Három lépcső

S-ba kora délután érkeztünk, hosszú és keserves utazás után. A szállodába, feltűnést és megszólást elkerülendő, nem egyszerre kértünk szobát, s a városba is bizonyos óvatossággal, külön-külön surrantunk ki, azzal, hogy pontosan ötkor találkozunk a Szentháromság-szobor alatt, s aztán a korai alkonyatban – ilyenkor a legvarázslatosabb ez az ódon város – bejárjuk Lizbet gyermekkorának sokat emlegetett sikátorait, kapualjait és templomait.

Az ilyen „érzelmes” utazások mindig rejtenek magukban valami kockázatot. A környezetváltozással járó izgalmak és fáradalmak a legmeghittebb és legkipróbáltabb kapcsolatot is megrendíthetik. Az új kerékvágás zökkenői ismeretlen vagy csak gyanított, a megszokott környezetben leplezhető vonásokat rázhatnak fel a felekből: az erőviszony vagy egyensúlyhelyzet károsan felbillenhet és megváltozhatik…

Már az sem nagyon tetszett, hogy Lizbet ilyen pedáns óvatossági rendszabályokat kényszerített reám, ámbár a régi ismerőseivel és rokonaival való összefutás lehetősége, e Budapesthez képest kicsi városban, némileg indokolta ezt. Az is ugyanilyen mértékben zavart, hogy – mintha mégis eleve belekombinált volna s-i tartózkodásunkba egy-két találkozást vagy látogatást – minduntalan számomra ismeretlen nők és férfiak nevét emlegette, sztoricskáikat és mondókáikat idézte, és mondatait a „no, de majd meglátja”-féle kifejezésekkel fűszerezte.

(Drága, angyalian naiv nők, akik engem alkalmazkodásra próbáltak kényszeríteni! Ha tudták volna – ha tudnák –, milyen kajánul alkalmazkodom ideig-óráig, s közben számlálom a perceket, jobb esetben a napokat, mikor bejelenthetem, vagy viselkedésemmel megéreztethetem: kegyeikre méltatlannak érzem magam.)

Máris, mint valami tiltakozásnak vagy sértettségnek a jele, feltört hajnali álmom emléke, melyet kegyetlenül zavart meg az ébresztő éles berregése, mielőtt a végkifejletig eljutottam volna. Igen, újra halott szerelmem követelt magának, már ki tudja hányadikszor húsz év óta, de talán ezúttal a legbujábban, a legszemrehányóbban, akkori ügyetlenségemért… Vagyis most a Lizbettől, a gyönyörű élőtől elszenvedett vagy vélt sérelmemért igyekeztem az álombeli szerető csókjainak emlékével elégtételt szerezni. A szűk, dohos kapualjak levegőjét lehelő utcák így teltek meg hirtelen, az alkonyat emeleti ablaksorokból visszaverődő fattyúfényei közt, a húsz esztendeje porrá s hamuvá vált, rózsaszín testű fiatal nő jelenlétével.

Rajtakaptam magam: mosolygok, mint egy eszelős. Ezzel a kaján mosollyal fogom mindezt, csak egy kissé tréfásabban, de rögtönzőleg Lizbetnek elmondani. Utóvégre barátságunk, együvétartozásunk alapja éppen ez a kölcsönös, pallérozott, mértéktartó őszinteség. A féltékenység alattomos kis rágcsálója, melyet majdnem minden nőben tetten értem, Lizbetből a szenvtelenségig hiányzik. Magasabb rendű emberpéldány. Bátran beszélhetek neki: Juditról még úgysem hallott. Hadd legyen hát ez a démon-halott, ifjúkoromból maradt szép kísértetem s-i útitársunk! S aztán majd eldöntjük, talán már egy cukrászdában, kávé és ízletes sütemények mellett, vagy eldönti ő maga, bravúrosan rögtönzött, tudományos igényű megállapításokkal, egy olyan nő szerepét és hieratikus rangját az életemben, többi szerelmem között, aki a valóságban sohase volt a szeretőm. Véleménye mindenképpen érdekel, hisz bennem, egy-két évtized óta, mintha elmosódtak volna valóság-álom között az addig éles határvonalak…

