Szoros kapu, keskeny útA havasalji csendes parókiában, nagybátyám dohány- és somkóróvirág illatú birodalmában, különösen a nyári vakációk alatt töltöttünk mesébe illő napokat. Ahogy kamaszodtunk, ahogy belenőttünk az ifjúkorba, úgy lett ez a birodalom egyre színesebb, tágasabb. A tizennégy-tizenöt éves kamaszt még csak a jószág vagy az öregasszonyok kísértettörténetei érdekelték. De később már az Árpád-kori templomocska köveit méregettük, behatoltunk a kihalt Havasali család sírboltjába, kopjafákat rajzolgattunk, „turáni” fejeket fényképeztünk, vagy a kenderfeldolgozás helybeli módjáról készítettünk följegyzéseket. És – esős napokon – betelepedtünk nagybátyánk irodájába, s a kétszáz éves matrikulából szűrtünk le szociográfiai észleleteket, vagy Bölschét, Diderot-t olvasgattunk – mert a daliás, erdélyi fejedelem külsejű kálvinista lelkész könyvtára a nyugtalanító filozófiai vagy biológiai műveket sem nélkülözte. A zárkózott, dörgő szavait szűken mérő férfiú alkalmasint hitvese kedvéért viselte el a városi unokaöcsök és -húgok meg-megújuló rohamait. Nagynéném viszont egy testes, de tarka és csodálatos ide-oda lebbenő pillangó módjára vett részt minden örömünkben, és kacagása, nótázása fiatalosan vegyült bele tréfáinkba, hancúrozásainkba. Ez a csodálatos asszony nemcsak a repedezett falú, zsindelyfedelű papi lakot töltötte be lüktető elevenséggel: az egész álmatag kedvű falura is kihatott. Nemcsak házában gyűjtötte maga köré a fiatalságot, hogy éneklésük esténként majd szétvetette a düledező hajlékot – hanem majálist, színielőadásokat, kirándulásokat is rendezgetett nekik. Gyermeke nem lévén, a falu apraját-nagyját gyermekévé fogadta, és mint igazi anya, kitűnő társadalmi ösztönnel vezette úgy a dolgokat, hogy nem voltak kivételezettjei, kedvencei. Szerette is mindenki, s még a szomszéd falvakból is át-átjártak ezekre a mulatságokra, s a háza tanítók, tanítónők, papok és papnék zarándokhelye lett. Géza bácsi híres jó gazda volt; nemesállat-nevelésben, gyümölcsfaápolásban mutatott példát hét határban. De az emberekkel való érintkezésben kimért s mord volt világéletében. Homloka közepén két kemény, szigorú ránc, sárgásbarna szeme mélyről tűző, szúrós, szakálla-bajusza gondosan nyesett és kenegetett, mint talán Görgey Artúré volt. A járása is olyan egyenes, hogy az ember merő véletlennek találta, miért is nem lett belőle katona. Csütörtökönként befogatott, és behajtott vagy hajtatott a közeli mezővárosba hetivásárra; a reggeli órákban a baromvásár téren jött-ment, lovak fogát vizsgálgatta, tulkok nyakát vakargatta-paskolgatta olyan becéző szavakkal, amilyeneket emberre tán sohasem pazarolt, s a környék nevezetesebb gazdáival, jól gazdálkodó mágnásokkal s örményekkel diskurált. Déltájban behajtatott a „Tigris” nevű fogadóba, s leült egy sarokasztalhoz. Nemsokára megjött – ha ugyan már nem volt ott – a helybeli pópa: egyetlen méltó sakkpartnere és ellenfele a járásban. Szó nélkül paroláztak – egymás nyelvén ki-ki vajmi gyatrán tudott –, s kinyitották a sakktáblát. Közben egyetlen szót sem ejtettek. Hírlett, hogy egyszer valami vásárból kifolyólag csúful összevesztek, még korán reggel a vásártéren. Aznap elmaradt a parti. De a következő csütörtökön éppen úgy gubbasztottak a „Tigris” sarokasztalánál, mint hosszú