Pogány csoda

 

Római harangok

Ha nem kérdeztem volna meg a naptárt, ha az emberek nem emlegették volna minduntalan, nem hittem volna el, hogy itt van a karácsony. Megszoktam, hogy a karácsony nagy havat, elérzelmesedett családtagokat és friss fenyőszagot jelentsen; hogy lehessen hát karácsony nélkülük? Szenvedtem, mint az útszéli koldusok, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy kimaradt valami szép játékból, vagy nélküle suhan tovább egy drága hintó…

Sokáig nem mertem otthonomra gondolni; eltiltottam magamtól a képzelődést, mint ahogy a szerelmi álmodozást is elparancsolja magától az érett férfi, ha tudja, hogy vágya jó ideig teljesíthetetlen. S ebből különös gondolatom támadt, amely már talán nem is gondolat, hanem annál több: tapasztalat volt. Rádöbbentem, hogy a holtak másvilágon kóborló, kisebb-nagyobb mértékben együtt maradt én-egységei is így tengődnek odaát, ahogy nagy gyötrelmeimben a földön én. Tudják, hogy vissza nem jöhetnek, tudják, hogy kapcsolatot nem teremthetnek többé e világgal – hát nem vágyakoznak, nem áhítoznak, nem sóhajtoznak. Örök várakozásban lappanganak.

Pedig karácsony volt. Némely ház előtt hosszú pálmaágat láttam. A piacokon nyüzsögtek az emberek, s piros brokátfüggönyt vontak a templomkapuk fölé. A harangok szokatlan ünnepélyességgel szóltak, s hirdették, hogy a gyermek nemsokára megszületik. A virágárusok szebbnél szebb rózsákat, kánákat, nárciszokat és mimózákat hordtak állványaikra, s a mészárosok teméntelen sok nyúzott bárányt, házinyulat, kappant és pulykát akasztottak ki boltjuk elé, alattuk pedig durván összetákolt ketrecekben, állandóan kukorékoltak a kakasok. Ilyent még életemben nem hallottam. Pedig ezelőtt is láttam itt efféle ketreceket a boltok előtt, a kereskedők éppen annyi baromfit gyömöszöltek belé, mint mostan – de a szegény állatok eddig csendben ültek, legfeljebb szomjúságtól tikácsoltak néha. Most azonban – mintha valami mennyei szellő csapta volna meg őket – kukorékoltak szakadatlanul. Fejük felett társaik véres, kopasztott hullája lógott, nyulak csupasz, kicsi testéből csepegett tarajukra a vér, vad csattanásokkal vágták a hentesek a bárddal szegény bárányok, bornyak csontját, utcakölykök tépdesték rácson kibújt tollukat – s ők mégis kukorékoltak, hosszan, sóhajtón, tévedhetetlen ősi hanghordozással, reggeltől estig. Vajon ezek az oktalan állatok is ugyanazt látták életük mélyén, amit én láttam lelkemben azalatt, amíg hallgattam szomorú üzengetésük? Mintha a kerítések aljától, ketrecek zsendelytetejétől, kivájt fatövektől, ölfalak friss erdőszagától, búzától, kukoricától, éjféli szellőtől, hajnali harangszótól, eső előtti langyos fuvalomtól – mindattól, amire életükben fel-felfigyelt tarajos fejük –, magasan kerengő kányától, gonosz ellenfelektől én is velük búcsúzkodtam volna.

Késő este volt, s még mindig nem tudtam őket elfelejteni. Úgy éreztem, hogy rabállapotukban sorstársaim: éppen olyan biztos, hogy karácsonyra én sem juthatok haza; panaszoló, siralmas hangjukban benne volt az én végtelennek, mérhetetlen távolságnak szóló hazakiáltásom.

Késő este volt, s még mindig nem engedtem át magam a képzelődésnek; csak pillanatokra hagytam szemem előtt, tudatom világos mezejében, egy-egy nagyon ősi és nagyon karácsonyi hangulatfoszlányt – aztán elhessegettem magamtól, mint éjjeli lepkét, amely rám akar szállani. Féltem a végleges elérzékenyedéstől, az utána következő magárakényszerítettségtől (hogy is mehettem volna társaim közé könnyesen), igyekeztem hát a jelen figyelésére parancsolni magam.

A Famese-palota padlásán denevér sírt, s Krisztina királynő az árkádos veranda kőpárkányára dűlve, kihajolt a kert fölé. Nálam sokkal, de sokkal északibb, hóhoz szokottabb lénye vajon hogyan és milyen érzésekkel, milyen emlékképek hatalmában élte meg itt a karácsonyt annak idején? Egyedülséget keresett-e, mint én, vagy zajos ünneplésbe vetette magát? Milyen borzongása támadt, ha ilyen idegen karácsonyestén feje felett megszólalt s fülébe sírt a denevér?

Később olvasgattam, jegyezgettem, emberek közé mentem, zenét hallgattam, táncoltam, énekeltem.

De az éjfél egyedül talált a szobámban, mikor Róma harangjai megszólaltak. Betöltötték a hold alatt ringó háztetővilágot, s érezhető volt, hogy sejtő, halló lényekké válnak általuk az alacsonyan szálló, lila tengeri fellegek. Talán angyalok táncoltak odafent szavuk zenéjére, s az Úristen is lejjebb hajtotta szakállas Michelangelo-fejét, tenyerét füle mögé illesztette, hogy még jobban hallja.

S ezekben a pillanatokban kezdtem nagy erővel és ellenállhatatlan bizonysággal érezni, hogy otthon is tizenkét óra van, hogy otthon is szólanak a harangok, hogy valaki most szavukra felfigyel, s arra gondol, hogy ebben a pillanatban Rómában is éjfél van, szólanak a római harangok. Azok a hirtelen tépdesett s még gyökeret nem verhetett vesszőgátak, melyeket az ilyen előretörő és felbuzgó érzéseim elé napközben építettem, mintha nem is lettek volna, úgy eltűntek. Hogy a nagy szaggatásoktól megmeneküljek, azonnal lefeküdtem. Sokáig nem jött álom a szememre. De a fájdalom lassan csendesedett. Nemsokára már jól éreztem magam, s hamarosan már boldog is voltam.

Pedig nem álmodtam. Ébren, vagy inkább éber állapotban voltam, csak éppen megszűnt a nappali ember ellenőrző kényszere. Fékezhetetlen és látomásos képzelődésnek adtam át magam, olyannak, amilyent csak kamaszkori szerelmi vágyódásaiban érezhet az ember…

…A karácsonyfás ember messziről jött, a hegyekből, fenyő-, hó- és báránybőrszaga volt. Bajuszáról jégcsapok lógtak, mert nagy hideg volt odakünt. Szép, arányos ezüstfenyőt hozott, s nem is akarta a tavalyi árban adni: ezer veszély közt jutott hozzá, s ráadásul hajnalban az úton még meg is űzték a farkasok. Nem sokat alkudoztunk, megadtuk neki, amit kért, mert tudtuk, falujában lakó nagynénénknek, a valkai papnénak sok jót fog majd rólunk mondani. Künt az ajtó előtt két társa várt reá, hatalmas, kucsmás emberek. Olyanok voltak így hárman, amikor végigdöngtek a kapu alatt, mint a három napkeleti király…

Az udvaron macskák nyávogtak, majdnem emberhangon beszéltek. Kimentünk közéjük hancúrozni, mert szüleink ezalatt hozzáláttak a karácsonyfa-díszítéshez. Nem háborgattuk kíváncsiskodással őket. Odakünt az utca végén álló nagytemplomban megszólalt az orgona. A temető felett fényesség támadt, a hegy is megnőtt magasra, az ég felé. A kert filagóriájában mesebeli lények jöttek-mentek, mert ők is a maguk különleges karácsonyi ünnepére készülődtek. Zörögtek a bokrok közt összebújva szundikáló madarak, s álmukban néha üveghangon sípoltak egyet-egyet.

Az angyalt megint megpillantottam. Ki tudja, hány esztendeje nem jelent meg előttem ilyen világosan? Rézszínű volt, mint amilyen egy nagyon régi karácsonykor volt az ég a temető felett, akkor, amikor Bibliával és angyalokkal társalgó nagynénénk így szólt mihozzánk: Látjátok, de szép ott az ég! Már közelednek az angyalok! S még abban az évben meg is jelent nekem egy angyal, suhogva, forgolódva, nagy fényességben. S íme, most megint előttem lebegett. Meg is borzongtam egy kicsit most is, amint akkor, amikor először látogatott meg, megborzongtam, mert nem evilágból való vala. Vajon hagyott-e szaloncukrot, angyalhajat maga után? Kíváncsian lopakodtam nyomában a kert felé; mert, mint minden este közlekedő ember, állat vagy kísértet, ő is a kert felé vette útját, jól tudom. Megyek, megyek a kiskapu felé, melynek zsendelytetejében nagy macskacsontváz aluszik már a világ eleje óta, megyek, megyek a filagória felé, s hát, uramisten, a nagy fekete zsendelytető felett fényes csillag jelenik meg, mintha csak az angyal vetette volna hirtelen oda. A kert gyermekek és talán nem is evilágból való lények játszó kiabálásától zeng, kutyák és macskák szaladgálnak a suhanó szánkák után, s a gyümölcsfákon szikrázik a zúzmara, mintha mind ragyogó ruhájú ezüst- és rézangyalok szállották volna meg őket. Orromban jó, édes szaloncukorszag; szememet csalogatja a csillag sárga fénye, s csak érzem, valaki kézen fog s vezet. Nagymama. Megyünk, megyünk a filagória felé. A hancúrozó gyermekek kitérnek utunkból, nagy kanyarulattal suhannak el mellettünk a szánkák. Elhagyjuk a pincegádort, el a ketrecet s a gúlába rakott paszulykarókat, s már a második oszlopon túl járunk, amikor észrevesszük, hogy a kórézsúpos, szerszámos benyíló előtt több hatalmas ember áll. Belülről gyenge fény szivárog, mintha valaki kicsi rőzsetüzet rakott volna. Csudálkozom, hogy mért álldogálnak itt ezek az emberek, s egyáltalán kicsodák lehetnek, s mi lehet odabent a kórézsúpos, szalmatörmelékes pincegádor feletti zugban, ahol a tavaly macskafészek volt s három kicsi kölyök ugrándozott volt a napfoltos padozaton – amikor észreveszem, hogy az emberek ugyanazok, akik reggel a karácsonyfát hozták: a valkai atyafiak. De mért temetik arcukat hatalmas fejszemarkoló tenyerükbe, s mért törölgetik ingujjuk csücskével a szemük? Kérdő tekintettel nézek Nagymamára, hátha ő, a mindentudó asszony meg tudja nekem mondani.

Közben odaérünk a benyíló elé, s az emberek nagy báránybőrgubája mellett beleskelődünk a lyukba.

