Elintézetlen ügy

A horgászatra rossz időt választottam. Mérges szél mutogatta a fűzfák ezüstös fonákját, az égen tarajos felhők gyakorlatoztak, s néha futó eső pásztázta végig a Szamost. A parton, ameddig a szemem ellátott, egy halász nem sok, annyit se láttam. Okosabbak voltak, otthon maradtak. Mégis, mielőtt hazaeregélnék, gondoltam, megpróbálom még a Vízműveknél, ahol a Fenesen elvezetett víz örömteljes tombolással szakad vissza az anyaárokba; a zúgón alul s felül mély göbe forgatja sötét vizét. Ott nagy halak tanyáznak.

Arra haladtomban már messziről észrevettem egy embert, aki az árok cementjén ült, görcsös karót lógatott maga elé, s bámult a vízbe mozdulatlanul. Megelőztek. De csak elég nagy ez a göbe ahhoz, hogy ne akasszuk össze horgainkat, gondolkoztam, s a görbe karóból megállapítottam, hogy vetélytársam nem lehet igazi horgász, mert az igazi horgász, ha nem is éppen drága és manapság különben is beszerezhetetlen nádbottal, de legalábbis szép sudár mogyoróvesszővel dolgozik. Ennek megszerzése pedig egyáltalán nem társadalmi állapot dolga: amíg erdő a monostori erdő, mogyoróvesszőre szert tehet minden rend- és rangbéli halász. Ehhez mérten a görcsös paszujkaróval ügyetlenkedő emberre a kocahorgásznak kijáró fitymáló hanghordozással köszöntem reá:

– Van valami?

A horgász riadtan pattintotta hátra a fejét; némán, csupán alsó ajka biggyesztésével válaszolt.

– Szóval semmi – nyugtáztam a jelbeszédet, s hogy kifejezzem együttérzésemet, ugyanazzal az arckifejezéssel lóbáltam meg üres halzsákomat. Egyszersmind, ahogy ott a háta mögött álltam, jobban megvizsgáltam emberem félprofilját. Húsos orrú, alacsony homlokú, hatalmas állkapcsú, cigányos arc. Apró fekete szem, sűrű szemöldök. Szája körül mély, keserű vonás. Nyakán bogra kötött sál, fejében biciklisapka. Ilyesféleképpen ismertük meg kisdiák korunkban a „mesterdetektívet” és a „betörőkirályt” egyaránt, a Temesvárt szerkesztett ponyvaregények címlapjain… De honnét olyan ismerős ez az arc?

Amennyire helyzete megengedte, ő is megfordult; fürkészni kezdtük egymást. Emlékezetem sebes száguldásba kezdett, és villámnál is gyorsabban cikázott keresztül-kasul gyermekkorom osztálytermein, udvarain és játszóterein. Az agyvelő ama rekesztékeiben, ahol az emlékezet fészkel, valóságos bányarobbanás folyhatott. S nemsokára tudatom csilléje felszínre hozott egy egyéniséget, a hozzátapadt névvel egyetemben. Próbából abba helybe ki is mondtam:

– Forró Feri!

A megszólított összesűrítette szemöldökét, szúrósan megnézett, aztán feltápászkodott s elém állt:

– Én vagyok. Kihez van szerencsém?

