Farkaskaland

– A vadászat iszonyat – kezdte Gyöngyházy rég beharangozott történetét –, mindig vérrel jár, olykor éppen a vadász vérével, vagy ami még rosszabb, a becsületével…

Néhány hatalmasat szippantott nem kielégítőn szelelő makrapipájából, a füstbe bámult, s folytatta lassú, megfontolt beszéddel.

– A romlási határban akkoriban, a század első felében, ijesztően elszaporodtak a farkasok, holott az utolsót ezen a tájon valamikor a kilencvenes években lőtték. Ősszel a havasi pásztorok, később már a falusiak is panaszkodtak; tízesével, húszasával tépték össze, vitték el juhaikat. Februárban végre járási vadászatot hirdettek a kártékony dúvadak ellen. Meghívást kaptam, mert alig harmincéves létemre már egy medve, két kapitális vadkan és farkas volt mögöttem, a szarvasbikák tucatját nem is említve… Késő délután érkeztem vonaton, s alighogy véget ért a kiadós vacsora, akár a többi vadászvendég, visszavonultam jól fűtött vendégszobámba. A vadászriadót hajnali öt órában állapítottuk meg: ki akartam aludni magam. Az ódon bútorzatú, boltíves szobában kissé fojtott volt a levegő… Szellőztessek? Odakint tizenöt fokos hideg, északi szél… Megpróbáltam elaludni. Azonban az ágynemű… Ismeritek azokat a háziszőttes, érdes lepedőket, nagyanyáink vagy varróasszonyaik csipkézte paplanhuzatokat, melyek fodraiba az ember körme, kisujja minduntalan bele-beleakad?… Mondom, az ágynemű módfelett dohos volt, szellőzetlen, öreg ládaszagú… Felkeltem s kinyitottam az ablakot. S az alatt a két-három perc alatt, míg nyitva volt, a kert magas, háztetőre boruló fáin át, vakító csillagok alól tisztán hallottam a farkasok felelgető üvöltözését. – A holnapi viszontlátásra, búcsúztam tőlük mosolyogva, és becsuktam az ablakot. A friss, metsző levegővel együtt kellemes izgalom is átjárt: a farkasokkal való közeli találkozás szívdobogtató gyönyörűsége. Elfújtam a lámpát.

