Elintézetlen ügy

 

Elintézetlen ügy

A horgászatra rossz időt választottam. Mérges szél mutogatta a fűzfák ezüstös fonákját, az égen tarajos felhők gyakorlatoztak, s néha futó eső pásztázta végig a Szamost. A parton, ameddig a szemem ellátott, egy halász nem sok, annyit se láttam. Okosabbak voltak, otthon maradtak. Mégis, mielőtt hazaeregélnék, gondoltam, megpróbálom még a Vízműveknél, ahol a Fenesen elvezetett víz örömteljes tombolással szakad vissza az anyaárokba; a zúgón alul s felül mély göbe forgatja sötét vizét. Ott nagy halak tanyáznak.

Arra haladtomban már messziről észrevettem egy embert, aki az árok cementjén ült, görcsös karót lógatott maga elé, s bámult a vízbe mozdulatlanul. Megelőztek. De csak elég nagy ez a göbe ahhoz, hogy ne akasszuk össze horgainkat, gondolkoztam, s a görbe karóból megállapítottam, hogy vetélytársam nem lehet igazi horgász, mert az igazi horgász, ha nem is éppen drága és manapság különben is beszerezhetetlen nádbottal, de legalábbis szép sudár mogyoróvesszővel dolgozik. Ennek megszerzése pedig egyáltalán nem társadalmi állapot dolga: amíg erdő a monostori erdő, mogyoróvesszőre szert tehet minden rend- és rangbéli halász. Ehhez mérten a görcsös paszujkaróval ügyetlenkedő emberre a kocahorgásznak kijáró fitymáló hanghordozással köszöntem reá:

– Van valami?

A horgász riadtan pattintotta hátra a fejét; némán, csupán alsó ajka biggyesztésével válaszolt.

– Szóval semmi – nyugtáztam a jelbeszédet, s hogy kifejezzem együttérzésemet, ugyanazzal az arckifejezéssel lóbáltam meg üres halzsákomat. Egyszersmind, ahogy ott a háta mögött álltam, jobban megvizsgáltam emberem félprofilját. Húsos orrú, alacsony homlokú, hatalmas állkapcsú, cigányos arc. Apró fekete szem, sűrű szemöldök. Szája körül mély, keserű vonás. Nyakán bogra kötött sál, fejében biciklisapka. Ilyesféleképpen ismertük meg kisdiák korunkban a „mesterdetektívet” és a „betörőkirályt” egyaránt, a Temesvárt szerkesztett ponyvaregények címlapjain… De honnét olyan ismerős ez az arc?

Amennyire helyzete megengedte, ő is megfordult; fürkészni kezdtük egymást. Emlékezetem sebes száguldásba kezdett, és villámnál is gyorsabban cikázott keresztül-kasul gyermekkorom osztálytermein, udvarain és játszóterein. Az agyvelő ama rekesztékeiben, ahol az emlékezet fészkel, valóságos bányarobbanás folyhatott. S nemsokára tudatom csilléje felszínre hozott egy egyéniséget, a hozzátapadt névvel egyetemben. Próbából abba helybe ki is mondtam:

– Forró Feri!

A megszólított összesűrítette szemöldökét, szúrósan megnézett, aztán feltápászkodott s elém állt:

– Én vagyok. Kihez van szerencsém?

Ha én lettem volna a „mesterdetektív”, s revolverrel a kezemben megadásra szólítottam volna fel a „betörőkirályt”, csak az viselkedhetett volna még ilyen cinikus ellenségesen. Valakivel összetéveszt talán, igyekeztem megmagyarázni idegenkedését. Annyi baj legyen: ha meghallja a nevem, bezzeg felderül morcos ábrázata: azonnal elárasztják közös emlékeink! De melyek is ezek az emlékek, kezdtem meg hirtelen múltunk számbavételét, s mire elvégeztem, már nem voltam olyan bizonyos benne, hogy nevem hallatára boldogság önti el. Mert hiába állt előttem a marcona felnőtt: tőle függetlenül, külön élet darabjaként egy kicsi, szurtos gyermeket láttam, vézna, rongybuba fiúcskát. Forró Ferikét, a törvénytelent, akit minden gyermek bosszanthat, megsapkázhat, megdobálhat. Hirtelen megjelent emlékezetemben sebes térdű, piszkos lába szára, a kunkori orrú női gombos cipő, melyet szégyenszemre még iskolába is viselt. S elém termett édesanyja, a megesett városvégi leány, aki reggeltől estig ott dolgozott, mosott-vasalt az utca nagyobb házaiban, hogy a kettejükre valót megkeresse, fiacskáját öltöztethesse és iskoláztathassa. Az úri családok talán már vétke pillanatában megbocsátottak neki. Számításba vették, hogy csábítója a háborúban maradt, s ha akarta volna, se tehette volna jóvá ballépését. Ellenben a rangjabeliek, a cselédek és mosónék, meg a gyermekek, akik ezektől sokat tanultak, mindent elkövettek, hogy vétkét már itt a földön levezekeltessék. Valósággal szövetkeztek ellene. Így lett a fia utcánk „Bitang Ferikéje”, a nagyok rossz példájától serkentett kölykök bűnbakja és céltáblája. S hogy a társaimon komiszságban se maradjak alul, mi tagadás, én se voltam valami finom szegényhez. De hát Istenem, tizenkét esztendős voltam, s akkori mintaképeim közül nem egyről lehetett volna a vásottság szobrát megfaragni. Mindennek már idestova húsz esztendeje. Nemcsak az okosak mondogatják, magam is tapasztalgatom: az emlékek „eufemizálódnak”, megszépülve kristályosodnak. Hát mért ne merném egykori játszótársaim előtt kilétemet felfedni?

Megmondtam a nevemet, de úgy, mintha én volnék a gyermekkor tündérbirodalmának nagykövete.

– Áhá – dünnyögte, s végigmért tetőtől talpig, mintha magában így folytatta volna: „Szóval te vagy az. Mi dolgod velem, nyavalyás?” De azért valahogy kezet szorítottunk. Arcára lassacskán felrajzolódott valami kínos társasági vigyorgás görbéje, s erőltetett kedveskedéssel rázta meg a kezem:

– Há hogy még van? – kérdezte az Alsó-fehér megyeiek jellegzetes romános szórendű érdeklődésével. – S mit még csinál?

– S maga? – viszonoztam. – Maga mit?

– Há csak halászgatok. Várom a jó szerencsét.

– Szóval nincs állása?

– Van is, nincs is. Úgy né. Most éppeg facér vagyok.

– Milyen szakmát tanult?

– Cipész voltam. De dolgoztam gyárban is. Aztán pincérkedtem Bukarestben; Konstancában is voltam… Aztán behívót kaptam, erre átszöktem, most né, júniusban.

– Hiszen akkor még elhelyezkedhetik! – nyugtattam meg, s cigarettával kínáltam.

Megköszönte. Megnézett s belenyúlt a dobozba. Feltűnt, hogy jobb keze mutatóujját furcsán mozgatja, mintha oda akarná tartani a szemem elé. Megnéztem. Fekete, ún. vakköröm volt rajta. Kellemetlen kísérőérzéssel kezdett bennem derengeni valami… Datkyék udvara. Hatan-heten bakalódunk, esős időben az eresz alá szorulva. Az egyik fiú nagyot lök rajtam, s én, hogy egyensúlyban maradjak, lábammal kapálózom hátrafelé. Szeges bakancsom alatt reccsen valami, mögöttem állati visítás Forró Ferike kezére tapostam! – Erre akarna most emlékeztetni? Jobbnak láttam úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre. Pedig mentegetőzni szerettem volna.

– Abban a nagy emeletes házban laktak, ugye? – kérdezte, inkább csak azért, hogy kipróbálja emlékezetét.

– Bizony – érzékenyedtem el. – Rég volt – sóhajtottam, s vártam, hogy pendítsen meg már valami joviálisabb emlékezést. De várhattam. Hangja élesebbé vált:

– Réég? Mintha tegnap lett volna! Mindenre tisztán emlékszem! Érti? Minden él bennem, még mozog, mintha eleven csíkot nyeltem volna.

Hangja szenvedélyes volt és borzongató. Már nem is rám nézett, hanem le a földre. Ha már a kedélyeskedés nem sikerült, gondoltam, szerencsét próbálok érzelmes húrok pengetésével.

– Látja, én is éppen így vagyok. Mintha akkor, amikor azt az utcát ott hagytuk, ami addig történt, mind, mind spirituszba merült volna: olyan épségben őrzöm emlékeimet! Valóságos múzeum az emlékezetem!

– Az más! – legyintett Forró. – Minket nem lehet egy napon említeni. Érti?

– Nézze – igyekeztem magam értelmesnek mutatni, éber pszichológusnak, aki nemcsak hogy felfogja, hanem le is szereli egy agresszíven szenvedő beteg rebbenéseit. De dúlt és zavaros tekintete belém fojtatta a szót. Kezdtem bánni az egész újraismerkedést; lelkiismeretemen kínos szorongás úrhodott el. Jobbnak láttam, ha beszélgetésünket egy menekülésszerű fordulattal a horgászatra terelem.

– Nézze, milyen fájin csalétket hoztam – s lekenyerezően csillogtattam meg előtte üvegben tartott nagy szöcskéimet. – Nem próbálja meg?

– Minek? – vont vállat Ferkó. – „Gye fel” nem jár a hal. S különben is, nekem soha sincs szerencsém… – Hátat fordított s elfoglalta előbbi helyét a kövön. Hagytam, hadd füstölögjön magában. A göbe felső partjára kerültem, s a legkecsegtetőbb helyre bevetettem a horgot.

Keservesen fájt a kudarc. Egy embernek nem találtam el a szája ízét. Nem tudtam úgy viselkedni irányában, hogy elhitessem vele: a földi életben egyazon családba tartozunk! Szándékomban volt megkérdezni, hogy édesanyja él-e még? Kik voltak hozzá jók az életben? De nem akartam éreztetni, hogy számon tartom származását, sötét gyermekkorát. Az is megfordult a fejemben, hogy elhelyezkedésében felajánlom segítségemet, de egyelőre lelkiismeretlenség volna, hisz csak erről a dúlt oldaláról ismerem. Mi lenne, ha például kiderülne, hogy egy megrögzött kasszafúrót láttam el meleg ajánlólevéllel?

Amíg így töprenkedtem, észre se vettem, hogy a nap lement s az idő szépen megcsendesedett. A szél szellővé, majd fuvalommá változott, s a halak ki-kiugrottak a víz színére egy-egy rovar után; hol itt, hol ott csobbantottak egy nagyot. Nemsokára én is kirántottam az első balint, s szemem szögletéből figyeltem a hatást. Oda se neki! Forró úgy tett, mintha nem is látta volna.

Mire sötétedni kezdett, öt darab szép hal fickándozott a tarisznyámban. A vacsorát kifogtam – állapítottam meg –, sőt a Forró vacsoráját is, mert kettőt most mindjárt neki adok.

Felszedelőzködtem s megindultam hazafelé.

– Na, marad még? – fordultam hozzá.

Jött. Odakínáltam két jókora halat. – Ne szégyellje, hogy nem fogott – vigasztaltam –, máskor magának lesz szerencséje. Akkor majd visszaadja!

Nem fogadta el! – Már csak egye meg, aki fogta – mondta. Ő nem is szereti a halat.

Jól van. Az ő dolga, ha semmi áron nem akarja lekötelezni magát. Legalább holnap délre is marad.

A part menti halászösvény hol finom homokon, hol kiégett, eltiport füvön haladt. Nem fértünk el rajta egymás mellett. Én mentem elöl, ő utánam. Olyan nesztelenül lépkedtünk, hogy meg kellett halljam a mögöttem jövő ember különös szuszogását, azonban semmi jelentőséget sem tulajdonítottam neki.

Gyorsan sötétedett. A város végi házakban világosság gyulladt, a levegőben messziről jött vacsoramelegítő rőzsetűz illata szállt, jámbor harangszó lengedezett, s ebben a pillanatban arra kellett gondolnom, hogy mégis, mégis, mindennek ellenére egy ilyen estében mindenki boldog lehet, hogy éppen ez a Földcsillag az otthona, amikor hirtelenül forró, dohányszagú lehelet csapott meg, nyakamat iszonyú gyors és erős rándítással átkapták, hátamat nekifeszített térddel beroggyantották, s lerántottak a földre. Egy pillanat alatt ott feküdtem a nedves fűben; Forró a mellemen térdelt.

– Mit akarsz? – tegeztem le a feléledő gyermekkor jogán, s szorításától fuldokolva nyögtem: – Te bitang!

Ezt a szót természetesen nem társadalmi vonatkozásban alkalmaztam, hanem mint közkeletű becsmérlő kifejezést, ahogy már az ember orvtámadóját jogosan illetni szokta…

Forrónak több se kellett. A szót háromszor-négyszer ismételve, ugyanannyiszor sújtott az arcomba. Fújt, zihált, szeme szikrázott, s szájából nyál fecskendezett szemem közé. – Most leszámolok veled – hörögte. – Kezembe adott az Isten! Már ketten megkapták azok közül a taknyosok közül, te vagy a harmadik, az Isten igaza! – Azzal a torkomnak esett, s karomszerűen meggörbített fekete körmű ujját a gégémbe vájta.

A sajgó ütések, mellem ropogtatása már eddig is serkentgették védelmezőmet, az ősembert, aki örökké utánam kullog, mint valami hűséges kutya. Most azonban, hogy életemet ekkora veszedelemben látta, hatalmas mordulással előreugrott. Neki köszönhetem, hogy minden erőmet összeszedve, ki tudtam csúszni Forró alól, lábamat hirtelen felgörbítettem álla alá, ott bokában megbogoztam, egyetlen lökéssel hanyatt vágtam s fölébe kerekedtem. A verekedés mámora zúgva öntött el, alig tudtam fékezni magam, hogy ne találjam túlságba vinni a visszafizetés műveletét.

– Kellett ez neked? – kiáltottam. – Most mit csináljak veled? Ha felkelek rólad, megint nekem támadsz. Rajtad ülök reggelig, ha kell! Esküdj meg, hogy ha elengedlek, nem ugrasz nekem, hanem mész Isten hírivel!

De Forrónak beszélhettem. Csak fújt, zihált, s csuklóján, melyet a mellére szorítottam, minduntalan nagyokat rándított. Lábával is kapálta a füvet, s tarkóját emelgette, hogy hídba horgadjon.

Nem tudom, mi történt volna, ha a bokor hirtelen meg nem zörren mögöttünk, s oda nem toppan két turistaruhás horgász. Két fő-fő horgász volt, többször találkoztam velük a Szamos-parton.

– Mi folyik itt? – mordult rám az öregebbik, s szeges botjával dühösen csapdosta a földet.

– Nem szégyenlik magukat! Mint valami csiszlikek! Azonnal keljen fel róla! – toppantott a másik, s megfenyegetett nikkelezett fokosával, amelyre sebes gázlókban támaszkodni szokott.

Nem mondattam kétszer. Feltápászkodtam Forró melléről, zsebkendőt vettem elő, s törölgetni kezdtem vérző számat.

Forró is felkecmergett. Körülnézett, görbe karóját felemelte, sapkáját helyrerángatta, s betömte alája kiomlott, sűrű haját.

– Takarodjék a dolgára! Mi volna, ha az engedélyt kérném, hitvány fráter! – s az öregebbik, aki civilben ötvösmester, úgy csattogtatta Forróra műfogas állkapcsát, mintha menten leharapná a fejét.

– Mi volt ez? – fordult hozzám barátságosan a másik.

Mit feleljek? Panaszoljam be Forrót, hogy ő támadott meg? Nem tehetem: még meg találják verni, vagy csúful lehordják. Vagy kezdjek hosszú magyarázatba? Talán meg sem értenék. Tehát csak ennyit mondtam:

– Régi, elintézetlen ügy.

A két sporthorgász összenézett. Megnőttek egymás szemében, mivelhogy, úgy látszik, lovagias ügybe keveredtek.

