Óesztendő éjszakája

Óesztendő éjszakáján történt a római magyarok szállásán, a béke utolsó esztendejében.

Éjféltájban már javában állt a bál. Gramofonlemezről cigányzene szólt, s a divatos műdal hangulata a gyengébbszívűeket és gyengébbízlésűeket sírva vigadásra csábította, egykettő kitermelte belőlük a külföldi műmagyarkodás pózait. Szegény távoli hazájuk úgy jelent meg nekik, mint valami csábos, szép valószínűtlenségektől hemzsegő idegenforgalmi prospektus. Egy tagbaszakadt ösztöndíjas hölgy könnybe lábadt szemmel, félárbocra eresztett szemhéjjal parlandózta a Piros pünkösd napján kezdetű „tősgyökeres” nótát, bámulta cigarettája füstjét, mintha lelke ugyanakkor kies hazai tájakon ringana. A csinosabb nőkkel olasz katonatisztek és egyetemi hallgatók táncoltak, tüzesek és bátrak voltak az olasz-magyar barátkozás jegyében. Az asztalokon finomabbnál finomabb eledelek, drága hazai és itáliai borok csendéletei tarkállottak.

A szakállas festő, Csontváry Kosztka Tivadar földi helytartója, pityókosan-mámorosan járt-kelt a termekben, lerítt róla, hogy – nagy elődje mintájára – ezekben a pillanatokban „felülmúlta az egész Vatikánt”. De hát miért ne lett volna diadalmas? Háromszor öt méteres vászna, a Szegényemben Halála című kompozíció, tegnap óta ott terebélyesedett a Monsignore lakásának falán. A világhír nagy tengerjáró madara éppen mellette csapdosott ezekben a napokban, hogy szárnyára kapja, s messzi világok pompájába repítse, úgylehet…

Hova lett a „kicsi borzas” a bársonyruhás festőművésznő, aki az előbb még Istenest itatta s bátorította? Talán künt jár a sötét városban, s szokásához híven a szegény nép életét lesi, macska módján jár-kel a Velabro sikátoraiban, hogy valami „nagyon római” hangulatot megragadjon, és kicsi maszatos vázlatkönyvében hazahozza? Hát Istenes hová lett? Tán nem ismét a Vicolo degli Cupis táján ténfereg? Barátaim mind eltűntek. Egyedül maradtam.

Nem tudom, mi sodort Vida mellé. Hóharmat csípte, hervadásnak indult északi nő volt, olyasmi áradt egyéniségéből, mint a szőlőérlelő októberi napsugárból, egy olyan napon, amikor még fürdeni is lehet. Szomorú sorsú hazájáról, ismeretlen hozzátartozóiról beszélt, s szemét az emlékezés minduntalan könnybe lábasztotta. Csak ne lett volna a szívem még mindig annyira másé, csak ne lettem volna a távolba-vágyakozás roncsa! De az voltam, magamtól is elidegenedett szerelmi kegyes, aki nem tudja felhasználni Vénusz drága ajándékait. Pedig Vida úgy simult hozzám, úgy kapaszkodott belém azzal a kikericsszemével!

Egyszerre csak abbahagyta a táncot, a terem közepében álló nagy aranymánusú órára mutatott a szemével: két perc múlva tizenkettő! – Bizony – sóhajtottam. – Vége 1939-nek. Hadd sírjanak a gyengeszívűek – hősködtem –, gondoljanak távoli kedveseikre – én erős leszek, énekelve, féllábon táncolva akarok átlebbenni ezen a jelentéktelen s csupán némi historico-astrológiai konvención alapuló bökkenőn!

Vida értetlenül, rosszallóan csóválta a fejét. Arra magyaráztam, hogy hencegésemet talán kegyeletsértőnek tartja.

Megszorította a kezemet, fátyolosan rám nézett, s így szólt:

– Nálunk az a szokás, hogy éjfélkor az ember megcsókolja azt, akit legjobban szeret. Maguk magyarok nem ismerik ezt a szokást?

– Többé-kevésbé. Voltak szilvesztereim, amikor – szokás ide, szokás oda – csókolóztam. De bizony ritkán családi alapon! Csak régen, ártatlan gyermekkoromban. Azután, hogy elkezdtem a szilvesztert családon kívül tölteni!…

Az óramutató már majdnem érintette a tizenkettes számjegyet. Vida nyugtalankodni kezdett.

– Aki nem csókkal kezdi az újesztendőt, az nagyon szerencsétlen lesz abban az évben! Tudja-e? Ez nem tréfadolog. S én úgy félek a boldogtalanságtól! – Az órára remegő pillantást vetett s körülnézett.

– Én magát választottam. Nem haragszik? Ebben a társaságban maga a legkedvesebb nekem. Magának nagy szíve van. Megtetszett a keze, a járása. De maga nem vette észre, hogy figyelem. Pedig már tizenegy óta magán a szemem. Ki maga?

Csupa kínálkozás volt, csupa csábítás. Egy Athosz hegyi szerzetes is megszédült volna a belőle sugárzó asszonyi forróságtól. Éreztem, befellegzett minden fogadalomnak.