Körülbelül így morfondírozhattam, amikor hirtelen egy rozsdás, töredezett vasráccsal körülvett oszlop alatt találtam magam. A dárdás, indás, kovácsolt kerítés mintha édestestvére lett volna annak, melyen át, vagy huszonöt évvel ezelőtt, Judittal a házsongárdi temetőben, egy félig kitört vasajtajú kripta homályába léptünk, s én gyufa helyett a mellényzsebemből egészen más valamit vettem szórakozottan elő… Nem, ezt a rosszízű epizódot Lizbetnek nem mondhatom el: most kegyeletsértőn hatna e hajdan, még Judit életében, barátaimnak is el-elmesélt kínos baleset.

Egy háztetők fölé emelkedő torony hatalmas órája ötöt mutatott. Lizbet mindjárt itt terem, s gratulálni fog, hogy ilyen ügyesen idetaláltam ebben a számomra idegen városban. …Csak azt ne mondja majd, hogy valami szférából jár vissza hozzám Judit! Olyan fájdalmas nekem, amikor Lizbet, ez a magasrendű intellektus, okkult képzeteivel hozakodik elő, s árulja el ezzel, hogy az életben megtalálni vélt s az enyémhez képest nagyon szilárdnak látszó egyensúlya mily ingatag! Én ugyanis hajlamos vagyok feltételezni, hogy Judit, mint általában az álomban jelentkező nem-élők, emlékeink könnyen megbolygatható, időjárásra, látens asszociációkra reagáló fészkéből suhannak elő, vagyis addig „élnek” tovább, amíg a reájuk emlékezők…

Megborzongtam. A terecske hirtelen homályba borult: a nap eltűntével a magas háztetők mögött azonnal belopakodott az alkonyat. Mint a mély hegyszakadékokban, melyek alján már repdes a denevér, s fent a napban aranyló perem fölött még szálldosnak a fecskék…

A járókelők megbámultak: bámészkodásomból látták, idegen vagyok. Valamiért gyanús lehettem nekik, de nem jártak körül, csak nézegettek és eloldalogtak.

Öt óra öt perc volt, s a magasból a sudár Szentháromság-szobor háromszögszeméből vakítón vágott be a korai homályba a nap. Feltettem a fekete szemüvegemet. Egykét arra haladónak most még gyanúsabb lehettem. Bosszantott, hogy semmi olvasnivalót nem hoztam magammal: leülhetnék a rácsdorongra, betűkkel morzsolhatnám a perceket, mint marokra fogott csutkával a kukoricát.

Öt óra tíz – Lizbet sehol. Pedig a késés igazán nem tartozik gyengéi közé. Baleset? Vagy van ebben a városban egy másik ilyen szobor is? Az alatt várna? Meglehetősen tanácstalanul néztem körül. Egy fiatalember szelte át a terecskét, áhítattal szorított a füléhez egy imamalom gyanánt használt kézirádiót. Utálattal fordultam tőle el. Kérdezősködni különben is megalázó: az ember ne éljen vissza azzal, hogy idegen.

Valami rossz érzés fogott el, talán a korai sötétedés miatt. Egyszerre kételkedni kezdtem a memóriámban: vajon csakugyan ide szólt a randevú? Jöhet egy rendőr, igazoltathat: elvégre határvárosban vagyunk; ingerülten fogok viselkedni, csak kellemetlenséget szerezhetek magamnak, talán Lizbetnek is. Jobb, ha eltűnök innen…

Nem a sötét, szűk utcák, hanem egy világosabb városrész felé indultam el. Boltíves, szénásszekereket is átengedő kapun és udvaron át egy másik térre értem. Itt, egészen meglepően, vásár vagy valami búcsú volt. Tarka sátrak között tengersok ember, főként fiatalság – mintha mindenki ide sereglett volna, s azért volna a többi tér és utca oly kihalt.

