Novellino

A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében, annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A XX. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csaportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban, a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török-majom kukucskál ki valamely ablakon…

Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfiú, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú köpcös nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.

– Most következik, ami még nem volt, hölgyek és urak – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat kétoldalról a fentemlített hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.

A bámészkodók sokaságában hirtelen egy csodálatos kicsi apácát pillantottam meg; mellette hasonló vonású idősebb nő – nyilván az anyja –, s kicsi sápadt kezét egy tizenkét-tizenhárom éves fiúcska fogja-szorongatja az irgalom hevében. A leányka arcát keményített hófehér fityula övezi, teste, a sovány, serdületlen leánykatest, e szörnyű augusztusi hőség ellenére koromfekete gyapjúcsuhában. A szeme akkora, mint talán a Beatricéé lehetett: álmodozó, de a látvány szörnyűségétől meg-meglobbanó hosszú pillájú szempár. A borzas szőke hajú lurkó a korai gyerekszerelem rajongásával csügg rajta, s olykor-olykor átöleli apácacsuhás derekát…

Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk; típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…

Az akrobatanő csontjai ropogtak, fújt, lihegett, mint egy bölény, kettőt-hármat rándított magán, kígyósan vonaglott, aztán felső karját ügyesen kiemelte a szörnyű láncból, s így tovább – öt perc alatt lába előtt zörrent a béklyó, csak a testébe mélyen bevésődött láncszemek Lila körei emlékeztettek szörnyű megpróbáltatására. Az apácácska keresztet vetett, a fiúcska boldogan szorítatta meg kicsi virágkezét.

A tagbaszakadt majomképű bohóc most hosszú, háromujjnyi széles hóhérkardot vett elő egy ládából, mocskos ronggyal alaposan megtörölgette, majd úgy lenyelte, mint csirke a gilisztát. Csak a markolat állott ki a szájából, a kereszt alakú markolat. Miután néhány percig különös bakugrásokkal járta körül a közönséget, kihúzta a szörnyű nyálas vasat, ismét megtörölte s visszadobta a ládába. Aztán hirtelen felpattant a karosszékre, s rekedt ordítozással kihirdette, hogy mindez csak előjáték volt a legnagyobb mutatványhoz! Most be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban… de hát nem vág elébe a mutatványnak, hanem hozzá is lát azonnal. Hol van egy bátor fiú, aki a csodatételben segítségérc lenne? Elő, fiúk, mit bámészkodtok? Ezer líra a jutalom!

A tömegben mozgolódás támadt: ki-ki nógatta a hozzá legközelebb álló kamaszt. Egyszer csak látjuk, hogy az icipici apáca megveregeti lovagja vállát, s a kör közepébe kilökdösi. A bohóc megragadja, maga elé állítja, izmos combjaival félig maga alá gyűri, majd fennhangon kérdezi a nevét.

– Renato – mondja halálsápadtan a fiú.

– Bravó, Renatócskám. Most felteszek egy kérdést, de figyelmeztetlek, én gondolatolvasó is vagyok, tehát őszintén kell felelned. – Renato bólintással jelzi, hogy őszinte lesz.

– Jól van, fiacskám. Hát akkor mondd meg nekem szépen, de úgy, hogy mindenki hallja: elvégezted-e ma kisebbik dolgodat? Na ne pirulj, ne izegj-mozogj, nincs ebben semmi szégyen. Mind emberek vagyunk, nemde, hölgyek és urak? Szóval, nem? Nahát én majd teszek róla, hogy elvégezd – ordítja túl az általános röhögést, s a halálravált fiú csuklóját egyik kezével megragadva, tölcsért vesz elő, s oda illeszti, ahová a mutatvány megkívánja: a kis toldott-foldott rövidnadrág elé. A fiú már vinnyog és kapálódzik, arcán halálveríték, de vasmarok szorítja a csuklóját, iszonyú akrobatacombok ropogtatják a derekát.

– Egy, kettő, három – számol a bohóc. – Voilà! – A tölcsérből bő sugárban csurran a víz, nagy tócsát vet a kockakövekre.

A siker óriási. A bohóc is röhög, a hasát fogja, s a tölcsért körülmutogatja, hadd lássák, nincs benne semmi fifika. Aztán nagyot lódít a fiún, mehet, amerre a szeme lát.

Nem, nem az apáca felé indul: fejjel neki a tömegnek, könnyektől, gyalázattól megvakulva, s mint űzött vad, belecsörtet az embervadonba. Még egyszer-kétszer megpillantom borzas, bronzszőke fejét, aztán eltűnik egy sikátor szájában. Hogy is hallaná a kicsi apáca hangját. – Renato, Renato mio! – a kacagás és éljenzés túlharsogja. A bohóc pedig diadalmasan tányérozik, alig győzi zsebre gyűrni a piszkos bankjegyeket. S az apáca ott marad az anyjával. Mintha nem értenék, miért ilyen bolond a gyerek: jóízűen nevetgélnek. A mutatványban utóvégre nem volt semmi megszégyenítő – gondolják –, Renato túlérzékeny, szentimentális gyerek, majd kinövi idővel…

De én nem hiszem, hogy túlélte gyalázatát. Alkalmasint a lagúnába ölte magát – egy második Dantéval kevesebb lesz az olasz irodalomban…