évekig azelőtt – s mint azután is hosszú évekig. A gazdaság virágzott; a nehéz permetezőputtonyt hátára csatoló, ha kellett, az ekeszarvát is megragadó pap megmutatta a világnak, hogy mire képes a szakszerű, belterjes gazdálkodás egy rövid emberöltő alatt. S virágoztak a lelkek is a kis faluban: a papné úgy ápolta, nyesegette az emberi virágokat és palántákat, mint férje a kert bokrait, maga oltotta csemetéit. Nem múlt el esztendő, hogy valami új szórakozást ki ne eszelt volna a zsenge ifjúságnak. Még tornaszereket, nyújtót, korlátot, kúszórudakat is ácsoltatott egy városi mesterrel, s felállíttatta a szérűskertben; hadd fejlesszék izmaikat, hadd szórakozzanak, vetélkedjenek a legénykék azokon! A lányok kedvéért – hogy ők se maradjanak ki a városi fiatalság örömeiből – egy hatalmas kőrisfa vízszintesen elnyúló ágára biztonságos hintát szereltetett ugyanekkor. Ott lengedeztek a berakott, bordó színű szoknyák és aranyhímes muszujok a magasban, mint valami egzotikus madarak, s a lányok visongva hagyták, hadd lendítsenek rajtuk jó nagyokat a dévajkodó fiúk. Nagynéném maga sem átallotta olykor felszökkenni erre a mesés alkotmányra. S miközben megadtam neki a kezdeti lendületet, fehér vászon cipős, fehér harisnyás lábát hol maga alá kapva, hol előrenyújtva, a következő verssel (valami századvégi folyóiratban fedezte fel kedvenc költőjétől) magyarázta és mentegette furcsa, papnéhoz nem éppen illő, az ő korában különben is mulatságszámba menő vállalkozását:
Csupa idill, csupa naplóba való csoda volt minden nyári napunk. A falu, a két hegyvonulat közé szorult gyümölcsösök, kerekes- és gémeskutak, a magas tetejű, jobbára már cserepes, mint zsindelyfedelű házak, a dombon ékeskedő kerített templom megtelt a mi mohó, fiatal életünkkel, s minden, minden úgy állt az időben, mint amikor a korláton „nagyhalálba” lendülő atléta napbarnított, izmos teste, fehér trikóban, fehér pantallóban, egy pillanatra, a bámulók lélegzetét elakasztva, megáll… Azt hittük, így tart ez már a világ végezetéig. …Nagynéném halálának híre messze földön ért utol. Gondolni sem lehetett arra, hogy a temetésére elutazzam. A csupa élet, csupa nevetés, csupa jóság asszony elmúlását, talán éppen ezért, még sokáig nem tudtam valóságnak venni – attól még távolabb álltam, hogy bele is törődjem… Hogy is lehetett volna elképzelni a falut most már örökre nélküle? Amint Géza bátyám közölte a családdal, „tüdőgyulladás közben fellépett szívgyengeség ragadta ki a vén parókiából. Temetésén az egész falu zokogott…” Utasemberek mondták, nagybátyámék földijei, hogy a gyász után nagy némaság szakadt a templomfertályra; a vidám játékok abbamaradtak, a hinta csüngő kötéllel lóginyázott a szélben, a vasárnap délutáni dalolások, „utolsó pár előre fuss” és „körbenforgó”-játékok ricsaja mintha sohasem verte volna fel a cinterem csendjét – úgy elhallgatott. Csak a harangszóban csendülgetett fel továbbra is az Ő hangja: a harmadik, kicsi, csengettyűszerű harangocska jóvoltából, mely lüktető asszonyszív módjára csilingelt bele kíséretül a két öregebb, férfiharang kondulásába, ünnepnapokon, lakodalmakon – s persze akkor is, amikor temetésre húzták. De a gyászév letelt, s nagybátyám – akinek, úgy látszik, elviselhetetlen volt ez a nagy némaság – megpróbálta újravarázsolni a régi