A színes, hangos, itt-ott már ívlámpák fényében tolongó sokadalom zsivaja fölött több hangszóró, zenegép és kézirádió elviselhetetlen lármája kavargott. Egy pillanatra felbukkant az imént látott fiatalemberke is, de most már egy vele egyívású lányka füle is a kezében tartott csoda-hangszekrénykére hajolt, s így vonultak, mintegy külön, saját zenebonájukkal törve utat a kollektív zenebona hullámaiban. Most már utálatomba némi szánalom is vegyült, s a kelleténél tovább kísértem vakondútjukat a hömpölygő sokaságban.

Itt Lizbetet hiába keresném, gondoltam, ez a túlságosan populáris ünnepség az ő idegeit kemény próbára tenné – s már-már visszafordultam előbbi nyomaimon, amikor megpillantottam vakítón fehér, széles karimájú szalmakalapját, mely mint valami kis vitorla imbolygott tőlem elfele, áthatolhatatlan tömeg sűrűjén túl, vagy ötvenméternyire. Ebben a rettenetes lármában hiába kiáltanék: tehát nemcsak céltalan, de tapintatlan is volna neve kiáltozása. Mert nem volt egyedül. Két férfi társaságában, akik közrefogták, hol jobbra, hol balra fordult, mosolya ide-oda villant, de mégis különösen az egyik, a magasabbik férfi felé, akit személyleírásából ismerni véltem – kislánykori gavallérja volt, Pesten is fel-felbukkant később körülötte –, míg a másiknak, aki így messziről nézve talán egyházi férfiú lehetett, inkább csak illedelmes-udvariasan válaszolgatott.

Határozott szorongás lett rajtam úrrá, furcsa zavar és bénaság, s mintha azt az alattomos kis rágcsálót is motoszkálni éreztem volna a szívem körül… Kellett nekem ez az utazás? Ő tervelte ki, ő intézkedett, méghozzá lelkesen, az első közös üdülés változataiba jó előre beleélve magát, én viszont eleve aggodalmas, balsejtelmes voltam, igenis, most már világosan látom. És nem is jogtalanul, amint a példa mutatja.

A fehér vitorla, Lizbet egy kissé félrecsapott, könnyű, de malomkerék nagyságú szalmakalapja még egyet villant felém; aztán gyors kézfogásoknak, kalapemelintéseknek, széles mosolygásoknak lehettem távoli tanúja – és Lizbet abban a pillanatban, amikor fejvesztettségemben mégis éppen el akartam kiáltani a nevét, eltűnt egy gótikus kapumélyedésben. Abba az irányba, melyből az imént jöttem.

Őrült furakodással vetettem magam utána. Homályos, keskeny, beépített kapualj fogadott. Itt már nemcsak alkonyat, egyenesen éjszaka volt. A dohos, nyirkos levegőben még keveretlenül úszott Lizbet karácsony óta jellegzetesen hozzátartozó, bizalmas ünnepeinkkel összeforrott, tán valami nem is létező egzotikus virágot idéző francia kölnijének illata. Nyomjelző jelenléte visszaadta önbizalmamat, képzelődéseim már-már oszladoztak. Mihelyt hozzászokott a szemem a sötétséghez, megpróbáltam tájékozódni a kapualjban. Két, sőt három irányt is választhatnék, hisz ez valóságos kis labirintus. Egy lépcső felfelé, az emeletre vezet, egy másik, jobb kéz felől, lefelé, a harmadik a bejárattal szemben, ki tudja, hová, talán egy második udvarra. Ez is átjáróház volna? – villant meg a feltevés egy pillanatra, s ugyanakkor a lefelé vezető lépcső, melynek egészen kávásak voltak a látható fokai, megint csak azt a pillanatot juttatta eszembe, amikor Judittal egy téli napon oly szörnyű zavarban álltam a sötét kripta küszöbén… Szinte ridegen hessentettem el ezt a kínos emléket, s e legsötétebb lépcsőről elkapva a szemem, csak azért is a felfelé vezető lépcsőt választottam.

