Isten madara

 

Különös római napok! Emléketeket, úgy látszik, holtom napjáig magammal hurcolom. Azóta mérem másképpen az ember dolgait e földön, amióta Rómában élnem megadatott; tapasztalásaim, megélt dolgaim nem évülnek el, sőt, egyre színesednek, érnek, zamatosodnak bennem. Tele voltam figyeléssel, tépelődéssel, s főleg csodálatosabbnál csodálatosabb álmok látogattak! Pedig élményeim is majdnem álomszerűek voltak, úgyannyira, hogy legtöbbször nem is mertem őket előadni, mert el se hitték – vagy egyszerűen bolondnak tartottak volna. A kedves kis kolozsvári úr, aki néhány napra bukkant fel a Városban, látván, mily eksztatikusan csodálkozom némely föld alatti csodán, a földi szorongásával kezdett érdeklődni honfitársa iránt: de úgy, hogy ujjait a homloka táján billegtette. S nekem eszem ágában sem volt megsértődni…

Valóban, különös élményeim voltak. Erről, amelyet most elmesélek, sokáig nem tudtam még magamnak sem számot adni. Mostanában is mind gyakrabban élem újra, s egyre különösebbnek találom. Íme:

Már ott jártam, ahol az Örök Város a természettel egyesül, s nyomorúságos fattoriák, pásztorkalibák s építészeti jellegüket réges-rég elvesztett romladékok között szinte utolsókat rúgja. Sirokkósan fülledt volt a levegő, s a tengeri szél valami sűrű éjjeli eső leheletét hozogatta. Alkonyodott, szóltak a kakasok, s egy ütött-kopott, tucatnyi tagot számláló kecskenyáj kocogott lefelé a kopasz dombról; mögötte rongyos, piros frígiai sapkás emberke baktatott. Ha nem tudtam volna, el is felejthettem volna, hogy Rómában vagyok, Rómában, s méghozzá nem Kr. előtt 100-ban vagy valamikor Cola di Rienzi idejében, hanem éppenséggel az Úr 1940-ik esztendejében…

A Prima-Valle felé tartottam: ebben az antik leheletű völgyben öreg kővályúba csörgedező forrásból már többször kerestem enyhülést és békességet.

Az egyik düledező kőépület előtt néhány bámészkodó, izgatottnak látszó suhanc kötötte le figyelmemet. Be-benéztek az udvarba, erősen tanakodtak, vitatkoztak. A kerítésen három-négy fickó kuporgott, jeleket váltottak, integettek, kiabáltak befelé.

Megálltam a rácsos kapu előtt s benéztem. A limlomos, kimustrált gazdasági szerszámokkal megrakott, burjános terület közepén egy csomó gyermek sürgött-forgott; az első pillanatban úgy hatott rám a kép, mint valami jó hazai disznóölés csődülete: csak éppen a disznó s a szalmarakás hiányzott.

Bátortalanul kérdeztem meg az egyik inaskülsejű sihedertől: mi készül odabent?

– Mindjárt meglátjuk, meg merik-e tenni – mondta jelentősen, s némi fenyegetőzést érezhettem hanghordozásán. Az izgalom azonban, úgy látszik, elvette a kedvét minden közelebbi felvilágosítástól. Vagy illetéktelennek tartott volna?

– Mindjárt meglátjuk – gondoltam, s elhatároztam, megvárom a fejleményeket.

Egyelőre csak annyit vettem észre, hogy a mellettem álló fiúk lopva fel-feldobnak egy-egy jókora kavicsot, tégladarabot a kerítésen kuporgóknak; azok elkapják, s elsüllyesztik a zsebükben, vagy ügyesen maguk mellé rakják a kerítés szélére.

Végre a belső csoportból két alak kivált, s eltűnt egy mésszel fecskendezett, nyomorúságos fészer toldott-foldott deszkaajtaján. A többiek noszogtató rivalgása kísérte őket. A kintiek pedig ezalatt még több követ rugdaltak ki a ház előtti út letaposott sarából, s helyezték őket, lehetőleg kezük ügyében.

A fészer ajtaja ismét megnyílt, s íme, mi jelent meg rajta? Egy különös s az első pillanatban ijesztő arányú, sohasem látott formájú madár. Valamikor bizonnyal fehér lehetett: most azonban mocskos-szürke volt, egyik szárnya a földön fityegett, tolla borzas volt vagy csapzott, s a lábán dróttal megtoldott ruhaszárító kötél. Ezen vezették a poroszlók, mint valami kutyát. Csak előre nézett, de azért mindenkit elért oldalra is sugárzó, beteg lángolású, kecskeszem színű szeme. Idegen világban volt, ismeretlenek, ellenségek között, s mintha ezt kérdezte volna: „Mit akartok velem?”

Néztem, bámultam, ijedelem és zavar járt át, s éreztem, hogy mondanak rendre csődöt madártani ismereteim: se nem sirály, se nem gólya, se nem gödény – mi lehet tehát? A sasok görbe csőrű, szigorú tekintetű, karmos fajától is nagyon távol áll. Vajon miféle madár? Mért olyan emberszerű (vagy helyesebben: angyalszerű), hogy láttára az ember kénytelen a majmokkal való rokonság darwini tételét menten sutba dobni, hogy helyette valami közös madárőstől való származás elméletét kezdje szövögetni magában! A lába is mintha egy öregedő táncos inas, kidolgozott lábfeje volna, a feje is mintha egy koraérett jeles diáké, s a szárnyai pedig egyenesen az Utolsó Ítélet angyalainak sok sürgés-forgásban, hivatali fáradozásban elbágyadt szárnyaihoz hasonlítanak.