Már-már elnyomott a kívánatos álom, amikor a szoba bal sarkában jellegzetes halk szöszmötölés és kasmatolás támadt, s hovatovább egyre erősödött. Mintha apró fűrésszel faricskálták volna az öreg, több mázsás almárium hátsó deszkáit. Bizony szívesebben hallgatnám a farkasüvöltést, gondoltam, de majd csak megszokom e hitvány egérke motoszkálását, s előbb-utóbb álomba ringatom magam… Igen, de nemsokára még egy érkezett, méghozzá valami dióval, mert erőszakosan elkezdte görgetni a kemény, kibütykösödött deszkapadlón. Alkalmasint ki akarta rágni, hogy a beléhez férhessen, de az átkozott dió minduntalan megugrott; tovább gurult előle. Ez már sok volt a jóból. Feltápászkodtam, meggyújtottam a lámpát, s körülnéztem a szobában. Csendháborítóim persze sehol… Nem szeretik a világosságot… Órám tizenegyet mutatott, bizony legfőbb idő volna aludni. Kialvatlan nem tanácsos nekivágni a térdig érő hónak, tizenöt fokos hidegben, amikor emberre is rá-rátámadnak a kiéhezett farkasok… A lámpát elfújtam, visszafeküdtem, most már egyenesen megparancsoltam magamnak az azonnali elalvást. Már-már sikerült is, az ébrenlét s az álom mezsgyéjén imbolyogtam, amikor az átkozott gurigázás elölről kezdődött, sőt a fűrészes egér is rátercelt, s valóságos atonális duóba kezdtek ott, az almárium körül. Nagy óvatosan felkaptam a papucsomat, és odasóztam. Talált! vagy legalábbis a szele ütötte el őket – gondoltam –, mert végre csend lett, és nagyszerű volt érezni, valóságos diadal, hogy szervezetem még egyszer képes kitermelni, ennyi zaklatás után, az álom üdvözítő balzsamát. Talán el is aludtam, talán álmodtam is, elég az hozzá, amikor felriadtam, valóságos esztergályosműhely zakatolt körülöttem. Mániákus munkalázban, szívós szorgalomban tevékenykedtek az egerek. A különféle zajokból próbáltam létszámukra következtetni. De hiábavaló kísérlet volt: a zörejek, cincogások, lomotolások ritkán, csak egy-egy másodpercre hallatszottak külön-külön, mintha egyénieskedés, szólószám nem lett volna megengedett ebben a zenekarban. Láthatatlan karmesterük állandóan tuttira tartotta pálcáját… Foszforos órámra néztem, éjfél is elmúlt, kezdtem kétségbeesni. Papucsomat ismét felragadtam, szememet a sötétbe meresztve sokáig céloztam, majd odavágtam, ahol a legsűrűbbnek véltem a zenekart. Tüstént csend lett, csendnél is csendesebb csend – s ebben a csend fölötti csendben tisztán hallhattam odakintről, a falucskát bekerítő dombkaréjról az elnyújtott, dudáló farkasüvöltést. Közelednek… A hideg futkározni kezdett a hátamon. Egyre gyarlóbbnak éreztem már magam a velük való mérkőzésre, hisz hallottam már olyasmit, hogy a nagy hidegben meggémberedtek a vadász karjai, ujjai a hideg puskaagyra fagytak, s mire a farkasok kirontottak a sűrűségből… hm… nem, erre nem kerülhet sor, az egerekkel le kell számoljak életre-halálra! Csak volna nálam valami jóféle méreg, bekenném vele útravalóm valamelyik jó falatját, szalonnát vagy száraz kolbászt, s felajánlanám nekik boldogan. Egyelőre a likat kell megtaláljam, melyen oly vígan közlekednek… Ez csak az öreg pohárszék alatt lehet a falban. Felkeltem s megpróbáltam a hatalmas bútordarabot elmozdítani. Talán oda volt szegezve… Talán évszázadok folyamán összenőtt a padlóval, meg se mozdult. Én ezt még egyszer nem kezdem elölről, döntöttem el magamban, s ekkor merült fel bennem a végső megoldás, amelyhez szorult helyzetemben indokoltan folyamodhatom: lekaptam a fogasról a puskát. Patrontáskámból kiválasztottam két tízes madárserétet és rátöltöttem. De hogy csaljam őket elő? S ha elő is jönnek, hogy kezdjek itt sorozatos lövöldözést az alvó házban? Cselhez folyamodtam. Levágtam egy darab szalonnát, az almárium melletti súlyos tölgyfa asztal egyik lába alá szorítottam, hogy ellenfeleim ne tudják onnan elráncigálni, a puskát beállítottam a szalonnára, majd nadrágszíjjal és cipőfűzővel odarögzítettem az ágyfőhöz s egy székkarfához. A lámpát eloltottam, s visszabújtam az ágyba… Emberetekre akadtatok! – vicsorogtam a sötétbe, s hallgattam a csendben szívem egyre izgatottabb dobogását. Csak akkor dobogott még így vadászaton, amikor egyszer a medvével szemtől szemben egyik kakasom csütörtököt mondott, s ha a másik is csütörtököt mond, vagy a golyó célt tévesztett volna, elvisz az ördög… Nagyon sokáig vártam, már-már azt hittem, megneszelték a veszélyt, s eszük ágában sincs előszemtelenkedni, amikor hajnali két óra tájban elölről kezdődött a zenebona. Mosolyogtam, ami elég furcsán hatott volna arra, aki ebben a helyzetben valahonnan megfigyel… Igen, csupa optimizmus voltam, hogy úgy mondjam, előre ittam az egerek bőrére… és senki se csodálkozhatik azon, hogy a közeli vársáncról felhangzó farkasüvöltésre már ügyet sem vetettem, annyira lekötötte figyelmemet az egérvadászat gyönyörűsége… Megvártam, amíg a zenekar a szalonna körül eléri a fortisszimót, és óvatosan meghúztam a ravaszt. Kis kattanás – az első patron csütörtököt mondott. De a zaj elég volt a gyalázatosoknak, hogy hanyatt-homlok szétszaladjanak! Minden reményemet a másik patronba vetve, elölről kezdtem a várakozást. A kutyák odakünt élethalálharcot vívtak a farkasokkal… Órám pontasan hajnali fél hármat mutatott, amikor végre úgy ítéltem, hogy a lehető legideálisabbak az egyetlen lövés feltételei! Mert második dörrenéssel nem riaszthatom fel tisztelt szállásadóimat, sem a fáradt vendégsereget. Mint aki életét egyetlen kártyalapra tette fel, őrült szívdobogással eresztettem közibük a madárserét százait… Alighogy a dörrenés visszhangsora elült a boltozatos szobában s a kastély folyosóin, lámpát gyújtottam. Az eredmény felülmúlta minden várakozásomat: hét egér hevert mozdulatlanul, vagy rúgta éppen az utolsókat meghatóan apró lábaival, talán húsz négyzetcentiméteres körzetben, az asztal alatt a csalétek körül – köztük egy oly hatalmas, kifejlett cickány vagy mezei pocok, hogy érdemes lett volna kitömetni!