Itt már Lizbet jelenlétét oly közelinek éreztem, mint az előbb, a szűk utcában, majd a pincelejárat előtt a Juditét: van is, és nincs is, valóság is, fantom is, árnyék is, illat is, s most tartozik csak igazán az életemhez, amióta elveszítettem. Csak felfelé mehetett. Magas termetével, fehér kosztümben, vitorlaszerű fehér kalapban csak a világosságot választhatta! És amint az öt-hat fokú, kanyarodó lépcsőn elindulok, eszembe jut, hogy valami közös látogatással rémítgetett, két idős hölgyhöz, akik életük első felét Bécsben töltötték, s most elszegényedve, totyogó vénségükben is teadélutánokat tartanak, s lakásuk – valami furcsa bagolyvár, egy láthatatlan kastély egyetlen szobája, vagy hogy is mondta – nemcsak a városi deklasszált elemeknek, de a művészféléknek is kedvelt találkozóhelye.

Itt vaníliás kiflit sütöttek, állapítom meg a lépcső újabb fordulóján, az ölnyi vastag falban fehérlő, rézkilincses ajtó előtt. Beszélgetés, nevetés és három-négy húros hangszer vibráló, ezüstös patakzása üti meg a fülemet. Csodálatos biztonságérzet áraszt el, szinte felelőtlen vigyori megkönnyebbülés: jó helyen járok, Lizbet, ha valahol a városban, csak itt tartózkodhatik. Szinte bódulat már, amiben leledzem, még a bemutatkozástól való kamaszkori szorongás sem jelentkezik – amikor az előszobában egy kissé görnyedt, fekete sétapálcára támaszkodó idős hölggyel találom magam szemben, aki harsány, eszelős nevetéssel fogad, s a pálca fogantyúját rendkívül kedélyesen a gallérom alá akasztja.

– És Lizbet? – kérdezi, mielőtt megmondhatnám, ki s mi járatban vagyok.

Kérdése sokkal jobban meglep, mint meggondolatlanságom következménye, hogy itt találom magam, ismeretlen lakásban, ismeretlen öreg dámák és három javakorabeli férfi közt, mint valami betolakodó. Hogy itt vagyok, most már természetesnek érzem – de nem értem, hogy Lizbet mért nincs közöttük.

Egy színészkülsejű, negyvenéves forma férfi siet elém:

– Végtelenül örvendek! Már egyetemista koromban…

Valamivel elhárítom, belefojtom szóáradatát. Más hangon, közvetlenebb modorban próbálkozik tovább:

– Egyszóval Lizbet késik egy kicsit. A nők sohasem pontosak, de annyi jó tulajdonságuk mellett ezt a kis fogyatékosságot meg lehet bocsátani nekik, ugyebár… – Hangja még ércesen zeng a terem nagyságú helyiségben, keze még a kezemben, lehelete az arcomban, de már szemem ide-oda rebben, s úgyszólván észre sem veszem, hogy feljebb visz és lenyom egy nyikorgó rugójú, süppedt karosszékbe. Valamit cseveg még, érzem, rokonszenvez velem, s talán ő az egyetlen itt, aki átérzi furcsa helyzetemet. Cigarettával s valami itókával kínál, mely színében és ízében nagyon emlékeztet a vidéki húsvétok házilag készített mézes pálinkájára.

A másik öregasszony mozdulatlanul ül a falnak támaszkodó szófa sarkában, fél arca lecsüng, szeme egykedvűen mered reám, vagy a semmibe.

Ferdén téglalap alakú, zsúfolt bútorzatú, legalább hatszor nyolc méteres szoba. Mennyezete, a beázások rozsdás-zöldes, roppantul modern, mondhatni nonfiguratív freskóival élénk ellentéte a kilencvenes évek egy pillanatában megmerevedett környezetnek. A hosszanti fal mentén két hajónyi diófa ágy: a falakon széles, aranyozott keretű képek, a mély ablaknyílásokban dobogó, felettük a földig omló, megkopott, kifakult bordó függönyök. Szemem még ki tudja mi mindent fel nem fedezne, ha egy alkóvszerű benyílóban, melybe három-négy lépcsőfokon lehet bejutni, észre nem vennék, éppen velem szemben, valami díványféleségen, egy falnak támaszkodva heverő, talán muzsikára figyelő nőt. Két könyökre támaszkodik, mögötte színes, torontáli faliszőnyeg, szeme reám, vagy talán valahová mögém mered. De egyszer csak elmosolyodik, furcsa, gunyoros, ajkbiggyesztő mosollyal. Nem értem. Ilyen nevetségesnek találná betoppanásomat. De mért ily fölényes vagy ellenséges ez a…

(Lábát, szép vonalú hosszú lábát most keresztbeveti. Piros szegedi papucs lóg úgyszólván a lábujjain. Sarka, lábfeje iderózsállik, pongyolájából ide látszik – vagy azt hiszem, hogy ide látszik – melle hajlata.)