– Ja úgy? – eszmélkedett az öreg.

– Az már más – kapott észbe a fiatalabb. – Szóval nő van a dologban. – S összekacsintottak.

Forró már az ösvény végén kullogott. Kicsi volt és fekete, mint gyermekkorában, amikor elkergették valahonnan. Nem tudom, sajnáltam-e még embert olyan erősen, ahogy őt ebben a pillanatban? S szégyelltem, keservesen szégyelltem magam. Jött, hogy utánakiáltsam: ne búsulj, testvér, még találkozunk!

Az ősember szűkölve kushadt le bennem, mint a korbácstól rettegő kutya.

 

Az akragasi halászverseny

Phalaris, a siciliai hajdani Akragas tyrannusa, sűrű gyakorsággal cserélgeté fényűző udvartartása embereit; ezek közül nem egy éppenséggel ama rettentő ércbikában végezte, amelyről még évezredek múlva is beszélnek Siciliában. Legutóbb az udvari főhalászság tisztsége ürült meg; éppen ezért a kényúr – hogy a derék öreg halászmesternek méltó utódja kerüljön – nyilvános halászversenyt hirdetett. A versenyen részt vehetett minden ötven éven aluli akragasi polgár, ki-ki egy-egy segítőtárssal; s a pálma majd azé, aki a legnagyobb halat fogja. A verseny színterét pedig a tengerpart szikláin épült kastélyának bástyájában jelölte meg, mint ahonnan halászni: a hosszú zsineget tízölnyi mélységbe lógatni, a halaknak csalétek körüli táncát, majd megfogottan, vad vergelődését s a hosszú pályán való felhúzatásukat figyelni: a legszínpadiasabb, azaz egy nagyszabású, elfinomult zsarnok fantáziáját feltétlenül kielégítő dolog.

A kitűzött napon, alighogy a hajnal rózsás ujjaival tapogatni kezdé a gömbölyded eget, seregelni kezdtek a versenyben részt venni kívánók s a bámészkodók. Nem csoda! Hisz a halászokat még közönséges napokon is mindig körülveszi a szurkolók hada, hát hogyne tódultak volna ezen a jeles napon! Mert minden ember halász, csak sok még nem tudja magáról. Tódultak bizony, mégpedig olyan tömegben, amilyenben csak az évente egyszer rendezett phallophoriákra szokás, amelyeken tudvalevőleg a város hajadonai furcsábbnál furcsább bálványokat hordoznak körül… Ott zsinatoltak a tengerparti magas vár falai körül, s megfáradt tengeri madarak módjaira telepedtek meg a bástyák két oldalán, tanyát vertek a kaktuszbozótos, euphorbiás sziklákon, s elemózsiázással, pénzezéssel, vagy éppen malmozással óhajtották a verseny kezdetéig múlatni az időt. Lent, a határtalannak tetsző, de jobb távcső szerint Afrika partjaival szegett, s még az éjszaka sűrű szellemeitől kissé sötétes vízen (a tenger tovább őrzi az éjszakát, mint az ég: nehéz munkával kell kiöblögetnie magából) a zsarnok felcicomázott hadi- és kéjbárkái lebegtek.

Amikor Phoebus kocsijának aranyos rúdját elbillentette a zenit felé, a bástya kapuja éktelen csikorgással megnyittatott, s a különféle rostálásokon szerencsésen átesett tizenkét halászmester segédestül bebocsáttatott. A többit, valami háromszázat, rongyosság, ótvarosság, nyápicság vagy élemedett koruk miatt a palotaőrök sűrű korbácsütésekkel hazakergették. Ekkor a kürtök megharsantak, kitárultak a belső kapuk is, és a zsarnok, alattvalóinak eget verő üdvrivalgása közepett megjelent, s helyet foglalt a magas, egyenesen erre az alkalomra ácsolt, bíborszőnyeggel borított, tövestül kiásott sudár pálmákkal árnyékosított dobogón. A tizenkét halász egyenként elébe járult, leborultak s megcsókolták aranyos saruba bújtatott, illatos olajokkal való friss kenegetéstől még párállá, rózsaszínű lábát; a kényúr kegyelmesen legyintett, s közbe be-bekapott egy-egy mézes fügét, mely csemege garmadában állott a keze ügyében, kagyló formájú tálon. A halászok ezután elfoglalták megjelölt helyüket a bástyán; mind tagbaszakadt, javakorabeli férfiak valának, a tenger és a halál eljegyezettjei; némelyiknek orcája a sok halászástól, a halakkal való állandó érintkezéstől valósággal halszerűvé változott: szájuk megszélesedett, ragadozóvá vált, szemük összeszűkült, megkerekedett, nemigen tudtak vele pislantani; lábszáraik a rengeteg sós tajtéktól kiszáradtak, megrepedeztek: a fűrészhal pikkelyes testéhez lettek hasonlatosak. Most, ahogy horgaikkal, köteleikkel, csalétkeik garmadáival a bástyafalon tettre készen álltak, olyanok voltak, mint valami gyürkőző, elszánt várvédő katonák. Szemük máris a tengerre meredt: a víz színéből, a szél szagából és irányából óhajtották megállapítani, miféle csalétek lesz ma a legalkalmasabb. A szomszédos sziklán öreg tengeri fenyő árnyékában feleségeik: tizenkét asszony, s egy sereg gyermek szorongott, de ezekkel a halászok immár édeskeveset törődtek: a vérbeli halász, mihelyt kiteszi lábát háza kapuján, már csak a vízbelieknek él. Tehát az asszonyok hiába integettek csókot feléjük, a gyermekek hiába óbégattak, ahogy a torkukon kifért; bár a verseny még meg sem kezdődött, ők lélekben, képzeletben máris óriási delfinekkel és tintahalakkal tusáztak.

A kürt ismét felharsant, a halászok munkához láttak, gyors és mégis akkurátus mozdulattal felhúzták a csalétket – zöldbékát, pelyhes kicsirucát, melynek, hogy el ne pusztuljon, nem a testébe szúrták, hanem csak a hónalja alá szerelték a rettentő kampós rézhorgot – egy-egy jókora sajtot, lucskos, öklömnyi májat vagy néhány kövér lótetűt: ki-ki azt, amit e napon legcélravezetőbbnek tartott, Meg vala engedve nekik egyszerre több horog bevetése is – azonban az eredmény majd aszerint bíráltatik el, hogy ki hány horoggal dolgozott. A kötelek, zsinegek surrogtak az orsókon, meg-megvillantak a tenger felett, majd eltűntek a mélyben, csak a nehezékek csobbanása hallatszott, és fel-feltűnt becsapódásuk helyén egy-egy ezüstös folt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak, csak szemmel vagy kézzel adogattak jelt segítőiknek.

Phalaris gyermekkorában szenvedélyes horgász vala, sőt, ha országló gondjai megengedték, s nem akadt aznap valami izgalmasabb szórakozás, még mostanság is el-elhalászgatott üres óráiban. Tehát a mesterséghez konyított valamit. Ilyenformán azt is tudta, hogy jó félóráig nemigen eshetik fogás: a sok becuppanó ólom, zsineg és miegymás a halakat feltétlenül elhessenti, s időbe telik, amíg visszaóvakodnak. Éppen ezért hosszú, kilenc lencséből álló egyiptomi látcsövét leereszté, s az egyik halász mögött sürgő-forgó fiúcskára mutatva, valamit odasúgott a mellette ülő főemberek egyikének. A szakállas úr csodálkozólag tekintett a fiúcskára, majd felkelt, a halászhoz totyogott, s a zsarnok elé vonta.

– Hogy hínak?

– Philoemon a nevem, kegyelmes urunk – borult elébe a halász –, mivel lehetek még nagyobb szolgálatodra?

– Miért hoztál ide gyermeket? Talán a fiad éppen?

– A fiam, ó, nagyúr! Ő az én szemem fénye, jövendőm, reménységem: csak tizenegy esztendős, s íme máris a legügyesebb halász! Öreg napjaimban ő fog engemet eltartani. Kit hoztam volna, ha nem őt? Mert szegény ember vagyok, más segítségem nincsen.

– Nem félsz, hogy a többiek, kik látom, mind tagbaszakadt fickókat hoztak, lepipálnak?

– Egyikért sem adnám a fiamat! Nézd meg, ó, nagy jóuram, mily remek kéztartással húzza fel épp most a csalétket!

– Valóban talpraesett kölök! Ha megnyered a versenyt – bár nem sok esélyed van rá –, ő külön ajándékot kap. Remek fiú… – s szeme mohón tapadt a fiatal testecskére, majd intett, hogy a kihallgatás véget ért. A halász leborult, és ismét ajkával illette a kényúr szőke pelyhes lábujjait.

– Légy ügyes, fiacskám! – noszogatta Philaemon a fiát – a nagy jóurunk érdeklődött irántad. Tégy ki magadért! – Azzal leült egy nagy katapulta-kőre, s merev tekintete a bevetett horogra tapadt.

Nem sokkal ezután az egyik halász elordította magát: Megvan! S valóban, zsinege az iszonyúan szép mélység felett vad rángatózásba kezdett, hosszú kígyó módjára hajladozott ide-oda. Phalaris felragadta távcsövét, és izgalmát alig palástolva kezdte figyelni a fejleményeket. A hal hamarosan kibukkant, majd pár pillanatnyi élethalálharc után búcsút mondott éltető elemének. A csiga hamarosan felhúzta a bástyára. Szivárványos-szederjes testét szigonnyal általverték, s odavetették a mérőemberek elé.

S a második sem sokáig váratott magára: egy másik halász is elrikkantotta magát. Aztán egy harmadik, egy negyedik, s így sorjában, valami tíz. Csak éppen a szegény Philoemon nem fogott még, meg egy másik, aki a túlsó szélén álldogált. Sőt voltak, akik már második, harmadik halukat hintáztatták fel a végtelen kötélen, a magas fal mentében; ez a látvány a jámbor nézőknek csakúgy, mint a különös élményekre és élvezetekre éhes zsarnoknak, valami bizsergő, csiklandós örömöt okozott. Hát ha még azt is hozzávesszük, hogy a halak hol pirosak, hol világoskékek, hol tengerzöldek voltak!

Ezalatt szegény Philoemon már a hatodikfajta csalétket húzta horogra, de hiába: szakértelmét a szerencse, úgy látszik, cserbenhagyta. Kicsinyhitűség kezdett elúrhodni rajta, s lelkét beteg képzelődés rántotta görcsbe: bizonyosan Poseidon bünteti – a vizek és minden vízbeliek ura –, amiért a verseny előestéjén elmulasztott neki valamit felajánlani. Homlokán kidagadtak az erek, ajka meg-megreszketett. S véreres szemmel bámult a mélységbe: nem jelenik meg a hatalmas, megváltó rángatás? De zsinegei kókadtan fityegtek, sőt, akkora nyugalomban, hogy rájuk telepedtek sütkérezni a fáradt szitakötők és legyek. Nem mert megfordulni, mert attól tartott, hogy tekintete a zsarnok megvető, rosszalló tekintetével találkozik. Oldalt se mert nézni, mert onnan a bámészkodók fitymálása fogadta volna, sőt édes fia tekintetét is kerülte; attól félt, azt találja kiolvasni belőle, hogy atyját erkölcsi halottnak tartja… Az idő pedig sebes szárnyon haladt, a verseny vége ijesztő gyorsasággal közeledett. Egy hatalmas, sertésnyi delfin már ott hányta-vetette magát a zsarnok lába előtt, mint az eddigi legnagyobb fogás… a szerencsés halász pediglen – hogy le ne főzhessék – társait állandó felesleges dobásokkal zaklatta. Nagy, fekete ember volt, föníciai jövevény, hajótörött vagy mifene, aki már ezelőtt is gyakran akasztotta össze Philoemonnal a horgát. S ez a jöttment legyen Phalaris udvari halászmestere?

A bírálók csengetéssel jelezték, hogy a verseny utolsó órája elkövetkezett. Philoemon érezte, hogy valami megroppan a fejében. Szemét egy pillanatra sűrű sötétség borította el, de nemsokára ismét megvilágosodott! Roskadt vállait kiemelte, tekintetét a vízről az égre fordítá; ajka valamit rebegni látszott, s tapogatózva fogta meg fiacskája kezét. Néhány percig így álltak a déli sugárban, apa s fia, mint húsból s vérből való, de bronzok színét és kemény, végleges formáit hordozó szoboralakok.

A nagy víz odalent csendesen lengett a térben, örök békességet s ártatlanságot hazudott; csak néhány messzi gálya evezősora csillámlott ütemesen, s oly játékosan-ezüstösen, hogy az embernek eszébe se jutott a hajófenéken kucorgó szerencsétlenek véres verejtékével kapcsolatba hozni, csak éppen Phalaris gonosz, hibbant veleje villant azonnal e távoli, ám mégis bizonyára érette való, neki szóló tömeges emberi szenvedésre…

De egyszer csak mit lát? Messze, a szemhatár szélén, fekete pont jelent meg, egyre nő, egyre közeledik. Kétoldalt szántja a vizet, fel-felszökik, hányja-veti magát. Távcsövét leteszi: már szabad szemmel is jól látható.

– Oda nézzetek – riasztja meg a bóbiskoló udvarbelieket, s kifelé mutat a tengerre.

– Egy vízikígyó! – sziszegi szörnyülködve az udvarmester.

– Cethal az! – törölgeti pápaszemét az orvos.

– Alkalmasint Arion nagy delfine!… – csillantja meg mitológiai jártasságát Épidémondász, az udvari költő.

A nézőközönség nyújtogatja a nyakát, egymás vállára hágnak, suttognak, riadoznak. Egy embert lelöknek, nagy ordítással gurul alá a menedékes sziklákon… Az ismeretlen tengeri lény pedig már egészen közel szaggatja a tenger kék paplanát, már ott dobzódik a várfok alatt. Akkorának tetszik, mint egy elefánt.

Mindenki a tengeri csodával van elfoglalva; ilyenformán senkinek se tűnik fel, hogy Philoemon, akin hirtelen vad tettvágy hatalmasodik el, megragadja a fiát, forró, őrült szavakat súg neki, teljes erejéből keblére szorítja, többször megcsókolja, majd gyors, szakavatott mozdulatokkal ráhurkolja még be nem vetett szerelékére; az óriási rézhorgot pedig, akárcsak a kicsi rucának, ügyesen a gyermek hónalja alá illeszti. S a gyermek pórázról eresztett vadászkutya hálájával tekint fel apjára; bátorítólag, cinkos fölényességgel kacsint reá. Csak egy éles, őrjöngő sikoltás tereli egyesek figyelmét a készülő rémségre: Axália, Philoemon hitvese, őrült módjára ugrik neki a bástya magas kerítésének.

De elkésik. A kicsi Philoemon máris repül, nagy ívben zuhan lefelé a kék ég s a még kékebb tenger között, moszatos kőfalakra mázolva kalimpáló árnyékát. S éppen oda csobban a szörnyeteg elébe. S a következő pillanatban eltűnik a csattogó fogú, feketén tátongó iszonyú szájban.

Az emberek őrjöngeni kezdenek, ordítoznak, egymást tiporják. A józanabbak meghúzzák magukat a sziklaüregekben, csak véreres szemük mered ki üregéből az ijedt álmélkodástól: érzik, ilyesmit még nem pipált Akragas. Ezt még kőbe fogják vésni az Agorán!

Az asszonyok visítva, átkozódva rontanak a palánknak, több helyen behasogatják, s bedűlnek a bástyába. Élükön fúriaszerű, vérben forgó szemű némber: Philoemon hitvese. S rárontanak a halászokra. Tépik, karmolják, köpdösik őket, kő- és vakolatdarabokkal zúzzák, ahol érik. Gyilkosoknak, vadállatoknak, istenátkainak mondják el őket. Philoemont, a sajátján kívül, még három asszony szaggatja: fülét, haját tépázzák, rúgják, püfölik. De ő nem védekezik, felsőbbrendűsége, félistenszerűsége tudatában ernyedten tűri a rettentő csapásokat.