Elégtételem teljes volt. Még diadalmas óriásként álltam fölöttük a kegyelemdöfés ajándékát sem igen kívánkozván megadni a gyalázatosoknak – amikor a folyosón szaladgálás, ajtócsapkodás hallatszott, s nemsokára bekopogtak… Házigazdám volt, sebtiben felrántott bélelt házikabátban. – Lőni méltóztattál? – érdeklődött indignáltan. Szó nélkül a terítékre mutattam, s tekintetemből legalább annyi szemrehányást olvashatott ki, mint amennyi mentegetőzést. Az öregúr fejét csóválta, ami szólhatott az éji nyugalmamat bizonyára megzavaró egereknek, de éppúgy nekem is, aki a kastély éjjeli nyugalmát megzavartam… majd óvatosan lehajolt, azt a hatalmas cickányt farkánál fogva felemelte, a lámpa elé tartotta, s csak ennyit mondott némi szarkazmussal: – Gratulálok! Kapitális példány! – és kicsoszogott a szobából.

Nemsokára bejött egy borzas háziszolga, az egereket szemétlapátra seperte, meghajolt és furcsa vigyorgás kíséretében farolt ki az ajtón.

Három óra volt, mire újra ágyba kerültem. De a tudat, hogy rövid két óra múlva úgyis felvernek, nem hagyott aludni… Négy órakor feltápászkodtam, és utolsó erőmmel névjegyet szegeztem az ajtó külső oldalára: Kérem, ne költsenek… a vadászaton nem vehetek részt…

Tíz óra tájban ébredtem, becsengettem a szobalányt, s kocsit kértem a déli vonathoz. Csak a ház asszonyától búcsúzhattam el: Felejthetetlen kínos pillanatok!… Már bent ültem a vasúti kupéban, cókmókjaimat elhelyeztem, amikor vadászkalapom szalagján, közvetlenül a szarvasfog és a zergetoll mellett, egy hosszú, vedlett egérfarkat találtam, akkurátusan felvarrva. Gondolom, a bájos házikisasszony ajándéka volt, s bár sok csípős élcet kellett még elszenvednem miatta, lovagi kötelességemnek éreztem megható figyelmességét hét szál rózsa kíséretében megköszönni.