A szalmatörmelékeken piszkos rongyok, csomagolópapír-darabok gubancában fiatal asszony feküdt. Arca nagyon ismerős volt nekem, s Nagymama is úgy tekintett rá, mint ismerősre. Egyelőre azonban nem tudtam, kicsoda s mi közöm is van hozzá. Szép fehér arcán szenvedés vágott sötét ráncokat, bennük könnycseppek ereszkedtek lefelé az álla alatt megtorlódott rongydarabokra. Alighogy végigvizsgáltam a kínban fetrengő szegény asszonyt, alighogy szememet lekaptam gyötrődő arcáról, belém csapott a tudat, hogy szenvedésének okozója, nem tudom milyen csínytevésemmel, nem tudom, miféle kegyetlenségem által – de én, én vagyok! Mi történt vele voltaképpen? – Kezdtem faggatni a valkai embereket, s könyörögve kértem őket, hogy ha lehet, segítsenek rajta. Szomorúan legyintettek, vonogatták a válluk. Rajta még talán lehetne segíteni – de a gyermek, a gyermeke halott! És sírtak tovább, nagy, kérges tenyerükbe temették csontos arcukat a valkai emberek.

Rohanni szerettem volna, kiáltani szerettem volna, véremet szerettem volna adni érette – de éreztem, semmit sem tehetek, még talán meg sem moccanhatok. Ez az én büntetésem – láttam be nemsokára –, hogy itt kell álljak, földbe fagyott lábbal kell hogy figyeljem szenvedését, minden vonaglását, szemem állandóan a rongygubancra kell tapadjon, melynek mélyén, tudom, véres cafatok közt, ott van a kicsi, napot soha sem láthatott emberporonty. Ez az én büntetésem! Mit tettem, Úristen, mit is tettem vajon, amiért így kell most bűnhődjek, öltem-e, gyilkoltam-e, raboltam-e? Mért nem leheltél életet abba a kicsi, fagyott vér között dermedő testbe, mért nem simogattad meg nagy, meleg tenyereddel, Énistenem? Pedig, ki tudja, ki lehetett volna belőle? Megsegíthette volna szegény, elhagyott anyját, erősíthette, támogathatta volna családját, rokonságát, felvirágoztathatta volna országát, nemzetét – megválthatta volna a Világot!

S ekkor a kórézsúp tetején megszólalt hirtelen, s panaszosat, búbánatosat kukorikolt egy fekete, sovány kakas. Felébredtem.

Sok időbe telt, amíg végre azonosítani tudtam magam jelenemmel s földrajzi helyzetemmel. Közben valami zenére kezdtem fülelni, csendes, egyhangú zsongásra, melyből csak ritkán szárnyalt fel egy-egy panaszos, magasabb jajgatás. Csak a Halottak Templomából jöhet – állapítottam meg borzongva –, valami éjjeli szertartásra hívja az embereket ez a siralmas orgona. Vagy talán maguk a halottak, a kripta hatalmas polcaira rakott rengeteg csontváz muzsikáltat magának? Szobám közvetlenül a templom falához tapad, nem csuda hát, hogy nagyon féltem a különös éjjeli muzsikától, s csak jóval elhallgatása után tudtam elaludni, amikor künt már virradott. S most józan ésszel is hiába gondolkozom azon, hogy mi is volt valójában ez a zenebona; nem találok magamnak megnyugtató magyarázatot. Talán valaki éjnek éjszakáján bekapcsolta a rádiót, mert kedves zenedarabját szerette volna meghallgatni az Újvilágból? Lehet. De az is megtörténhetik, hogy nem volt egyéb, mint éjszakám erős képálmainak kiegészítője: borzongató erejű zeneálom.

 

Óesztendő éjszakája

Óesztendő éjszakáján történt a római magyarok szállásán, a béke utolsó esztendejében.

Éjféltájban már javában állt a bál. Gramofonlemezről cigányzene szólt, s a divatos műdal hangulata a gyengébbszívűeket és gyengébbízlésűeket sírva vigadásra csábította, egykettő kitermelte belőlük a külföldi műmagyarkodás pózait. Szegény távoli hazájuk úgy jelent meg nekik, mint valami csábos, szép valószínűtlenségektől hemzsegő idegenforgalmi prospektus. Egy tagbaszakadt ösztöndíjas hölgy könnybe lábadt szemmel, félárbocra eresztett szemhéjjal parlandózta a Piros pünkösd napján kezdetű „tősgyökeres” nótát, bámulta cigarettája füstjét, mintha lelke ugyanakkor kies hazai tájakon ringana. A csinosabb nőkkel olasz katonatisztek és egyetemi hallgatók táncoltak, tüzesek és bátrak voltak az olasz-magyar barátkozás jegyében. Az asztalokon finomabbnál finomabb eledelek, drága hazai és itáliai borok csendéletei tarkállottak.

A szakállas festő, Csontváry Kosztka Tivadar földi helytartója, pityókosan-mámorosan járt-kelt a termekben, lerítt róla, hogy – nagy elődje mintájára – ezekben a pillanatokban „felülmúlta az egész Vatikánt”. De hát miért ne lett volna diadalmas? Háromszor öt méteres vászna, a Szegényemben Halála című kompozíció, tegnap óta ott terebélyesedett a Monsignore lakásának falán. A világhír nagy tengerjáró madara éppen mellette csapdosott ezekben a napokban, hogy szárnyára kapja, s messzi világok pompájába repítse, úgylehet…

Hova lett a „kicsi borzas” a bársonyruhás festőművésznő, aki az előbb még Istenest itatta s bátorította? Talán künt jár a sötét városban, s szokásához híven a szegény nép életét lesi, macska módján jár-kel a Velabro sikátoraiban, hogy valami „nagyon római” hangulatot megragadjon, és kicsi maszatos vázlatkönyvében hazahozza? Hát Istenes hová lett? Tán nem ismét a Vicolo degli Cupis táján ténfereg? Barátaim mind eltűntek. Egyedül maradtam.

Nem tudom, mi sodort Vida mellé. Hóharmat csípte, hervadásnak indult északi nő volt, olyasmi áradt egyéniségéből, mint a szőlőérlelő októberi napsugárból, egy olyan napon, amikor még fürdeni is lehet. Szomorú sorsú hazájáról, ismeretlen hozzátartozóiról beszélt, s szemét az emlékezés minduntalan könnybe lábasztotta. Csak ne lett volna a szívem még mindig annyira másé, csak ne lettem volna a távolba-vágyakozás roncsa! De az voltam, magamtól is elidegenedett szerelmi kegyes, aki nem tudja felhasználni Vénusz drága ajándékait. Pedig Vida úgy simult hozzám, úgy kapaszkodott belém azzal a kikericsszemével!

Egyszerre csak abbahagyta a táncot, a terem közepében álló nagy aranymánusú órára mutatott a szemével: két perc múlva tizenkettő! – Bizony – sóhajtottam. – Vége 1939-nek. Hadd sírjanak a gyengeszívűek – hősködtem –, gondoljanak távoli kedveseikre – én erős leszek, énekelve, féllábon táncolva akarok átlebbenni ezen a jelentéktelen s csupán némi historico-astrológiai konvención alapuló bökkenőn!

Vida értetlenül, rosszallóan csóválta a fejét. Arra magyaráztam, hogy hencegésemet talán kegyeletsértőnek tartja.

Megszorította a kezemet, fátyolosan rám nézett, s így szólt:

– Nálunk az a szokás, hogy éjfélkor az ember megcsókolja azt, akit legjobban szeret. Maguk magyarok nem ismerik ezt a szokást?

– Többé-kevésbé. Voltak szilvesztereim, amikor – szokás ide, szokás oda – csókolóztam. De bizony ritkán családi alapon! Csak régen, ártatlan gyermekkoromban. Azután, hogy elkezdtem a szilvesztert családon kívül tölteni!…

Az óramutató már majdnem érintette a tizenkettes számjegyet. Vida nyugtalankodni kezdett.

– Aki nem csókkal kezdi az újesztendőt, az nagyon szerencsétlen lesz abban az évben! Tudja-e? Ez nem tréfadolog. S én úgy félek a boldogtalanságtól! – Az órára remegő pillantást vetett s körülnézett.

– Én magát választottam. Nem haragszik? Ebben a társaságban maga a legkedvesebb nekem. Magának nagy szíve van. Megtetszett a keze, a járása. De maga nem vette észre, hogy figyelem. Pedig már tizenegy óta magán a szemem. Ki maga?

Csupa kínálkozás volt, csupa csábítás. Egy Athosz hegyi szerzetes is megszédült volna a belőle sugárzó asszonyi forróságtól. Éreztem, befellegzett minden fogadalomnak.

– Itt nem lehet – mondtam s körülnéztem, mint egy rabló. – Jöjjön, mire eloltják a villanyt, künt leszünk a folyosón.

Kisuhantunk a folyosóra; emberekbe ütköztünk. Átmentünk egy rézfoglalatú, rézkilincsű ajtón, befordultunk egy szűk átjáróba. Itt hirtelen nagy vöröses lobbanások csaptak felénk. Az épület eme szárnyának ablakai nem a Tiberisre, hanem Gyula pápa utcájára néztek, azon is túl a megszámlálhatatlan római tetőrengetegre, a házak tetején épült pergolákra, mosókonyhákra, tyúkketrecekre, búbos kéményekre, vörhenyeges templomkupolákra és keresztekre. A lobbanások fényében már két rémült tündér, megégett szárnyú lepke bámult egymásra.

Felugrottam az ablak alatti kétfokú kőlépcsőre, megragadtam az olasz fogású, rozoga kilincset, s az ablakot kinyitottam. A lobogás megnövekedésével egyenes arányban ropogott bele fülünkbe valami közeli tűzvész sistergése-pattogása. Mintha az ég mind nyiladozott-becsukódott volna, úgy lobogott, csapkodott valami óriási láng. Harangok szóltak, autók visítottak,

Egy újabb kanyarodással olyan részre értünk, ahonnan azután egyenesen a tűzre láthattunk. Mintha a fél város égett volna, minden, a Cancelláriától a Vatikánig. Előttünk alig száz méternyire toronymagasságú lángoszlopok rángatóztak, hánykolódtak, lesunytak majd felvetették magukat, s közben hol megmutatták, hol ismét eltüntették egy-egy torony vagy magasabb házfal rémült arculatát. Egy templom tornya – talán a szent Brigittáé – kísérteties átvilágítottságában imbolygott, s szemünk láttára hullt a tűzbe egy kettéégett gerendájú harang.

Felvert, perzselt szárnyú csókák, galambok, vércsék repdestek összevissza; az utcán jajveszékeltek, kiabáltak, szitkozódtak a kétségbeesett emberek.

Sokáig álltunk rémült mozdulatlanságban, egymást átölelve, az ablakban; megperzselődött galamb módján szállt el belőlünk a szilveszter babonás csókjának szomjúhozása. Aztán hanyatt-homlok rohantunk vissza a termekbe, hogy megvigyük a borzasztó hírt. Róma ég!

De megelőztek. Mire visszatértünk, ide-oda rohangáló vendégsereget találtunk. Az imént még tántorgó, mámoros olasz fiúk eszeveszetten rohantak ki az utcára, hajadonfőtt, ahogy voltak – oltani. Mindenki tódult a lépcsőkre vagy az ablakok felé. Egyetlen szilárd pont Istenesnek hórihorgas alakja volt; egy asztalon állt, narancs és datolya, szardínia és sonkaszendvics halmok között, s olaszul kiabált:

– C’e l’Apocalissi! Apocalissi!