szép napokat. Eljutott hozzánk a híre, hogy egy fiatal, frissen odakerült tanítónő jóvoltából a fiatalság ismét épületes szórakoztatásban részesül; az élet megy tovább, mondogatták, alkalmasint senki sem pótolhatatlan. Körülbelül egy esztendő telhetett el nagynéném halála óta, amikor Géza bácsi nagy, sárgult árkus papíron írt levélben arról tudatta a családot, hogy olthatatlan vágy támadt szívében bennünket ismét vendégül látnia, s ha nem restelljük a téli utazás fáradalmait, töltsük nála a karácsonyi ünnepeket; újdonatúj, kagyló formájú lovasszánját is kipróbálhatjuk a havas utakon, azonkívül részt vehetünk az immár hagyományos karácsonyi ünnepségen, melynek alapjait – ősi, helybeli szokás felelevenítésével – még a boldog emlékezetű Eszter néni rakta le. A meghívást boldogan fogadtuk el, annál is inkább, mert eloszlatta abbeli aggodalmunkat, hogy Géza bácsi meg akarja szakítani a felesége révén fennállott rokoni kapcsolatokat – tehát az áldott teremtés halála után sem zárattunk ki gyermekkori örömeink kisded paradicsomából. Úgy vágtunk neki a félnapos utazásnak, úgy nézegettünk ki a vonatablakból a falu felett ködlő havasok felé, mintha Eszter nénénk most is éppen úgy várna az X-i állomáson, mint azelőtt… Az idő hóra állt; fekete-fehér tarlók között robogtunk; néha görcsös füzek és égerfák szürke ágbogai alatt meg-megkéklett a folyó egy-egy jégkaréjos zuga. Nagy kucsmás, szőrködmönös férfiak tettek-vettek a kunyhók körül – párálló barmok csapták fel a farkukat a vaspálya mentén, a mozdony szikrázó füstjétől, a zakatolástól megriasztva. Aztán bealkonyodott, s csak egy-egy vasúti jelzőlámpa fénye vagy valami emberi hajlék lámpása tűnt a szemünkbe, s a messzi pásztortüzek a havasok oldalában.
Az X-i állomáson Géza bácsi nagy kocsibundában, fekete asztrakánsüvegben, behavazott vállal, kezében ostornyéllel állt elénk; megölelt s jobbról-balról megcsókolt, inkább jelképesen, hogy csak éppen megcsiklandozta az embert zúzmarás bajusza-szakálla. – Hát csak ketten szántátok rá magatokat? Hát apátok hol maradt? Meg a lányok? No, így is jó, hadd örüljek legalább tinektek – s kifelé tessékelt a bakterháznyi állomásépület sövénykapuján. Felkapaszkodtunk a szánba, Géza bácsi jól bebugyolált bennünket két-három csergébe, aztán végtelen tapintattal, mintha könnyen sértődő lelkibetegnek szólt volna, megbiztatta a lovakat. Egy óra múlva meggémberedett, elzsibbadt tagokkal a paplak udvarán álltunk. A házban világosság volt, ajtók csapódtak. Most, most nyílik a verandaajtó, s Eszter néni szalad elénk tárt karokkal, csörgedező kacagással, örömkönnyel a szemében… De csak az öreg mindenesasszony, Ráki néni botorkált elő, istállólámpással a kezében, s hátulról, a pajtából Minya, a darabont, hogy kifogja a lovakat. Beléptünk a verandára, süvegünket, sapkánkat is lekaptuk, a havat lecsapkodtuk magunkról – de senki sem szólt semmit. Mindhármunkat ugyanaz a gondolat foglalkoztatott. Már bent voltunk a tágas ebédlőben, le is telepedtünk, de még mindig szótlanul nézelődtünk, fejünket forgattuk: hátha, hátha?