Tasso barátja

 

Hetedik esztendeje sínylődött Tasso a Szent Anna kórház börtönszerű falai közt; a külvilágtól néhány hónapja örökre eltiltották, s áldozatos jótevője, Grido apát is időtlen idők óta nem mutatta magát. Kik képviselték az emberi társadalmat? A sunyi, leskelődő ápolók és szolgák, s természetesen az őrültek és megszállottak hada, vagyis társai, kiket e kis hercegi magáninferno bugyraiba vetettek, s kik naponta kétszer-háromszor rá-rá vigyorogtak-vicsorogtak, valahányszor szemközt jöttek vele a szűk latrinafolyosón. Meg aztán persze az állandó vinnyogás, ordítozás!

Egy verőfényes délelőtt az ápoló-foglár-spion valami pecsétes, száguldó betűs levéllel sunyizik be a cellába. Hátha megváltásának hírét hozza!? Utolsó ezüstjét előkotorja hát bugyellárisából, s odaveti Pepino elé, az asztalra. Aztán magához ragadja a levelet, keblébe süllyeszti: amíg a spion bent tartózkodik, ki nem bontaná a világ minden kincséért sem!

Lehetséges volna? Nem valami új csapda csupán? Nem az ördög incselkedése? Világhírű költő volna, akinek annyiszor álmodta magát, tisztelői és tanítványai vannak messzi idegen városokban?… S vajon valóban ezeknek egyike jelentkezik e levélben, vagy csak a herceg valamelyik ravasz ügynöke? Mindenesetre alaposan szemügyre veszi majd, mielőtt szóba állna vele.

Letérdel, négykézlábra ereszkedik, úgy kúszik az ablak elé, s éppen csak szeme csücskét kidugva, kémlelni kezdi az idegent. A kútnál, félig Szent Anna szobrának árnyékában, tollas kalpagú, kis termetű, nőies arcvonású ifjú állingál; bal keze finom spádé gombján, ujjai idegesen billegnek, s lábait állandóan cserélgeti egyensúlyállapotukban. Talán nem is férfiú, hanem álruhás, álbajuszos nő?… Mit akarhat? Alkalmasint az inkvizíció küldte a nyakára… Vagy valóban az, akinek vallja magát, Antonio Costantini, Camillo Albizzi velencei követ titkára, Perugia egyetemén a hét művészetből diplomát szerzett ifjú, verseket ír, s őt, a „költők fejedelmét” tartja mintaképének…?

Tasso az izgalomtól felemelkedik, keze a rácsra kulcsolódik, gyűrűje odakoccan. Az ifjú felüti fejét, s szemében a rémület és az álmélkodás vibrálásával, megindul imbolyogvást a költő felé. – Magasságos Isten! – sóhajtja el magát. – Megérhettem ezt a pillanatot! – és zokogva ragadja meg a bizonytalanul felkínált száraz, sápadt jobbot. – Miért sír, uram? – kérdi nyersen a költő. A feleletet az ablaktükör adja meg: a torzonborz szakáll, a bajusz, a viaszsárga, csupa csont arc, melyen a bőr már úgy feszül, mint a gebék csípőcsontján, a kopasz homlok, a kidagadt eres halánték, a meredt, lázasan tüzelő szem: egy gótikus Krisztus-víziót is felülmúl a maga gyötröttségében! – Takarodjék a szemem elől! – rikácsolja. – Még éppen itt nem tartunk! Még nem vagyok halott, hogy megsirassanak! Kíméljen meg a szánalmától, egyszer s mindenkorra! – s kezét őrjöngő erővel kirángatja a fiatalember szorításából.

– Azért jöttem, hogy kiszabadítsam! – kapaszkodik a rácsba Antonio, s térdre veti magát. – Ne taszítson el magától, uram! Az emberiségnek még szüksége van kegyelmedre!… Gazdám is tiszteli, még ma akar beszélni a herceggel, s ha kell, megfenyegeti Velence dühével…

A mondanivalóját nem fejezheti be: a költőfejedelem a szoba leghátsó sarkába farolva, egyre kiáltozik: – Kém! Sakál! Hiéna! Szégyellje magát, s mondja meg a gazdájának, az igazinak, hogy megint túljártam az eszén. Hahaha! Hogyisne! Majd bolond leszek beugrani! Én nem konspirálok Velencével, vegye tudomásul! Én már csak az Úristennel konspirálok, s ebbe – tudtommal – a tridenti zsinat határozatainak sincs beleszólásuk… Megértette?

Antonio egy darabig hallgatja, aztán megfordul, s könnyeit törülgetve, rogyadozva vág neki a kerti kapunak. Tollas kalapján megcsillan valami gyöngy, valami csat ezüstje: talán az utolsó reménysugár. Tassót rémület ragadja torkon: hátha ártatlan embert, sőt, igazi rajongót bántott meg ily kegyetlenül, s most elmegy, többé soha nem nyújtja ki a kezét. Felugrik, s nekiront az ablaknak. – Uram! – kiáltja – szánjon meg, ha keresztény anya szülötte! Jöjjön vissza egy szóra!

Antonio megfordul, s szemét csipkés kézelőjével dörzsölve állít az ablakhoz. – Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb kiderül a félreértés! Mivel bizonyítsam, hogy testemmel-lelkemmel a kegyelmedé vagyok? Akarja, hogy hosszú időre bezárassam magam a Szent Annába? Vagy csuhát öltsek, örök szüzességet fogadjak? Mondjak le apai örökségemről egy ismeretlen templomi koldus javára?

– Ne, ne – esedezik Tasso –, csak semmi áldozatot! Már nem érdemlem meg, édes uram! Egy-két esztendőm lehet hátra… Tüdőm, gyomrom beteg, csontjaimat is köszvény szaggatja, nem ehetem, nem alhatom, az ördög mellemen dobolt ma éjfélkor is! Tehát semmi nagy áldozatot érettem, öcsémuram. Csak éppen jöjjön el néhanapján ide né, az ablakhoz, mondjon hírt a vigalmakról, a hölgyekről, a mezőkről és a ligetekről s a könyveimről! Tudja, hogy kilencezer sajtóhibát számláltam meg a Liberata utolsó kiadásában? Már ez is elég ahhoz, hogy végképp megbolonduljak. De még hozzá is toldottak! Nyakukat tudnám kitekerni a piszkosoknak! Én pedig itt nyomorgok, állati sorban, mialatt ők vagyont gyűjtenek elragadott szegény műveimmel…

Antonio keze a költő vállán nyugszik. A kétségbeesés nagy tirádáját minduntalan abbaszakítja:

– Kiszabadítom!… kiszabadítom!…

– De gyorsan! Minden mozdulatomat lesik itten! Likat vertek a falba, ellopják a kézirataimat, kalamárisomba ocsmány levet öntenek. Mondja, voltaképpen mért gyűlöl a herceg? Nem dicsőítettem tán eleget? Legnagyobb művemet is neki ajánlom. Véremet, agyamat sajtoltam nyomorult halandó mivoltának megörökítéséért, s most ez a hála. Jönnek! Engedjen el… Mikor látom viszont?

Az udvarban két porkoláb ápoló fordul be; utánuk, pórázon, megkötözött öregember. Tasso irtózattal húzódik a homályba, lekushad a vackán. Az öreget látásból ismeri: tegnap szökött meg a Szent Annából.

– Holnap! – hallja Antonio suttogó szavát, s aztán valami csörrenés a salétromos téglapadlón. Utánanyúl. Egy finom, tüszőbe való erszény – hét velencei arany a markában.