Ki ez a gyönyörű nő?

– Engedd meg, hogy bemutassalak Ancsurkának! Szegényke ugyanis gyengélkedik…

A színészkülsejű férfi, úgy látszik, figyelte a tekintetemet. Jobbját karomra tette, jelentőségteljesen megütögetett, s valamit akart volna még mondani, de a szófa sarkában kuporgó öreg hölgy hirtelen kihúzta a derekát, s valami lóprüsszögésszerű, figyelmeztető vagy fenyegető hangot hallatott, s ez belefojtotta a szót.

Abban azonban, hogy felkeljünk s bevonuljunk az alkóvba, nem akadályozhatott meg, bár egy-két horkantást, prüsszögést mintha hallottunk volna még a hátunk mögött.

Meghajoltam, bemutatkoztam.

– Anna – mondta meglepő, cinkosan nyájas, régi ismerőst fogadó mosollyal, és kezét csókra nyújtotta a széles, mély heverőről. Majdnem rázuhantam, akkorát kellett hajolnom. Míg jobb keze feje ajkam előtt fehérlett, baljával a pongyolája nyílását feltűnést kereső sietséggel húzta össze, ugyanakkor azonban, valamilyen rángó, ellenőrizetlen mozdulatától, a zöld selyem ruhadarab szárnyai alól kibukkant egy pillanatra a combja, a térde, harisnyátlan, könnyelmű, pelyhes pőreségében…

Anna! Persze hogy Anna (e név nem annyira újtestamentumi, mint inkább reneszánsz grande-dame töltetével!), nem pedig Ancsurka, a teremtésit, futott át az agyamon: micsoda vidékies ízléstelenség egy ilyen nagy testű, érett, talán túlérett, izgalmas nőt Ancsurkának degradálni, szecessziós-érzelmes regények cseléd-hamupipőkéinek szlávos változatával meghamisítani!

– Vagyis nem Ancsurka – mondtam, s igyekeztem hozzá méltó, világfias lendülettel áthintázni a bemutatkozás első pillanatain –, ebben egy percig nem kételkedtem.

– Ancsurka? – ruccant le a heverőről egy erőteljes kéz- és lábmozdulattal, majdnem akrobatikusan. – Igazán nevetséges, ahogy ezek itt az első áldozó kislányt szeretnék meghosszabbítani bennem az idők végezetéig! Ugye, idióták!?

A színész zavarában akkor már magunkra hagyott. Anna mellettem állt, ki kellett húznom magam, hogy el ne törpüljek mellette; és, hogy az őt Ancsurkának silányító ellenséges elemek látószögéből eltűnjünk, az alkóv ablakközeli részébe húzott, ahol a falnak támasztva régimódi, közepén tintapecsétes zöld posztóval bevont, karéjos íróasztalka állt, fölötte képek a falon, távolabb egykét régi paraszttányér, kancsó, bokály, a környék híres népművészetének remekei, és mindenütt, ahová pillantani találtam, székben, heverőn, kanapén, öregládán, tarkabarka szőttesek és varrottasok, párnák, terítők, vőfélykendők… S éppen az íróasztal fölött, fehér lenalapon fekete, itt-ott aranyszálakkal áttört, hosszú kendő vagy micsoda; s egy másik is, tőle alig egyméternyire. És köztük, két sorban, egymás alá aggatva arcképek, aranyozott szélű vagy fekete keretben, talán egy tucat is.

Miközben Anna jobb keze a vállamra szállt, s forró, nikotinos-alkoholos leheletét az arcomon éreztem, irtózattal ismertem fel e gyászlobogónak is beillő kendőkben a környékbeli népművészet egyik jellegzetes remekének tartott, a XVII. század főúri művészetét továbbplántáló halotti keszkenőt vagy szemfedőt.

