Pacsirtavacsora

Tegnap, verőfényes vasárnap délelőtt, apró madarak flottillája húzott el felettem. Kilenc egység. A télből kivirult fattyú-tavaszban boldogan vonultak a kékség alatt. Pacsirták, zömök, tarlón hízott búbos pacsirták. Pásztorok, szántóvetők és költők madarai. A legszebbet róluk – Róla, a Pacsirtáról – talán Petőfi mondta, állítván, hogy úgy emelkedik dalán, mint fonalán a pók… És Shakespeare adja nevét Romeo ajakára, amikor Júliától búcsúzkodik. S ki nem ismerné Szinyei képét, melyen a pacsirta ugyan alig-alig látható, ellenben annál inkább a hatalmas női test, amint idomait fitogtatva heverész a zöld gyepen.

Sajnos, nekem ezúttal semmi költői kép nem jutott eszembe. Tutt’ altro che!… Valami egészen más, ami talán majd csalt évek múltán válik költőivé, amikor a pacsirtákkal való dicstelen esti találkozásom színhelye, Róma, végképp a viszont nem látható dolgok sorába igazodik. Mert ez a kilenc pacsirta, mely az újév első napján fejem felett elsurrogott, talán kísértetcsapat volt, pici fantomok gyülekezete, azoké, akik testi lényük szerint egy csodálatos római estén véremmé váltak. Ugyanis megettem őket.

Rodolfo Adroverrel, a pacsirtavadásszal a Virágok piacán kötöttem ismeretséget, sőt, ha nem sértem meg, örök barátságot is. Ott árulja naponta etruszk és latin törmelékeit, istenfőket, kezeket és lábakat, urnákat, mécselvet, bronzbikákat, könnytartó üvegcséket kicsi kordéján, mely mellett lovaglónyakkendősen, illatos kenőcscsel lelapított frizurával álldogál. Tekintélyes, javakorabeli úr, nem csalogat, nem kiabál. Portékáinak java részét ő maga ássa ki a cerveteri, civitacastellói nekropoliszokból – s mellesleg, miután ásóját letette, puskát ragad, három vizsláját ráereszti a mezőkre s utánuk ered. Ő egyike azoknak a puskás, tarisznyás, lomha léptű fantomoknak, akiket vonatról, autóbuszról oly gyakran lát az idegen a Campagna rekettyéi és sáncai közt, vagy akiket estefelé gyalogszerrel vagy kerékpáron találunk, hazafelé mentükben, övükön vagy tarisznyájukban fejjel lefelé lógó apró szárnyasokkal…

Miután egy etruszk mécsest megvásároltam, Adrover úr az iránt érdeklődött, hogy vajon milyen országba viszem. Megmondtam. Adrover abban a pillanatban visszaadta a pénzem felét, s keblére ölelt. A magyarok – állította – a világ legkedvesebb emberei. Azonkívül van neki Budapesten egy barátja, Mikháli Sándor nevezetű igazgató, aki valaha legjobb vevőjének számított, s különösképpen az istennőszobrok érdekelték… S általában a magyarok a legjobb vevői, itt laknak a szomszédos akadémián… Nem volna kedvem meglátogatni? – kérdezte – holnap este jöjjön el hozzám vacsorára, érti, pacsirtavacsorára!

Az olasz konyha változatosságát elég jól megtapasztaltam: polipot, tintahalat, tengeri tököt, mindenféle rákot stb. ettem, sőt az ostiai fenyvesben ismeretlen vörös bogyókat is kóstolgattam, mint egy Robinson. Tehát csak éppen a pacsirtavacsora van hátra… A megállapított időpontban előálltam Adroveréknál. A földszintes lakás ajtaja az utcára nyílt, s a belépőt sistergő olajszag fogadta meg kutyavonítás. A mester kis fehér kötényben jött elém, s egy trónusszerű hatalmas székbe nyomott le. A szoba tele volt műkincseivel: kardok, páncélok, lófarkas zászlók összevisszasága, s imitt-amott egy-egy kukucskáló istenfő, barokk angyalkaszobor. Hátul, a konyhában nagy a sürgés-forgás. – Akarja látni őket? – kérdezte, miután egy pohár bort felhajtottunk. – Én magam készítem! Az asszonyok ilyesmihez nem értenek. – S bevitt a konyhába. A hatalmas nyílt tűzhely előtt, előrekotort parázs felett, hosszú spádén valami tíz-tizenöt apró, meredt lábú tetem pirosodott. Adrover megragadta a kard markolatát, s madarait a tűz felett ügyesen megforgatta. A szárnyak – tövig égett szomorú csonkok – élettelenül kapálóztak a tűz felett, s daluk, a pásztorok, szántóvetők és költők szívének csiklandója, sistergéssé fajult e szörnyű átlényegülés küszöbén.

Nemsokára nyílt egy ajtó, s három vizslafullajtár mögött termetes asszonyság jelent meg, a pacsirtavadász felesége. Átesvén a bemutatkozáson, szaporán megterített – csak két személyre –, aztán meglehetősen fagyosan magunkra hagyott, sőt, a kutyákat is kikergette maga előtt.

– Kész – jelentette ki Adrover. – Jöhet a következő széria. – Azzal a megsült madarakat egyetlen mozdulattal leseperte a nyársról, s egy tálból, ahol valami ötven lehetett egy rakáson, újabb rakományt húzott nyársra. Szemem behunyva kértem bocsánatot a költőktől, amért e látványtól nem kaptam tengeribetegséget…

Addig, amíg az új rakomány pörkölődött, hozzáláttunk a lakomához. – Csak úgy kézzel, uram, ne restellje – ragadta meg a combjánál fogva az egyiket. – A salátát közben villázhatja… Pacsirtaevésnél ez a szabály. Meglátja, még az ujját is megszopogatja utána!

Megvártam, amíg elárul egy-két műhelytitkot, aztán nekifohászkodtam. S a gyarló test győzedelmeskedett. Majoránna s tán szerecsendió tette zamatossá és pikánssá a zsenge pecsenyét, s a combocskák, mellhúsok, szárnyak, pici püspökfalatok egymás után tünedeztek el. Ropogós s egyben omlós volt a húsuk, mint a jól sütött békacomb februárban, s egyik azonnal hívta a társát maga után. Mire befejeztük, a ház figyelmes asszonya a hosszú gyíklesővel köztünk termett, s az új sütetet egyetlen villarántással a tálba zuhintotta. Odakint az utcán kecskebőrduda szólalt meg, a véletlen hozzájárult lakománk hangulatának emeléséhez. Alig győztük borral tartani a sok szomjas pacsirtát. Bizony kilenc pacsirtát pusztítottam el! Isten ne vegye bűnömül, ízükkel csak daluk vetekedhetik, „hármas mezőn, hármas határon…”

– Soha, soha nem felejtem el, uram! – hálálkodtam a végén. – Reveláció volt, becsületemre! A pacsirtát ön ismertette meg velem merőben új oldaláról. Azt is mondhatom, forradalmasította a pacsirtairodalmat – fogadkoztam, s alig győztem viszonozni Adrover lapockaveregetését. Amikor ki akartam lépni az ajtón, elém toppant a rövid bundás, zöld kalapos dudás, mintha valami XVII. századi festményről szaladt volna el. Odabent, a szoba muzeális homályában lakománk maradéka felett marakodtak a kutyák.