Végül is maga a zsarnok elégeli meg a vad csihi-puhit, s katonáinak intvén, a tajtékzó asszonyokat dárdanyéllel szétveretteti.

Azalatt a vízi szörnyeteg a zsineget már messzire vonszolta, kint csapdossa a hullámokat, negyed mérföldnyire. S Philoemon véresen, megtépetten nekiugrik az orsónak, hogy megkezdje a fenevad kifárasztását. Akkor veszi ismét észre, hogy nincs ott a fia. Hirtelen tudatára ébred irtóztató cselekedetének. – Hátha él? – pattan ki gyászos lelkéből a reménység szikrája – hátha egészben nyelte el a nagy hal? – S most már kétszeres erővel húzza-ereszti, ereszti-húzza a végtelennek tetsző zsineget. S közben fel-felfohászkodik: csak el ne szakadjon! Mert ha elszakadna, fiacskáját még haló poraiban se látná viszont…

A sokaságon halálos versenyek izgalma hatalmasodik el: kihúzza-e? Nem húzza? A cserzettebb lelkűek feltalálják magukat, s fogadásokat kötnek: a napfényben Phalaris képével ékesített ezüst- meg aranypénzek csillámlanak. A halászfeleségek pedig dárdák között, megszégyenülten, csapzottan szipognak, s egyre halmozódik bennük a férjük elleni gyűlölet. Minden halászvétkük eszükbe jut a szorongás perceiben: odaégett ebédek, kihűlt vacsorák, üres fekhely mellett átvirrasztott aggodalmas éjszakák járják meg felkavart eszüket, míg alattuk, százöles mélységben, szélesen terpeszkedik nagy nemtörődöm vetélytársuk: a tenger.

S Phalaris? Phalaris ezekben a percekben a világ legboldogabb zsarnoka. Ez már az ő vetése – kéjeleg –, ezt az ő példái nélkül Philoemon meg nem cselekedte volna. Rózsás, olajos bőrén érzi bizseregni a hírnév, az utókor letörölhetetlen hímporát. Sőt, lelke egyenesen istenek teljességével vetekednék, ha nem birizgálná valami apró köröm: a féltékenység. Mert kissé féltékeny Philoemonnak, az egyszerű halásznak minden zsarnoki emberpazarláson túltevő, félisteni bőkezűségére. Mégis, elhatározza, hogy az effajta horgászversenyeket birodalmában meghonosítja; ezentúl kizárólag családapák jelentkezhetnek, elsőszülött fiaikkal…

A szerencsétlen Philoemon ezalatt tovább viaskodott a szikla peremén az oroszlánnál erősebb szörnyeteggel. Alvadt véres, félmeztelen testéről csak úgy szakadtak a verejtékpatakok. S a nagy élőlény nemsokára, éltető eleméből kiráncigálva, kibukkant a tenger felszínén. Hátán rozsdás, tüskés taraj fut törzse közepéig, szeme zöld szikrát hány, farka vetemedik, csavarodik. Láttán többen elájulnak: ránézni is irtózatos, hát még ha az ember arra gondol, hogy mi van a gyomrában! Csak Philoemont serkenti még nagyobb iparkodásra: a segíteni jelentkező katonákat és polgárokat durva szóval elkergeti, s egyes-egyedül akar megbirkózni Poseidon irtóztató ajándokával.

A nagy test már ott rengett a levegőben, már feleúton járt, már elérte a párkányt – és a kíváncsiak annyi lépéssel faroltak hátra, ahány lépéssel feljebb lebegett. Voltak, akik szemüket peplosuk fodraival eltakarták.

Most már Phalaris sem tétlenkedett, hanem odaküldte néhány bátor dárdását, hadd döfjék át a bestiát. A katonák oda is ugrottak, de Philoemon, felismervén szándékukat, veszett módjára ripakodott reájuk: – Meg akarjátok ölni a gyermekemet?!

S a nagy állatot egyedül húzta ki a bástya fokára. Abban a pillanatban – többen látták – a zeniten lüktető napból szigonyszerű fénynyaláb csapott ki, s a levegőeget keresztülhasítva, sisteregve csapódott bele Philoemon fejébe. Szeme közt ment be, tarkóján távozott.

Philoemon pedig némán hanyatlott oda zsákmánya oldalához, mely – akkor látszott meg – nála legalább hatszorta volt nagyobb.

Axália asszony kérésére a nagy víziállatot felbontották. De elkéstek: mire emésztőbeléhez értek, a gyermekből csak egy pépszerű, idomtalan massza maradt – amin nem is lehet csudálkozni, tudván, hogy a nagy tengeri állatok, különösen a cetek és cápák, milyen ijesztő gyorsan emésztenek.

Phalaris személyesen emelte fel az ájuldozó asszonyt; felmosatta, s megígérte, hogy amíg ő uralkodik Akragasban, addig ne féljen, semmire se lesz gondja: egy ilyen férfi hitvese s egy ilyen fiú anyja megérdemli, hogy holtig élvezze a hadiözvegyeknek kijáró megbecsülést és támogatást.

A csőcseléket hátrább parancsolta, a halottakat letakartatta, a halat pedig átadta az udvari szakácsnak, vizsgálja meg, alkalmas-e az udvari lakomára, vagy inkább átengedendő a népélelmezés céljaira?

Az udvarbeliek még mindig magukból kikelt ábrázattal lézengtek körülötte. Az öreg orvos rosszulléttel küszködött; az útépítő mérnök hátra tett kézzel bámult a semmibe. Csak Épidémondász, a költő árult el bizonyos termékeny nyugtalanságot. S Phalaris ezt észrevehette, mert kövér, aranypihés mutatóujjával mellbe bökve, ily szavakkal tisztelé meg:

– Ezt meg kell írni! Hm? – S kétszeres tokáját a költő orra elé tolta.

A költőt édes remegés kerítette hatalmába. Véghetetlen boldog volt, hogy a zsarnok végre észrevette; ettől a melle közepébe bökött párnás ujjacskától hirtelen a dolgok középpontjában találta magát. Lelkendezve dadogta:

– Köszönöm, nagyjóuram! Már készítettem is feljegyzéseket… Ezer sorra tervezem, hexameterekben. Érzem, ez lesz életem főműve! – S hálatelten borult Phalaris elé, hogy szíve minden melegségével csókolhassa meg illatos lábát.

Az ünnepélyes aktust azonban nem fejezhette be: kivülről veszett ordítás harsant, pillanatok alatt kórussá erősödött, s a lábcsók pózából riadtan feltekintő poéta csak azt látja, hogy a halászfeleségek, a kerítésen kívülrekesztett csőcselékkel egyetlen hatalmas falanxot alkotva, nekirontanak a terasz dőzsölőinek. Legelöl a halász friss özvegye, Axália. Az őrök megriadva, dárdáikat tengerbe hányva szaladnak szanaszét; Axália asszony kezében jókora macskakövet szorongat, majd alig öt lépésről, artikulátlan ordítás kíséretében a zsarnok szőke pihés fejéhez vágja…

Csak ez kellett a sokaságnak! A terasz tégláit őrjöngő, éhezéstől sovány és munkától görcsös ujjak feszítik fel, van muníció elég. A falból követ szaggatnak ki, azt emelik Phalaris felé. – Tiporjátok el a zsarnokot! – ordítoznak. – Most megfizetünk a bronzbikáért, lányainkért, fiainkért, minden elszenvedett csúfságunkért! Zúzzátok a bestyét – s amennyi tégla-, porfír- és üvegmozaik; mind a Phalaris fejéhez repül.

Phalaris így mállott péppé, udvartartásával és talpnyalóival együtt, a húsz esztendeje fogcsikorgatva szenvedő embertömeg kövei és sarui alatt.

Hát a költővel mi lett? A jó Épidémondász, vesztét érezve, fejest ugrott a tengerbe, s gyors úszással mentette a bőrét a köréje be-becsobbanó féltéglák és kövek zuhataga közt. Szirakúzába evickélt – az út felét egy könyörületes delfin hátán tette meg –, s itt, bujkálva, álöltözetben, a Latomiák hűsében jegyezte fel az akragasi halászverseny tanulságos és az utókor megszívlelésre mindenképpen méltó történetét.

 

Dzsungel-tanulmány

A szikár, deresedő fejű pákász három kamaszodó fiával és telő csípejű nagylányával ott verte fel ütött-kopott, sok vihart látott sátrát a nagy folyó egyik szigetének fűs, bokros partján, hajdani áradások emelte homokbucka oldalában, melynek suvadásos oldalából ki-kifehérlettek a több millió éve élt halak s egyéb vízilények megkövesedett csontjai.

A nyári éjszaka égboltja bátorítón kacsingató csillagaival oly bizalmat árasztón borult föléjük, mint valami hatalmas és minden veszedelem elől védelmet kínáló másik, örökkévaló sátor.

A pákász – miután pulyái a frissen vágott berki fűből, fűz- és nyárfalombból rögtönzött vackukon elaludtak – vetett még egy-két száraz uszadékfát a sátor előtt hamvadozó tűzre, s a fellobbanó, a víz tükrén is aranylón táncoló fényben megvizsgálta alkalmas csalétekkel ellátott horgait, s hogy mindent a legnagyobb reménységre jogosító állapotban talált, leült egy pokrócdarabra, pipára gyújtott, s néhány szippantás idejéig áhítattal és háládatossággal bámult a halat kínáló ősi vízre, a sorsot intéző csillagokra. És a természettől soha el nem szakadó pákász-ember avatottságával figyelte a madaraknak, apróbb állatoknak berkekből és nádasokból érkező, bizonyára jelentőségteljes üzengetéseit. S miután emberi hang, szomszédos, baráti vagy ellenséges törzsek halász-vadász területeiről egy sem zavarta meg a békés természetű állatvilág éjjeli üzenetváltásait, úgy vélte, jó helyen, szerencsés helyen ütötte fel a sátrát, s olyanszerű önelégültséggel kúszott be fekhelyére, mint valami családjára, törzsére nagy bölcsességgel gondot viselő kacika. Elaludt és mi sem háborgatta álmát.

Hajnalban ébredt a friss fű és lomb párájától fülledt ponyva alatt, alvó ivadékai mellől kikászálódott, s a folyó túlsó partján lilálló hegy mögül kibukkanó nap fényében pislogva lesietett a partra, s dobogó szívvel, de nagy óvatosan rendre kihuzigálta este bevetett horgait. A zsákmány kacikai-családapai önelégültségének legfőbb igazolására gazdag és változatos volt: az apróbbakat visszadobálva, három-négy félkarnyi halat rakhatott be haltartó szákjába. A szákot kicövekelte, s a fickándozó, ezüstös testű pontyokat és keszegeket most már biztonságban, jó mélyre visszasüllyesztette a vízbe, hadd lubickoljanak ott délig, amikor is örökre elbúcsúznak életadó elemüktől, és élettelenül, pikkelyüktől, belső részeiktől megfosztva, a parázs fölött izzó rostélyra kerülnek, és csontjuk nemsokára elkeveredik millió éves ősszüleik földi maradványaival…

A nap alig járt egyarasznyira a túlsó parti hosszú lábú füzes koronái felett, amikor a hangot jól vezető folyó ütemes emberi kiáltásokat hozott, s evezőlapátok pacskolását. A vezényszószerű kiáltásokat hamarosan vad hangzavar, összevissza ordítozás váltotta fel, melyekben a jó fülű pákász – nem kis aggodalommal figyelve már az ütemes vezényszavakat is – erőteljes férfihangokba, mutáló kamaszhangokba keveredő női rikoltásokat vélt felismerni. Felkapaszkodott a sátor fölött sárgálló homokdombra, s szemét tenyerével árnyékolva, riadtan kémlelt a holtág túlsó oldalán terülő kisebb sziget felé.

Az összevissza kiabálás egyre erősödött, és már semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy más vizekről érkezett, céltudatos partraszállók örömujjongásai és diadalordításai. És csakugyan: három kőhajításnyira, éppen átellenben a zavartalan és horgászbékességet kereső férfiú sátrával, egy tucat félmeztelen emberi lény hozta ki a partra két kunkorodó orrú, barnára és zöldre mázolt csónakját – egy, ebből a távolságból fel nem ismerhető törzs fiatalabb, az ő csemetéivel körülbelül egyívású nemzedékhez tartoztak, s amint tüzetesebb vizsgálódás árán megállapította, két nőnemű egyed is volt közöttük, s ez a tény a partraszálló törzs esetleges ellenséges magatartása felől jólesően oszlatta el aggodalmait. A lázas sürgés-forgásnak odaát hamarosan látható eredménye mutatkozott: két, egymástól arasznyira felállított hatalmas zöld sátor, melyekben a jövevények állandó karattyolás és rikoltozás közepette, mintegy a két hajlék otthonosságát kipróbálandó, az egyenként bemászó nőnemű egyedek után sorra ki- és bemászkáltak.

A szikár férfiú deresedő fejét furcsállóan csóválva már-már azt a szót kereste, mellyel egy-két emberöltővel ennek előtte ama jóval nagyobb hajlékokat illették, amelyekbe egy vagy több nőnemű lényhez a törzs hímnemű egyedei hosszabb-rövidebb időre bemásztak, azonban rosszhiszeműségét az utolsó pillanatban sikerült elhessentenie. Minden bizonnyal csak a sátor belsejét igyekeznek kényelmessé és meghitté varázsolni a velük született szépérzékkel, s ehhez nélkülözhetetlen mindkét sátorban a nők állandó jelenléte.

Telt a szép délelőtt; gyermekei sorra kibújtak, a zsákmányt megvizsgálták, és dicsérő szavak mezei virágjával fontak duzzadó önérzetű apjuk deres fejére koszorút. Megmosakodtak a holtág hűs vizében, s jobb híján az életkorukra már aligha jellemző játszadozásba fogtak: a gyermekkorból éppen kilépettek visszaeső kedvével ástak barlangokat a mart homokjába, vagy iszapvárakat építgettek, s a víz fel-felcsapó hullámai ellen vesszőfonással vették körül. A túlsó szigeten nyüzsgölődő, rikácsoló idegen törzs jelenlétének nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.

Azt, hogy a nap lassan és méltóságteljesen delelő felé emelkedett, egy szomszédos bucka mögül kihömpölygő röffenések, visítások jelezték, valamint két borzas, sovány terelőkutyuska ügybuzgó vakkantásai. A csürhe nyomában karikás ostorával vígan pattintgatva – oldalán kulacs, termetéhez képest hatalmas bőrtarisznya –, hivatalának még a kutyáknál is nagyobb fontosságot tulajdonítva, botorkált a feltúrt legelő hepehupái közt egy tízéves forma, szalmakalapos, rongyos kis pásztorfiú.

A horgász aggodalmasan figyelte a testes emsék, lógó emlőjű kocák, s a köztük visítva szaladgáló, hempergő malacok vonulásának irányát, de kiváltképpen egy jó méternyi magas, kandúrhátú, sovány, öreg, kopott oldalú példányét, mely így messziről gyanítva csakis a kan lehetett; az ilyen félvad, kondájukat féltő kanok idegenekkel szemben tanúsított ellenséges indulatáról több átélt vagy hallott eset tanúskodott… Ha gondolnak egyet, s idetódulnak az ő homokbuckájuk alatt elterülő part- és vízszegélyre, kockázatos lesz erőszakos fellépéssel megkísérelni elkergetésüket. Sehol egy alkalmas dorong, amivel hatékonyan lehetne fellépni ellenük, node sebaj, a pásztorfiúnak felajánlható jó falatok majd csak célhoz vezetnek.

Így morfondírozott magában a zsákmányért és gyermekeiért aggodalmaskodó pákász, amíg a sertések szerencsésen be nem vonultak s el nem heveredtek a szomszédos bucka alatti pocsolyába. Csak olykor árulták el egy-egy röffentéssel vagy visítással nem kívánatos közelségüket.