Odahaza a Bibliából, Rómában a Campo di Fiori árusaitól és koldusaitól tanult olaszul; most, részegen, e két nyelvi árnyalat ötvözetéből rögtönzött őrült prédikációt.

– Nem csak a Cancellária, az egész világ ég! Hallgassatok és figyelmezzetek! Ütött e világnak utolsó órája!

A szakállas festő, honnét, honnét nem, rajzpapírt és szenet ragadva, e méltó téma ihletettségében ült ki az egyik ablakpárkányra, térdeit maga alá húzta, s széles kanyarintásokkal kezdett bele a nagyszerű lehetetlenbe: az egész égő Rómát egyetlen műbe belesűríteni! Hol marad majd ettől Csontváry Etnája! A feladat nagyszerűsége különös, inkább szerelmi, mintsem művészi hangzású hördüléseket vetett ki hatalmas mellkasából.

Az egyik ablakban, hátát a nyitott ablakszemnek támasztva, összefont karú, csíkos aranygombos kabátú férfi állt. Vállán tányértörlő szalvéta fehérlett. Szája nagyokat rándult, mint aki mondani akarna valamit, de hirtelen elvették a szavát. A kapus volt, egy condottiere arcélű olasz. Odamentünk hozzá, s megérintettem a vállát:

– Luigi, barátom, mi lesz?

Nem is nézett ránk, szeme ott ragadt a hömpölygő lángokon. Szája még egyet-kettőt rángott, némán, erőlködve, aztán kitört belőle:

– La guerra! La guerra! La guerra!

Valami iszonyú jóslatnak hatott. De nem értettük még akkor, mit akart vele mondani. Mi köze volna a háborúnak ehhez a tűzvészhez?

Csak másnap tudtam meg, mért emlegette a háborút a rémült római. Mert akkor már mindenki beszélte, hogy mit hallanak az olaszoktól, mit mondanak a banánárusok, a halkofák, a virágárus asszonyok:

„Ha Rómában újesztendő éjszakáján tűz támad, ez, mióta világ a világ, mindig háborút jelentett. Jön a háború!”

Vidával pedig nem találkoztam többet. Csókunktól az a Rém fosztott meg, mely azóta is annyi embermilliót.

 

Elszalasztott alkalom

Akkor, ezelőtt öt évvel, már sokat beszéltek eltüntetéséről. Úgy kell neki, mondták szívtelen joghallgatók és fontoskodó orvosnövendékek, úgy kell neki, piszokfészek, bacilustanya, pusztuljon hát a föld színéről. De mi, hárman-négyen, Brenner, Zalay, Lakos és jómagam csak azért is kitartottunk mellette, s szerettük, kényeztettük a Tabánt, ahogy nagyanyámat is szerettem s kényeztettem, el-elbeszélgettem vele, attól a perctől kezdve, melyben megtudtuk, hogy nincs már sok hátra szegénynek…

A Tabán lett lassacskán második hazánk. Szinte menekültünk hozzá a harsogó Ferencvárosból, minden este. Nyolcadikosok voltunk, roppant kalandok reménységével félrecsapott kalapunk alatt, hetyke csokornyakkendővel, lobogó, makrancos frizurával. S úgy éreztük, itt lappang valami hatalmas kaland, valami óriási esemény, melyre már három-négy éve hiába lesünk, melynek a kedvéért hiába öltözünk esténként, lelki bukfenccel, romantikusokká, s hiába adunk magunknak történelmien, jókaiasan csengő „felhőpásztor” neveket.

A gutaütött, agyalágyult házacskák immár meglehetősen ismertek bennünket. Hisz már második éve mászkáltunk közöttük, s már a második tavasz orgonáit lopkodtuk az alacsony, besüppedt kőkerítésekről. Bohanekné előre elkészítette nekünk esténként a három zsemlét s a hatvanfilléres szardíniát, s mellé a tíz deka promincli cukrot, melyet aztán egy gázláng alatt, a Lépcső utca tetején elfogyasztottunk.

Rumpelmeyer néni meghalt a télen. Már hiába lestünk be esténként kis földszinti szobájába: csak két szomorú, tüdővészes leánya üldögélt varrogatva bent, s az ágy, melyben olyan sokszor láttuk az ablakon át halált váró arcát, vetetten, púposan állt a sarokban.

A Hadastyánok Otthonában szokatlan csend volt ezen a tavaszon. A nagy tél megtizedelte szegény öregeket, kik most bóbiskolva, mukkanás nélkül, szinte elbújva tengették tovább életüket ebben az orgonaillattal vegyülő kanálisszagú tavaszban. Néha hallottuk, amint a vén Tabódy tűzmester klarinétján kurucnótát fújdogál.

Ez volt a Tabán utolsó tavasza. A Kereszt téren a sötét beálltával játszani kezdtek a gyermekek, s olyan csiricsáré kezdődött, mint azelőtt soha. Ezek a szegény púpos, görbelábú gyerkőcök tudták, hogy nemsokára itt kell hagyják a pincéket, hol nagyanyjuk éjszakánként többször látta Mágnás Elzát véres nyakkal, lobogó hajjal fel s alá lebegni, s hol Luca-napkor kénes, lilászöld tüzek fakadtak a nyirkos talajból, jelezve, hogy az egykori török basa kincsét még senki sem találta meg… Ezek a kölykök úgy ordibálták minden este, olyan hajszát rendeztek a macskák, szentgyörgybogarak után, mintha tudták volna, hogy jövőre hatemeletes tömeglakások várják őket a Dandár utcában, a Liliom utcában vagy a félelmetes, dübörgő város zsúfolt negyedeiben – s kijátszadozták magukat kedvük szerint utoljára.

S mi is tudtuk, hogy a Tabánnak meg vannak számlálva napjai. Hisz láthattuk, saját szemünkkel, hogy járkálnak, hetykén, bősz hódítóként, s hogy veszik szemügyre a tereket, a házakat, a fákat, a dombocskákat póznás, szalagos fiatalemberek. Így járkálhattak Peru földjén Cortez Ferdinánd gangos legényei…

S a kaland, az igazi, életbevágóan hatalmas Kaland még mindig váratott magára. Eddig én arattam a legnagyobb diadalt: egy munkájából hazatérő masamódlány, kit hercegnőnek szólítottam az utcán, fonnyadt, tulipiros szegfűvel ajándékozott meg, s megígérte, hogy vasárnap vár a Gellért-szobor alatt. De aztán nem jött el. S egyszer, amikor csak ketten kószáltunk Zalayval, bemerészkedtem a szép cigánylány virágüzletébe, mely ott állott a Szarvas téren. Éppen vallomásba kezdtem, amikor két suhanc állított be, s minden további nélkül feltelepedtek a pultra, mint kik itten máskor is szíves fogadtatásra találnak. Sietve kértem egy kis cserép hitvány kaktuszt, fizettem, s Zalay legnagyobb hahotázása közben, kínomban vigyorogva kiugrottam a boltból.

Egy alkonyatkor, tán május vége felé, egyedül mentem a Tabánba. A többiek valami gyorsíróversenyen voltak.

– Milyen más így egyedül kószálni! – gondoltam. – Érzéseim őszintébbek, mélyebbek, s szabadon követik alakulásuk, gomolygásuk törvényeit, akárcsak félálomban.

S a lemenő napban a sárga házfalakon oldalra sandítva figyeltem árnyékomat. A kapualjak, sikátorok, lépcsők, hol már ácsorogtam egyszer-kétszer, és aszerint, hogy milyen volt a hangulatom vagy az évszak időjárása, különböző történelmi attitűdökbe vágtam magam, s voltam Faublas lovag, voltam Krúdy Gyula Rezeda Kázmérja vagy rejtelmes Prágai Diák – mind elmaradtak mögöttem. Már ott kapaszkodtam a Holdvilág utcán is túl, arrafelé a várszerű ház felé, melynek udvarából óriási hársfa lombjai nőttek a magas, kupolás tetőkre. Lenn, valahol a Kereszt téren harsogva lehúztak egy üzletredőt, s mintha csak erre várt volna, a Szerb templom harangja kongatni kezdett. Megszűrt rádiózenét is hozott a szél a Cipő utca felől, s lenn az Attila körúton csengetett a villamos. Casanova abbé szobájának ablaka visszaverte az eltűnt nap égen maradt hömpölygő vörös színeit, s a hosszú nyakú kéményből kacskaringózva szállt fel a vacsoratüzelt cingár füstje.

Már gyepen haladtam, létjogosulatlan régi utcákon, melyek a nemrég lebontott házakhoz vezettek, s lábam néha eldobott fazekakba, üvegekbe ütközött. Az egyik ösvényen macska kucorgott egy egérlyuk előtt, s amikor meglátott, futásnak eredt a felé a különálló apró ház felé, melynek kertjébe még a télen lestünk be utoljára. Ennek a háznak hátsó oldala dombnak támaszkodott, s kertje olyan volt, mint valami nagyobb gödör. Kerítése csak belső oldalán volt, kifelé alig félméteres téglarakás az egész…

Egyszer csak finom, halk női éneket hallottam. Onnan jött a kútmélységű kertből, mintha a kihajló orgonák szárán kúszott volna fel. Az öreg falak megerősítették, zengőbbé tették. Egyszerű kis divatnóta volt, melyet osztálytársaimtól ismertem, s magam is énekeltem gyengébb pillanataimban:

 

– a parton szól a vén gitár, alatta zúg a tengerár… –

 

Gyorsan ott-teremtem a kerítésnél, s benéztem a sűrű orgonák közé. Az énekes ott ült napozószékben egy orgonalugasban. Rózsaszín ruhájának foltjai ki-kivillantak itt-ott. Lábait is láthattam, amint keresztbe fektetve hevertek a pázsiton. Fekete harisnya volt rajta.

Többet innen nem láthattam. Egy-két lépéssel balra mentem, s onnan is benéztem. A haja szőke volt s nagyon dús, gondozatlan. Egy-két orgonaszirom fehérlett benne, mely, úgy látszik, hosszú ittülése alatt hullott oda. S láttam szép, magas homlokát. Az arcát azonban egy virág eltakarta. Kutya hevert bal oldalán, valami vén, elhízott burkus, ki még közeledésemet se vette észre. Ültek itt ketten valami véglegességben, mintha már akkor is itt ültek volna, mikor Pestről Budára még hajóhídon közlekedtek az emberek…

Egy darabig csak álltam ottan az alacsony kőkerítésnek támaszkodva; s amikor egy együgyű nóta elhallgatott, folytatni kezdtem, hogy hatásosan vétessem magam észre. A fekete harisnyás leány felemelte fejét, és a lombok között keresgélt, keresgélt, mint egy figyelő őzike. S egyszer csak megláttam a szemét.