– Itt nem lehet – mondtam s körülnéztem, mint egy rabló. – Jöjjön, mire eloltják a villanyt, künt leszünk a folyosón.

Kisuhantunk a folyosóra; emberekbe ütköztünk. Átmentünk egy rézfoglalatú, rézkilincsű ajtón, befordultunk egy szűk átjáróba. Itt hirtelen nagy vöröses lobbanások csaptak felénk. Az épület eme szárnyának ablakai nem a Tiberisre, hanem Gyula pápa utcájára néztek, azon is túl a megszámlálhatatlan római tetőrengetegre, a házak tetején épült pergolákra, mosókonyhákra, tyúkketrecekre, búbos kéményekre, vörhenyeges templomkupolákra és keresztekre. A lobbanások fényében már két rémült tündér, megégett szárnyú lepke bámult egymásra.

Felugrottam az ablak alatti kétfokú kőlépcsőre, megragadtam az olasz fogású, rozoga kilincset, s az ablakot kinyitottam. A lobogás megnövekedésével egyenes arányban ropogott bele fülünkbe valami közeli tűzvész sistergése-pattogása. Mintha az ég mind nyiladozott-becsukódott volna, úgy lobogott, csapkodott valami óriási láng. Harangok szóltak, autók visítottak,

Egy újabb kanyarodással olyan részre értünk, ahonnan azután egyenesen a tűzre láthattunk. Mintha a fél város égett volna, minden, a Cancelláriától a Vatikánig. Előttünk alig száz méternyire toronymagasságú lángoszlopok rángatóztak, hánykolódtak, lesunytak majd felvetették magukat, s közben hol megmutatták, hol ismét eltüntették egy-egy torony vagy magasabb házfal rémült arculatát. Egy templom tornya – talán a szent Brigittáé – kísérteties átvilágítottságában imbolygott, s szemünk láttára hullt a tűzbe egy kettéégett gerendájú harang.

Felvert, perzselt szárnyú csókák, galambok, vércsék repdestek összevissza; az utcán jajveszékeltek, kiabáltak, szitkozódtak a kétségbeesett emberek.

Sokáig álltunk rémült mozdulatlanságban, egymást átölelve, az ablakban; megperzselődött galamb módján szállt el belőlünk a szilveszter babonás csókjának szomjúhozása. Aztán hanyatt-homlok rohantunk vissza a termekbe, hogy megvigyük a borzasztó hírt. Róma ég!

De megelőztek. Mire visszatértünk, ide-oda rohangáló vendégsereget találtunk. Az imént még tántorgó, mámoros olasz fiúk eszeveszetten rohantak ki az utcára, hajadonfőtt, ahogy voltak – oltani. Mindenki tódult a lépcsőkre vagy az ablakok felé. Egyetlen szilárd pont Istenesnek hórihorgas alakja volt; egy asztalon állt, narancs és datolya, szardínia és sonkaszendvics halmok között, s olaszul kiabált:

– C’e l’Apocalissi! Apocalissi!

Odahaza a Bibliából, Rómában a Campo di Fiori árusaitól és koldusaitól tanult olaszul; most, részegen, e két nyelvi árnyalat ötvözetéből rögtönzött őrült prédikációt.

– Nem csak a Cancellária, az egész világ ég! Hallgassatok és figyelmezzetek! Ütött e világnak utolsó órája!

A szakállas festő, honnét, honnét nem, rajzpapírt és szenet ragadva, e méltó téma ihletettségében ült ki az egyik ablakpárkányra, térdeit maga alá húzta, s széles kanyarintásokkal kezdett bele a nagyszerű lehetetlenbe: az egész égő Rómát egyetlen műbe belesűríteni! Hol marad majd ettől Csontváry Etnája! A feladat nagyszerűsége különös, inkább szerelmi, mintsem művészi hangzású hördüléseket vetett ki hatalmas mellkasából.

Az egyik ablakban, hátát a nyitott ablakszemnek támasztva, összefont karú, csíkos aranygombos kabátú férfi állt. Vállán tányértörlő szalvéta fehérlett. Szája nagyokat rándult, mint aki mondani akarna valamit, de hirtelen elvették a szavát. A kapus volt, egy condottiere arcélű olasz. Odamentünk hozzá, s megérintettem a vállát:

– Luigi, barátom, mi lesz?

Nem is nézett ránk, szeme ott ragadt a hömpölygő lángokon. Szája még egyet-kettőt rángott, némán, erőlködve, aztán kitört belőle:

– La guerra! La guerra! La guerra!

Valami iszonyú jóslatnak hatott. De nem értettük még akkor, mit akart vele mondani. Mi köze volna a háborúnak ehhez a tűzvészhez?

Csak másnap tudtam meg, mért emlegette a háborút a rémült római. Mert akkor már mindenki beszélte, hogy mit hallanak az olaszoktól, mit mondanak a banánárusok, a halkofák, a virágárus asszonyok:

„Ha Rómában újesztendő éjszakáján tűz támad, ez, mióta világ a világ, mindig háborút jelentett. Jön a háború!”

Vidával pedig nem találkoztam többet. Csókunktól az a Rém fosztott meg, mely azóta is annyi embermilliót.