Római harangok

Ha nem kérdeztem volna meg a naptárt, ha az emberek nem emlegették volna minduntalan, nem hittem volna el, hogy itt van a karácsony. Megszoktam, hogy a karácsony nagy havat, elérzelmesedett családtagokat és friss fenyőszagot jelentsen; hogy lehessen hát karácsony nélkülük? Szenvedtem, mint az útszéli koldusok, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy kimaradt valami szép játékból, vagy nélküle suhan tovább egy drága hintó…

Sokáig nem mertem otthonomra gondolni; eltiltottam magamtól a képzelődést, mint ahogy a szerelmi álmodozást is elparancsolja magától az érett férfi, ha tudja, hogy vágya jó ideig teljesíthetetlen. S ebből különös gondolatom támadt, amely már talán nem is gondolat, hanem annál több: tapasztalat volt. Rádöbbentem, hogy a holtak másvilágon kóborló, kisebb-nagyobb mértékben együtt maradt én-egységei is így tengődnek odaát, ahogy nagy gyötrelmeimben a földön én. Tudják, hogy vissza nem jöhetnek, tudják, hogy kapcsolatot nem teremthetnek többé e világgal – hát nem vágyakoznak, nem áhítoznak, nem sóhajtoznak. Örök várakozásban lappanganak.

Pedig karácsony volt. Némely ház előtt hosszú pálmaágat láttam. A piacokon nyüzsögtek az emberek, s piros brokátfüggönyt vontak a templomkapuk fölé. A harangok szokatlan ünnepélyességgel szóltak, s hirdették, hogy a gyermek nemsokára megszületik. A virágárusok szebbnél szebb rózsákat, kánákat, nárciszokat és mimózákat hordtak állványaikra, s a mészárosok teméntelen sok nyúzott bárányt, házinyulat, kappant és pulykát akasztottak ki boltjuk elé, alattuk pedig durván összetákolt ketrecekben, állandóan kukorékoltak a kakasok. Ilyent még életemben nem hallottam. Pedig ezelőtt is láttam itt efféle ketreceket a boltok előtt, a kereskedők éppen annyi baromfit gyömöszöltek belé, mint mostan – de a szegény állatok eddig csendben ültek, legfeljebb szomjúságtól tikácsoltak néha. Most azonban – mintha valami mennyei szellő csapta volna meg őket – kukorékoltak szakadatlanul. Fejük felett társaik véres, kopasztott hullája lógott, nyulak csupasz, kicsi testéből csepegett tarajukra a vér, vad csattanásokkal vágták a hentesek a bárddal szegény bárányok, bornyak csontját, utcakölykök tépdesték rácson kibújt tollukat – s ők mégis kukorékoltak, hosszan, sóhajtón, tévedhetetlen ősi hanghordozással, reggeltől estig. Vajon ezek az oktalan állatok is ugyanazt látták életük mélyén, amit én láttam lelkemben azalatt, amíg hallgattam szomorú üzengetésük? Mintha a kerítések aljától, ketrecek zsendelytetejétől, kivájt fatövektől, ölfalak friss erdőszagától, búzától, kukoricától, éjféli szellőtől, hajnali harangszótól, eső előtti langyos fuvalomtól – mindattól, amire életükben fel-felfigyelt tarajos fejük –, magasan kerengő kányától, gonosz ellenfelektől én is velük búcsúzkodtam volna.

Késő este volt, s még mindig nem tudtam őket elfelejteni. Úgy éreztem, hogy rabállapotukban sorstársaim: éppen olyan biztos, hogy karácsonyra én sem juthatok haza; panaszoló, siralmas hangjukban benne volt az én végtelennek, mérhetetlen távolságnak szóló hazakiáltásom.

Késő este volt, s még mindig nem engedtem át magam a képzelődésnek; csak pillanatokra hagytam szemem előtt, tudatom világos mezejében, egy-egy nagyon ősi és nagyon karácsonyi hangulatfoszlányt – aztán elhessegettem magamtól, mint éjjeli lepkét, amely rám akar szállani. Féltem a végleges elérzékenyedéstől, az utána következő magárakényszerítettségtől (hogy is mehettem volna társaim közé könnyesen), igyekeztem hát a jelen figyelésére parancsolni magam.

A Famese-palota padlásán denevér sírt, s Krisztina királynő az árkádos veranda kőpárkányára dűlve, kihajolt a kert fölé. Nálam sokkal, de sokkal északibb, hóhoz szokottabb lénye vajon hogyan és milyen érzésekkel, milyen emlékképek hatalmában élte meg itt a karácsonyt annak idején? Egyedülséget keresett-e, mint én, vagy zajos ünneplésbe vetette magát? Milyen borzongása támadt, ha ilyen idegen karácsonyestén feje felett megszólalt s fülébe sírt a denevér?

Később olvasgattam, jegyezgettem, emberek közé mentem, zenét hallgattam, táncoltam, énekeltem.