Ha én lettem volna a „mesterdetektív”, s revolverrel a kezemben megadásra szólítottam volna fel a „betörőkirályt”, csak az viselkedhetett volna még ilyen cinikus ellenségesen. Valakivel összetéveszt talán, igyekeztem megmagyarázni idegenkedését. Annyi baj legyen: ha meghallja a nevem, bezzeg felderül morcos ábrázata: azonnal elárasztják közös emlékeink! De melyek is ezek az emlékek, kezdtem meg hirtelen múltunk számbavételét, s mire elvégeztem, már nem voltam olyan bizonyos benne, hogy nevem hallatára boldogság önti el. Mert hiába állt előttem a marcona felnőtt: tőle függetlenül, külön élet darabjaként egy kicsi, szurtos gyermeket láttam, vézna, rongybuba fiúcskát. Forró Ferikét, a törvénytelent, akit minden gyermek bosszanthat, megsapkázhat, megdobálhat. Hirtelen megjelent emlékezetemben sebes térdű, piszkos lába szára, a kunkori orrú női gombos cipő, melyet szégyenszemre még iskolába is viselt. S elém termett édesanyja, a megesett városvégi leány, aki reggeltől estig ott dolgozott, mosott-vasalt az utca nagyobb házaiban, hogy a kettejükre valót megkeresse, fiacskáját öltöztethesse és iskoláztathassa. Az úri családok talán már vétke pillanatában megbocsátottak neki. Számításba vették, hogy csábítója a háborúban maradt, s ha akarta volna, se tehette volna jóvá ballépését. Ellenben a rangjabeliek, a cselédek és mosónék, meg a gyermekek, akik ezektől sokat tanultak, mindent elkövettek, hogy vétkét már itt a földön levezekeltessék. Valósággal szövetkeztek ellene. Így lett a fia utcánk „Bitang Ferikéje”, a nagyok rossz példájától serkentett kölykök bűnbakja és céltáblája. S hogy a társaimon komiszságban se maradjak alul, mi tagadás, én se voltam valami finom szegényhez. De hát Istenem, tizenkét esztendős voltam, s akkori mintaképeim közül nem egyről lehetett volna a vásottság szobrát megfaragni. Mindennek már idestova húsz esztendeje. Nemcsak az okosak mondogatják, magam is tapasztalgatom: az emlékek „eufemizálódnak”, megszépülve kristályosodnak. Hát mért ne merném egykori játszótársaim előtt kilétemet felfedni?

Megmondtam a nevemet, de úgy, mintha én volnék a gyermekkor tündérbirodalmának nagykövete.

– Áhá – dünnyögte, s végigmért tetőtől talpig, mintha magában így folytatta volna: „Szóval te vagy az. Mi dolgod velem, nyavalyás?” De azért valahogy kezet szorítottunk. Arcára lassacskán felrajzolódott valami kínos társasági vigyorgás görbéje, s erőltetett kedveskedéssel rázta meg a kezem:

– Há hogy még van? – kérdezte az Alsó-fehér megyeiek jellegzetes romános szórendű érdeklődésével. – S mit még csinál?

– S maga? – viszonoztam. – Maga mit?

– Há csak halászgatok. Várom a jó szerencsét.

– Szóval nincs állása?

– Van is, nincs is. Úgy né. Most éppeg facér vagyok.

– Milyen szakmát tanult?

– Cipész voltam. De dolgoztam gyárban is. Aztán pincérkedtem Bukarestben; Konstancában is voltam… Aztán behívót kaptam, erre átszöktem, most né, júniusban.

– Hiszen akkor még elhelyezkedhetik! – nyugtattam meg, s cigarettával kínáltam.

Megköszönte. Megnézett s belenyúlt a dobozba. Feltűnt, hogy jobb keze mutatóujját furcsán mozgatja, mintha oda akarná tartani a szemem elé. Megnéztem. Fekete, ún. vakköröm volt rajta. Kellemetlen kísérőérzéssel kezdett bennem derengeni valami… Datkyék udvara. Hatan-heten bakalódunk, esős időben az eresz alá szorulva. Az egyik fiú nagyot lök rajtam, s én, hogy egyensúlyban maradjak, lábammal kapálózom hátrafelé. Szeges bakancsom alatt reccsen valami, mögöttem állati visítás Forró Ferike kezére tapostam! – Erre akarna most emlékeztetni? Jobbnak láttam úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre. Pedig mentegetőzni szerettem volna.

– Abban a nagy emeletes házban laktak, ugye? – kérdezte, inkább csak azért, hogy kipróbálja emlékezetét.

– Bizony – érzékenyedtem el. – Rég volt – sóhajtottam, s vártam, hogy pendítsen meg már valami joviálisabb emlékezést. De várhattam. Hangja élesebbé vált:

– Réég? Mintha tegnap lett volna! Mindenre tisztán emlékszem! Érti? Minden él bennem, még mozog, mintha eleven csíkot nyeltem volna.

Hangja szenvedélyes volt és borzongató. Már nem is rám nézett, hanem le a földre. Ha már a kedélyeskedés nem sikerült, gondoltam, szerencsét próbálok érzelmes húrok pengetésével.