Nem mindig onnan jő a vész, hová szemed vigyázva néz – mondja egy régi közmondás. Most sem onnan jött, vagyis nem disznó, hanem ember formájában. Méghozzá szép csendesen, színesen és látványosan jött, és sokáig nem is sejttette veszedelem voltát. De annak, hogy csendes közeledése már magát a veszedelmet jelezte, a pákász csak később ébredt tudatára. Tizenhárom félmeztelen, tetovált testű, idegen törzsbeli harcos, köztük két nem kevésbé félmeztelen sörényes amazon közeledett kettesével vagy libasorban a két sziget közti, szénásszekereknek rakott és most félig víz alatt álló kőtöltésen. Frissen felvert sátraikat valamilyen magasabb cél érdekében sebtiben odahagyták…

A pákász ott állt horgai tövében a parton, s rövid szárú pipájából csendesen pöfékelt. Gyermekei a menedékes, vízmosta partban ásott odúkban hűsöltek, csak a lány állt künn a parton, és a halakat nem zavaró, halk csörömpöléssel, óvatos pacskolással mosogatta, sikálta kezdetleges evőkészségeiket; tükörképét gyönyörűséggel ringatta a fodrozódó víztükör.

Azok már a sűrű közepén innen caplattak, s a horgász most már közelebbről is megmustrálhatta őket. Tizennyolc-húsz éves erőteljes sihederek tették ki a derékhadat, nagy szál bozontos hajú legények, szőkék és barnák vegyesen, s fejjel emelkedett ki közülük egy vörös hajú óriás, talán maga a kacika. Egy-két vézna kamasz képviselte az utóhadat. A két nőnemű egyed – öltözetük a hímneműekétől csupán egy mellükre kötözött tarka rongydarabbal különbözött – egy-egy fejlett izomzatú hím derekát ölelve, ringó járással szántotta a bokáig érő vizet. Az egyik görbe lábú harcos kezében hosszú pálcára erősített zöld hadizászló – egyébként semminemű fegyver, se íj, se lándzsa, se hajítók és semelyiküknél sem, ami a felvonulás célját illetően ismét csak megnyugtatta.

Körülbelül tízlépésnyire tőle a vízmosta kőgátról szótlanul a partra ereszkedtek, s mikor egytől egyig kint voltak, tömörülve, vörös hajú kacikájukat, oldalán a két nővel, mintegy védelmi gyűrűbe fogva megálltak, s bámulni kezdtek látszólag barátságos szakmai érdeklődéssel a horgász felé. Megszokta, hogy horgászat közben kérdésekkel vagy fölényes tanácsokkal zaklassák; csak egy pillanatra nézett fel, s hogy esetleges érdeklődésük elől elzárkózzék, mindjárt fordult is vissza a botjai felé.

Ebben a pillanatban valamelyikük, a hang magasságából ítélve éppenséggel a kacika, jó hangosan, szinte bődülve, hogy ne csak harcostársai, hanem a horgász is meghallhassa, vagy egyenesen neki adresszálva, mondott valamit. A félig idegen szavakból alkotott összetett mondat első részében is volt már egy jelző – lányára vonatkozott –, mely elég volt ahhoz, hogy felforralja a legbékésebb pákász apa vérét; második részében óhajtó módban fejezte ki, mi mindent szeretne művelni itt helyben a leánnyal.

A pákász felpattant ülőhelyéről. Szíve irtózatos dobogásba kezdett, szeme előtt a vértolulástól fekete-fehér foltok táncoltak, s bal keze reszketve tapogatta ki egyetlen fegyverét, az oldalán lógó tarisznyába lapuló nagy, halbelező kést.

Mozdulatára hatalmas röhögőkórus volt a válasz, s valami csataordítás, mely vértől zubogó fülébe „ahiráubezsnek” hallatszott, és sokáig keringett visszhangozva a két part füzesei közt. Leánya halálsápadtan rohant mögéje, és könyörgő, zokogástól csukló szavak kíséretében fogta le mindkét karját.

„Ahirá-ubezs” – harsant a második csataordítás, mely most már röhögéstől mentesen, még nagyobb hangerővel visszhangoztatta meg talán a mennyboltot is, s a homokodúkban kuporgó fiúgyermekeket úgyszólván kirobbantotta hűvös enyhelyükről. Ezek is apjuk mögé álltak, részben védekezésül, részben védelemül.

Farkasszemet néztek. De milyen szemekkel?! Még hagyján a bamba érdeklődés, mely egy-két, talán jóindulatú ellenfelük szeméből áradt; a vigyori, nyegle, fintorokkal kísért, majdnem kacsintó kihívás is elviselhető lett volna, de végképp érthetetlenül és magában is gyilkolóan hatott a deresedő férfiúra három-négy ifjú harcos, de főként a két lány szúrós szeméből izzó gyűlölet. És ezeknek a szemeknek össztüzében szándékuk felől immár semmi reményt sem táplálva, lánya egyre görcsösebb szorításában, háta mögött szepegő vagy rémülten néma fiaival kereste az apa lázas, cikázó gondolatokkal a menekülés, e szörnyű megaláztató helyzetből való kijutás módját. Annak az ősi pákásztörzsnek íratlan törvényei, amelyhez tartozott, a mindenáron való leszámolás kényszerét fokozták benne: ez a fajta legalábbvaló kihívás minden idők óta vért kívánt, de – sugallta közben az életösztön, a józan megfontolás – csak ő húzhatná a rövidebbet, ha őrjöngő kétségbeesésében a többszörös túlerővel szembeszáll; holttestét a vízbe dobják, fiait összeverik, menekülésre kényszerítik, és zsákmányuk marad a leány…

A kacika pedig hármat lépett feléje, és harcosai egyetlen hullámban követték.

– Majrés vagy, fater – vigyorgatta rá hatalmas fiatal fogsorát a kacika. – Avec a francba, a csaj marad! – és még egyet lépett előre.

A pákász egyetlen mozdulattal kitépte magát lánya szorításából, és tarsolyából előrántotta a hosszú vadászkést, élét kinyitotta, hogy csak úgy kattant, és leszegett fővel, feszülő karizmokkal várta a kacika közeledését, akitől alig három lépés választotta el.

– Ahirá-ubezs! – harsant fel harmadszor is, és most már vérfagylalón, a törzsi csataordítás. A vigyorgás, a bamba kandiság eltűnt a szemükből, mind a tizenhárman azt a szúrós gyilkoló tekintetet lövellték rá, ami az előző pillanatban még csak öt-hat szempárból villogott. S az óriástermetű, vörös hajú harcos már-már ismét előrelendült, amikor valamelyik hátvédül hagyott vagy hunyászkodó kamasz mutáló hangon besipította a halálközeli csendbe:

– Nincs mese, Csöpi, húzz be neki!

A nyilvánvaló buzdításul elhangzott szavak azonban inkább kijózanítóan hangzottak. A fogalmazás – nincs mese – pontosan fejezte ki, hogy életről vagy halálról van szó ezekben a pillanatokban, s ez a felismerés magát a kacikát torpantotta meg, akit törzse, fejlett humorérzékre vallón, Csöpinek nevezett. Az ő pillanatnyi habozását használta fel az egyik lány – aki szintén jobbnak látta már első hímjének kockázatos vállalkozását abbahagyatni –, hogy hirtelen megragadja hátrafeszülő jobb öklét, nagyot rántson rajta, jobb belátásra térítő, suttogó rábeszélés kíséretében. Az óriás előbb csak félfordulatra kényszerült a rándítás következtében, aztán hagyta magát vezetni. A lány hátrább rángatta, a harcosoknak előbb még támadó, immár védelmi gyűrűjébe. Ez elég volt, hogy minden vezényszó vagy újabb haditanács nélkül mindnyájan sarkon forduljanak, s néhány ravasz vagy bambán fenyegető, de már korántsem szúrósan gyilkos hátrapillantás után tolongva, majdnem egymást tiporva hömpölyögjenek el a szomszédos homokbucka felé.

A pákász – sok dühöngő vihar szeszélyét tapasztalta ki életében – a támadók elvonulását inkább hadicselnek tartotta; többször átélte ugyanis, hagy a mennydörgés, villámlás, felhőszakadás erőre kap egy-egy rövid szünet után. Ellenfeleinek harcmodora pedig – a lovagiatlanság, a túlerőben való bizakodás, az ocsmány szavakból formált „hadüzenet”, a támadás csürhében történő, előzetes haditervet alig feltételezhető módja, s kivált gyáva és hirtelen meghátrálásuk – arra a következtetésre juttatta, hogy alkalmasint kóbor kannibál törzzsel van dolga, amilyeneknek felbukkanásáról a hegyeken túli síkságról néhány évvel ennekelőtte több egybehangzó hír jutott a fülébe… ezekről pedig köztudomású, hogy gyávaságukkal nagyfokú alattomosság és szívósság párosul, kudarcba fulladt támadásaikat nem restek más módszerrel elölről kezdeni. Éppen ezért továbbra is ugyanabban az elszántan védekező állásban maradt, csak görcsös nekifeszülése lazult valamennyire, s már-már szűnni kezdett tomboló szívverése. Leánya szipogása közvetlenül válla mögül hallatszott, intett neki, hogy hagyja abba; fiai feltápászkodtak, a legkisebbik mögéje került, megszorította bicskát szorító kezét, felkacsintott rá diadalmasan: Győztünk, apu!

A pákász azonban még nem érezte elérkezettnek a pillanatot törzsi diadalordításuk – ahum-dihidum-dihidum! – tánclépésben való elharsantására. Nem tévedett.

A támadók ugyan már egy jó kőhajításnyira voltak a szomszédos homokbucka oldalában, de vissza-visszapillantásaik, suttogó tanakodásaik arra intették, hogy még szemmel tartsa őket. S ebben a pillanatban négyen-öten hirtelen lehajoltak, majd villámgyorsan felegyenesedtek, s mielőtt gyermekeit figyelmeztette volna, kőzáport zúdítottak reájuk. A középső fia combon találva vinnyogott fel, a többiek sértetlenül ugrottak vissza a part alá. Az öklömnyi kövek – ott találták őket a homokdomb egyik kavicsréteggel bélelt suvadása alatt – szörnyű zúgással csapódtak be fejétől egy-egy araszra a holtág vizébe. S aztán újabb össztűz keletkezett; a támadó törzs legjobb dobói kezébe a többiek adogatták az újabb kisebb-nagyobb kavicsokat, melyek közül némelyik egy ökör leterítésére is elég lett volna. A pákász nem ugorhatott fedezékbe – ellenfelei visszajönnének, s egyszerűen „lelépnék” –, tehát nyílt terepen kellett elfogadja, és ide-oda ugrándozással parírozza a feléje repülő kavicsokat. Támadói legfőbb gyönyörűségére. Csataordításuk ismét felharsant, vezényszó és újabb kőzápor követte, s utána hahotázás, visító röhögés kórusa. Érezte, nem sokáig győzi ezt a bakugrándozást, előbb-utóbb harcképtelenné teszi egy vagy két ökölnyi kődarab. Egyetlen megoldás marad, közéjük rontani így, egy szál késsel, zihálva, hörögve, már-már végkimerülésben.

De csodák csodája, a negyedik vagy ötödik sortűz után több nem következett, támadói ide-oda fordultak, le-lehajoltak, s keresgélésükből a homokban arra következtetett, hogy kifogyott a „lőszerük”. Elég az hozzá, továbbvonultak olyanszerű összevissza kajabálásban, mint bizonyos majomtörzsekről beszélik a messze földet bejárt utazók.

A horgász kését a fűre dobta, melléje rogyott, s arcát, mintha szörnyű szégyen és gyalázat elől rejtené, felhúzott, remegő térde közé szorította. Gyermekei tanúi voltak megalázó szökdécselésének a zúgva repülő kövek mérges darazsai között. Sohase fogják elfelejteni! Miért nem oroszlán, hogy közéjük rontson, hogy ízzé-porrá szaggassa őket! Miért nem hegyi óriás, hogy buzogánya egyetlen csapásával földre sújtsa az elvetemülteket. Miért tűri cinkosan a hatalmas erő, mely a világot összetartja, a hitványságnak és alattomosságnak ekkora diadalát!?

Ki tudja, meddig ült volna így, a megalázottság és kimerültség szobra, fejét mind mélyebbre nyomva térde közé, mint az árvizek által a homokbuckákból ki-kimosott ősnép zsugorítottan eltemetett halottjai – ha hirtelen új, nyugtalanító hangok nem keverednek a távolodó ellenséges törzs rikoltásaiba: visítás, röfögés, horkantás változatai, valamint kutyák nyüszítése, mordulása, csaholása. S végül egy éles, kétségbeesett gyermekhang: segítség!

A horgász felpattant, a csatazaj irányába nézett. Azok ott, a harmadik homokbucka táján, tőlük alig egy nyíllövésnyire, már javában dobálták a békésen delelő disznócsordát, ugyanúgy, mint ahogy őket az előbb. A pásztorfiú kalapját elejtve inalt, folyton kiabálva a pirosló fedelű falu felé. A két hitvány, macska nagyságú puli, kövek záporában, lesántulva szegődött a nyomába, míg el nem nyelte őket valami tüskebozót. Ahirá-ubezs! – harsant diadalmasan, és repültek a kövek, a nap hevében kőkeményre száradt túrásrögök a disznók oldalának, fejének, lábának, hogy hanyatt-homlok kezdtek menekülni, visítva, röfögve, amerre a szemük látott. Az egyik harcos egy lábon talált lesántult malac után vetette magát, s a társai harcias biztatása közben sikerült is hátsó lábát elkapnia. A malac kétségbeesett visítása minden eddiginél élesebben tört ki az általános emberi és állati hangzavarból. És ekkor az egyik mélyebb dágványból hatalmas, iszapos-mocskos fekete test emelkedett ki, a kan, mely eddig a csihi-puhira egyelőre, úgy látszik, rá se hederített, vagy elvből nem zavartatta magát az őt ősi törvény szerint megillető déli sziesztájában. Ivadékának életveszélyt jelző, majdnem sípoló visításától azonban megértette, hogy ennek fele se tréfa, hogy cselekedni kell – s nagyot horkantva tápászkodott fel a langyos pocsolyából, az iszapot lerázta magáról, hogy csak úgy csattogott a füle-farka, és tompa, mély horkantásokkal, fejét magasra tartva, agyarát csattogtatva, galoppban a támadók sűrűjébe rontott. Fejét leszegte, öklelt. Jobbra-balra forgott, hol egyiknek, hol másiknak vágott oda, körbeperdült, a futók után vetette magát. Egy-két rög csattant a fején, döndült sovány oldalán, de oda se neki, mintha csak simogatták volna. A kutyák, úgy látszik, lesben figyelték a fejleményeket, mert most sántaságukat is feledve rontottak elő, s iszonyú vicsorgással a hanyatt-homlok menekülő harcosok után vetették magukat: bokájukat mardosták, másodpercekre nadrágjukba akaszkodtak, s a csatateret egy perc alatt megtisztították. Elsőnek az óriás termetű kacika érte el a holtágat, és fejessel vetette bele magát a disznóganajos, hinaras pocsolyába. A két leány visongva gázolt a nyomába. A zászlóhordozó karikalábú harcos, ahogy a kan elől botjával hadonászva hátrált, keresztülbukfencezett egy ember nagyságú vízhozta tuskón, majd négykézláb menekült tovább, s krokodil módra evickélt be a mocsárba. Nemsokára mind a tizenhárman a túlsó part felé csapdosták, nyeldesték a vizet, ki szabályos, ki csubukoló kutyaúszással, üvöltve, bömbölve, egymást rugdosva, tiporva. A kan kielégítetlen dühében sürgött-forgott egy darabig a parton, nagyokat fújt, prüsszögött, csak úgy köpte az agyarára rakódott iszapos habot, mintha a lihegő kutyákat uszította volna a menekülők után, aztán mint aki dolgát jól végezte, szép csendesen visszahevert kiváltságosan nagy, terebélyes dágványába, csak a fejét tartotta kiemelve, fülét hegyezve. Hívogató, bátorító röffentésekkel jelezte szétszaladt feleségeinek és ivadékainak a veszedelem elmúltát.

