Pogány csoda

Sant Ambrogio Pescatore apró halászfalu a Ligur-tenger partján – olvastam az útikalauzban –, Chiavariból gyalogszerrel megközelíthető… Egy kora reggel megközelítettem. A fehér márványerekkel futtatott fekete gránitkockás parton a csodálatos ifjú angol költő lobogó hajú árnyékát kerestem, akinek halottaiban is szép testét innen nem messze vetette partra a tenger – s a végtelenség peremén bandukolva, szokatlanul esendőnek éreztem magamat, és rendkívül jelentéktelennek, hiábavalónak minden emberi vállalkozást: ismert érzések, világban kóborló ifjú emberek szívében…

A falucska egyetlen szennyes sikátor… Egyik házsora a tengernek vetette hátát, a házak alapját örökösen paskolták a nyughatatlan hullámok. Az ütött-kopott, salétromos épületeken szegényes fehérneműk s különféle halászhálók száradtak, óriási teniszhálókra emlékeztető ólmos kerítőktől a nálunk is használt közönséges emelőhálókig és kötélvarsákig. A házacskák egyike-másika cingár füstöt eregetett az égre, jelezvén, hogy lakói éppen melegítik a reggelit. A tenger csendes volt odalenn, s még kissé feketéskék az éjszaka benne szorult sötétségétől – bár itt-ott már aranyos csíkokat futtatott rajta végig az emelkedő nap.

Egy ponton, hatalmas, homokba vert cövekek és félig partra vont rozoga bárkák közelében, hangoskodó, izgága embercsoport foglalatoskodott. Jobbára férfiak és kék izmú, szívós kamaszok voltak, de akadt köztük egy-két rongyos asszony is. Beszédüket már csak hadarisága miatt sem értettem. Annyit azonban kivehettem, hogy valami nagy és döntő vállalkozás szerepeit osztogatják ki maguk között. S mennél izgatottabban és fontoskodóbban tanakodtak, sürögtek-forogtak, annál különösebben kezdett rám hatni egy magányos alak sötét mozdulatlansága. A félszemű, tán éhségtől fakózöld arcú, sárga trikós férfiú egy tuskószerű fekete kövön kuporgott, pipáját rágicsálta, s dühödten köpdösött maga elé. Meztelen, inas alsó karján tetovált krokodilus és víziló vonalain futottak át a duzzadt vérerek. Eddig csak ifjúsági kalózregények lapjairól meredtek rám hasonló egyéniségek… Nem szerettem volna vele nyílt tengeren találkozni!

Itt azonban egyenesen hozzá fordultam. Magányos voltam én is, benne láttam társamat. – Mire készülődnek ezek itt? – kérdeztem. A tengerészforma ember rám emelte fél szemét, s mintha cinkosául akart volna megnyerni, eszelősen lázas mondókába fogott:

– Ha van Isten az égben, nem fognak semmit – vicsorgott, és köpött egy nagyot két cipője közé. – Ha a Szűz Mária is úgy akarja, egész éjjeli munkájuk kárba vész! Az ilyen kutyáknak, irigyeknek, akik képesek felebarátjukat kijátszani, megcsúfolni, a szerencse hátat fordít. Nem akarom, hogy fogjanak!

– Ugyan, mért nem akarja – ütköztem meg a hagymázos beszéden. Mire emberem egy homályos, tengerész és halász műszavaktól hemzsegő magyarázatba kezdett, amelyből csak annyit értettem, hogy nemrégiben valami osztozkodásban rútul megrövidítették, s ezért ő most öt lírát s egy liter kitűnő bor árát ajánlotta fel védszentjüknek Szent Ambrusnak, ha szerencséjüket elfordítja…

– Hát erre való Szent Ambrus – hergeltem –, hogy rosszat míveltessenek vele?

– Rosszat? – horkant fel a félszemű. – Nekem az volna rossz, ha fognának, maguk közt elosztanák és jó pénzért eladnák Rapallóban! Mert én éhen dögölhetek tőlük, pedig valaha nagy úr voltam: a Conte Rosso kormányosa!

Ezalatt új csoport csatlakozott a halászokhoz, talán egy másik család munkaképes tagjai. Azok is dologhoz láttak, s nemsokára hét apró ladik, három-három emberrel, tengerre siklott. A többi húsz-harminc toprongyos alak kint maradt, és tovább matatott a köteleken.

A kis flottilla elindult, hogy az éjjel kifeszített óriási kerítőháló víz tetején hintázó parafacsücskeit megragadják. A part felső peremén apró gyerkőcök és tehetetlen vénségek jelentek meg, s együttérző kíváncsisággal vettek részt a vállalkozásban. Künt izgult már úgyszólván az egész falu.