De az éjfél egyedül talált a szobámban, mikor Róma harangjai megszólaltak. Betöltötték a hold alatt ringó háztetővilágot, s érezhető volt, hogy sejtő, halló lényekké válnak általuk az alacsonyan szálló, lila tengeri fellegek. Talán angyalok táncoltak odafent szavuk zenéjére, s az Úristen is lejjebb hajtotta szakállas Michelangelo-fejét, tenyerét füle mögé illesztette, hogy még jobban hallja.

S ezekben a pillanatokban kezdtem nagy erővel és ellenállhatatlan bizonysággal érezni, hogy otthon is tizenkét óra van, hogy otthon is szólanak a harangok, hogy valaki most szavukra felfigyel, s arra gondol, hogy ebben a pillanatban Rómában is éjfél van, szólanak a római harangok. Azok a hirtelen tépdesett s még gyökeret nem verhetett vesszőgátak, melyeket az ilyen előretörő és felbuzgó érzéseim elé napközben építettem, mintha nem is lettek volna, úgy eltűntek. Hogy a nagy szaggatásoktól megmeneküljek, azonnal lefeküdtem. Sokáig nem jött álom a szememre. De a fájdalom lassan csendesedett. Nemsokára már jól éreztem magam, s hamarosan már boldog is voltam.

Pedig nem álmodtam. Ébren, vagy inkább éber állapotban voltam, csak éppen megszűnt a nappali ember ellenőrző kényszere. Fékezhetetlen és látomásos képzelődésnek adtam át magam, olyannak, amilyent csak kamaszkori szerelmi vágyódásaiban érezhet az ember…

…A karácsonyfás ember messziről jött, a hegyekből, fenyő-, hó- és báránybőrszaga volt. Bajuszáról jégcsapok lógtak, mert nagy hideg volt odakünt. Szép, arányos ezüstfenyőt hozott, s nem is akarta a tavalyi árban adni: ezer veszély közt jutott hozzá, s ráadásul hajnalban az úton még meg is űzték a farkasok. Nem sokat alkudoztunk, megadtuk neki, amit kért, mert tudtuk, falujában lakó nagynénénknek, a valkai papnénak sok jót fog majd rólunk mondani. Künt az ajtó előtt két társa várt reá, hatalmas, kucsmás emberek. Olyanok voltak így hárman, amikor végigdöngtek a kapu alatt, mint a három napkeleti király…

Az udvaron macskák nyávogtak, majdnem emberhangon beszéltek. Kimentünk közéjük hancúrozni, mert szüleink ezalatt hozzáláttak a karácsonyfa-díszítéshez. Nem háborgattuk kíváncsiskodással őket. Odakünt az utca végén álló nagytemplomban megszólalt az orgona. A temető felett fényesség támadt, a hegy is megnőtt magasra, az ég felé. A kert filagóriájában mesebeli lények jöttek-mentek, mert ők is a maguk különleges karácsonyi ünnepére készülődtek. Zörögtek a bokrok közt összebújva szundikáló madarak, s álmukban néha üveghangon sípoltak egyet-egyet.

Az angyalt megint megpillantottam. Ki tudja, hány esztendeje nem jelent meg előttem ilyen világosan? Rézszínű volt, mint amilyen egy nagyon régi karácsonykor volt az ég a temető felett, akkor, amikor Bibliával és angyalokkal társalgó nagynénénk így szólt mihozzánk: Látjátok, de szép ott az ég! Már közelednek az angyalok! S még abban az évben meg is jelent nekem egy angyal, suhogva, forgolódva, nagy fényességben. S íme, most megint előttem lebegett. Meg is borzongtam egy kicsit most is, amint akkor, amikor először látogatott meg, megborzongtam, mert nem evilágból való vala. Vajon hagyott-e szaloncukrot, angyalhajat maga után? Kíváncsian lopakodtam nyomában a kert felé; mert, mint minden este közlekedő ember, állat vagy kísértet, ő is a kert felé vette útját, jól tudom. Megyek, megyek a kiskapu felé, melynek zsendelytetejében nagy macskacsontváz aluszik már a világ eleje óta, megyek, megyek a filagória felé, s hát, uramisten, a nagy fekete zsendelytető felett fényes csillag jelenik meg, mintha csak az angyal vetette volna hirtelen oda. A kert gyermekek és talán nem is evilágból való lények játszó kiabálásától zeng, kutyák és macskák szaladgálnak a suhanó szánkák után, s a gyümölcsfákon szikrázik a zúzmara, mintha mind ragyogó ruhájú ezüst- és rézangyalok szállották volna meg őket. Orromban jó, édes szaloncukorszag; szememet csalogatja a csillag sárga fénye, s csak érzem, valaki kézen fog s vezet. Nagymama. Megyünk, megyünk a filagória felé. A hancúrozó gyermekek kitérnek utunkból, nagy kanyarulattal suhannak el mellettünk a szánkák. Elhagyjuk a pincegádort, el a ketrecet s a gúlába rakott paszulykarókat, s már a második oszlopon túl járunk, amikor észrevesszük, hogy a kórézsúpos, szerszámos benyíló előtt több hatalmas ember áll. Belülről gyenge fény szivárog, mintha valaki kicsi rőzsetüzet rakott volna. Csudálkozom, hogy mért álldogálnak itt ezek az emberek, s egyáltalán kicsodák lehetnek, s mi lehet odabent a kórézsúpos, szalmatörmelékes pincegádor feletti zugban, ahol a tavaly macskafészek volt s három kicsi kölyök ugrándozott volt a napfoltos padozaton – amikor észreveszem, hogy az emberek ugyanazok, akik reggel a karácsonyfát hozták: a valkai atyafiak. De mért temetik arcukat hatalmas fejszemarkoló tenyerükbe, s mért törölgetik ingujjuk csücskével a szemük? Kérdő tekintettel nézek Nagymamára, hátha ő, a mindentudó asszony meg tudja nekem mondani.