– Látja, én is éppen így vagyok. Mintha akkor, amikor azt az utcát ott hagytuk, ami addig történt, mind, mind spirituszba merült volna: olyan épségben őrzöm emlékeimet! Valóságos múzeum az emlékezetem!

– Az más! – legyintett Forró. – Minket nem lehet egy napon említeni. Érti?

– Nézze – igyekeztem magam értelmesnek mutatni, éber pszichológusnak, aki nemcsak hogy felfogja, hanem le is szereli egy agresszíven szenvedő beteg rebbenéseit. De dúlt és zavaros tekintete belém fojtatta a szót. Kezdtem bánni az egész újraismerkedést; lelkiismeretemen kínos szorongás úrhodott el. Jobbnak láttam, ha beszélgetésünket egy menekülésszerű fordulattal a horgászatra terelem.

– Nézze, milyen fájin csalétket hoztam – s lekenyerezően csillogtattam meg előtte üvegben tartott nagy szöcskéimet. – Nem próbálja meg?

– Minek? – vont vállat Ferkó. – „Gye fel” nem jár a hal. S különben is, nekem soha sincs szerencsém… – Hátat fordított s elfoglalta előbbi helyét a kövön. Hagytam, hadd füstölögjön magában. A göbe felső partjára kerültem, s a legkecsegtetőbb helyre bevetettem a horgot.

Keservesen fájt a kudarc. Egy embernek nem találtam el a szája ízét. Nem tudtam úgy viselkedni irányában, hogy elhitessem vele: a földi életben egyazon családba tartozunk! Szándékomban volt megkérdezni, hogy édesanyja él-e még? Kik voltak hozzá jók az életben? De nem akartam éreztetni, hogy számon tartom származását, sötét gyermekkorát. Az is megfordult a fejemben, hogy elhelyezkedésében felajánlom segítségemet, de egyelőre lelkiismeretlenség volna, hisz csak erről a dúlt oldaláról ismerem. Mi lenne, ha például kiderülne, hogy egy megrögzött kasszafúrót láttam el meleg ajánlólevéllel?

Amíg így töprenkedtem, észre se vettem, hogy a nap lement s az idő szépen megcsendesedett. A szél szellővé, majd fuvalommá változott, s a halak ki-kiugrottak a víz színére egy-egy rovar után; hol itt, hol ott csobbantottak egy nagyot. Nemsokára én is kirántottam az első balint, s szemem szögletéből figyeltem a hatást. Oda se neki! Forró úgy tett, mintha nem is látta volna.

Mire sötétedni kezdett, öt darab szép hal fickándozott a tarisznyámban. A vacsorát kifogtam – állapítottam meg –, sőt a Forró vacsoráját is, mert kettőt most mindjárt neki adok.

Felszedelőzködtem s megindultam hazafelé.

– Na, marad még? – fordultam hozzá.

Jött. Odakínáltam két jókora halat. – Ne szégyellje, hogy nem fogott – vigasztaltam –, máskor magának lesz szerencséje. Akkor majd visszaadja!

Nem fogadta el! – Már csak egye meg, aki fogta – mondta. Ő nem is szereti a halat.

Jól van. Az ő dolga, ha semmi áron nem akarja lekötelezni magát. Legalább holnap délre is marad.

A part menti halászösvény hol finom homokon, hol kiégett, eltiport füvön haladt. Nem fértünk el rajta egymás mellett. Én mentem elöl, ő utánam. Olyan nesztelenül lépkedtünk, hogy meg kellett halljam a mögöttem jövő ember különös szuszogását, azonban semmi jelentőséget sem tulajdonítottam neki.

Gyorsan sötétedett. A város végi házakban világosság gyulladt, a levegőben messziről jött vacsoramelegítő rőzsetűz illata szállt, jámbor harangszó lengedezett, s ebben a pillanatban arra kellett gondolnom, hogy mégis, mégis, mindennek ellenére egy ilyen estében mindenki boldog lehet, hogy éppen ez a Földcsillag az otthona, amikor hirtelenül forró, dohányszagú lehelet csapott meg, nyakamat iszonyú gyors és erős rándítással átkapták, hátamat nekifeszített térddel beroggyantották, s lerántottak a földre. Egy pillanat alatt ott feküdtem a nedves fűben; Forró a mellemen térdelt.