Fehér, meredt szeme volt, mint a görög szoborleányoknak, kik félrefordított nyakkal lelkük mélységeiből bámulnak a múzeumlátogatókra. A megdöbbenéstől hátraléptem, és hirtelen valami trükkön kezdtem törni a fejem, valamilyen udvarias csalafintaságon, amellyel esetleg elhitethetném vele, hogy semmit sem tudtam meg élete szörnyű titkából. S amikor megint lehajtotta fejét, újból énekelni kezdtem a hitvány dalocskát. Egy kezem ügyébe eső fehér orgonát letéptem, és bravúros célzással pontosan az ölébe dobtam. Hadd szagolgassa szegény vak leány! De nem vártam meg, amíg kezébe veszi, hanem megfordultam, s a Holdvilág utca felé vettem utamat.

Dea, Dea!… „A nevető ember” vak leányhőse járt az eszembe. Ó, ide még gyakran visszatérek, fogadkoztam, s én leszek Budapest legromantikusabb szerelmese. Esténként meglátogatom. Leülök melléje a gyepre, s Ronsard verseit fogom fennhangon olvasni neki, vagy pedig az Anyegin-t…

S így mentem haza a Ferencvárosba határtalan tervekkel és nagyhorizontú álmodozásokkal a fejemben. Barátaimnak semmit sem meséltem el. E kalandon nem akartam osztozkodni velük. De másnap nem mentem el, valami borzongás visszatartott: pedig a kis rózsaszínű Ronsard-kötetecskét, amelyet apámtól kaptam, elő is készítettem neki. S harmadnap már kezdődtek az érettségi napjai, erőt vett rajtunk és egy hónapig el sem hagyott a vizsga-delírium. Egyszer-kétszer megjelent álmomban a vak leány, és hívott, hívott, de én nem látogattam meg többet azon a nyáron.

Ősz elején, nyaralás után, mikor a kis tabáni udvarokban már pirult a vadszőlő levele és hervadoztak a dáliák, ismét arra jártam. Akkor már szaporán bontogatták a Tabánt, s egy-egy kis utca sarkán nagy halom korhadt gerenda, összetört tégla állt. A Holdvilág utcában erős szennylészag fogadott. Hol voltak már az orgonák, melyek azt a szagot ellensúlyozták májusi napokon!

Siettem, hogy szabad levegőre érjek, és ne kelljen megundorodnom kedves rozoga városomtól, melyet annyit szidtak, ócsároltak akkoriban. A vacak kis tangódalt fütyültem megint. Csak nehogy megrepedjen a szíve szegénykének, gondoltam, ha majd három hónap után újra hallani fogja!

Dobogott a szívem, amikor a Holdvilág utca tetejére értem, ahonnan tavaly az alacsony kerítéses, besüppedt házat megpillantottam. Arra néztem, ahol állnia kellett volna, kikukucskáló orgonalombokkal, magas sárga kéményével és mohás tetőcserepeivel.

Az úton macska ült egérlyuk előtt. Rémülten kapaszkodott bele a szemem, hogy messzebbre ne kelljen látnom, hogy ne kelljen észrevennem azt, ami túl a macskán, az ösvény tetején tárulna elém. De nem sokáig nézhettem a macskát: rohanni kezdett, s eltűnt egy rozoga deszkarakás mögött.

Ennyi maradt az alacsony kerítésű, besüppedt házból: egy halom keresztbe rakott korhadt gerenda, egy ajtószárny melléje támasztva, öt-hat hatalmas mészkőkocka és teméntelen téglatörmelék.

Valami sohasem érzett bűntudat tőrt rám ottan, a visszahozhatatlannak, helyrehozhatatlannak tudata. Sírni szerettem volna, de élveteg, mélyebb érzések elől menekülő érettségizett kamasz voltam akkor. Beértem azzal, hogy bőkezű üzletbe bocsátkoztam az ördöggel, s tenyerébe csaptam:

– Tíz évet adok az életemből, ha még egyszer megmutatod nekem szerelmemet, a szépséges vak leányt!

„Kiskorú” voltam; az ördög kutyába se vette szavamat. Tudta, hogy az írásbeli szülői beleegyezést semmi áron se lehetne megszerezni ehhez a kommencióhoz.

 

Isten madara

 

Különös római napok! Emléketeket, úgy látszik, holtom napjáig magammal hurcolom. Azóta mérem másképpen az ember dolgait e földön, amióta Rómában élnem megadatott; tapasztalásaim, megélt dolgaim nem évülnek el, sőt, egyre színesednek, érnek, zamatosodnak bennem. Tele voltam figyeléssel, tépelődéssel, s főleg csodálatosabbnál csodálatosabb álmok látogattak! Pedig élményeim is majdnem álomszerűek voltak, úgyannyira, hogy legtöbbször nem is mertem őket előadni, mert el se hitték – vagy egyszerűen bolondnak tartottak volna. A kedves kis kolozsvári úr, aki néhány napra bukkant fel a Városban, látván, mily eksztatikusan csodálkozom némely föld alatti csodán, a földi szorongásával kezdett érdeklődni honfitársa iránt: de úgy, hogy ujjait a homloka táján billegtette. S nekem eszem ágában sem volt megsértődni…

Valóban, különös élményeim voltak. Erről, amelyet most elmesélek, sokáig nem tudtam még magamnak sem számot adni. Mostanában is mind gyakrabban élem újra, s egyre különösebbnek találom. Íme:

Már ott jártam, ahol az Örök Város a természettel egyesül, s nyomorúságos fattoriák, pásztorkalibák s építészeti jellegüket réges-rég elvesztett romladékok között szinte utolsókat rúgja. Sirokkósan fülledt volt a levegő, s a tengeri szél valami sűrű éjjeli eső leheletét hozogatta. Alkonyodott, szóltak a kakasok, s egy ütött-kopott, tucatnyi tagot számláló kecskenyáj kocogott lefelé a kopasz dombról; mögötte rongyos, piros frígiai sapkás emberke baktatott. Ha nem tudtam volna, el is felejthettem volna, hogy Rómában vagyok, Rómában, s méghozzá nem Kr. előtt 100-ban vagy valamikor Cola di Rienzi idejében, hanem éppenséggel az Úr 1940-ik esztendejében…

A Prima-Valle felé tartottam: ebben az antik leheletű völgyben öreg kővályúba csörgedező forrásból már többször kerestem enyhülést és békességet.

Az egyik düledező kőépület előtt néhány bámészkodó, izgatottnak látszó suhanc kötötte le figyelmemet. Be-benéztek az udvarba, erősen tanakodtak, vitatkoztak. A kerítésen három-négy fickó kuporgott, jeleket váltottak, integettek, kiabáltak befelé.

Megálltam a rácsos kapu előtt s benéztem. A limlomos, kimustrált gazdasági szerszámokkal megrakott, burjános terület közepén egy csomó gyermek sürgött-forgott; az első pillanatban úgy hatott rám a kép, mint valami jó hazai disznóölés csődülete: csak éppen a disznó s a szalmarakás hiányzott.

Bátortalanul kérdeztem meg az egyik inaskülsejű sihedertől: mi készül odabent?

– Mindjárt meglátjuk, meg merik-e tenni – mondta jelentősen, s némi fenyegetőzést érezhettem hanghordozásán. Az izgalom azonban, úgy látszik, elvette a kedvét minden közelebbi felvilágosítástól. Vagy illetéktelennek tartott volna?

– Mindjárt meglátjuk – gondoltam, s elhatároztam, megvárom a fejleményeket.

Egyelőre csak annyit vettem észre, hogy a mellettem álló fiúk lopva fel-feldobnak egy-egy jókora kavicsot, tégladarabot a kerítésen kuporgóknak; azok elkapják, s elsüllyesztik a zsebükben, vagy ügyesen maguk mellé rakják a kerítés szélére.

Végre a belső csoportból két alak kivált, s eltűnt egy mésszel fecskendezett, nyomorúságos fészer toldott-foldott deszkaajtaján. A többiek noszogtató rivalgása kísérte őket. A kintiek pedig ezalatt még több követ rugdaltak ki a ház előtti út letaposott sarából, s helyezték őket, lehetőleg kezük ügyében.

A fészer ajtaja ismét megnyílt, s íme, mi jelent meg rajta? Egy különös s az első pillanatban ijesztő arányú, sohasem látott formájú madár. Valamikor bizonnyal fehér lehetett: most azonban mocskos-szürke volt, egyik szárnya a földön fityegett, tolla borzas volt vagy csapzott, s a lábán dróttal megtoldott ruhaszárító kötél. Ezen vezették a poroszlók, mint valami kutyát. Csak előre nézett, de azért mindenkit elért oldalra is sugárzó, beteg lángolású, kecskeszem színű szeme. Idegen világban volt, ismeretlenek, ellenségek között, s mintha ezt kérdezte volna: „Mit akartok velem?”

Néztem, bámultam, ijedelem és zavar járt át, s éreztem, hogy mondanak rendre csődöt madártani ismereteim: se nem sirály, se nem gólya, se nem gödény – mi lehet tehát? A sasok görbe csőrű, szigorú tekintetű, karmos fajától is nagyon távol áll. Vajon miféle madár? Mért olyan emberszerű (vagy helyesebben: angyalszerű), hogy láttára az ember kénytelen a majmokkal való rokonság darwini tételét menten sutba dobni, hogy helyette valami közös madárőstől való származás elméletét kezdje szövögetni magában! A lába is mintha egy öregedő táncos inas, kidolgozott lábfeje volna, a feje is mintha egy koraérett jeles diáké, s a szárnyai pedig egyenesen az Utolsó Ítélet angyalainak sok sürgés-forgásban, hivatali fáradozásban elbágyadt szárnyaihoz hasonlítanak.

A poroszlók hátulról megbökték egy karóval; megtántorodott s kötelékeiben botladozva előrerogyott. Erre a többiek, a belső csoportbeliek, vérszemet kapva nekirohantak. Ki a szárnyát, ki a nyakát fogta; így vitték egy tőkéhez s kötözték saját bilincseivel oda.

Ebben a pillanatban ugyanazon a fészerajtón, melyen a madarat kihozták, megjelent egy tagbaszakadt, köpcös vénember: olyan volt, mint amilyennek egy kiérdemesült középkori hóhért képzel az ember: vénségében is friss, ereje teljében levő, gonosz tekintetű, fürge és nagy fogú. Kötéllel megkötött, szárközépig érő barna bársonynadrágot, zöld csíkos trikót, a nyakán pedig gondolás módra megcsomózott hatalmas sárga kendőt viselt, fején széles karimájú, vadonatúj szalmakalapot. Amikor a madarat meglátta, vad ujjongásba kezdett, s alig győzte a fiúknak a hálálkodást: többet megölelt, megcsókolgatott közülük, édes fiacskáinak, a jövő reménységeinek, szíve vércseppjeinek nevezgetvén őket.

– Cucurullo! Cucurullo! – ordibálták a fiúk, a fejszét szertartásosan és kellő áhítatossággal kezébe adták, nyakába csimpaszkodtak, s forró tenyérrel szorongatták felső karjának megfeketült, görcsös izmait.