Közben odaérünk a benyíló elé, s az emberek nagy báránybőrgubája mellett beleskelődünk a lyukba.

A szalmatörmelékeken piszkos rongyok, csomagolópapír-darabok gubancában fiatal asszony feküdt. Arca nagyon ismerős volt nekem, s Nagymama is úgy tekintett rá, mint ismerősre. Egyelőre azonban nem tudtam, kicsoda s mi közöm is van hozzá. Szép fehér arcán szenvedés vágott sötét ráncokat, bennük könnycseppek ereszkedtek lefelé az álla alatt megtorlódott rongydarabokra. Alighogy végigvizsgáltam a kínban fetrengő szegény asszonyt, alighogy szememet lekaptam gyötrődő arcáról, belém csapott a tudat, hogy szenvedésének okozója, nem tudom milyen csínytevésemmel, nem tudom, miféle kegyetlenségem által – de én, én vagyok! Mi történt vele voltaképpen? – Kezdtem faggatni a valkai embereket, s könyörögve kértem őket, hogy ha lehet, segítsenek rajta. Szomorúan legyintettek, vonogatták a válluk. Rajta még talán lehetne segíteni – de a gyermek, a gyermeke halott! És sírtak tovább, nagy, kérges tenyerükbe temették csontos arcukat a valkai emberek.

Rohanni szerettem volna, kiáltani szerettem volna, véremet szerettem volna adni érette – de éreztem, semmit sem tehetek, még talán meg sem moccanhatok. Ez az én büntetésem – láttam be nemsokára –, hogy itt kell álljak, földbe fagyott lábbal kell hogy figyeljem szenvedését, minden vonaglását, szemem állandóan a rongygubancra kell tapadjon, melynek mélyén, tudom, véres cafatok közt, ott van a kicsi, napot soha sem láthatott emberporonty. Ez az én büntetésem! Mit tettem, Úristen, mit is tettem vajon, amiért így kell most bűnhődjek, öltem-e, gyilkoltam-e, raboltam-e? Mért nem leheltél életet abba a kicsi, fagyott vér között dermedő testbe, mért nem simogattad meg nagy, meleg tenyereddel, Énistenem? Pedig, ki tudja, ki lehetett volna belőle? Megsegíthette volna szegény, elhagyott anyját, erősíthette, támogathatta volna családját, rokonságát, felvirágoztathatta volna országát, nemzetét – megválthatta volna a Világot!

S ekkor a kórézsúp tetején megszólalt hirtelen, s panaszosat, búbánatosat kukorikolt egy fekete, sovány kakas. Felébredtem.

Sok időbe telt, amíg végre azonosítani tudtam magam jelenemmel s földrajzi helyzetemmel. Közben valami zenére kezdtem fülelni, csendes, egyhangú zsongásra, melyből csak ritkán szárnyalt fel egy-egy panaszos, magasabb jajgatás. Csak a Halottak Templomából jöhet – állapítottam meg borzongva –, valami éjjeli szertartásra hívja az embereket ez a siralmas orgona. Vagy talán maguk a halottak, a kripta hatalmas polcaira rakott rengeteg csontváz muzsikáltat magának? Szobám közvetlenül a templom falához tapad, nem csuda hát, hogy nagyon féltem a különös éjjeli muzsikától, s csak jóval elhallgatása után tudtam elaludni, amikor künt már virradott. S most józan ésszel is hiába gondolkozom azon, hogy mi is volt valójában ez a zenebona; nem találok magamnak megnyugtató magyarázatot. Talán valaki éjnek éjszakáján bekapcsolta a rádiót, mert kedves zenedarabját szerette volna meghallgatni az Újvilágból? Lehet. De az is megtörténhetik, hogy nem volt egyéb, mint éjszakám erős képálmainak kiegészítője: borzongató erejű zeneálom.