… Aztán hirtelen, teljesen rohamszerűen, talán az Eszter néni leánykori képétől, melyet a régi helyén találtam a falon, elkezdtem sírni, hangtalan, rázkódó sírással, talán könnytelenül, s fejemet az asztalra koppantottam. Unokaöcsém felállt, töltött egy pohár pálinkát, s vállamra tette a kezét. – Igyál. – Már elmúlt – mondtam, de még sokáig maradtam úgy, homlokommal a hideg asztallapon. Amikor felnéztem, Géza bácsi már köztünk állt; odaküntről a verandáról, vagy a konyha felé vezető folyosóról élénk beszélgetés hallatszott és lábdobogás, mintha többen is verdesnék lefelé bundájukról, lábbelijükről a havat. A férfihangokba csengő női csivitolás vegyült – s ez elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra megint becsapjam magam, s azt higgyem, Ő jött meg valahonnan az éjszakából. S a következő pillanatban a kitárult verandaajtóban megjelent egy karcsú nőalak. Vonásait a petróleumlámpa gyarló fényében akkor még nem tudtam megkülönböztetni, csak nagy, barna szeme, homlokba nevelt, rövidre nyírt barna haja, népies hímzéssel szegett galléros kék ruhája mutatkozott meg. S mögötte a tanító, Barcza Miklós, régi ismerősünk, még Eszter néni idejéből, egy iszákos hírű, sovány, szertelen beszédű, horgas orrú, szőke székely, aki faluról falura s asszonyról asszonyra csapongó tanítói és férfiúi pályára tekinthetett vissza, s csak itt szelídült meg némiképpen, Eszter néni jótékony légkörében… Géza bátyám elébük lépett, s beljebb tessékelte őket, széles mozdulatokkal; mi is felpattantunk, székek után néztünk. Éppen a kezemben volt egy szék karfája, éppen emelintettem rajta, amikor a nőt, most már egészen a közelemből, szemügyre vettem: a szék lába nagyot koppant a padlón, erőm úgyszólván elhagyott… Első szerelmem volt, Bándy Elvira. Tizenöt évvel ezelőtt orgonabokrok alatt sötétbújócskáztam vele és barátnőivel, virágot és irkapapírra írt levélkéket loptam ki a kezéből, s ilyen hasonló érintkezések lobbantották meg bennem azt a nagy és tiszta rajongást, melyet csak ártatlan gyermekszív érezhet. Aztán más városba kerültem, eltelt vagy három év, csak barátaim leveleiből kaptam róla elvétve híreket. Míg egy szeptemberi évnyitón, amikor már tizenhat éves voltam, ott láttam meg gyönyörű, kerekded arcát, nagy lobogó szemét a velünk átellenben helyet foglaló internátusi leánycsoportban a tengersok matrózblúzos, loknis vagy bubifrizurás leányfej között. És azután is mindig őt bámultam a templomozásokon – viszonzó, hamiskás-zavart nézését sohasem felejtettem el –, míg végre nagy tettre szántam el magam: levelet írtam, életemben az első „szerelmes levelet”, s hősiesen el is küldtem egy osztálytársam húgával, akivel mindig együtt kacarászott felém a „libasorban”. Titkos utakon jött válasza három nap múlva a zsebemben volt. Hol bontsam fel, hogy senki se legyen a nagy pillanat tanúja, hogy senki se leshesse ki a titkomat? Dicstelen helyre, a tyúkól mögé húzódtam; a környezet méltatlan voltát csupán virágzó orgonabokrok és egy nemrégiben eltemetett galamb sírja enyhítette némiképpen. „Kedves Z…” olvastam mohón, s aztán többször is egymás után, s minden szavát halálos komolyan vettem, attól kezdve, hogy neki „kedves Z” vagyok, s olyan diadalmasnak éreztem magamat, mint a Tennyson Idilljeiben Lancelot lovag, akkori hősöm, amikor megtudja, hogy „Helén, a szép, a bájoló Helén, az astoláti liliom”, viszonozza érzelmeit. Válaszom nem késett. Az ő viszontválasza is megjött nemsokára, s talán négy-öt levelet váltottunk még, egyre forróbban, egyre epekedőbben, s