Menekülni! Adtam ki magamban a jelszót; a hely különös, s nyilván a régi varrottasok, bútorok enyhe penész, verejték, fonálsodró nyál, gyászoló könnyek szagából összeverődött fojtó levegőjét a nyitott ablak sem tudta frissíteni, ahogy a ravatalozók levegője sem üdébb, csak még fülledtebb a bazsalikom, fenyőgallyak, virágkoszorúk jelenlététől. És Anna, mintha megneszelte volna riadalmamat, most már a combjával is átfont, és hátradőlve magára húzott a megreccsenő íróasztalon.

Jobbra tőlem a nyitott ablak, az előtt csak két meg-meglebbenő, átlátszó tüllfüggönyszárny, s künt, valami elhanyagolt kertben, sok-sok félig elszáradt, lombtalan vén fa, élettelenül csüngő, vörösbarna vagy csontszínű ágak, a szilfavész, mely az erdőket és a fasorokat vagy öt év óta oly rémmeseivé teszi egész Közép-Európában, vagy talán az egész világon. S velem szemben, a falon, a két szomorúan csüngő kendővel közrefogva, azok az arcképek.

De mit is láthattam én mindezekből azokban a vértolulásos, önuralmat, gátlást, társadalmi aggályt elsodró pillanatokban?

Egy csíptetőszemüveges, hosszú nyakú férfi, álla alá szorított hegedű fölé hajlik… Aláírás: Annának, aki a lélek szárnyait csatolta béna hangszeremre – és egy ismert művész neve, majd néhány akkord hevenyészett hangjegyei, melynek dallamát azonban nem tudtam megfejteni. – A hegedűművész, feltűnő magas gallérjáról ítélve, fiatalkorában, a húszas évek elején fényképeztette le magát… (Tíz éve halott.)

Nagy hajú, borzas atléta: dudoros homlok, bozontos szemöldök alól bazedovkóros vagy alkoholista szempár, szinte sírva mered a semmibe. A háttérben, halványan, idomtalan női és férfi kolosszusok körvonalai. Erőszakos, földön kúszó írás: „Hatezer év múlva is a tiéd JOCÓ.” És elmosódott dátum. B. József szobrászművész személyes ismerősöm volt. Hét-nyolc éve halt meg – delírium tremensben –, és ő is abban a lehetetlenül magas gallérban állt a fotográfus lencséje elé!

De Annát, úgy látszik, nyugtalanította elbámészkodásom, vagy valamiért nem volt kellemes neki. Most már vállamat két kézzel megragadva húzott magához. Szememet behunytam, fejem a falba koppant. Agyoncigarettázott, cserepes, keserű ajka, forró és egy kissé lepedékes nyelve keményen, szinte gerjedt állapotban tapadt a számra. Amikor a szememet egy pillanatra kinyitottam, találkoztam majdnem kifordult, fennakadt szeme fehérjével. Hátrarugaszkodtam, szabadulni e bármily kéjt is ígérő, de lehetetlen helyzetből.

Ekkor pillantottam meg, a nő fejétől alig egyarasznyira, a legalsó arcképet, melyen most, talán az alkonyat utolsó visszfényétől, különös fénykoszorú lebegett, majdnem glória. Igen! Alig két hónapja meghalt barátom mosolygott, talán bólogatott is nekem, fanyar önigazoló kacsintás kíséretében. Vagy talán biztatott, hogy ne félj! Ha elvesztem a talajt a lábam alatt, s mélybe zuhanok, ő majd kifog…

De már késő volt. A forró öl győzedelmesen szívott magába. Mint elcseppentett mézbe szárnyastul a darázs, vergelődés nélkül beleragadtam; s behunyt szemmel, lógó, ernyedt végtagokkal, teljes bénaságban adtam meg magam sorsomnak.