Cucurullo mester pedig, mielőtt megemelte volna a baltát, kalapját hátrapöccintette, tekintetét körülhordozta a környező dombokon, az ég felhőin, s láthatóan nekifohászkodott. A fiúk, bár a türelmetlenség már-már felvetette őket, nem háborgatták.

A madár feje azalatt a tőkén pihent, erős kamaszmarkok szorították oda; csalt a szeme nézett – most is ugyanazzal a változatlan nézéssel, melynek ereje s vádas lobogása a közeledő vég előtt sem módosulhatott, annyira ijedt s ijesztő volt már a legelső percben – nézett, s majdnem kipattant a helyéből, mint valami szikra.

Cucurullo végre befejezte a lelki előkészületet, és nekihuzakodott: odavágott, ahol a nyak a fővel érintkezik. S a madár csudálatos diákfeje szépen legurult a tőkéről, teste pedig egy pillanatra ott vonaglott és remegett a poroszlók lába előtt. – A fiúk felordítottak, nagyot ugrottak fékezhetetlen örömükben; Cucurullo diadalmasan ereszkedett rá félkönyökkel a balta hosszú nyelére, másik kezét csípejére illesztette, hanyag akrobataeleganciaival, mintha azt mondaná: voilà!

A kapu előtt ácsorgók ekkor hirtelen jeleket váltottak a kerítés tetején kuporgókkal; előkerültek a kövek. Éreztem, tudtam, a bosszú most mindjárt utoléri azokat odabent!

De valami egészen más dolog történt, valami, amiről ma sem tudok pontosan számot adni.

Az a lehullt csodálatos diákfő irtózatos kiáltást hallatott! Emberi hang volt, vérbe borult, lucskos emberi hangszálak, emberi ajkak alakította szó, egy óriási, iszonyatos „segítség”. De mintha annak a vonagló, porban fetrengő testnek szólott volna! Mert a fejetlen test erre a hangra – mintha valami áramot kapcsoltak volna bele – szárnyára kapott, s pár bizonytalankodó csapkodás után, mialatt a gyilkosokat, arcukon, kezükön, ruhájukon összefecskendezte sűrű vérrel – a vérveszteség fokozódása szerint könnyebbedve, levegőbe emelkedett. Hullt, hullt a véreső a fiúkra, hullt a gonosztevőre is, hogy azt se tudták, hova rohanjanak, hova bújjanak előle. Pár pillanat alatt teljesen kiürült az udvar.

A kapu előtt ólálkodók kezében ott maradt a bosszuló dobásra szánt féltégla, macskakő; odaszegezve álltak, kuporogtak, s nézték a mind magasabbra lebegő, mind messzebbre szálló madarat. Végre eltűnt a magasságban-messzeségben…

 

1940 tavaszán történt, Róma egyik külső városában, annak is a határában, valahol a Vatikán háta mögött, a Via del Gallón is túl, ahol a város csendesen kiadja páráját, s az ősi latin dombokon elenyész. El kellett mondanom, mert végigéltem; mostanában pedig mind gyakrabban jár el hozzám a rejtelmes madár árnyéka-emléke, s mind tépelődőbben találgatom magamban: minek is voltam tanúja voltaképpen, mert mind nagyobb bizonyossággal érzem – nem lehetett evilágból való.

Nem sokáig volt maradásom Rómában. Szülőföldem is egyre fájóbban üzengetett szívemnek. Alig két hete voltam otthon, s felharsant a hír; Olaszország hadat üzent…

 

Novellino

A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében, annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A XX. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csaportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban, a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török-majom kukucskál ki valamely ablakon…

Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfiú, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú köpcös nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.

– Most következik, ami még nem volt, hölgyek és urak – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat kétoldalról a fentemlített hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.

A bámészkodók sokaságában hirtelen egy csodálatos kicsi apácát pillantottam meg; mellette hasonló vonású idősebb nő – nyilván az anyja –, s kicsi sápadt kezét egy tizenkét-tizenhárom éves fiúcska fogja-szorongatja az irgalom hevében. A leányka arcát keményített hófehér fityula övezi, teste, a sovány, serdületlen leánykatest, e szörnyű augusztusi hőség ellenére koromfekete gyapjúcsuhában. A szeme akkora, mint talán a Beatricéé lehetett: álmodozó, de a látvány szörnyűségétől meg-meglobbanó hosszú pillájú szempár. A borzas szőke hajú lurkó a korai gyerekszerelem rajongásával csügg rajta, s olykor-olykor átöleli apácacsuhás derekát…

Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk; típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…

Az akrobatanő csontjai ropogtak, fújt, lihegett, mint egy bölény, kettőt-hármat rándított magán, kígyósan vonaglott, aztán felső karját ügyesen kiemelte a szörnyű láncból, s így tovább – öt perc alatt lába előtt zörrent a béklyó, csak a testébe mélyen bevésődött láncszemek Lila körei emlékeztettek szörnyű megpróbáltatására. Az apácácska keresztet vetett, a fiúcska boldogan szorítatta meg kicsi virágkezét.

A tagbaszakadt majomképű bohóc most hosszú, háromujjnyi széles hóhérkardot vett elő egy ládából, mocskos ronggyal alaposan megtörölgette, majd úgy lenyelte, mint csirke a gilisztát. Csak a markolat állott ki a szájából, a kereszt alakú markolat. Miután néhány percig különös bakugrásokkal járta körül a közönséget, kihúzta a szörnyű nyálas vasat, ismét megtörölte s visszadobta a ládába. Aztán hirtelen felpattant a karosszékre, s rekedt ordítozással kihirdette, hogy mindez csak előjáték volt a legnagyobb mutatványhoz! Most be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban… de hát nem vág elébe a mutatványnak, hanem hozzá is lát azonnal. Hol van egy bátor fiú, aki a csodatételben segítségérc lenne? Elő, fiúk, mit bámészkodtok? Ezer líra a jutalom!

A tömegben mozgolódás támadt: ki-ki nógatta a hozzá legközelebb álló kamaszt. Egyszer csak látjuk, hogy az icipici apáca megveregeti lovagja vállát, s a kör közepébe kilökdösi. A bohóc megragadja, maga elé állítja, izmos combjaival félig maga alá gyűri, majd fennhangon kérdezi a nevét.

– Renato – mondja halálsápadtan a fiú.

– Bravó, Renatócskám. Most felteszek egy kérdést, de figyelmeztetlek, én gondolatolvasó is vagyok, tehát őszintén kell felelned. – Renato bólintással jelzi, hogy őszinte lesz.

– Jól van, fiacskám. Hát akkor mondd meg nekem szépen, de úgy, hogy mindenki hallja: elvégezted-e ma kisebbik dolgodat? Na ne pirulj, ne izegj-mozogj, nincs ebben semmi szégyen. Mind emberek vagyunk, nemde, hölgyek és urak? Szóval, nem? Nahát én majd teszek róla, hogy elvégezd – ordítja túl az általános röhögést, s a halálravált fiú csuklóját egyik kezével megragadva, tölcsért vesz elő, s oda illeszti, ahová a mutatvány megkívánja: a kis toldott-foldott rövidnadrág elé. A fiú már vinnyog és kapálódzik, arcán halálveríték, de vasmarok szorítja a csuklóját, iszonyú akrobatacombok ropogtatják a derekát.

– Egy, kettő, három – számol a bohóc. – Voilà! – A tölcsérből bő sugárban csurran a víz, nagy tócsát vet a kockakövekre.

A siker óriási. A bohóc is röhög, a hasát fogja, s a tölcsért körülmutogatja, hadd lássák, nincs benne semmi fifika. Aztán nagyot lódít a fiún, mehet, amerre a szeme lát.

Nem, nem az apáca felé indul: fejjel neki a tömegnek, könnyektől, gyalázattól megvakulva, s mint űzött vad, belecsörtet az embervadonba. Még egyszer-kétszer megpillantom borzas, bronzszőke fejét, aztán eltűnik egy sikátor szájában. Hogy is hallaná a kicsi apáca hangját. – Renato, Renato mio! – a kacagás és éljenzés túlharsogja. A bohóc pedig diadalmasan tányérozik, alig győzi zsebre gyűrni a piszkos bankjegyeket. S az apáca ott marad az anyjával. Mintha nem értenék, miért ilyen bolond a gyerek: jóízűen nevetgélnek. A mutatványban utóvégre nem volt semmi megszégyenítő – gondolják –, Renato túlérzékeny, szentimentális gyerek, majd kinövi idővel…

De én nem hiszem, hogy túlélte gyalázatát. Alkalmasint a lagúnába ölte magát – egy második Dantéval kevesebb lesz az olasz irodalomban…

 

Pacsirtavacsora

Tegnap, verőfényes vasárnap délelőtt, apró madarak flottillája húzott el felettem. Kilenc egység. A télből kivirult fattyú-tavaszban boldogan vonultak a kékség alatt. Pacsirták, zömök, tarlón hízott búbos pacsirták. Pásztorok, szántóvetők és költők madarai. A legszebbet róluk – Róla, a Pacsirtáról – talán Petőfi mondta, állítván, hogy úgy emelkedik dalán, mint fonalán a pók… És Shakespeare adja nevét Romeo ajakára, amikor Júliától búcsúzkodik. S ki nem ismerné Szinyei képét, melyen a pacsirta ugyan alig-alig látható, ellenben annál inkább a hatalmas női test, amint idomait fitogtatva heverész a zöld gyepen.

Sajnos, nekem ezúttal semmi költői kép nem jutott eszembe. Tutt’ altro che!… Valami egészen más, ami talán majd csalt évek múltán válik költőivé, amikor a pacsirtákkal való dicstelen esti találkozásom színhelye, Róma, végképp a viszont nem látható dolgok sorába igazodik. Mert ez a kilenc pacsirta, mely az újév első napján fejem felett elsurrogott, talán kísértetcsapat volt, pici fantomok gyülekezete, azoké, akik testi lényük szerint egy csodálatos római estén véremmé váltak. Ugyanis megettem őket.

Rodolfo Adroverrel, a pacsirtavadásszal a Virágok piacán kötöttem ismeretséget, sőt, ha nem sértem meg, örök barátságot is. Ott árulja naponta etruszk és latin törmelékeit, istenfőket, kezeket és lábakat, urnákat, mécselvet, bronzbikákat, könnytartó üvegcséket kicsi kordéján, mely mellett lovaglónyakkendősen, illatos kenőcscsel lelapított frizurával álldogál. Tekintélyes, javakorabeli úr, nem csalogat, nem kiabál. Portékáinak java részét ő maga ássa ki a cerveteri, civitacastellói nekropoliszokból – s mellesleg, miután ásóját letette, puskát ragad, három vizsláját ráereszti a mezőkre s utánuk ered. Ő egyike azoknak a puskás, tarisznyás, lomha léptű fantomoknak, akiket vonatról, autóbuszról oly gyakran lát az idegen a Campagna rekettyéi és sáncai közt, vagy akiket estefelé gyalogszerrel vagy kerékpáron találunk, hazafelé mentükben, övükön vagy tarisznyájukban fejjel lefelé lógó apró szárnyasokkal…

Miután egy etruszk mécsest megvásároltam, Adrover úr az iránt érdeklődött, hogy vajon milyen országba viszem. Megmondtam. Adrover abban a pillanatban visszaadta a pénzem felét, s keblére ölelt. A magyarok – állította – a világ legkedvesebb emberei. Azonkívül van neki Budapesten egy barátja, Mikháli Sándor nevezetű igazgató, aki valaha legjobb vevőjének számított, s különösképpen az istennőszobrok érdekelték… S általában a magyarok a legjobb vevői, itt laknak a szomszédos akadémián… Nem volna kedvem meglátogatni? – kérdezte – holnap este jöjjön el hozzám vacsorára, érti, pacsirtavacsorára!