ehhez képest egyre jelentőségteljesebben nézegettük egymást a templomozásokon vagy az utcán, amikor hazamenet, felügyelőnőjük árgusszemét kijátszva, közelében rohantam el kerékpáromon. Aztán még egyszer láttam, még egyszer bámulhattam rá könyörögve és búcsúzóan, az évzáró ünnepen; akkor már tudtam, hogy ősszel Pesten leszek, s Elvirát talán sohasem láthatom viszont… S most – ennyi esztendő után – itt volt mellettem a behavazott papi lak ebédlőjében, a rézláncon függő, hatalmas porcelán lámpa sugárkörében, kis apró harmatcseppé olvadt hópelyhek csillagaival a homlokán. – Hadd mutassalak be tanodánk új oszlopának, Bándy Elvira kisasszonynak – szólt nagybátyám szertartásosan. Elvira kezét egy pillanatig a kezemben felejtettem. Hideg, ideges kézszorítás volt a válasz; azt hittem, a téli estéből érkező kéz ilyen hideg, csak amikor a szemében kerestem volna viszontlátásunk örömének valamilyen visszfényét, ám helyette szenvtelen, semmitmondó mosolyt találtam, fordult meg a fejemben, hogy voltaképpen meg sem ismer – vagy nem akar megismerni. De a szememet le nem vettem róla egy pillanatig sem. Mind vártam, hogy valami cinkos mosoly, szemvágás felcsillantsa a régi titkos kapcsolat, a templomi összenézések, a forró levélváltások emlékét; de hiába vártam. Elvira fegyelmezetten, nyársat nyelve ült, s csak a pap s a tanító felé beszélt, ha beszélt egyáltalában. A férfiak a másnapi ünnepség részleteit tárgyalták meg oly tüzetességgel, hogy mi hárman szinte feleslegesnek éreztük magunkat. A tanító több pohár szilvapálinkát hajtott fel, mint mi együttvéve – Elvira azonban csak éppen belekóstolt a kicsi pohárba. Merev volt, szinte már szenvedő, mintha ellenséget szimatolt volna környezetében. Ez a nő volna Eszter néném művének folytatója – kérdeztem magamban; a csupa nótát, csevegést, tréfálkozást, kacagást pótolhatja-e ennek a kedélybeteg teremtésnek gátlásos, remegő, fakó lelkülete –, hisz ez halottabb, mint maga a halott! Vacsoraidőtájt a vendégek felkerekedtek, s kióvakodtak a hófúvásos éjszakába. Az udvar mélyén s a szomszédban felugattak a kutyák. – No, hogy tetszik az új tanítónőnk – kérdezte Géza bácsi kedélyeskedve. – Ugye, bájos, aranyos teremtés? Nem állhattam meg, hogy – kétségeimet eloszlatandó – meg ne kérdezzem: – A lőrincrévei pap leánya? Akinek annyi gyermeke volt? – Hát ismered? – húzta össze a szemöldökét a pap. – Nem mutattad! – Nem, mert ő sem árulta el. Pedig valaha, kis fika koromban, még Enyeden… Géza bácsi szeme olyan furcsán villant, hogy már nem úgy folytattam, ahogy akartam. – Igen – mondtam –, harmadik gimnazista koromban egy majálison, a Szabaderdőben „utolsó pár előre fuss”-t játszottunk. Persze, régen volt, hogyne felejtette volna el! – A Szabaderdőben!… Hej, ott valaha én is játszottam… – sóhajtott Géza bácsi, s láthatóan átadta magát réges-régi diákemlékeinek. De az a furcsa villanás a szemében!