A támadók nagy üggyel-bajjal kievickéltek a túlsó partra; volt, aki rögtön lerogyott a sáte közé, és ott nyalogatta sebeit, más a sebesültekkel mit sem törődve csörtetett be a sűrű füzesbe, mintha még mindig a kan agyarainak csattogását hallotta volna a hátában.

A pákász – ha az imént még megaláztatásán dühöngött és szégyenkezett – most már kicsinyhitűségét restellte: mért nem bízott jobban a természet s a világgal egy emberi lélek erejében, mely íme, csodát mívelt. Ugyanis amaz eleinte még homályos, tapogatózó sejtelem, mely a kan váratlan beavatkozása pillanataiban ébredt benne, egyre inkább felismeréssé erősödött, s végül a támadók teljes veresége láttán meggyőződése lett: a kanban az ő akarata érvényesült. A kan diadala az ő győzelme volt. El is határozta, hogy talizmánját, a kalapján fehérlő halállkapcsot kanagyarral egészíti ki, a kan segítségével történt szerencsés megmenekülésének emlékére.

– Győztünk! – fordult gyermekeihez, és megpróbált mosolyogni hozzá.

– Ahum-ahum! Dihidum-dihidum! – harsant a felkiáltás öt torokból, s a gyerekek vidám ugrándozással táncolták körül apjukat.

E pillanatban karcsú, fellobogózott kék csónak siklott táborhelyük elé, s a benne ülő szőke szakállas, fekete szemüvegű férfiú idegen nyelven kiáltott valamit. Nem értették. Erre evezőit a csónakba húzta, egy tarisznyában kotorászni kezdett, térképet vett elő, és bökögetni kezdte a mutatóujjával, vagyis így adta értésükre, hogy eltévedt a szigetek között, szeretné tudni, hol van.

– Hier Kisoroszi! Dort Verőce! – kiáltott a pákász. Az idegen egy darabig vizsgálta a térképet, majd örvendezve kiáltott valami köszönetet, és továbbevezett a túlsó part felé.

– Ne arra, az istenért! A nyílt Dunára! – ordította utána a pákász, és kézzel-lábbal integetett. – Ott kannibálok vannak! – S a nyárfák alatt zöldellő sátortáborra mutatott.

Az idegen rémülten faroltatta meg karcsú csónakját, s hatalmas evezőcsapásokkal vágott neki a nagy Dunának Verőce felé.

 

Ahol a madár se jár

Precíz nagyotmondásairól ismert barátom, Gyöngyházy, így mesélte el egy téli estén valóban furcsa és kissé holdkóros ízű kalandját:

– Amikor a sodrony csigáján függő szék sziklás szakadék fölé suhant velem, e majdnem-repülés, majdnem-gyönyörét furcsa szorongás váltotta fel; miért restellném? Halálfélelem.

Egynémely dolgaim elintézetlenek maradtak.

Erre a kiruccanásra az utcán szántam el magam, egyik percről a másikra. Most senki sem tudja, hol tartózkodom.

Én magam sem tudom.

Valahol annak a városnak a határában, amelynek bejelentett lakosa vagyok. De ilyen magas hegyek és ilyen mély szakadék?

Ma, vasárnap reggel kilenc óra tájban elemózsiát akartam vásárolni – egy darab sajtot, kenyeret, almát –, hogy majd, ha kiérek az őszülő természetbe, s a friss levegőtől megéhezem, jóízűen meguzsonnázzam valami erdei padon. Betértem hát a vasárnap is nyitva tartó élelmiszerüzletbe: de csak a pitvar pitvaráig jutottam. Zsúfolásig volt vásárlókkal: vaskosarakkal tolongtak, csigavonalban hömpölyögtek, majd hirtelen, mint a megvadult konda, megrohamozták a kijáratot (tűz ütött ki, vagy tolvajt fogtak?), és engem kosarastul az utcára löktek. Eldobtam az összelapított vaskosarat, s elemózsia nélkül vágtam neki, gyalogszerrel, a város körül dalmahodó domboknak.

Nemsokára ahhoz a padhoz értem, ahol elképzelésem szerint oly jóízűen fogyaszthattam volna el a tízóraimat. Egy-két percet bóbiskolhattam ott, mikor érces, de nem kellemes fácánkakashangon diákkori nevemen szólítanak, s azt kérdi valaki:

– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár?

Még kacagott is, mintegy szellemességét honorálva.

Fel se néztem, úgyis tudtam, kicsoda.

Valóban, Fatály volt. Fatály Sebő, aki mindig mindent jobban tud, mint én, és nemcsak a tudományos, de a gazdasági és politikai berkekben is járatos, ítéleteiben pedig úgyszólván csalhatatlan. (Többre is vitte az életben, mint én! Néhány éve egy élőgalamb-kiviteli cég főembere…) Valamikor, talán 37-ben, egy nyári este, amikor szállás nélkül s már-már kétségbeesve kószáltam Nápoly sikátoraiban, ő adta meg a Mormon Gyülekezet menhelyének címét, ahol kipihenhettem fáradalmaimat, s noha másnap egy álmormon kirabolt, nem csökkent Fatály iránti hálaérzetem. A Magyar Királyi Solymász Klubba is ő ajánlott be 43 tavaszán, és nem rajta múlt, hogy a nagy múltú egylet felvételi kérelmem teljesítése elől végül is sajnálkozva elzárkózott. Ő volt az is, aki már a háború után, ha jól emlékszem, 46 őszén, egy hatalmas autóból egyenesen a nyakamba ugrott, és szerényen közölte, hogy a Nagy-Fuvaros Párt kerületi alelnöke, s mindjárt szervező titkári állást ajánlott, amit a Kis-Fuvaros Pártnak tett ígéretemre való hivatkozással el nem fogadván, máig is keservesen bánok! Megjegyzendő: Fatály mostani gazdasági karrierje elválaszthatatlan az említett politikai vállalkozás csődjétől (vagyis rám is ilyen magasra ívelő bukás várt volna, ha ajánlatát akkor, botor fővel, vissza nem utasítom!). S végül – jó, hogy eszembe jut – most három éve a Wiener Walzer egyik első osztályú vagonjának folyosóján, ahol ugyanezzel a fácánkakas-kukorékolással köszönt rám: – Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – hívott be a fülkébe, melyben egyedül utazott, s hat új bőröndje alatt elterpeszkedve (akkor már a galambexport főembere volt, és éppen kiküldetésről tért haza), a szerencsés zsákmányoló titkolhatatlan dicsekvésével mutogatott meg egyet-mást külföldi ajándéktárgyai közül. Csak hüledeztem a finomabbnál finomabb szövetek, szőrmék, villanyberetvák, táskarádiók, háztartási robotgépek, s ah! Old Smugler, Remy Martin, Napoleon s a jó ég tudja még, miféle címkéjű konyakos meg whiskys butéliák káprázatában! Miután érdeklődésére bevallottam, hogy csak mintegy féltucat különböző színű női alsóneműt meg holmi leveskonzerveket hozok, a nyájas Fatály biztos címeket, kitűnő tippeket adott – s megfogadtatta velem, hogy legközelebb nem leszek külföld-jártamban ilyen gyámoltalan.

Nos, ez a férfiú állt most előttem tirolias turistaöltözékben, vastag nyersgumitalpú cipőben. Vállán, átalvető módján, színes műanyag tasakokban legalább két sült csirke idomai dudorodtak. De volt ott fél sonka, egész rúd szalámi, két-három csodálatos márkájú italnemű is. Mögötte pedig, kissé hátrább, szőke, begyes-faros delnő álldogált, akit e találkozás alkalmasint kelletlenül érintett, mert úgy tett, mintha elfoglalná vadvirágcsokrának rendezgetése.

– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – reccsent a fülembe Fatály szokásos üdvözlésformulája, s én elmélkedésemből felrezzenve, röviden elmakogtam, milyen kínosan jártam abban az átkozott élelmiszerkereskedésben.

– Örülj neki – mondta –, hiszen itt a közelben, csak egy macskaugrásnyira, nemrég nyílt meg a Gyopár Egylet turistaboltja. A világ legmodernebb élelmiszerüzlete! A tagok jutányos áron vásárolhatnak, amit szemük-szájuk kíván. Sőt, minden századik vevőt ingyen szolgálnak ki.

– A tagok?! – legyintettem fájdalmasan.

– Te kis csacska – csóválta a fejét Fatály, s én elesett állapotomban, holtéhesen meg se sértődtem azon, hogy kis csacskának titulált, holott fél fejjel magasabb vagyok. – Nesze, itt a tagsági igazolványom! Ha kérik, felmutatod. De nemigen kérik, ezek sokkal nagyvonalúbbak! – és kezembe nyomott egy kétrét hajtott zöld kartondarabot. Irántam való jóindulata, segítőkészsége ismételten meghatott. Elérzékenyülve hallgattam végig s jegyeztem meg tüzetes útbaigazítását: a harmadik keresztútnál balra zöld fedelű faházikó, onnan indul a drótkötélpálya, az elém hintázó székbe belezökkenek, s körülbelül tízperces kényelmes utazás után kiszállok a hegytetőn épült üvegpalota előtt…

Számban a tőle kapott illatos cigarettával, hálás kézszorítással búcsúztam. Bodor füstfelhőket eregetve indultam el az erdei ösvényen, s mentem, mendegéltem, valamit fütyörésztem is, és valóban, nemsokára ott találtam magam a jelzett, alpesi stílusban épült házikó előtt. Aztán könnyelműen, hányavetin, talán szuggesztió hatása alatt zökkentem bele ebbe az alám penderült vaskosárba – s alighogy az övszerű biztosítópántot felcsatoltam, a földet jóformán kihúzták a lábam alól…

De mintha az a tíz perc már rég eltelt volna. Egy órája is tarthat ez a majdnem repülés, szinte gyönyörűség, azazhogy most már szinte halálfélelem.

Rossz vonalra szálltam volna? Vagy itt, negyven-ötven méter magasban, a ritkuló levegőn s a megváltozott perspektívából látott föld felett az időérzék tévesen alkalmazkodik? Esetleg felmondja a szolgálatot? Akárhogy is, kezdtem sokallani a levitáció e válfaját, és egyre sűrűbben pillogtam lefelé a mélybe. Ez persze csak súlyosbította az émelygésszerű állapotot, különösen amióta…

Nem, nem hihetem, s jobb, ha le sem írom: puszta képzelődés lehetett… Hiszen a sodrony karvastagságú; a fényes, olajozott kosarakat, úgy látom, szakszerűen, a legnagyobb lelkiismeretességgel gyártották, szerencsétlenség nem fordulhat elő!

Alighogy így megnyugtattam magam, ösztönszerűleg újra lenéztem. A szakadék itt volt a legkevésbé mély eddigi útvonalamon. A barnás, zöld mohos kőmorzsalék közt megint valami… Alig tíz méterre alattam! Még elgurult kalapja vagy sapkája is látszik, kezétől egy-két lépésnyire. Két fekete madár röppen fel a mellkasáról, s egyenesen felcsap a magasba. Már itt köröznek a fejem körül! – Az istenfátokat! – sziszegem feléjük, s hessegetem, ahogy tudom, a kalapommal. Nagy, ívelt csőrük acélosan villog, kurrogó hangot is hallatnak. Két holló volt, oly ritka madár e tájon – bizony, járnak itt madarak, de milyenek, gondoltam, s ha Fatály ezt a tényt nem bagatellizálná, más köszönő formulát választ, minden bizonnyal. Miközben ezt gondoltam, a hollók, úgy látszik, jobb belátásra tértek, mert bukórepüléssel zúgtak le újra, mozdulatlan prédájukra.

Ettől számítom utam harmadik szakaszát. Az a felismerés, hogy az irtózatkeltő madaraknak nem kellettem, némi optimizmussal töltött el. Nem is néztem többet alá, a szörnyű szakadékba. Elhatároztam, hogy tekintetemet a hegyekre emelem. S a köd, amelybe a drótkötélpálya torkollni látszott, hirtelen megaranylott, majd napsávok ütötték át meg át, és ahogy emelkedtem, egyre világosabban bontakoztak ki egy félig alumínium-, félig üvegpalota káprázatos sík- és téridomai. Csilingelés hallatszott, jel a leszállásra. Lábam nemsokára földet ért. A biztosítóövet kikapcsoltam, s szorongatásomat meghazudtoló eleganciával léptem ki a rácsos kosárból. Miközben gémberedett tagjaimat csapkodtam és rángattam, szemem hálásan bámult a kosár után, míg el nem tűnt meg-megcsillanó sodronykötelén, a hegycsúcson is túl, mintegy a föld görbületében. Aztán, csak félszemmel, lefelé, a megtett útra néztem. A remegő drótkötélen, egymástól bizonyos távolságra, újabb kosarak közeledtek. De utast egyelőre nem fedezett fel csodálkozó tekintetem.

Ezüstlő, karcsú oszloplábakon ott tündökölt a fejem fölött a Gyopár Egylet mintaboltja. Akárcsak egy megszilárdult, kissé tojásdad szappanbuborék, legalább tízmilliószoros nagyításban! Szerelmesen tükröződött benne a messze pirosló lomberdő, a közeli fenyősudarak smaragdja s a sziklaormok rózsaszín hava. Időnként egy-egy tömbjéről levált sziklamorzsa koppant a fedélre, amitől az egész épület olyan csengésbe-bongásba kezdett, mint valami üvegharang.

Turistajelzések mutatták a feljáratot: keskeny, helyenként célzatosan ritkított fokú alumínium lépcső, rajta imitt-amott kiszögellések és pihenők, célszerű figyelmeztetések és utasítások. Jókedvűen vágtam neki, az elején még szökelltem is egyet-egyet, de amikor az alumínium elfogyott, és szerepét minden átmenet és figyelmeztetés nélkül közönséges kötélhágcsó vette át, a turistaedzésnek és továbbképzésnek eme módját kezdtem, enyhén szólva, furcsállani. Bosszúságomat tetézte, hogy most már a bejárathoz mégiscsak közeledve, mutatványomat fentről, az üvegfal mögül kandi szemek figyelgették! Mikor már azt hittem, szerencsésen felértem, a bejárattal egy szinten, valami palló szélén találtam magam, amely mint tranbulin az üres úszómedence felett, a semmibe vezetett. Remegő vasrúdon fehér tábla tűnt szemembe, rajta egy szakadék felett ugró síbajnok szemléltetőn rajzolt alakja: hogy az írástudatlan is megértse, milyen eljárást kell követnie annak, aki ügyességével, szerencsével idáig tornázta fel magát! Maradék erőmet összeszedtem, és helyből nekirugaszkodtam.

A következő pillanatban az alumínium padló hatalmasat zendült alattam. E zengés muzsikává finomult, mintha ugrásommal holmi zenegép billentyűjét nyomtam volna meg. Maga a padló muzsikált, mégpedig a Könnyűlovasság nyitányát, és én álmélkodva állapítottam meg, hogy utoljára 37-ben hallottam a Párizsi Világkiállításon, egy óriási vastorony tetejéről.

 

 

Testi erőfeszítésem mintegy feloldódott a muzsikában. Térdemben, kapaszkodó izmaimban megszűnt a feszültség és remegés. Lépkednem sem kellett már, a járda halk nyikorgással siklott velem, s egyszer csak benn találtam magam az üvegpalota kellős közepében.

Csengő, érces vezényszavak hallatszottak, s az első pillanatban kihaltnak tetsző helyiség egykettőre megelevenedett. Ami a szemem elé került, egymagában is megérte a hihetetlen fáradságot és kockázatot. Legalább egy tucat csodálatosan szép, erdészlánykának öltözött hölgyike sereglett körém. Keblük a zöld pruszlikból félig kidalmahodott, rövid szoknyájuk fodrosan röpködött a tomporuk körül, fejükön, a csúcsos kis vadászkalapkán kacéran rezgett a hosszú fácántoll. Vadászkürt harsant, mire ijedtséget színlelve szétrebbentek, ki-ki helyet foglalván egy-egy, minden földi jóval megrakott eladópult mögött.