Nem tudom, meddig maradtam volna ebben a helyzetben, ha szinte riadt sietséggel, s megint azzal az imént megfigyelt akrobatikus testmozdulattal, ő maga nem ugrik talpra, s el nem taszít magától. Különös ügybuzgalom, lázas agilitás jellemezte már minden mozdulatát: aki olyan aggálytalanul sodort bele az őrült áldozatba, utólag rendkívül körültekintőnek, túlzottan óvatosnak bizonyult. Mintegy alibiből hirtelen hangos fecsegésbe kezdett, a rádiót felerősítette, mely a küszöbről hallott kvartett utolsó tételét sugározta, s a helyiség megtelt főleg a mélyhegedű zokogásával s a prím hiszteroid visongásaival – és cigarettára gyújtott, cigarettával kínált. – Áron inkább szivarozott nálam, de nem szerettem a szagát: a te szádba különben sem illik a szivar – mondta szinte lekicsinylően, s tüntetően társasági modorban felkacagott.

(Mennyi sablon, rémüldöztem. Bizonyos aktus után cigarettára gyújt, valami világméretű összebeszélés alapján; az egyszeri egymásba omlás jussán úgy tegez, mint egy ringyó, társalgást provokálna, sőt, erre közvetlen vagy feltehetően közvetlen elődöm emlegetéséhez folyamodik, talán, hogy engem féltékennyé vagy magát értékesebbé tegye a szememben…)

A fal képei megvilágosodva, jelentésükben, térfogatukban is megnövekedve néztek reám. Úgyszólván figyelmeztettek, hogy nézzem sorra őket, hisz most már közelebb állnak hozzám, mint egy negyedórával ezelőtt, s meg is volt bennem a lendület és kíváncsiság – de Anna lenyomott az ablak előtti cifra faragású padkára, ő maga pedig kotorászni kezdett az íróasztalfiókban, s nemsokára elővett egy levelezőlap nagyságú fényképet, s a kezembe nyomta. Kezem egyre jobban remegett, amíg néztem. A kép engem ábrázolt. Sohasem láttam ezt a képemet. Tizenöt év előtti felvétel lehetett – „javakorombeli” –, de mégis honnan, s miért rajta ez a fanyar, fájdalmas, „d’ outre tombe” csillogás a szem körül, mely csak holtak arcképein otthonos? Ezt is a retusáló csempészte volna rá ravaszdi fénymágiával? És viseltem-e valaha olyan magas gallérú inget, fekete csokornyakkendőt? Micsoda farsangon viselhettem ezt a kitömött vállú, széles hajtókájú fekete zakót?

– Csodálkozol? – kacarászott Anna, most már olyanforma eszelősen, mint az a botra támaszkodó vénasszony az előszobában, aki tán a nagynénje lehetett. – Csodálkozol, hogy hozzám tartozol? Mindig is hozzám tartoztál! S most már örökre nálam maradsz!

Kezét a tarkómon éreztem, fülem tövét birizgálta. Aztán koponyámat kezdte simogatni, szinte frenológiai érdeklődéssel. Önkéntelenül vállam közé húztam a fejem, lelapultam.

– Olyan zavart vagy, mint egy teológus! – kaccantott megint, s az íróasztalról, valami márvány vályúból felkapott egy régimódi, vastag teknőc tollszárat, s a kezembe nyomta.

– Azt írd rá, ami éppen eszedbe jut. Eszem ágában sincs, hogy befolyásoljalak. – Tekintete szúrós, szeme titokzatoskodón hunyori volt, egy pillanatra feltételeztem, hogy – kijelentése ellenére – szuggerálni akar. De otthagyott, s visszaheveredett a díványra.

A tollszár végét zavaromban a fogam közé vettem, mint váratlanul-készületlenül rákényszerített dolgozatírás előtt a diák. S míg méltó ajánláson törtem a fejem, szemem ismét arra a falrészre tévedt, melyen valószínű elődeim arcképei függtek, nyilván érkezésük és távozásuk sorrendjében. Ki tudja, nem rágcsálták-e ők is ugyanígy ezt az átkozott tollat, jutott eszembe, s mintha már a foguk nyomát is éreztem volna a nyelvem hegyével, s ínyemet keserű íz öntötte el. „Non omnes moriar”? Vagy: „Omnes eodem cogimur”? Melyik célszerűbb és stílszerűbb idézet – tanakodtam magamban, s tétovaságomban éppen meg akartam nézni közelebbről, hogyan oldották meg a többiek ezt a szokatlan zárthelyit, kiváltképpen Áron, aki ilyesmiben nagy mester volt – amikor az ablak fényterében, tőlem alig kétméternyire, nagy, fehér kalap jelent meg, mintha egy sirály reppent volna oda, s ahogy odafordultam, szembetalálkoztam Lizbet kissé gunyoros, ugyanakkor zavart mosolyával.