Az olasz konyha változatosságát elég jól megtapasztaltam: polipot, tintahalat, tengeri tököt, mindenféle rákot stb. ettem, sőt az ostiai fenyvesben ismeretlen vörös bogyókat is kóstolgattam, mint egy Robinson. Tehát csak éppen a pacsirtavacsora van hátra… A megállapított időpontban előálltam Adroveréknál. A földszintes lakás ajtaja az utcára nyílt, s a belépőt sistergő olajszag fogadta meg kutyavonítás. A mester kis fehér kötényben jött elém, s egy trónusszerű hatalmas székbe nyomott le. A szoba tele volt műkincseivel: kardok, páncélok, lófarkas zászlók összevisszasága, s imitt-amott egy-egy kukucskáló istenfő, barokk angyalkaszobor. Hátul, a konyhában nagy a sürgés-forgás. – Akarja látni őket? – kérdezte, miután egy pohár bort felhajtottunk. – Én magam készítem! Az asszonyok ilyesmihez nem értenek. – S bevitt a konyhába. A hatalmas nyílt tűzhely előtt, előrekotort parázs felett, hosszú spádén valami tíz-tizenöt apró, meredt lábú tetem pirosodott. Adrover megragadta a kard markolatát, s madarait a tűz felett ügyesen megforgatta. A szárnyak – tövig égett szomorú csonkok – élettelenül kapálóztak a tűz felett, s daluk, a pásztorok, szántóvetők és költők szívének csiklandója, sistergéssé fajult e szörnyű átlényegülés küszöbén.

Nemsokára nyílt egy ajtó, s három vizslafullajtár mögött termetes asszonyság jelent meg, a pacsirtavadász felesége. Átesvén a bemutatkozáson, szaporán megterített – csak két személyre –, aztán meglehetősen fagyosan magunkra hagyott, sőt, a kutyákat is kikergette maga előtt.

– Kész – jelentette ki Adrover. – Jöhet a következő széria. – Azzal a megsült madarakat egyetlen mozdulattal leseperte a nyársról, s egy tálból, ahol valami ötven lehetett egy rakáson, újabb rakományt húzott nyársra. Szemem behunyva kértem bocsánatot a költőktől, amért e látványtól nem kaptam tengeribetegséget…

Addig, amíg az új rakomány pörkölődött, hozzáláttunk a lakomához. – Csak úgy kézzel, uram, ne restellje – ragadta meg a combjánál fogva az egyiket. – A salátát közben villázhatja… Pacsirtaevésnél ez a szabály. Meglátja, még az ujját is megszopogatja utána!

Megvártam, amíg elárul egy-két műhelytitkot, aztán nekifohászkodtam. S a gyarló test győzedelmeskedett. Majoránna s tán szerecsendió tette zamatossá és pikánssá a zsenge pecsenyét, s a combocskák, mellhúsok, szárnyak, pici püspökfalatok egymás után tünedeztek el. Ropogós s egyben omlós volt a húsuk, mint a jól sütött békacomb februárban, s egyik azonnal hívta a társát maga után. Mire befejeztük, a ház figyelmes asszonya a hosszú gyíklesővel köztünk termett, s az új sütetet egyetlen villarántással a tálba zuhintotta. Odakint az utcán kecskebőrduda szólalt meg, a véletlen hozzájárult lakománk hangulatának emeléséhez. Alig győztük borral tartani a sok szomjas pacsirtát. Bizony kilenc pacsirtát pusztítottam el! Isten ne vegye bűnömül, ízükkel csak daluk vetekedhetik, „hármas mezőn, hármas határon…”

– Soha, soha nem felejtem el, uram! – hálálkodtam a végén. – Reveláció volt, becsületemre! A pacsirtát ön ismertette meg velem merőben új oldaláról. Azt is mondhatom, forradalmasította a pacsirtairodalmat – fogadkoztam, s alig győztem viszonozni Adrover lapockaveregetését. Amikor ki akartam lépni az ajtón, elém toppant a rövid bundás, zöld kalapos dudás, mintha valami XVII. századi festményről szaladt volna el. Odabent, a szoba muzeális homályában lakománk maradéka felett marakodtak a kutyák.

 

Pogány csoda

Sant Ambrogio Pescatore apró halászfalu a Ligur-tenger partján – olvastam az útikalauzban –, Chiavariból gyalogszerrel megközelíthető… Egy kora reggel megközelítettem. A fehér márványerekkel futtatott fekete gránitkockás parton a csodálatos ifjú angol költő lobogó hajú árnyékát kerestem, akinek halottaiban is szép testét innen nem messze vetette partra a tenger – s a végtelenség peremén bandukolva, szokatlanul esendőnek éreztem magamat, és rendkívül jelentéktelennek, hiábavalónak minden emberi vállalkozást: ismert érzések, világban kóborló ifjú emberek szívében…

A falucska egyetlen szennyes sikátor… Egyik házsora a tengernek vetette hátát, a házak alapját örökösen paskolták a nyughatatlan hullámok. Az ütött-kopott, salétromos épületeken szegényes fehérneműk s különféle halászhálók száradtak, óriási teniszhálókra emlékeztető ólmos kerítőktől a nálunk is használt közönséges emelőhálókig és kötélvarsákig. A házacskák egyike-másika cingár füstöt eregetett az égre, jelezvén, hogy lakói éppen melegítik a reggelit. A tenger csendes volt odalenn, s még kissé feketéskék az éjszaka benne szorult sötétségétől – bár itt-ott már aranyos csíkokat futtatott rajta végig az emelkedő nap.

Egy ponton, hatalmas, homokba vert cövekek és félig partra vont rozoga bárkák közelében, hangoskodó, izgága embercsoport foglalatoskodott. Jobbára férfiak és kék izmú, szívós kamaszok voltak, de akadt köztük egy-két rongyos asszony is. Beszédüket már csak hadarisága miatt sem értettem. Annyit azonban kivehettem, hogy valami nagy és döntő vállalkozás szerepeit osztogatják ki maguk között. S mennél izgatottabban és fontoskodóbban tanakodtak, sürögtek-forogtak, annál különösebben kezdett rám hatni egy magányos alak sötét mozdulatlansága. A félszemű, tán éhségtől fakózöld arcú, sárga trikós férfiú egy tuskószerű fekete kövön kuporgott, pipáját rágicsálta, s dühödten köpdösött maga elé. Meztelen, inas alsó karján tetovált krokodilus és víziló vonalain futottak át a duzzadt vérerek. Eddig csak ifjúsági kalózregények lapjairól meredtek rám hasonló egyéniségek… Nem szerettem volna vele nyílt tengeren találkozni!

Itt azonban egyenesen hozzá fordultam. Magányos voltam én is, benne láttam társamat. – Mire készülődnek ezek itt? – kérdeztem. A tengerészforma ember rám emelte fél szemét, s mintha cinkosául akart volna megnyerni, eszelősen lázas mondókába fogott:

– Ha van Isten az égben, nem fognak semmit – vicsorgott, és köpött egy nagyot két cipője közé. – Ha a Szűz Mária is úgy akarja, egész éjjeli munkájuk kárba vész! Az ilyen kutyáknak, irigyeknek, akik képesek felebarátjukat kijátszani, megcsúfolni, a szerencse hátat fordít. Nem akarom, hogy fogjanak!

– Ugyan, mért nem akarja – ütköztem meg a hagymázos beszéden. Mire emberem egy homályos, tengerész és halász műszavaktól hemzsegő magyarázatba kezdett, amelyből csak annyit értettem, hogy nemrégiben valami osztozkodásban rútul megrövidítették, s ezért ő most öt lírát s egy liter kitűnő bor árát ajánlotta fel védszentjüknek Szent Ambrusnak, ha szerencséjüket elfordítja…

– Hát erre való Szent Ambrus – hergeltem –, hogy rosszat míveltessenek vele?

– Rosszat? – horkant fel a félszemű. – Nekem az volna rossz, ha fognának, maguk közt elosztanák és jó pénzért eladnák Rapallóban! Mert én éhen dögölhetek tőlük, pedig valaha nagy úr voltam: a Conte Rosso kormányosa!

Ezalatt új csoport csatlakozott a halászokhoz, talán egy másik család munkaképes tagjai. Azok is dologhoz láttak, s nemsokára hét apró ladik, három-három emberrel, tengerre siklott. A többi húsz-harminc toprongyos alak kint maradt, és tovább matatott a köteleken.

A kis flottilla elindult, hogy az éjjel kifeszített óriási kerítőháló víz tetején hintázó parafacsücskeit megragadják. A part felső peremén apró gyerkőcök és tehetetlen vénségek jelentek meg, s együttérző kíváncsisággal vettek részt a vállalkozásban. Künt izgult már úgyszólván az egész falu.

A csónakok már jó száz méterre jártak kint a vízen: sugár alakban eloszolva odaevickéltek a feketéllő parafabójákhoz, csáklyát akasztottak beléjük, és erőteljes evezéssel kezdték a hálót mind szorosabbra vonni. Arcukon meg-megcsillant a gyarapodó verejték, kar- és vállizmaik kidagadtak, sziszegő, fojtott vezényszavak hallatszottak. Az ősi, tökéletesen beidegzett mesterség mozdulatai és módszerei csodálattal töltöttek el, egyszerre nagyon szerettem volna közülük való lenni, és számadoltattam a sorsot, amiért nem születtem halásznak Szent Ambrus falujában. Filmek és festmények jelenetei elevenedtek meg képzeletemben, haltól nyüzsgő háló, a tengermély felszínre hozott csodái és szörnyei, hömpölygő tonhal-rakományok, lazac- és heringzsákmányok, melyek felett rücskös halászarcok mosolya ragyog, s víg gyermekhad ugrándoz körül. Az Újszövetség halászpéldázatai is megjárták eszemet, különféle csodatételek a Genezáret-taván, a háborgó tengeren – de a tengerész sercintése felrezzentett látomásaimból.

– A latrok! Hiába erőlködnek. Gonoszokhoz a szerencse is gonosz, s a tenger megnézi ám, hogy kinek adja a halát! Ezek mind tolvajok! – és undorral köpött egyet, a tenger felé.