Az erdészlánykák olyan csábító mosollyal várták közeledésemet pultjuk mögött, mintha ők maguk is megannyi portéka volnának, cégük fő vonzóereje. Szerényen elindultam a sajtospult felé, s csak útközben vettem észre, hogy már tánclépésben, legalábbis indulóütemre járok. Kerekded, négyszög, téglalap alakú sajtok garmadája várt átlátszó színes műanyag csomagolásban, s mögöttük legadakozóbb mosollyal csábított az eladókisasszony. Félig kidagadó keblére meredtem, s csak úgy vaktában mutattam rá valamelyik gömbölyded sajtra. Felkapta és a kezembe nyomta.

Charcuteries… Salsamente… tűztek szemembe még három vagy négy nyelven is a következő polc feliratai. Gyomrom nagyot kordult, a nyál összefutott a számban. Kolbászkerítések, füstölttarja-halmok, dudoros, piros-barna sonkapárok, angolszalonna-kalangyák kínálták magukat, s mögöttük szőkén, félrecsapott kalapkában, izgő-mozgó fácántollal, kacér pruszlikjából keble eperszemét is mutogatva az eleven hús-vér portéka, akinek láttán rendkívüli, de azért civilizált emberhez még mindig illő étvágyam valóságos kannibalizmussá fajult. Már nem tudom, mit kértem a gazdagság látványának e zavarában. Akárhogy is, a sonkák és kolbászok tündére egy pár félméteres füstölt kolbászt akasztott a nyakamba, megtetézte egy rövid sonkával, és jó étvágyat kívánt hozzá, sőt kecses pukedlivel is megköszönte szíves érdeklődésemet.

Most már csak le kellene ülnöm valahol, és bicsakomat elővéve, megszegnem a sajtot, a kolbászt, de hol a hozzá való kenyér?… A szemben levő pulton volt, nem kellett sokat keresnem. Itt is ugyanúgy jártam el, s rövidesen egy ropogós cipó függött színes nylontasakban, az egyik kabátgombomon. E pillanatban – már kezdtem elszemtelenedni – sikerült megérintenem bal kezem középső ujjával a kenyér után hajló erdészlány keblét. A zene felizzott, talán a fináléhoz közeledett. Diadalmas léptekkel, de édes terhem alatt már-már roskadozva kerestem a kasszát, a kijáratot. S ekkor ütötték meg szememet az italok!

Az italok! Lépcsőzetesen felrakva, belső rejtett fényforrás szivárványlásában ragyogtak, egészen a mennyezetig, a különféle színű és formájú palackok, demizsonok és butéliák. Csak lenne türelmem válogatni – fohászkodtam, és éhesen támolyogtam eléjük, illetve alájuk. Csak az Isten tudná felsorolni, miféle nevek édeskedtek a címkéken, a sok henger, tojásdad, prizma stb. alakzatú palack ragyogása majd elvette a szemem világát.

Talán épp ezért tekintettem feljebb, ahol némileg tompább volt a ragyogás. A karbunkulusszemű, cigányhajú, műlovarnő termetű kiszolgálólány, úgy látszik, észrevette s egyszersmind félreértette ezt a bámulást: se szó, se beszéd, kecses alumíniumlétrát támasztott oda, és csípőjét is alig fedő szoknyácskájában, felvonaglott rajta. Lelkemben bűnös fohász fakadt: bár törne le alatta a létra, s ő zuhanna rám, a fejemre, az arcomra, édes terhével. Fohászom, sajna, nem talált teljes meghallgatásra, mindössze rövid, de gyönyörűségteljes kábulatba estem. Mire magamhoz tértem, jobb markom karcsú butéliát szorongatott.

De hogyan tudom most már mindezt kifizetni, van-e elég pénzem, hogy botrány nélkül távozhassam, ily gazdag zsákmánnyal megrakodva?

A fekete leányzó biztató legyintéssel és jelentőségteljes bólogatással igyekezett eloszlatni látható aggályaimat. Azzal az induló utolsó akkordjaira arrafelé támolyogtam, amerre a kijáratot mutatták a praktikusan elhelyezett nyilak és feliratok.

Az erdészlányok előpenderültek pultjuk mögül. Két sorba fejlődtek, s dallamosan, csengő hangon búcsúzkodtak tőlem a civilizált világ majd minden nyelvén, s én már egy-egy búcsúsimogatást, lapogatást helyeztem volna el arcukon, derekukon – de hát a sok batyutól a kisujjamat se mozdíthattam.

A legnagyobb meglepetés azonban a kasszánál ért, vagyis az emelvény előtt, ahol a matróna trónolt. A világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy századik vevő vagyok, semmivel sem tartozom. Tanácstalan zavaromban tiltakozni próbáltam, zsebemből százasokat rántottam elő, hadonásztam velük, mint egy önérzetes lókupec, s a tizenkét muskotályos mosolyhoz fordultam, mintegy igazolásomért – de micsoda durcás, sértett arcokkal találkoztam! „Kicsinyes senkiházi” – látszottak mondani. S ez volt a legfájdalmasabb. Mert a muzsika is elnémult, és ott álltam, ezúttal kosár nélkül is megrakodva, mint egy málhás öszvér, roskadozó inakkal, az élelmiszerbolt előtt.

Nem sokáig álldogáltam. Az aszfaltozott ösvény megindult alattam, és repülőszőnyeg módján vitt be egy korlátok közt keskenyedő szorítóba. A korlátokból hosszú, hegyes horgolótűszerű acélrudak meredeztek kifelé, és bökögették lábszáramat, oldalamat.

Úgy látszik, mégis mindennek megadjuk az árát – gondoltam keserűen, amiért ilyen megalázó helyzetbe sodortattam magam. Továbbvergődésre csak a közeli falatozás reménye adott erőt. Amikor egyszer visszafordultam, éppen az új vevő érkezését ünnepelték a lányok, láttam az üvegfalon át, ismét körtáncot lejtettek, tapsikoltak és zengett a Suppé-nyitány.

A megalázó vastüskés szorítóból kivergődtem ugyan, s már gyér füvű sziklás lankán bandukoltam, de igen rossz érzést hagyott bennem ez az üzleti rosszhiszeműség. Egy csapásra eloszlatta bennem az intézmény tökéletes voltába vetett bizalmamat. Ám ez lett volna még mindig a kisebbik baj. A nagyobb ott kezdődött, mikor enni szerettem volna; mert mihelyt letelepedtem, a bozótból szerfelett rongyos, különféle egyenruhamaradványokat viselő, többnyire lőcslábú emberkék vettek körül, oldalukon, hátukon ütött-kopott tarisznya. Feltápászkodtam, továbbcammogtam súlyosodó terhem alatt. Mikor egy hatalmas fenyőfa alá értem, újra nekibátorodtam a falatozásnak. De alighogy a sajtot megszegtem, s kezem ügyébe tettem a ropogós cipót, a fa mögül két összefogódzott, fekete ruhás, toprongyos öregasszony suhant elő. Mellém telepedtek, és száraz kezüket némán könyöradományra nyújtogatták. A karikalábúak figyelhették ezt messziről, mert rohamlépésben közeledtek, körbeálltak, és botra vagy mankóra támaszkodva bámulták mohó lakmározásomat. Többen cincogó hangon sírni és nyöszörögni kezdtek, így is felrázni kívánván szociális lelkiismeretemet. Azok lehetnek, állapítottam meg keserűen a csábító intézményt vádolva, akik a hegy innenső oldalán laknak, s abba a csodálatos eldorádóba sohasem juthatnak be, egyrészt a szakadék, másrészt az átkozott vasszorító miatt.

Ez a felismerés hathatott rám oly elérzékenyítőn, hogy sajtot, sonkát, kolbászt, kenyeret szó nélkül a fa tövébe raktam, s némileg megkönnyebbülten továbbindultam. A borospalack azonban a zsebemben maradt, ehhez görcsösen ragaszkodtam, érzelmi okokból is, nemcsak halálos szomjúságban. Futólépésben vágtam át egy csaliton, s túl egy ösvényre találtam; azon igyekeztem lefelé a messzi, pislákoló fényű város felé. Itt már egy-egy turistajelzés is felbukkant, nagyobb kövek vagy vastagabb fák oldalán, s egyáltalán, már ismerősen hatott rám a táj. Hátra-hátranéztem, nem követnek-e a hegylakók? Hogy senkit se láttam, leültem egy ugyanolyan fatörzsből tákolt erdei padra, mint amely a Fatályval való véletlen – de fatális – találkozásunk színhelye volt. – Itt iszom meg a boromat – határoztam el, a sztaniollemezt lecsavartam az üveg nyakáról, a dugót kihúztam, s jól megdöntve, számhoz emeltem az üveg száját.

Nyeldeklőmet abban a pillanatban csípős, savanyú lé öntötte el: telefröccsintette orromat, szememet, hogy prüsszögve, félig megvakulva kapkodtam levegőért. Fel akartam ugrani, de minden mozdulatra erőtlen voltam, az üveg is kiesett a kezemből. Szívem elállt. Azt hiszem, mély ájulásba estem.

Amikor magamhoz tértem, az erdőre késő alkonyat borult. Körül se kellett nézni, pontosan tudtam, hol vagyok. Ott, ahol Fatály rám kukorékolt. Előttem az ösvényen mintha szentjánosbogár pislákolt volna. De ősszel? – lepődtem meg, és feléje hajoltam. Egy égő cigarettavég. Ki dobhatta el? Az, aki a borosüveget is elvitte, nyilván, mert a pad körül hűlt helyét találtam.

 

Boszorkányok a szőlő utcában

 

– Fogynak a régi ismerősök – állapította meg Gyöngyházy rekedtes, vagy inkább sajnálkozástól fátylas hangon, s még bólintott is hozzá szomorkásan, majd hirtelen, egészen más hangnemben, szinte kajánul folytatta: – De még mindig túl sok van belőlük!

Megütközve bámultam.

Számíthatott e reflexre, hisz híres jó vívó volt ifjúkorában: tehát rögtön, mielőtt vághattam volna, könnyedén parírozott:

– A nyomorultak még mindig összesúgnak a hátam megett! Sőt, van, aki derékszögben tér ki előlem. Egyesek bolondnak, mások, enyhén szólva, kalandornak tartanak.

– Bocsáss meg, öregem, erre adtál is némi okot idők folyamán. Már úgy értem, hogy azt higgyék, több vagy kevesebb van neked egy kerékkel.

Gyöngyházy lehajtotta ősz tarkójú fejét, hogy kopasz búbján nagyot villant a lámpafény, mint holmi Nepomuki Szent János aureolája, s rosszallással vegyes megvetéssel nézett rám, kissé véraláfutásos, érzelmes szemével.

– Hát még te is…? Így kelljen, s éppen általad, bizonyítva látnom a vulgár-freudisták emlegette Hass-Liebe-jelenség igazát?

Hogy megjegyzésemnek élét vegyem, tréfás mentegetőzés formájában folytattam kedves ifjúkori barátom, sok tekintetben második énem nógatását:

– Csak egyre felelj, kérlek: ki szaladgált 1943 nyarán első világháborús tüzérőrnagy egyenruhában és mezítláb az utcán, és ki fenyegetett ugyanez estén laktanyafogsággal egy aktív főhadnagyot – amiért az nem tisztelgett neki előre?

Gyöngyházy látható pácban kezdte forgatni kisujja kabalisztikus pecsétgyűrűjét. De már heherészett is közbe-közbe, csüngő bajszát csipdeste, s látható gyönyörködéssel hallgatta további vádpontjaimat: hogy laktanyafogdába végül is ő maga került, s ha magas összeköttetéseinél fogva nem menekül onnan egyenest az idegklinikára, esetleg hetekig kuporoghat a nyirkos magánzárkában, mint veszedelmes bomlasztó elem… Itt értesült aztán a napisajtóból saját halálhíréről, miután civil ruháját bejelentőlapjával és újságíró igazolványával egyetemben a strandkabin fogasán megtalálták, „ámbár holttestét még nem vetették partra a Kis-Szamos hullaimai”…

Gyöngyházyt valósággal lázba hozta az emlékezés. Felhörpintett egy pohárka száraz szamorodnit – kedvelt itala volt –, s tömködni kezdte vaskos kis gyökérpipáját; éreztem, sikerült ismét felhúznom benne azt a nem mindig pontosan, de annál színesebben működő memóriagépezetet, mely olykor-olykor hajnalig ketyegett és muzsikált egyfolytában, s így végre megtudtam legendás uniformis-bitorlásának hiteles történetét.

 

 

– Harminc-egynéhány éves voltam – motyogta, miközben régi csatahajó módra füstfelhőkbe burkolta magát, és félelmetesen sokoldalú pipaszurkáló-készségével játszadozott –, de még mindig tapasztalatlan ifjonc ahhoz, hogy tudjam: a nők sugallataira, ösztönös megérzéseire hallgatni kell, már csak azért is, mert olykor saját maguk ellen dolgoznak!… Nellának hívták a színésznőcskét, aki csak néhány hónapra láncolt ugyan magához, de a Nella név azóta is fogalomként él bennem, és magát a „nellaságot” jelenti. Hogy mi is voltaképpen a „nellaság”? Sok mindenből összetett s nehezen meghatározható valami… A mesterkéltség, fél-, vagy negyedműveltség, a sűrű, de helytelen idegenszó-használat, az ádáz szuka-irigység, a rágalmazás, névtelenlevél-írogatás, intrikálás hihetetlen iskolázottsága; a színházi vezető emberekhez, helybeli notabilitásokhoz és újságírókhoz való törleszkedés gátlástalansága, a három, esetleg négy, tükör előtt betanult alapmosoly váltogatása, egybehangolva a megfelelő csücsörítésekkel és gügyögésekkel; a napszakokhoz, társadalmi vagy művészi eseményekhez alkalmazkodó állandó rugalmas készenlét… S még valami, amiben pályatársnői közül talán egy sem múlta felül: Nella, Hidfői Nellácska birtokában volt bizonyos többnyelvűségnek az anyanyelven belül! Nos, e tulajdonság csillogtatása ismeretségünk elején még kápráztatott, de hovatovább mindjobban zavart és bosszantott, mert képtelen voltam alkalmazkodni, s a végefelé már valóságos utálatot keltett bennem. Nella ugyanis másként beszélt telefonban, mint szemtől szemben, még velem is! Másként gőgicsélt és csücsörített feljebbvalóinak, mint a kevésbé tekintélyeseknek; s hihetetlen érdes, közönséges hangot tudott megütni azokkal szemben, akiket nála alacsonyabb művészi vagy társadalmi rangúnak tekintett. Idegenszó-használatát is ezekhez a képzelt vagy valóságos kategóriákhoz alkalmazta, vagyis hol gyakrabban, hol ritkábban fűszerezte mondókáit franciának, angolnak, németnek, latinnak vélt szavakkal és kifejezésekkel, majdnem mindig hibásan és helytelenül.