A tollat letettem, felugrottam a székről, és rohantam az ablakhoz. Szemem sarkából láttam, hogy Anna, megint csak akrobatikus, műlovarnői sietséggel és rugalmassággal, levonaglik a kerevetről, és eltűnik valami súlyos függöny mögött.

– Hol volt, az istenért – nyújtottam ki a kezem az ablakon. – Én vártam ott magát, igazán nem tehetek róla…

És szégyenletes, sőt lovagiatlan mentegetőzésbe kezdtem volna, a tetten ért alkalmi tolvajok módján mindent a körülményekre hárítva – vagyis rá, Lizbetre, aki cserbenhagyott ebben az idegen városban, s erre a másikra, aki minden jel szerint nagyon régóta várta látogatásomat. De Lizbet csak legyintett, s egy ujját a számra tapasztotta, hogy hagyjam abba. „Ancsurka” még egyszer felbukkant egy pillanatra, s tüntető pongyolasuhogtatással vonult át a nagyobbik helyiségbe.

Nem sokat haboztam: egyszerűen kiléptem a kertbe, az alacsony ablakon át. A lendülettől meginogtam, de Lizbet ügyesen elkapott, és mellére vont egy pillanatra. Most láttam csak, hogy a régi várfal egy lőrésből nagyobbított ablakán léptem ki. Az elhanyagolt kertben voltunk, a hűvös alkonyati szél veszedelmesen kalimpáltatta és ropogtatta fejünk felett az elszáradt, háncstalan szilfaágakat.

– Tíz percet késtem, én vagyok a hibás – magyarázta Lizbet, mert zordonnak találta csupán rossz lelkiismeretű hallgatásomat. – Lépten-nyomon ismerősökbe botlik itt az ember.

Ezt természetesnek találtam, csak azon csodálkoztam, hogyhogy végül is megtalált. Lizbet egy kissé kesernyésen, talán erőltetetten kacagott fel, megállt s a szemembe mondta:

– Ismerem magát. És ismerem Ancsurkát. Ebben a városban máshol nem is kereshettem volna.

Néma, elképedt csodálkozásomra jónak látta bővebb magyarázatba fogni:

– Minden művészfélére, aki csak megfordul e városban, lepkefogóval vadászik. Valóságos bogárgyűjteménye van. Múzeumnak vagy minek képzeli magát, szegényke… Remélem, idejében érkeztem, magát még nem tűzte gombostűre!…

Furcsa borzongás járt át. Mintha csak most ébredtem volna tudatára, mily veszedelem fenyegetett. Nem mertem hátranézni, pedig mágnesezett valami. Belekapaszkodtam Lizbet karjába. Önkéntelenül gyorsítottam lépteimet. Eszembe jutott, hogy arcképem aláíratlanul, dedikálatlanul maradt ott, lapjával lefelé fordítva, az íróasztal pecsétes zöld posztóján. És nem aláírva, a falon, ami, most mértem fel igazán, lényeges különbség: továbbélésem záloga.

Lizbet érezhette, mi zajlik bennem. Talán sajnált, talán kellemetlen volt neki, hogy végeredményben az ő hibájából kerültem ilyen gyanús és veszedelmes szituációba. Hogy figyelmemet elterelje az elmúlt félóra emlékeiről, egy magas, kiszáradt fáról lógó rozsdás, vékony vasrudakra erősített hintára mutatott, s színesen, szentimento-groteszk stílusban mondta el, hány kis gavallérral hintázott azon gyermekkorában. Megfogtam a hinta korhadt ülőkéjét, megtapogattam a rozsdamart vékony vasrudat is. – Hát bizony elég rég lehetett – mondtam, s végre egyszerre kezdtünk kacagni mind a ketten.