… Még szerencse, hogy észrevettem, különben elfecsegtem volna diákkori érzelmeimet, s tán még a levelezés titkát is kikottyantottam volna. Egész éjjel Elvirán járt az eszem. Valami furcsa titkot gyanítottam, sőt, meg is mondtam unokaöcsémnek, akivel egy szobába kerültem, hogy a tanítónő és Géza bácsi körül nincs valami rendben. Ha ettől, ha a kiadós vacsorától, elég az hozzá, hogy álomszakasztó, nyugtalan éjszakám volt, s többször, hol a régi, hol az új alakjában jelent meg előttem Elvira. Elhatároztam, hogy másnap végére járok a dolognak. Másnap délelőtt Géza bácsi befogatott az új szánba, mely hatalmas rózsaszínű tengeri kagylót formázott, ha jól emlékszem, majolikából, és öblében hárman fértek el, ketten pedig elöl, a magasabbra ácsolt bakon. Kifordultunk a kapun, csilingelve lesiklottunk a meredek úton, bekanyarodtunk az Iskola-szegre, s megálltunk egy takaros ház előtt; Géza bácsi leszállt, s a nagy hóban begázolt a ház udvarába. Pár perc múlva Elvirával tért vissza, s felsegítette közénk, Vénusz kagylójába. Közös pokrócba csavart lábbal vágtunk neki a havas domboldalnak; Géza bácsi bekecses, kucsmás, óriás alakja háttal takarta el előlünk az utat, amint kihúzott derékkal, jobbjában a piros pántlikás, guminyelű ostorral, feszesen hajtott a bakon, s csak néha-néha szisszentett vagy csettintett egyet-egyet a lovaknak. Sándor öcsém fesztelen csevegésbe bocsátkozott Elvirával, míg én a tájat nézegettem jobbra-balra, s elhatároztam, hogy meg se szólalok ezen a kiránduláson, hadd éreztessem csalódásomat. Elvira úgy viselkedett, mintha ott se lettem volna; sőt, felszabadultan, egyet-egyet kaccantva fogadta Sándi élceit, jogászos nagymondásait. Szeme most már a régi volt: a nagy, szenvedélyesen parázsló, barna leánykaszem; fájt a szívem, hogy nem én csaltam elő ezt a pajkos lángot a szeméből… A hó akkora volt egy-egy horpadásban, hogy a szán valóságos lavinát tolt maga előtt, s minduntalan forgolódni kellett, hogy a lovak előbbre jussanak. Bár ezen az úton többször jártunk nyaranta, most alig ismertem reá; úgy látszik, amíg Eszter néni élt, örökös nyár volt e tájon – s hogy meghalt, tél szakadt rá, örökös tél… Egyszer csak messziről, egy éles kanyarulat után, tova a templomoldalon, szemembe tűnt a temető: feketéllő kopjafák a fehér havon, mint ácsorgó, megfagyott gyászmenet, s egy-egy gyümölcsfa görcsös, kísértetszerű váza. Ott lehet valahol a cinteremben, a régi papok és papnék között Eszter néni sírja is! Nem oda kellett volna elsősorban ellátogatnunk? – kérdeztem magamban. S miért volt Géza bácsinak a szánkózás fontosabb? A daliásan hajtó papra néztem, s úgy éreztem, titkához egy lépéssel közelebb jutottam. Már magában ez a cifra hintó-szán is sokat sejtet, magyaráz… Közben besiklottunk-csilingeltünk a szomszéd faluba. A szán megállt egy nagyobbacska ház előtt, amelynek szép galambdúcos kapuja volt, s bent az udvaron a háznál is nagyobb csűr, pajtaépület. Géza bácsi fiatalosan leszállt a bakról; az volt a dolga, hogy a jegyzőt – az lakott itt – meghívja a délutáni ünnepségre. Beinvitált bennünket is, de hogy, hogy nem, a szánkában maradtunk. Sándi később leszállt, s nézelődni kezdett a szomszédos, szerényebb, de jóval régibb, fekete zsindelyes székely kapuk előtt. Hogy mondanivalómat közben jól megrágtam, magam is el-elbámultam a nagy- és kiskapukat, s az ablakon kikandikáló embereket is szemügyre vettem. A jegyzőház dúcos kapujának szemöldökfáján szurokkal kifestett, berótt betűkkel ezt olvashattam: Szoros kapu, keskeny út az, mely az életre vezet. – S az építtetők, a gazda és a felesége nevét, valamint az 1892.