Ennyi tulajdonság birtokában – gondolhatnád – Nella tehetséges színésznő volt, ugyebár, Thália igazi, áldozatos, megszállt papnője? Tévedsz. Nella nagyon közepes színésznőcske volt, a drágám, s amit elért a pályán, azt az akkori négy-öt elsőrangú színi csillagnő eklektikus utánzásának köszönhette. Ez nála szerepenként változott. Szerencsétlenségemre Nellának azokban a hetekben éppen Petrőczy Mária-korszaka volt. Mintha még az orra is megnyúlt volna e bámulatra méltó kaméleonságban…

Egy kissé kellemetlen bevallanom, de egyszer-kétszer még szájon is vágott őkegyessége, nem mintha tolakodásommal vagy követelőzésemmel erre okot szolgáltattam volna, hiszen szörnyű gyámoltalan voltam mindvégig az oldalán! – hanem, mert a színházi mendemondák szerint a nagy pesti művésznő is egy reneszánsz hercegasszony, vagy ha jobban tetszik, egy párizsi híres demimonde keménységével idomította mindenkori széptevőit…

Nos hát, e mellett a nőszemély mellett teljesítettem immár harmadik hónapja különféle apró-cseprő szolgálatokat, mint például lakásszerzés, költöztetés, falfestés, bútorbehúzatás, tárgyalás ügyvédekkel, női szabókkal, sőt egy ízben a városi gyepmesteri hivatal vezetőjével is, amikor is Petit (kis nyomorult, guvadt szemű pincsikutyájának francia neve volt) elveszett… És, ha hiszed, ha nem, még mindig csak a mézesmadzagot húzogatta el, bámulatos bájjal, meg kell adni, az orrom előtt, és a várva várt, többször szóbelileg ígért jutalom egyre késett. Egy idősebb, tekintélyes városatyát azonban, bizonyos korábbi lakásbotrányából kifolyólag, egyre sűrűbben kezdett látogatni; de nekem halvány gyanúm sem támadt, miért mentett fel hirtelen az ezzel kapcsolatos hatósági ügyek intézése alól…

Egy szeptember középi, majdnem kánikulás vasárnapon egyre terhesebbé váló lovagi szolgálatban a város strandfürdőjére szólított. Ez a szolgálat fürdőköpenyőrzésre, légyhessegetésre, öngyújtó-kattintgatásra, szódavízhordásra szorítkozott; viszontszolgálat avagy jutalomképpen a művésznő több ízben is lehetővé tette, hogy a bámész strandközönség színe előtt illatos napolajjal bekenhessem a hátát… Így heverésztem órákon át a fürdő kopott pázsitján, vagy egy-egy kegyelmes pillanatban Nella rózsás fürdőköpenyén, a tűző napon, abban a reményben, hogy estefelé, a szomszédos öreg gyümölcsösökben teendő sétánk alkalmával, vagy éppenséggel a lakásán, elnyerem végre a megérdemelt pályabért – s abban az illatos bódulatban, miközben Nella hol kibontotta, hol befonta, hol fürdősapkája alá gyűrögette – a legnagyobb közönségigénnyel – rozsdásszőkére festett haját, vagy felkelt és vonagló léptekkel a medence gyermekosztályába vonult, meg-megmártotta magát (úszni sajnos nem tudott a drágám!), apró sikoltásokat hallatott, s a remélt sikert ellenőrzendő, jobbra-balra keresgélte a rátapadó férfiszemeket maga körül – mondom, lovagi bódulatomban észre se vettem, hogy velem egyáltalában nem törődik, s egy-egy társalgást kezdeményező megjegyzésemet vagy kérdésemet is tökéletes érdektelenséggel hagyja magáról leperegni. Gondolom, sokan irigyeltek, akik ott láttak, e szakadatlan testközeli ügyködésben, mely az avatatlanokban a legbensőségesebb kapcsolat látszatát keltette kettőnk között, s csak jóval később döbbentem rá, milyen szánalmas figura lehettem, amint a mindenkori vidéki újságírók és íróimitátorok csalhatatlansági pipájával agyaramon, az állandó szolgálatkészség jól idomított vizslaremegésében, szájam szélét nyalogatva tökéletlenkedtem ott, az egész város színe előtt!

Talán délután négy óráig húzhattam így, úgyszólván étlen-szomjan – ugyanis a művésznő éppen fogyókúrázott, s én ildomtalannak tartottam a társaságában egyetlen falatot is lenyelni –, amikor Nellácska rádöbbent, hogy elfogyott kedvelt cigarettája, a drága és finom illatú, aranyszopókás Khedive, amihez alkalmasint valamely pesti színicsillag példájára ragaszkodott mániákusan, s felszólított, hozzak neki egy dobozzal a strandfürdő büféjéből. – Ugye, nem haragszik, kedvesem – hallottam még a hátam mögül, amikor az újabb s bizonnyal hálát érdemlő szolgálatra lendülve léptem át szívem hölgyének rózsás mintájú köpenyén, s néhány ezüstpénzdarabbal fürdőnadrágom zsebében, délcegen indultam a büfé felé.

… Testek, testek, kitárult, elhanyatlott női testek mindenütt, e dús és végtelennek látszó testkalangyás mezőn – s mellettük guzsorodó férfiak, nyurga fiúk és pápaszemes, kövér éltesebbek, unott lankadtságban vagy a tettre kész rugaszkodás állapotában… Egy pillanatban lázadó keserűség fogta el a szívem a női szépség ily végtelen sok változata közt: amikor ily nyíltan és tömegesen kínálják magukat Napnak, fénynek, víznek, röviden a férfiaknak: mi az istennyiláért ragaszkodom oly elvakultan egyetlen egyedhez. És tekintetem most már behatóbban állapodott meg egy-egy leánykán, fiatalasszonyon, ismeretleneken vagy olyanokon, akiket látásból, sőt személyesen is volt szerencsém ismerni, és mennél messzebb kerültem Nella rózsás köpenyétől, annál mohóbban cikázott rajtuk végig a szemem. E felismerés lázító hatása alatt elhatároztam, hogy imádottammal még ma este, a strandfürdő elhagyása után, dűlőre viszem a dolgot.

Így vergődtem el, e valóságos kínok kertjében, az üvegbeton strandbüféig. Itt is félmeztelen nyüzsgés, izzadtság- és napolajszag keveréke fogadott, amit még a gyanúsan „pikáns” lacipecsenye illata sem volt képes közömbösíteni.

– Khedive? Hát az miféle? Ilyen cigarettát nem is gyártanak – közölte velem rosszallón s a vendégek körében visszhangot keresőn a pult mögött tevékenykedő kackiás nőszemély.

Egy éltesebb pápaszemes férfiú sietett segítségemre – Van itt a közelben egy kedves kis trafik, valami előkelő hadiözvegy nyitotta nemrégiben, ott biztosan tartanak Khedivét – magyarázta szívélyesen, s a vasúti töltés felé mutatott; az ember átmegy a viadukt alatt, aztán jobbra fordul, s az már a Szőlő utca…

– A Szőlő utca! – csodálkoztam hangosan. Hirtelen magam előtt láttam a századvégi, szerény, föléjük nőtt fák alá bújt villácskák kettős sorát, s főleg Júliát, egy csodálatos fehér bőrű, koromfekete hajú leányzót, akit néhány évvel azelőtt, még joghallgató koromban, néhányszor hazakísértem a tánciskolából. Imádtam Júliát, s ő is félreérthetetlen forrósággal tapadt hozzám, valahányszor, hazafelé menet, a sétatér évszázados nyárfáinak odvaiba húzódtunk egy-egy pillanatra. Özvegy édesanyja azonban egy élesen fogalmazott mondattal hamarost értésemre adta, hogy nem tartja kívánatosnak udvarlásomat… Összezúzva kullogtam el, s többet a tánciskola tájékára se mentem, hogy megpróbáljam kiégetni szívemből fájdalmas kudarcom emlékét… Nemsokára fülembe jutott, hogy egy fiatal orvost, aki már „kész ember” volt, a lánya s a maga jövőjét céltudatosan építő hadiözvegy természetesen sokkal jobb szívvel fogadott… Az ügyet lezártam magamban, és többé semmit sem hallottam felőlük.

A felemás emléktől bizsergő szívvel, s valami megmagyarázhatatlan bizakodással indultam a megjelölt irányba.

Amennyire fesztelenül érzi magát az ember egy szál fürdőnadrágban hasonló lenge öltözékűek sokasága közt, annyira zavart és félszeg lesz, mihelyt tetőtől talpig felöltözöttek közé kerül. Olyan ez, mintha valami rossz álomban szaladgálnának hálóingben a hetivásárkor város piacán, vagy állnának lenge-magyarban úrvacsoraosztáskor az úrasztal elé…

A viadukt felé siettemben külvárosi, ünneplőbe öltözött családokkal találtam magam szembe. Az anyák elfordultak, vagy napernyőt tartottak szemük elé; egy-egy serdülő leányka röhögcsélt a hátam mögött, az apák fejüket csóválták, s fenyegetően dörmögtek a bajszuk alatt. Egy deresedő halántékú, vörös orrú rendőr jelentőség teljesen lóbálta két ujja közt gumi fütykösét… Szerencsére, az útvonalon árnyas, évszázados eper- és diófák, egykori szőlőskertek és gyümölcsösök emlékei kínáltak búvóhelyet a már-már fejvesztetten menekülőnek… Csak egy szerelmes párocskát botránkoztattam meg; tisztesen andalogva fogták egymás kisujját, de amikor észrevettek, oly zavartan rebbentek szét, mintha édenfáján kapattak volna. Őszintén sajnáltam őket, s most már szinte rohanva surrantam volna be a viadukt alá, amikor magasan a fejem felett, a vaskorlátnak dőlve, megpillantottam egy lobogó hajú nőalakot. Az első minutumban azt hittem, gyászruhát visel: valami fekete ruhadarabot csapdosott a lába körül a szél, az a szellő, mely az ilyenfajta építmények táján sohasem szűnik meg, s mindig talál magának valami megcibálnivalót…

Amit most cibált, nem gyászruha, hanem valami fekete ún. klottköpeny volt, amilyent a varrodákban és fonodákban dolgozó nők viseltek akkoriban, és oly kívánatosakká tette őket, még a szerényebb külsejüket is, mint a náluk boldogobbnak vélt diáklányokat az internátusi matrózruha… A szél bűntársammá szegődött e pillanatban: a gombtalan fekete köpenyt úgy szétcsapta a nő kreol testén, hogy még fekete melltartóját is láthattam, nemcsak lengeteg, seszínű vagy talán szennyes alsóneműjét. A nő vigyorgott, a szél incselkedése nem zavarta. Jobbjával a vaskorlátot fogta, bal kezében átlátszó üvegkancsót tartott, és nyújtogatott felém. Le akar önteni! – döbbentem meg – ezt jelenti furcsa vigyora. Igen, meg akarja csúfolni a fürdőnadrágban szaladgáló s a kispolgári környék vasárnapi sétálóit botránkoztató ficsúrt.

Ezt az örömet nem szerzem meg neki – gondoltam –, s az övéhez hasonló kaján mosollyal már-már beugrottam a védelmet kínáló hűvös-árnyas betonépítmény alá, amikor a nőszemély riadt sikoltása visszhangosan állj-t parancsolt.

– Pardon, uram! Csak egy szóra! Nem vinné ezt a tejet ide a Szőlő utcába? Meghálálom…

Álmélkodva meredtem a magasba. A látvány innen észbontó volt. Most már forró szurokkal is leönthetett volna. Földbe gyökerezet lábbal álltam, s majd kitörött a nyakam a döbbent felfelé bámulásban.

– Most fejtünk – magyarázta –, s nekem fél kilométert kellene kerülni, hogy a töltésről leereszkedjem…

Fejtünk? Kiket jelent a többes szám? – kérdeztem magamban. Őt s az urat vagy az apját, aki talán vasúti bakter, s ott laknak a viadukt város felöli végén? abban a vasbeton őrházikóban? De hol az istálló, ha már fejésről beszél. Abban a házikóban csak nem tartanak tehenet? – s hasonló találgatásokba bocsátkoztam.

– Ugye elviszi? Meghálálom, ne féljen! – mondta, s nagyon külvárosias-cigányosan kacsintott is hozzá.

Ettől a kacsintástól aztán, amint mondani szokták, az ördög is csapdosni kezdte hátaljamat a tüzes lapáttal. – A legnagyobb készséggel – leheltem a magasba, egyenest fel, a fekete köpeny alá, s a szívem úgy kopácsolta a bordámat, mint a piros fejű harkály a fát.

– Akkor jöjjön fel érte! – hangzott most már szinte parancsolón, a mennyei szózat.

Körülnéztem; sehol egy hágcsó vagy valamiféle lépcső az építményen: a nő úgy képzeli tehát, hogy én kerüljek egy fél kilométert, a töltés mentén, így, fürdőruhában, a tűző napon? Szolgálatkészen, utasítást várón tekintettem a magasba.

– A fán! – hangzott kategorikusan, s még egy-két utasítás is talán, amit azonban, talán szívem dobogásától, nem hallottam. – Mit bámul? Talán olyan nagy dolog? – reccsentett rám megszégyenítőn, és csípejét őrjítőn megriszálta.

Nekirugaszkodtam, átöleltem a fa derekát. A sima, napsütötte diófakéreg perzselte karomat, lábszáramat; a fejem feltartva, halk nyögésekkel kapaszkodtam. Ma sem értem, hogyan voltam képes feljutni a legalább három méter magas, sima törzsön a legalsó ágakig, de feljutottam. Innen kezdve az ágak lépcsőzetesen meredeztek a szélrózsa minden irányába, s már könnyebb volt a haladás; a lombok hűse is erőt adott. És egészen közel volt a cél.

Amit a következő pillanatban láttam, valóban, amíg élek, nem fogom elfelejteni. A nő hirtelen átvetette magát a vaskorláton, s hallatlan biztonsággal, nemcsak hogy fiús, de majomszerű gyakorlottsággal csusszant lefelé egy ágon, mely a korlát mentén s azzal szinte párhuzamosan, az alakfák derékszögével nőtt ki a diófa sudarából. Csodálkozásomból fel sem ocsúdhattam, meg sem mukkanhattam, s már két vaskos, erősen napbarnított vagy nem egészen tiszta lábszár remegett az arcom előtt. Belekapaszkodtam, mint valami ágba, s csókolgatni kezdtem a térdhajlatát.

– Ha egy csepp kiömlik, megölöm! – fenyegetett, s nem csak az iménti akrobata mutatványtól lihegett oly eszelősen. Közben az átkozott tejeskancsót, mint valami szentséget, a bal kezében tartotta.

Nem tudom, hogy végződött volna ez a majom-idill, mert már-már belemelegedtünk a dologba, amikor szemem sarkából s egészen véletlenül valami mozgást vettem észre a viadukt tövében, egy jókora magyalbokor előtt. Girardi-kalapos, rózsaszín képű, csokornyakkendős, fehér cipős fiatalember izgett-mozgott ottan a nemi gerjedelem legeksztatikusabb állapotában; vizenyőskék szeme ránk tapadt, s egy pillanatra összevillant az enyémmel. Fenyegetést láthatott benne – jaj lett volna neki, ha elkapom, s ezt tudhatta –, mert mint valami rémült állat, szinte fejesugrással tűnt el a bokorban.

– Megint itt leskelődik ez! – mondta a nőszemély, s nem gondolt rá, hogy ebből a megint-ből milyen következtetést vonok le hirtelenében. De nemcsak ez a következtetés – vagyis hogy a nőnek ez a majomidill-keresés holmi perverzitása lehet, s nyilván nem engem tüntetett ki először őrjítő kegyével – tántorított meg és riasztott vissza a vállalkozástól, hanem a furcsa fiatalemberke közelsége is. A kancsót tehát átvettem, s szó nélkül, a kielégületlenség dúltságával szakadtam el alkalmi majomszeretőmtől. A kancsó annyira reszketett a kezemben, hogy egy-két csepp tej a térdemre löttyent, s végigfolyt a lábszáramon. Mire földet értem, a térdem is reszketett, hogy majdnem összerogytam, eszem ágában sem volt már a boldogságomat megrabló Girardi-kalapos fickó üldözése és megbüntetése. Mire aztán egy kicsit összeszedtem magam, és felnéztem a lombok közé, a tisztátalan nőnemű istenség, aki a fent leírt látogatásra méltatott, már a viadukt vaspallóján rohant, s csak meztelen, repedtes talpának trappolása hallatszott, mint valami vasbordák közt kongó, egyenetlen bádogszív-dobogás.

 

 

A dombocskára kanyarodó Szőlő utca olyan szűk volt, hogy a nyesetlen akácfák összeborultak fölötte; és olyan csend fogadott, hogy hallottam szívem rendetlen kalapálását. Mert a diófa lombsátrában lezajlott élmény izgalma nemhogy csillapult volna, de folyton új vérhullámokat korbácsolt végig érzékeimen. Az átkozott tejeskancsó táncolt a kezemben.