A halászoknak ezalatt jó félórás vesződséggel sikerült rengeteg nagy hálójukat alig néhány ölnyi szűkre összehúzni. Az utolsó csónak is kisurrant a gyűrűből, s a hálót most már kívülről kezdték összefogott erővel vonszolni. A part ácsorgóin a nagy futballmérkőzések gól előtti, lázas moraja zúgott végig. Szívem hevesen kezdett dobogni, utóvégre én is halász vagyok! Ezek a fürge, kiéhezett emberek egész éjszakájuk munkájának gyümölcsét lesik. A városban már javában áll a piac, a kofák, a gazdasszonyok türelmetlenül lesik a friss halszállítmányt, s a kocsmák hűsében óriási agyaghordókban és nagy hasú fonottasokban piroslik a bor, a tengerrel küszködő szegény emberek jutalma és vigasza…

Most két vastag kötélvég repült ki a homokra. Inas karok ragadták fel, mögéjük, mint kötélhúzó verseny atlétái, kétoldalt emberek sorakoztak, lábukat megvetve a puha homokba, vonszolni kezdték a hálót kifelé.

Mind több és több bukkant ki belőle a víz alól, de hal csak nem mutatkozott. A végzett munka s az eddigi eredmény közti űr érzése szinte szédületig fokozódott bennem. A végén a több száz öles irdatlan háló ólmos gubancai közt egyetlen halacska ficánkolt. Meg kell adni, gyönyörű volt, szivárványszínű, ragyogóan tiszta, mint egyetlen tiszta igazgyöngy. Nyomhatott másfél kilót. Másfél kiló hal, tizenkét órás megfeszített tömegmunka eredménye!

Az emberek csak álltak, s mintha nem mertek volna egymás szemébe nézni, Az egyik földhöz csapta piros sapkáját, és égre fordított arccal kereste, bizonyára Szent Ambrust a rojtos, opálos felhők között, hogy számon kérje. A másiknak halaktól nyüzsgő, szakadásig telt háló vágyképe remeghetett szeme előtt. Bamba vigyorgással bámult maga elé a homokba.

Valamiért szégyelltem magam. Furcsa hideglelés szaladozott a hátamon, éreztem, hogy el kell takarodnom onnan. Ezek babonás emberek, a végén még bennem találják meg a bűnbakot. De a tengerészforma ember mellettem termett, s oldalba bökött.

– Mit mondtam!? Ugye, hogy hoppon maradtak a gyalázatosok. – Azzal rövid szárú pipáját belegyűrte nadrágzsebébe. Belém karolt, s szó nélkül hurcolni kezdett a sikátor felé. Valósággal átloholtunk a szomorú utcán. S nemsokára üvegablakos homályban, liliomillatú hűvösben találtam magam. Egy szegletben kifestett arcú, tulipánnal körülrakott, nőies szent álldogált, kezében apró kagylókkal kirakott vitorlás hajót dédelgetett, és áldólap tekintett a bejövőkre.

Az ötlírás csörrenése megnőtt a csendben, és szentségtörőn robajlott végig a koszorús fogadalmi táblácskákkal telerakott boltozatokon.

S a Szent szeme hirtelen elhomályosult. S bennem megnőtt és szavakat keresett az emberi tehetetlenség, nyomorúság és gonoszság feletti fájdalom, már én is sírtam, amikor látnom kellett, hogy két könnycsepp gördül végig Szent Ambrus gyermeteg, leányos viaszarcán…

 

Tasso barátja

 

Hetedik esztendeje sínylődött Tasso a Szent Anna kórház börtönszerű falai közt; a külvilágtól néhány hónapja örökre eltiltották, s áldozatos jótevője, Grido apát is időtlen idők óta nem mutatta magát. Kik képviselték az emberi társadalmat? A sunyi, leskelődő ápolók és szolgák, s természetesen az őrültek és megszállottak hada, vagyis társai, kiket e kis hercegi magáninferno bugyraiba vetettek, s kik naponta kétszer-háromszor rá-rá vigyorogtak-vicsorogtak, valahányszor szemközt jöttek vele a szűk latrinafolyosón. Meg aztán persze az állandó vinnyogás, ordítozás!

Egy verőfényes délelőtt az ápoló-foglár-spion valami pecsétes, száguldó betűs levéllel sunyizik be a cellába. Hátha megváltásának hírét hozza!? Utolsó ezüstjét előkotorja hát bugyellárisából, s odaveti Pepino elé, az asztalra. Aztán magához ragadja a levelet, keblébe süllyeszti: amíg a spion bent tartózkodik, ki nem bontaná a világ minden kincséért sem!

Lehetséges volna? Nem valami új csapda csupán? Nem az ördög incselkedése? Világhírű költő volna, akinek annyiszor álmodta magát, tisztelői és tanítványai vannak messzi idegen városokban?… S vajon valóban ezeknek egyike jelentkezik e levélben, vagy csak a herceg valamelyik ravasz ügynöke? Mindenesetre alaposan szemügyre veszi majd, mielőtt szóba állna vele.

Letérdel, négykézlábra ereszkedik, úgy kúszik az ablak elé, s éppen csak szeme csücskét kidugva, kémlelni kezdi az idegent. A kútnál, félig Szent Anna szobrának árnyékában, tollas kalpagú, kis termetű, nőies arcvonású ifjú állingál; bal keze finom spádé gombján, ujjai idegesen billegnek, s lábait állandóan cserélgeti egyensúlyállapotukban. Talán nem is férfiú, hanem álruhás, álbajuszos nő?… Mit akarhat? Alkalmasint az inkvizíció küldte a nyakára… Vagy valóban az, akinek vallja magát, Antonio Costantini, Camillo Albizzi velencei követ titkára, Perugia egyetemén a hét művészetből diplomát szerzett ifjú, verseket ír, s őt, a „költők fejedelmét” tartja mintaképének…?

Tasso az izgalomtól felemelkedik, keze a rácsra kulcsolódik, gyűrűje odakoccan. Az ifjú felüti fejét, s szemében a rémület és az álmélkodás vibrálásával, megindul imbolyogvást a költő felé. – Magasságos Isten! – sóhajtja el magát. – Megérhettem ezt a pillanatot! – és zokogva ragadja meg a bizonytalanul felkínált száraz, sápadt jobbot. – Miért sír, uram? – kérdi nyersen a költő. A feleletet az ablaktükör adja meg: a torzonborz szakáll, a bajusz, a viaszsárga, csupa csont arc, melyen a bőr már úgy feszül, mint a gebék csípőcsontján, a kopasz homlok, a kidagadt eres halánték, a meredt, lázasan tüzelő szem: egy gótikus Krisztus-víziót is felülmúl a maga gyötröttségében! – Takarodjék a szemem elől! – rikácsolja. – Még éppen itt nem tartunk! Még nem vagyok halott, hogy megsirassanak! Kíméljen meg a szánalmától, egyszer s mindenkorra! – s kezét őrjöngő erővel kirángatja a fiatalember szorításából.

– Azért jöttem, hogy kiszabadítsam! – kapaszkodik a rácsba Antonio, s térdre veti magát. – Ne taszítson el magától, uram! Az emberiségnek még szüksége van kegyelmedre!… Gazdám is tiszteli, még ma akar beszélni a herceggel, s ha kell, megfenyegeti Velence dühével…

A mondanivalóját nem fejezheti be: a költőfejedelem a szoba leghátsó sarkába farolva, egyre kiáltozik: – Kém! Sakál! Hiéna! Szégyellje magát, s mondja meg a gazdájának, az igazinak, hogy megint túljártam az eszén. Hahaha! Hogyisne! Majd bolond leszek beugrani! Én nem konspirálok Velencével, vegye tudomásul! Én már csak az Úristennel konspirálok, s ebbe – tudtommal – a tridenti zsinat határozatainak sincs beleszólásuk… Megértette?

Antonio egy darabig hallgatja, aztán megfordul, s könnyeit törülgetve, rogyadozva vág neki a kerti kapunak. Tollas kalapján megcsillan valami gyöngy, valami csat ezüstje: talán az utolsó reménysugár. Tassót rémület ragadja torkon: hátha ártatlan embert, sőt, igazi rajongót bántott meg ily kegyetlenül, s most elmegy, többé soha nem nyújtja ki a kezét. Felugrik, s nekiront az ablaknak. – Uram! – kiáltja – szánjon meg, ha keresztény anya szülötte! Jöjjön vissza egy szóra!

Antonio megfordul, s szemét csipkés kézelőjével dörzsölve állít az ablakhoz. – Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb kiderül a félreértés! Mivel bizonyítsam, hogy testemmel-lelkemmel a kegyelmedé vagyok? Akarja, hogy hosszú időre bezárassam magam a Szent Annába? Vagy csuhát öltsek, örök szüzességet fogadjak? Mondjak le apai örökségemről egy ismeretlen templomi koldus javára?

– Ne, ne – esedezik Tasso –, csak semmi áldozatot! Már nem érdemlem meg, édes uram! Egy-két esztendőm lehet hátra… Tüdőm, gyomrom beteg, csontjaimat is köszvény szaggatja, nem ehetem, nem alhatom, az ördög mellemen dobolt ma éjfélkor is! Tehát semmi nagy áldozatot érettem, öcsémuram. Csak éppen jöjjön el néhanapján ide né, az ablakhoz, mondjon hírt a vigalmakról, a hölgyekről, a mezőkről és a ligetekről s a könyveimről! Tudja, hogy kilencezer sajtóhibát számláltam meg a Liberata utolsó kiadásában? Már ez is elég ahhoz, hogy végképp megbolonduljak. De még hozzá is toldottak! Nyakukat tudnám kitekerni a piszkosoknak! Én pedig itt nyomorgok, állati sorban, mialatt ők vagyont gyűjtenek elragadott szegény műveimmel…

Antonio keze a költő vállán nyugszik. A kétségbeesés nagy tirádáját minduntalan abbaszakítja:

– Kiszabadítom!… kiszabadítom!…

– De gyorsan! Minden mozdulatomat lesik itten! Likat vertek a falba, ellopják a kézirataimat, kalamárisomba ocsmány levet öntenek. Mondja, voltaképpen mért gyűlöl a herceg? Nem dicsőítettem tán eleget? Legnagyobb művemet is neki ajánlom. Véremet, agyamat sajtoltam nyomorult halandó mivoltának megörökítéséért, s most ez a hála. Jönnek! Engedjen el… Mikor látom viszont?

Az udvarban két porkoláb ápoló fordul be; utánuk, pórázon, megkötözött öregember. Tasso irtózattal húzódik a homályba, lekushad a vackán. Az öreget látásból ismeri: tegnap szökött meg a Szent Annából.

– Holnap! – hallja Antonio suttogó szavát, s aztán valami csörrenés a salétromos téglapadlón. Utánanyúl. Egy finom, tüszőbe való erszény – hét velencei arany a markában.

 

Farkaskaland

– A vadászat iszonyat – kezdte Gyöngyházy rég beharangozott történetét –, mindig vérrel jár, olykor éppen a vadász vérével, vagy ami még rosszabb, a becsületével…

Néhány hatalmasat szippantott nem kielégítőn szelelő makrapipájából, a füstbe bámult, s folytatta lassú, megfontolt beszéddel.