-es évszámot, szép tulipánok közt kifaragva. Ahogy oldalvást pillantottam Elvirára, megláttam, hogy ő is ezen a feliraton elmélkedik. Talán itt az alkalom, hogy megtudjak egyet-mást az ő titkából vagy közös titkunkról. – Emlékszik rám, Elvira? – fordultam hozzá. – Hogyne, mondta, pajkos fiúcska volt: soha sem állt meg, folyton szaladgált az utcában. Aztán kerékpáron a „libasor” után! – s felkacagott. Arca, a csípős szellőtől vagy az emlékezéstől, kipirultan rózsállott közvetlen közelemben, s combja a pokróc alatt szinte sütötte a lábszáramat. – Végtelenül örülök ennek – mondtam –, mert tegnap este már azt hittem, felismerhetetlenné tett az idő. Tizenöt esztendő múlt el azóta! Tudja-e, hogy még mindig őrzöm a leveleit – csaptam le most már nekibátorodva, s egészen a szemébe hajoltam. – A leveleimet? – változott meg egy csapásra, hogy szinte belesápadt s ajka megkeskenyedett – én sose írtam magának levelet! Egy percig is ültem megdermedve, némán, amíg végre ismét szólalni bírtam. S közben végigcikázott fejemben a tegnap megsejtett titok, a Géza bácsi és közte feltételezett kapcsolat minden eddig megsejtett mozzanata. De a fájdalom elnyomta ebbeli érdeklődésemet, s csak annyit mondtam: – Lehetséges volna? Ezek szerint maga sem kapott tőlem soha levelet? – Mikor kaptam volna? Soha! – S ezt olyan határozottan, szinte szenvedélyesen állította, hogy hirtelen kételkedni sem mertem a szavában. – Akárhogy is, én ebbe nem tudok beletörődni. A maga levelei, édes Elvira, aranyszalaggal átkötve, legféltettebb emlékeim! Az első levelek leánytól! Magától, Elvira! – Tőlem? Értse meg, én sohase írtam magának levelet! Talán tréfát űztek magával, vagy valakivel összetéveszt, kedves uram! – S furcsán kaccantott hozzá. Nem volt mit tennem, látszólag beletörődtem a dologba. Az eszem azonban tovább kutatott, s mesterdetektívnek is dicséretére váló pszichiáter-buzgalommal boncoltam a titkot tovább. S miközben az arcát fürkésztem, amelyre odafagyott a furcsa nevetés nyomán keletkezett kaján, fölényes vonás, két hipotézist dolgoztam ki sebtében, tagadásának magyarázatául: vagy valóban olyan szerelmes volt akkoriban belém, hogy elutazásomat-elhallgatásomat sohase tudta megbocsátani (azaz régi sebe szakadt fel, amikor most a paplakban megpillantott) – vagy a pap s a közte gyanítható kapcsolat pillanatnyi fázisa kényszeríti erre a vidékies, múltszázadias álorcáskodásra… Úgy ültünk még egy darabig feszélyezetten, némán, mint akiknek több szavuk sincs egymáshoz. De az utolsó percben, amikor meghallottam a jegyzőlak belső ajtajának nyikordulását, s a tornácon megpillantottam Géza bátyám alakját, nem állhattam meg, hogy oda ne súgjam neki, látván, hogy tekintete ismét a kapu feliratára tapad: – Maga ezt az utat választotta, kedves Elvira! Szívemből kívánom, hogy csakugyan az Életre vezesse! Talán egyszer még találkozunk, és akkor… – Köszönöm – vágott szavamba epésen, s tovább nézte-nézte, üveges semmibe bámulással a nagy, fekete kaput.