A poroszlók hátulról megbökték egy karóval; megtántorodott s kötelékeiben botladozva előrerogyott. Erre a többiek, a belső csoportbeliek, vérszemet kapva nekirohantak. Ki a szárnyát, ki a nyakát fogta; így vitték egy tőkéhez s kötözték saját bilincseivel oda.

Ebben a pillanatban ugyanazon a fészerajtón, melyen a madarat kihozták, megjelent egy tagbaszakadt, köpcös vénember: olyan volt, mint amilyennek egy kiérdemesült középkori hóhért képzel az ember: vénségében is friss, ereje teljében levő, gonosz tekintetű, fürge és nagy fogú. Kötéllel megkötött, szárközépig érő barna bársonynadrágot, zöld csíkos trikót, a nyakán pedig gondolás módra megcsomózott hatalmas sárga kendőt viselt, fején széles karimájú, vadonatúj szalmakalapot. Amikor a madarat meglátta, vad ujjongásba kezdett, s alig győzte a fiúknak a hálálkodást: többet megölelt, megcsókolgatott közülük, édes fiacskáinak, a jövő reménységeinek, szíve vércseppjeinek nevezgetvén őket.

– Cucurullo! Cucurullo! – ordibálták a fiúk, a fejszét szertartásosan és kellő áhítatossággal kezébe adták, nyakába csimpaszkodtak, s forró tenyérrel szorongatták felső karjának megfeketült, görcsös izmait.

Cucurullo mester pedig, mielőtt megemelte volna a baltát, kalapját hátrapöccintette, tekintetét körülhordozta a környező dombokon, az ég felhőin, s láthatóan nekifohászkodott. A fiúk, bár a türelmetlenség már-már felvetette őket, nem háborgatták.

A madár feje azalatt a tőkén pihent, erős kamaszmarkok szorították oda; csalt a szeme nézett – most is ugyanazzal a változatlan nézéssel, melynek ereje s vádas lobogása a közeledő vég előtt sem módosulhatott, annyira ijedt s ijesztő volt már a legelső percben – nézett, s majdnem kipattant a helyéből, mint valami szikra.

Cucurullo végre befejezte a lelki előkészületet, és nekihuzakodott: odavágott, ahol a nyak a fővel érintkezik. S a madár csudálatos diákfeje szépen legurult a tőkéről, teste pedig egy pillanatra ott vonaglott és remegett a poroszlók lába előtt. – A fiúk felordítottak, nagyot ugrottak fékezhetetlen örömükben; Cucurullo diadalmasan ereszkedett rá félkönyökkel a balta hosszú nyelére, másik kezét csípejére illesztette, hanyag akrobataeleganciaival, mintha azt mondaná: voilà!

A kapu előtt ácsorgók ekkor hirtelen jeleket váltottak a kerítés tetején kuporgókkal; előkerültek a kövek. Éreztem, tudtam, a bosszú most mindjárt utoléri azokat odabent!

De valami egészen más dolog történt, valami, amiről ma sem tudok pontosan számot adni.

Az a lehullt csodálatos diákfő irtózatos kiáltást hallatott! Emberi hang volt, vérbe borult, lucskos emberi hangszálak, emberi ajkak alakította szó, egy óriási, iszonyatos „segítség”. De mintha annak a vonagló, porban fetrengő testnek szólott volna! Mert a fejetlen test erre a hangra – mintha valami áramot kapcsoltak volna bele – szárnyára kapott, s pár bizonytalankodó csapkodás után, mialatt a gyilkosokat, arcukon, kezükön, ruhájukon összefecskendezte sűrű vérrel – a vérveszteség fokozódása szerint könnyebbedve, levegőbe emelkedett. Hullt, hullt a véreső a fiúkra, hullt a gonosztevőre is, hogy azt se tudták, hova rohanjanak, hova bújjanak előle. Pár pillanat alatt teljesen kiürült az udvar.

A kapu előtt ólálkodók kezében ott maradt a bosszuló dobásra szánt féltégla, macskakő; odaszegezve álltak, kuporogtak, s nézték a mind magasabbra lebegő, mind messzebbre szálló madarat. Végre eltűnt a magasságban-messzeségben…

 

1940 tavaszán történt, Róma egyik külső városában, annak is a határában, valahol a Vatikán háta mögött, a Via del Gallón is túl, ahol a város csendesen kiadja páráját, s az ősi latin dombokon elenyész. El kellett mondanom, mert végigéltem; mostanában pedig mind gyakrabban jár el hozzám a rejtelmes madár árnyéka-emléke, s mind tépelődőbben találgatom magamban: minek is voltam tanúja voltaképpen, mert mind nagyobb bizonyossággal érzem – nem lehetett evilágból való.

Nem sokáig volt maradásom Rómában. Szülőföldem is egyre fájóbban üzengetett szívemnek. Alig két hete voltam otthon, s felharsant a hír; Olaszország hadat üzent…