezte fel az akragasi halászverseny tanulságos és az utókor megszívlelésre mindenképpen méltó történetét.