– A romlási határban akkoriban, a század első felében, ijesztően elszaporodtak a farkasok, holott az utolsót ezen a tájon valamikor a kilencvenes években lőtték. Ősszel a havasi pásztorok, később már a falusiak is panaszkodtak; tízesével, húszasával tépték össze, vitték el juhaikat. Februárban végre járási vadászatot hirdettek a kártékony dúvadak ellen. Meghívást kaptam, mert alig harmincéves létemre már egy medve, két kapitális vadkan és farkas volt mögöttem, a szarvasbikák tucatját nem is említve… Késő délután érkeztem vonaton, s alighogy véget ért a kiadós vacsora, akár a többi vadászvendég, visszavonultam jól fűtött vendégszobámba. A vadászriadót hajnali öt órában állapítottuk meg: ki akartam aludni magam. Az ódon bútorzatú, boltíves szobában kissé fojtott volt a levegő… Szellőztessek? Odakint tizenöt fokos hideg, északi szél… Megpróbáltam elaludni. Azonban az ágynemű… Ismeritek azokat a háziszőttes, érdes lepedőket, nagyanyáink vagy varróasszonyaik csipkézte paplanhuzatokat, melyek fodraiba az ember körme, kisujja minduntalan bele-beleakad?… Mondom, az ágynemű módfelett dohos volt, szellőzetlen, öreg ládaszagú… Felkeltem s kinyitottam az ablakot. S az alatt a két-három perc alatt, míg nyitva volt, a kert magas, háztetőre boruló fáin át, vakító csillagok alól tisztán hallottam a farkasok felelgető üvöltözését. – A holnapi viszontlátásra, búcsúztam tőlük mosolyogva, és becsuktam az ablakot. A friss, metsző levegővel együtt kellemes izgalom is átjárt: a farkasokkal való közeli találkozás szívdobogtató gyönyörűsége. Elfújtam a lámpát.

Már-már elnyomott a kívánatos álom, amikor a szoba bal sarkában jellegzetes halk szöszmötölés és kasmatolás támadt, s hovatovább egyre erősödött. Mintha apró fűrésszel faricskálták volna az öreg, több mázsás almárium hátsó deszkáit. Bizony szívesebben hallgatnám a farkasüvöltést, gondoltam, de majd csak megszokom e hitvány egérke motoszkálását, s előbb-utóbb álomba ringatom magam… Igen, de nemsokára még egy érkezett, méghozzá valami dióval, mert erőszakosan elkezdte görgetni a kemény, kibütykösödött deszkapadlón. Alkalmasint ki akarta rágni, hogy a beléhez férhessen, de az átkozott dió minduntalan megugrott; tovább gurult előle. Ez már sok volt a jóból. Feltápászkodtam, meggyújtottam a lámpát, s körülnéztem a szobában. Csendháborítóim persze sehol… Nem szeretik a világosságot… Órám tizenegyet mutatott, bizony legfőbb idő volna aludni. Kialvatlan nem tanácsos nekivágni a térdig érő hónak, tizenöt fokos hidegben, amikor emberre is rá-rátámadnak a kiéhezett farkasok… A lámpát elfújtam, visszafeküdtem, most már egyenesen megparancsoltam magamnak az azonnali elalvást. Már-már sikerült is, az ébrenlét s az álom mezsgyéjén imbolyogtam, amikor az átkozott gurigázás elölről kezdődött, sőt a fűrészes egér is rátercelt, s valóságos atonális duóba kezdtek ott, az almárium körül. Nagy óvatosan felkaptam a papucsomat, és odasóztam. Talált! vagy legalábbis a szele ütötte el őket – gondoltam –, mert végre csend lett, és nagyszerű volt érezni, valóságos diadal, hogy szervezetem még egyszer képes kitermelni, ennyi zaklatás után, az álom üdvözítő balzsamát. Talán el is aludtam, talán álmodtam is, elég az hozzá, amikor felriadtam, valóságos esztergályosműhely zakatolt körülöttem. Mániákus munkalázban, szívós szorgalomban tevékenykedtek az egerek. A különféle zajokból próbáltam létszámukra következtetni. De hiábavaló kísérlet volt: a zörejek, cincogások, lomotolások ritkán, csak egy-egy másodpercre hallatszottak külön-külön, mintha egyénieskedés, szólószám nem lett volna megengedett ebben a zenekarban. Láthatatlan karmesterük állandóan tuttira tartotta pálcáját… Foszforos órámra néztem, éjfél is elmúlt, kezdtem kétségbeesni. Papucsomat ismét felragadtam, szememet a sötétbe meresztve sokáig céloztam, majd odavágtam, ahol a legsűrűbbnek véltem a zenekart. Tüstént csend lett, csendnél is csendesebb csend – s ebben a csend fölötti csendben tisztán hallhattam odakintről, a falucskát bekerítő dombkaréjról az elnyújtott, dudáló farkasüvöltést. Közelednek… A hideg futkározni kezdett a hátamon. Egyre gyarlóbbnak éreztem már magam a velük való mérkőzésre, hisz hallottam már olyasmit, hogy a nagy hidegben meggémberedtek a vadász karjai, ujjai a hideg puskaagyra fagytak, s mire a farkasok kirontottak a sűrűségből… hm… nem, erre nem kerülhet sor, az egerekkel le kell számoljak életre-halálra! Csak volna nálam valami jóféle méreg, bekenném vele útravalóm valamelyik jó falatját, szalonnát vagy száraz kolbászt, s felajánlanám nekik boldogan. Egyelőre a likat kell megtaláljam, melyen oly vígan közlekednek… Ez csak az öreg pohárszék alatt lehet a falban. Felkeltem s megpróbáltam a hatalmas bútordarabot elmozdítani. Talán oda volt szegezve… Talán évszázadok folyamán összenőtt a padlóval, meg se mozdult. Én ezt még egyszer nem kezdem elölről, döntöttem el magamban, s ekkor merült fel bennem a végső megoldás, amelyhez szorult helyzetemben indokoltan folyamodhatom: lekaptam a fogasról a puskát. Patrontáskámból kiválasztottam két tízes madárserétet és rátöltöttem. De hogy csaljam őket elő? S ha elő is jönnek, hogy kezdjek itt sorozatos lövöldözést az alvó házban? Cselhez folyamodtam. Levágtam egy darab szalonnát, az almárium melletti súlyos tölgyfa asztal egyik lába alá szorítottam, hogy ellenfeleim ne tudják onnan elráncigálni, a puskát beállítottam a szalonnára, majd nadrágszíjjal és cipőfűzővel odarögzítettem az ágyfőhöz s egy székkarfához. A lámpát eloltottam, s visszabújtam az ágyba… Emberetekre akadtatok! – vicsorogtam a sötétbe, s hallgattam a csendben szívem egyre izgatottabb dobogását. Csak akkor dobogott még így vadászaton, amikor egyszer a medvével szemtől szemben egyik kakasom csütörtököt mondott, s ha a másik is csütörtököt mond, vagy a golyó célt tévesztett volna, elvisz az ördög… Nagyon sokáig vártam, már-már azt hittem, megneszelték a veszélyt, s eszük ágában sincs előszemtelenkedni, amikor hajnali két óra tájban elölről kezdődött a zenebona. Mosolyogtam, ami elég furcsán hatott volna arra, aki ebben a helyzetben valahonnan megfigyel… Igen, csupa optimizmus voltam, hogy úgy mondjam, előre ittam az egerek bőrére… és senki se csodálkozhatik azon, hogy a közeli vársáncról felhangzó farkasüvöltésre már ügyet sem vetettem, annyira lekötötte figyelmemet az egérvadászat gyönyörűsége… Megvártam, amíg a zenekar a szalonna körül eléri a fortisszimót, és óvatosan meghúztam a ravaszt. Kis kattanás – az első patron csütörtököt mondott. De a zaj elég volt a gyalázatosoknak, hogy hanyatt-homlok szétszaladjanak! Minden reményemet a másik patronba vetve, elölről kezdtem a várakozást. A kutyák odakünt élethalálharcot vívtak a farkasokkal… Órám pontasan hajnali fél hármat mutatott, amikor végre úgy ítéltem, hogy a lehető legideálisabbak az egyetlen lövés feltételei! Mert második dörrenéssel nem riaszthatom fel tisztelt szállásadóimat, sem a fáradt vendégsereget. Mint aki életét egyetlen kártyalapra tette fel, őrült szívdobogással eresztettem közibük a madárserét százait… Alighogy a dörrenés visszhangsora elült a boltozatos szobában s a kastély folyosóin, lámpát gyújtottam. Az eredmény felülmúlta minden várakozásomat: hét egér hevert mozdulatlanul, vagy rúgta éppen az utolsókat meghatóan apró lábaival, talán húsz négyzetcentiméteres körzetben, az asztal alatt a csalétek körül – köztük egy oly hatalmas, kifejlett cickány vagy mezei pocok, hogy érdemes lett volna kitömetni!

Elégtételem teljes volt. Még diadalmas óriásként álltam fölöttük a kegyelemdöfés ajándékát sem igen kívánkozván megadni a gyalázatosoknak – amikor a folyosón szaladgálás, ajtócsapkodás hallatszott, s nemsokára bekopogtak… Házigazdám volt, sebtiben felrántott bélelt házikabátban. – Lőni méltóztattál? – érdeklődött indignáltan. Szó nélkül a terítékre mutattam, s tekintetemből legalább annyi szemrehányást olvashatott ki, mint amennyi mentegetőzést. Az öregúr fejét csóválta, ami szólhatott az éji nyugalmamat bizonyára megzavaró egereknek, de éppúgy nekem is, aki a kastély éjjeli nyugalmát megzavartam… majd óvatosan lehajolt, azt a hatalmas cickányt farkánál fogva felemelte, a lámpa elé tartotta, s csak ennyit mondott némi szarkazmussal: – Gratulálok! Kapitális példány! – és kicsoszogott a szobából.

Nemsokára bejött egy borzas háziszolga, az egereket szemétlapátra seperte, meghajolt és furcsa vigyorgás kíséretében farolt ki az ajtón.

Három óra volt, mire újra ágyba kerültem. De a tudat, hogy rövid két óra múlva úgyis felvernek, nem hagyott aludni… Négy órakor feltápászkodtam, és utolsó erőmmel névjegyet szegeztem az ajtó külső oldalára: Kérem, ne költsenek… a vadászaton nem vehetek részt…

Tíz óra tájban ébredtem, becsengettem a szobalányt, s kocsit kértem a déli vonathoz. Csak a ház asszonyától búcsúzhattam el: Felejthetetlen kínos pillanatok!… Már bent ültem a vasúti kupéban, cókmókjaimat elhelyeztem, amikor vadászkalapom szalagján, közvetlenül a szarvasfog és a zergetoll mellett, egy hosszú, vedlett egérfarkat találtam, akkurátusan felvarrva. Gondolom, a bájos házikisasszony ajándéka volt, s bár sok csípős élcet kellett még elszenvednem miatta, lovagi kötelességemnek éreztem megható figyelmességét hét szál rózsa kíséretében megköszönni.