A csónakok már jó száz méterre jártak kint a vízen: sugár alakban eloszolva odaevickéltek a feketéllő parafabójákhoz, csáklyát akasztottak beléjük, és erőteljes evezéssel kezdték a hálót mind szorosabbra vonni. Arcukon meg-megcsillant a gyarapodó verejték, kar- és vállizmaik kidagadtak, sziszegő, fojtott vezényszavak hallatszottak. Az ősi, tökéletesen beidegzett mesterség mozdulatai és módszerei csodálattal töltöttek el, egyszerre nagyon szerettem volna közülük való lenni, és számadoltattam a sorsot, amiért nem születtem halásznak Szent Ambrus falujában. Filmek és festmények jelenetei elevenedtek meg képzeletemben, haltól nyüzsgő háló, a tengermély felszínre hozott csodái és szörnyei, hömpölygő tonhal-rakományok, lazac- és heringzsákmányok, melyek felett rücskös halászarcok mosolya ragyog, s víg gyermekhad ugrándoz körül. Az Újszövetség halászpéldázatai is megjárták eszemet, különféle csodatételek a Genezáret-taván, a háborgó tengeren – de a tengerész sercintése felrezzentett látomásaimból.

– A latrok! Hiába erőlködnek. Gonoszokhoz a szerencse is gonosz, s a tenger megnézi ám, hogy kinek adja a halát! Ezek mind tolvajok! – és undorral köpött egyet, a tenger felé.

A halászoknak ezalatt jó félórás vesződséggel sikerült rengeteg nagy hálójukat alig néhány ölnyi szűkre összehúzni. Az utolsó csónak is kisurrant a gyűrűből, s a hálót most már kívülről kezdték összefogott erővel vonszolni. A part ácsorgóin a nagy futballmérkőzések gól előtti, lázas moraja zúgott végig. Szívem hevesen kezdett dobogni, utóvégre én is halász vagyok! Ezek a fürge, kiéhezett emberek egész éjszakájuk munkájának gyümölcsét lesik. A városban már javában áll a piac, a kofák, a gazdasszonyok türelmetlenül lesik a friss halszállítmányt, s a kocsmák hűsében óriási agyaghordókban és nagy hasú fonottasokban piroslik a bor, a tengerrel küszködő szegény emberek jutalma és vigasza…

Most két vastag kötélvég repült ki a homokra. Inas karok ragadták fel, mögéjük, mint kötélhúzó verseny atlétái, kétoldalt emberek sorakoztak, lábukat megvetve a puha homokba, vonszolni kezdték a hálót kifelé.

Mind több és több bukkant ki belőle a víz alól, de hal csak nem mutatkozott. A végzett munka s az eddigi eredmény közti űr érzése szinte szédületig fokozódott bennem. A végén a több száz öles irdatlan háló ólmos gubancai közt egyetlen halacska ficánkolt. Meg kell adni, gyönyörű volt, szivárványszínű, ragyogóan tiszta, mint egyetlen tiszta igazgyöngy. Nyomhatott másfél kilót. Másfél kiló hal, tizenkét órás megfeszített tömegmunka eredménye!

Az emberek csak álltak, s mintha nem mertek volna egymás szemébe nézni, Az egyik földhöz csapta piros sapkáját, és égre fordított arccal kereste, bizonyára Szent Ambrust a rojtos, opálos felhők között, hogy számon kérje. A másiknak halaktól nyüzsgő, szakadásig telt háló vágyképe remeghetett szeme előtt. Bamba vigyorgással bámult maga elé a homokba.

Valamiért szégyelltem magam. Furcsa hideglelés szaladozott a hátamon, éreztem, hogy el kell takarodnom onnan. Ezek babonás emberek, a végén még bennem találják meg a bűnbakot. De a tengerészforma ember mellettem termett, s oldalba bökött.

– Mit mondtam!? Ugye, hogy hoppon maradtak a gyalázatosok. – Azzal rövid szárú pipáját belegyűrte nadrágzsebébe. Belém karolt, s szó nélkül hurcolni kezdett a sikátor felé. Valósággal átloholtunk a szomorú utcán. S nemsokára üvegablakos homályban, liliomillatú hűvösben találtam magam. Egy szegletben kifestett arcú, tulipánnal körülrakott, nőies szent álldogált, kezében apró kagylókkal kirakott vitorlás hajót dédelgetett, és áldólap tekintett a bejövőkre.

Az ötlírás csörrenése megnőtt a csendben, és szentségtörőn robajlott végig a koszorús fogadalmi táblácskákkal telerakott boltozatokon.

S a Szent szeme hirtelen elhomályosult. S bennem megnőtt és szavakat keresett az emberi tehetetlenség, nyomorúság és gonoszság feletti fájdalom, már én is sírtam, amikor látnom kellett, hogy két könnycsepp gördül végig Szent Ambrus gyermeteg, leányos viaszarcán…