Úgy értem a trafik kőlépcsője elé, hogy szerencsémre egyetlen járókelővel sem találkoztam. A trafikajtó csukva, rajta keresztvas, jókora lakat. Kockás irkából kitépett, rajzszeggel feltűzött papírdarab hirdette, hogy vasárnap du. 4-ig tartanak nyitva. Egy kirakatul szolgáló, széthúzott csipkefüggönyű ablak azonban különféle cigarettákkal kecsegtetett, s köztük az aranyszopókás Khedive téglalap alakú dobozkáját is megpillantottam. Egyetlen koccantás valami kődarabbal az ablakszemre – villant meg a bűnös gondolat –, s futhatnék is vele vissza a strandra, hogy elegáns hányavetiséggel lódíthassam Nella undorító rózsás köpenyére! És nem tudom, nem vált volna-e tetté e garázda, de bizonyos mentő körülmények figyelembevételével megbocsátható gondolat, ha hirtelen nem tudatosítom a tejeskancsó rendeltetését. Ide szól, pontosan ide, ebbe a házba!

Valahonnan az udvar mélyéről zongoraszó hallatszott. (De akkor még rádióból eredőnek tartottam.) Azzal sem törődtem már, hogy a betoppanásra, még a tej átnyújtása ürügyével is, végképp szalonképtelen vagyok – s oly biztonságérzettel nyitottam be az udvar kiskapuján, mintha fesztvizitre öltöztem volna. A zongoraszó volt a kalauzom. Ennek köszönhető, hogy egy félig nyitott ajtón át, kopogás nélkül, egyenest a szalonba toppantam.

A jelentéktelen kis etűdöt vakkantászerű hang szakította félbe, nem, nem is vakkantáshoz, inkább a fészkén megriasztott galamb félig csőr-, félig torokhangja volt: – vu, vu, talán ezzel tudnám a legjobban visszaadni. A zongoraszéket fekete kontyos, fehér tüllszerű blúzt és zöldes tiroli szoknyát viselő nő csavarintotta az ajtó felé, oly gyorsan, hogy mozdulatától a papucsa a jobb lábáról éppen elém penderült.

– Uram?! Mit akar itt? – Arcán rémülettel vegyes csodálkozás. Én akkor már valószínűtlen bambán vigyoroghattam, és ez a muskotályos mosoly tükröződött a tekintetében. Egymásra ismertünk abban a szent pillanatban. – Kali? – csapta össze a tenyerét és felugrott. – Hogy kerül maga ide?

Júlia, a tánciskola tündére, akit hét esztendőnek előtte szorítottam utoljára magamhoz, de voltaképpen azóta se szabadulhattam forró, nyugtalan teste simulásának emlékétől, igen, Júlia egy pillanatig ismét a karomban volt, aztán illendőbbnek vélte egy határozott taszító gesztussal figyelmeztetni a helyzet abszolút illetlenségére. De hellyel kínált. Lehajolt, s ügyetlen mozdulatocskákkal illesztette lábára elrúgott papucsát.

Hatalmas, mély, barna klubfotelben terpeszkedtem el; oly hűvös volt, mintha valami zimankós februári nap hőmérsékletét őrizte volna, talán kiebrudalásom napjáét éppen, s lévén rajtam az egyetlen ruhadarab az a kis fürdőnadrág, e pozitúra minden etikettet felrúgó illetlen volta mélységesen áthatott; tehát fesztelenséggel igyekeztem palástolni roppant zavaromat. És a tánciskolák körsétájának előírásos „sans façon” társalgási stílusában adtam elő, látogatásomnak mi az eredeti célja (Nellát persze kifelejtettem), s hogy útközben egy rusztikus külsejű s alkalmasint nem egészen épelméjű nőszemély rám erőszakolta ezt a tejeskancsót.

– Hallatlan! – botránkozott Júlia. – Ez már mégiscsak sok, amit ez a Flórica művel! A minap egy orvosprofesszort molesztált a szégyentelen bestia! Vasárnap ugyanis az ura más vonalon van szolgálatban, s neki nem szabad a bakterháztól eltávolodnia…

– Én minden tekintetben csak hálás lehetek neki! – mondtam, s élveztem megjegyzésem rejtett kétértelműségét. (A majom-idillt, gondolhatod, jobbnak láttam elhallgatni…) – Ha nincs nálam ez az áldott kancsó, nem merek bezörgetni cigarettáért. Ugye, remélhetek?

Amikor ezt mondtam, már csak Júlia harisnyátlan, hosszú, hófehér combját láttam; a múltszázadi hölgyeké lehetett csak ilyen patyolatfehér: mintha sohasem érte volna napsugár! De láttam és bámultam, természetesen a fehér, hanyagul begombolt blúzocska alól ki-kivillanó gyöngyház fehérségű keblét, szinte túléretten duzzadó karját, egyszóval ezt a Barabás Miklós valamelyik vásznáról elszökött biedermeier csodát! S már csupa reménység voltam, de nem a cigaretta tekintetében…

– Várjon csak – pattant fel és fordult a nagy, háromfiókos szekrény felé, s pattintott hozzá, táncos mozdulattal –, ha van, itt kell lennie a középső fiókban. Minden drágább trafikárut idebenn tartunk, tudja, a betörők miatt… – Most a bal papucs esett le a lábáról, de ezúttal nem törődött vele. Lábujjhegyen billegett a bútordarabhoz, lehajolt s valami furcsa izgalommal ráncigálta ki a rozoga fiókot. Rövid, bokorugró szoknyája felhúzódott, s bár az első pillanatban csak rózsaszín sarkát bámultam, szemem most már egyre feljebb siklott erőteljes, térdtől felfele szinte kövér combjain. És hirtelen ugyanazt az áramütést éreztem, mely a diófa lombjai közt majdnem halálra sújtott az imént… Júlia pedig egyre beljebb kotorászott a mély fiókban, s egyik dohánygyári csomagot a másik után rakosgatta, dobálta ki maga köré, a padlóra. Húzta az időt, vagy valóban nehezen találta meg, amit keresett? – nem tudnám megmondani. S azt sem, hogy volt-e sejtelme állapotomról. Mert akkor, mint az alvajáró, támolygó-remegő léptekkel, de szemem egy pontra meresztve, egyszerűen mögéje álltam. Érintésemtől nem ugrott félre, fel sem emelkedett… Most is magam előtt látom gyűrűs bal kezét, amint a fiók sárgás peremébe kapaszkodik. Jobb keze hátranyúlt, és belemarkolt a lábszáramba, talán tiltakozásul… Node ismerjük az ilyenfajta tiltakozást, ugyebár… Végül a szoknyáján egyet-kettőt rántva kirohant valahová, hogy hátra se nézett. S én visszarogytam a nagy, hideg bőrfotelbe, és percekig bámultam azt az elnyűtt, ferde sarkú kis szegedi papucsot ott a szőnyegen. Bevallom, szökésen törtem a fejem, de egyszerűen képtelen voltam moccanni is. Ha Júlia konyhakéssel támadt volna rám, a becsületén esett foltot vérrel lemosni – akkor sem mozdulhattam volna. Ettől a nőtől, aki kéretlenül, váratlanul életem legnagyobb gyönyörűségével és férfidiadalával ajándékozott meg: a legfájdalmasabb halált is boldogan elfogadtam volna. És nyílt az ajtó, és Júlia halványzöld pongyolában, a legszenvtelenebb társasági mosollyal suhant felém; s a tálcát, rajta egy üveggel és két talpas pohárkával oly házias-könnyeden helyezte az alacsony klubasztalka közepére, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy társaságbeli hölgy az ódon bútorzatú úriszobában félmeztelen férfit fogad…

– Diópálinka, anyám „remekműve” – mondta kedveskedőn –, de pillanatnyilag mással nem szolgálhatok.

Alamuszi vigyorral bólintottam. Közben magatartását felmértem, tudomásul vettem, s igyekeztem alkalmazkodni hozzá. Jól van, tegyük hát meg nem történtté a dolgot: igyunk egyet vakmerő, rögtönzött kirándulásunk emlékére, melyet mégiscsak közös elhatározással tettünk az imént Eros személytelen birodalmába, s azután örökre felejtsük el! A koccintáshoz azonban nem tudtam feltápászkodni, s mintha a nyelvem is szájpadlásomhoz tapadt volna. Ülve döntöttem magamba az erős, avasdióbél zamatú italt. S aztán még vagy kétszer is, vagyis ahányszor megkínált vele. Végül is ennek köszönhetem, hogy megoldódott a nyelvem.

– Dohányzik? – kérdeztem, amikor elém tett egy doboz Khedivét.

– Még csak az hiányzik! Adna is édesanyám! – hangzott a válasz. – Tudja, amolyan igazi múlt századbeli asszony módján, a cigarettázó nőket rosszféléknek tartja.

A hideg futkározni kezdett a hátamon. – Hát itthon van a kedves édesanyja? – kérdeztem palástolhatatlan izgalommal.

– Künn sziesztázik a lugasban, szegényke. Vasárnapi vendégjárás volt. Kimerült. Az utóbbi időben sokat romlott az állapota – mondta Júlia nagyon tárgyilagos hangon.

Mielőtt egyetlen szóval is érdeklődtem volna édesanyja betegségének természete felől, az imént még napsávos szoba egyszeriben homályba borult. Balsejtelem, sőt valami rémület fogott el; felugrottam s riadtan néztem körül.

– Lement a nap! Nálunk mindig ilyen hirtelen alkonyodik – mondta Júlia. – A fákat senki se nyeste meg szegény apám halála óta. Itt minden csupa árnyék…

Lehetetlen, hogy nyár közepén ily hamar alkonyodnék!… Órám nem volt, s nem mertem megkérdezni az időt. Pedig valamire hivatkozni kellett volna, hogy emelt fővel s ne kullogva távozzam. Júlia segítségemre sietett:

– Így nem mehet el! És anyámmal sem volna üdvös így találkoznia. Minden percben itt teremhet!

Tanácstalanul álltam. A kert sűrű bokrai közt mintha valaki fel s alá sétált volna… Egy szekrényajtó kinyílt, Júlia eltűnt egy pillanatra az ajtószárny mögött, majd a klubfotel támlájára tett egy kávébarna, aranysujtásos tüzératillát s egy zöldes színben játszó, fekete pantallót.

– Apámé volt. Ez maradt szegényből, Isten nyugosztalja. Vegye fel, gyorsam Jövő vasárnap visszahozza.

Viselkedése, hanghordozása olyan határozott, majdnem parancsoló volt, mint annak, aki nagy veszedelemben intézkedik. Szinte megbűvölten engedelmeskedtem. Felrántottam a nadrágot, magamra kaptam a szűk, dohos illatú mentét, s máris olyan otthonosan éreztem magam bennük, hogy félszemmel a tükörbe néztem, s megállapítottam, egészen helyre legény vagyok, s hogy ha eddig, előző félszeg és bátortalan szolgálatomban Nella személye körül legfeljebb hadnagyságig vittem, most a sublót előtt lezajlott fegyvertényért megérdemlem a tüzérőrnagyi rangfokozatot.

– Mintha magára öntötték volna! – tette a tenyerét szívemre Júlia végtelen gyöngédséggel (ami részben a néhai tüzérőrnagy, Piave hőse emlékének szólt), s én két ujjal megfogtam ezt a női jobbot a csuklójánál fogva, s reszketeg hálásan kezdtem csókolgatni a kéztő halványkék érvirágait. Azt hiszem, sírtam is azokban a pillanatokban. Ő pedig a vállamra borult, a nyakamat csókolgatta, tarkómat simogatta, és igen ártatlanul, s az egymás iránti hála immár testi vágyaktól tisztult áhítatában, szótlanul fogadtunk egymásnak örök hűséget…

És akkor történt valami, amiről máig sem tudok pontosan számot adni.

Az ajtó s vagy két ablak egyszerre csapódott ki: brutális reccsenések, üvegcsörömpölés. Szememet ösztönösen behunytam egy pillanatra. Mire kinyitottam, óriástermetű, fekete ruhás öregasszony állt a küszöbön, mint valami lompos, viharvert tengeri madár, feje a szemöldökfáig ért, éleset sikoltott, s görcsös seprűnyéllel hadonászva közeledett felénk. – De mama, az istenért – hallottam Júlia rémült hangját, miközben ellökött magától, s kifele tuszkolt, nyilván, hogy menekítsen. Hosszú, de aránylag világos folyosóra értem, melynek létezését fel sem tételezhettem a kívülről oly kicsinek és földbe süppedtnek látszó épület jobb oldalán, majd a kijáratot felfedezve, futólépésben igyekeztem az utca felé. Még a folyosó közepéig sem értem, a hátam mögül hallottam az előbbi artikulátlan rikácsolást, s bár hátranézni nem mertem, tudtam, éreztem, hogy üldözőm a gyűlölet, a düh erejétől úgyszólván szárnyra kapva, repülve csökkenti a köztünk levő négy-öt méter távolságot. Trágár káromkodások, szörnyű szitkok adtak erőt a folyosó rozoga ajtaját vállammal kitörnöm s nekirohannom egyenest a léckerítésnek, melyen farkasugrással vetettem át magam. Egészen a Sétatérig futottam, de még ott sem voltam benne biztos, a sűrű és hatalmas fák sötétjének oltalmában, hogy valóban megmenekültem-e az üldözőm elől… Itt észleltem, hogy kitörőfélben a vihar, s hogy az a szél, amely Júlia szobájában hirtelen kitépte az ablakokat, ajtókat, e vihar előszele volt. Egy-egy villám fénye a Sétatér sűrű fái alá is be-behatolt; a korhadt padokról riadt bakák ugrottak fel a vasárnapi kimenőjüket élvező szolgálók mellől, s kerekre nyílt szemmel szalutáltak nekem. Viszonoztam, ahogy tudtam, ámbár sapkám nem volt, s amivel a strandról elindultam volt, de még talán a diófa körül elvesztettem: a fehér gumipapucs sem volt a lábamon. Így értem mezítláb, szinte futólépésben, egy forgalmasabb utcára, ahol az a bizonyos incidens lejátszódott. Persze nem úgy, ahogy a fáma terjesztette. Vagyis nem én hordtam le azt a főhadnagyocskát, amiért nem szalutált, hanem ő ripakodott rám, s állta utamat, hogy igazoltasson, mert enyhén szólva nem tartotta előírásosnak az öltözetemet… A többit már tudod… Járőr… Katonai fogda, őrültségszimulálás, idegklinika. Remélem, ezek után semmi kételyed afelől, hogy kényszerhelyzetben cselekedtem… Vagy talán te másként jártál volna el, barátocskám?

 

 

Gyöngyházy története annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem, milyen inszinuációkkal piszkáltam ki belőle. Mellemnek szegzett kérdésére nem kapott hát választ. Engem már csak a Júlia sorsa érdekelt, s egy kissé az is, vajon tanúsított-e némi hálát jártas-keltes vőlegény barátom e nő iránt, aki – amint ő maga is vallotta – minden jel szerint feloldozta az idült timiditás nyűgei alól, sőt, visszaadta férfi-önbizalmát.

– És Júlia? – tettem fel, sűrítve a kérdést. De bár ne tettem volna! A „kalandor” olyan komor tekintettel bámult egy darabig maga elé, hogy azt hittem, menten eltörik a mécsese… De megemberelte magát, s csak ennyit mondott:

– Az uniformist szerkesztőségi altiszttel küldtem vissza… néhány soros levélke kíséretében… Én magam többé nem tettem a lábam abba a házba. Azt hiszem, megérted… Aztán 44 június elején, amikor a vasútvonalat bombázták az amerikaiak – nyomtalanul eltűnt a föld színéről az a ház. Lakóival egyetemben, természetesen. De – Isten ne vegye bűnömül, amit mondok, talán megváltás volt mindkettejüknek, s ha nem is megváltás, de megoldásnak megoldás.