– Mit akarsz? – tegeztem le a feléledő gyermekkor jogán, s szorításától fuldokolva nyögtem: – Te bitang!

Ezt a szót természetesen nem társadalmi vonatkozásban alkalmaztam, hanem mint közkeletű becsmérlő kifejezést, ahogy már az ember orvtámadóját jogosan illetni szokta…

Forrónak több se kellett. A szót háromszor-négyszer ismételve, ugyanannyiszor sújtott az arcomba. Fújt, zihált, szeme szikrázott, s szájából nyál fecskendezett szemem közé. – Most leszámolok veled – hörögte. – Kezembe adott az Isten! Már ketten megkapták azok közül a taknyosok közül, te vagy a harmadik, az Isten igaza! – Azzal a torkomnak esett, s karomszerűen meggörbített fekete körmű ujját a gégémbe vájta.

A sajgó ütések, mellem ropogtatása már eddig is serkentgették védelmezőmet, az ősembert, aki örökké utánam kullog, mint valami hűséges kutya. Most azonban, hogy életemet ekkora veszedelemben látta, hatalmas mordulással előreugrott. Neki köszönhetem, hogy minden erőmet összeszedve, ki tudtam csúszni Forró alól, lábamat hirtelen felgörbítettem álla alá, ott bokában megbogoztam, egyetlen lökéssel hanyatt vágtam s fölébe kerekedtem. A verekedés mámora zúgva öntött el, alig tudtam fékezni magam, hogy ne találjam túlságba vinni a visszafizetés műveletét.

– Kellett ez neked? – kiáltottam. – Most mit csináljak veled? Ha felkelek rólad, megint nekem támadsz. Rajtad ülök reggelig, ha kell! Esküdj meg, hogy ha elengedlek, nem ugrasz nekem, hanem mész Isten hírivel!

De Forrónak beszélhettem. Csak fújt, zihált, s csuklóján, melyet a mellére szorítottam, minduntalan nagyokat rándított. Lábával is kapálta a füvet, s tarkóját emelgette, hogy hídba horgadjon.

Nem tudom, mi történt volna, ha a bokor hirtelen meg nem zörren mögöttünk, s oda nem toppan két turistaruhás horgász. Két fő-fő horgász volt, többször találkoztam velük a Szamos-parton.

– Mi folyik itt? – mordult rám az öregebbik, s szeges botjával dühösen csapdosta a földet.

– Nem szégyenlik magukat! Mint valami csiszlikek! Azonnal keljen fel róla! – toppantott a másik, s megfenyegetett nikkelezett fokosával, amelyre sebes gázlókban támaszkodni szokott.

Nem mondattam kétszer. Feltápászkodtam Forró melléről, zsebkendőt vettem elő, s törölgetni kezdtem vérző számat.

Forró is felkecmergett. Körülnézett, görbe karóját felemelte, sapkáját helyrerángatta, s betömte alája kiomlott, sűrű haját.

– Takarodjék a dolgára! Mi volna, ha az engedélyt kérném, hitvány fráter! – s az öregebbik, aki civilben ötvösmester, úgy csattogtatta Forróra műfogas állkapcsát, mintha menten leharapná a fejét.

– Mi volt ez? – fordult hozzám barátságosan a másik.

Mit feleljek? Panaszoljam be Forrót, hogy ő támadott meg? Nem tehetem: még meg találják verni, vagy csúful lehordják. Vagy kezdjek hosszú magyarázatba? Talán meg sem értenék. Tehát csak ennyit mondtam:

– Régi, elintézetlen ügy.

A két sporthorgász összenézett. Megnőttek egymás szemében, mivelhogy, úgy látszik, lovagias ügybe keveredtek.

– Ja úgy? – eszmélkedett az öreg.

– Az már más – kapott észbe a fiatalabb. – Szóval nő van a dologban. – S összekacsintottak.

Forró már az ösvény végén kullogott. Kicsi volt és fekete, mint gyermekkorában, amikor elkergették valahonnan. Nem tudom, sajnáltam-e még embert olyan erősen, ahogy őt ebben a pillanatban? S szégyelltem, keservesen szégyelltem magam. Jött, hogy utánakiáltsam: ne búsulj, testvér, még találkozunk!

Az ősember szűkölve kushadt le bennem, mint a korbácstól rettegő kutya.