Amikor a mi falunk közepére ért a szán, vidám nótaszó ütötte meg a fülünket. A felszegi kocsma ajtajában több gyermek ácsorgott bekecsben, csizmában, s be-bekukucskáltak az ablakon. Hogy fújta valaki odabent s hogy muzsikáltak! S egyszer csak kinyílt Jákob kocsmájának félig bedeszkázott, üveges ajtaja, s ingujjban, hajadonfőtt, homlokába tapadt veresszőke hajával megjelent ott a tanító. Szeme véraláfutásosan dagadt ki a fejéből, s egy darabig vakoskodva imbolygott fel s alá a fényben. Öreg, toprongyos cigány kukucskált a háta mögött, s kéthárom jómadár, kocsmázó nagylegény. – Az én nótámat, csak az én nótámat – kapta fel a karját a tanító, s odavezényelt a cigánynak, s mint a kerge juh toporgott, fejét fogdosva bőgött a hóban. Aztán a legények hónaljon fogták, s valósággal beemelték a kocsmaajtón. Géza bácsi arcát sohasem felejtem el; számonkérő, szigorú, ijedt szemmel fordult többször is vissza; de nem a tanítóra, hanem Elvirára… Elvira pedig szinte halálsápadtan, bundája és takarója védelmét keresve, arcát zsebkendőjébe temetve, megvert kutya módra zsugorodott össze, s a világért se nézett volna a papra. Géza bácsi gyorsabb futásra fogta a lovait, s a bámuló falusiak sorfala közt bekanyarodtunk végre a Templom utcába. Az ünnepség első részére, mely az iskolában zajlott le, alig emlékszem: annyit kellett inni ebéd után, hogy zákányos fejjel, majd félig aludva néztük végig az előadást. De emlékszem arra, hogy Elvira eleinte hivatalos fekete ruhában, fehér csipkegallérral jött-ment, játszott a harmóniumon, dirigálta a kórust, ezután pedig aranyos vendéghajjal, csillagos szárnyakkal, fehér, ezüstszegélyű ruhában énekelt a kicsi színpadon, mint betlehemi angyal. Az iskolatermet dagadásig megtöltötték a helybeli falusiak s a szomszéd falvak „nadrágosai”, jegyző- és papfamíliák. Vonatunk aznap este indult: a karácsony estét otthon akartuk tölteni, családi környezetben mindenképpen. Géza bácsi velünk együtt illant el az ünnepségről, miután beletörődött a változtathatatlanba: az esti vonattal indulunk haza. Miközben felszolgálták az uzsonnát a nagy ebédlőasztalon, igen rosszkedvűen, szinte fájdalmasan, szemrehányóan hajtogatta, hogy keresztülhúztuk számításait: nem így képzelte – mondta –, azt hitte, hogy a téli vigasságok elszórakoztatnak, feltaláljuk magunkat. Az volt a rögeszméje, hogy valami megzavarta jókedvünket, s ezért fogtuk végre is rövidebbre az itt-tartózkodást. – Hát már akárhogy is, ne váljunk el dolgunk végezetlen, kedves fiúk – fújta ki fájdalmát, és újabb cigarettát sodort. – Még van egy jó óra az indulásig, sőt, ha a hegyen át vágtok neki, több is, s még az erdei karácsonyfa-ünnepséget is megnézhetitek, hisz az utatok ott vezet a kisfenyvesen át. Tehát hadd mondjam el nektek, mint a család képviselőinek, mi nyomja a szívemet! Hirtelen azt hittük, hogy a mi családunk részéről követtetett el valami atyafiságbontó tapintatlanság, és ezt találgatva néztünk össze. Géza bácsi pedig folytatta: – Jól tudjátok, ki volt nekem a ti Eszter nénétek, életem boldog emlékezetű csillaga! Úgy éltünk harminchárom esztendeig, hogy rossz szó, civódás, bántalom meg nem zavarta házaséletünk harmóniáját. Ami szívünket össze-összeszorította s lelkünket meg-megkeserítette, annak nem mi magunk voltunk az oka: az Úr akarata volt; éspedig az, hogy Eszter nénétek szegény, nyugodjék, nem hordozhatta az anyaság gyümölcseit. Olyan volt ő, mint egy csodálatos virágú díszfa, amelynek termését azonban soha senki se láthatta. Bizony, ez fájó sebem mostan is, s amint az öregség pitvara felé lépkedek, egyre fájóbb. Nos, amikor kevéssel Eszter nénétek halála után felettes egyházi hatóságaink ide nevezték ki Bándy Elvirát… Egy pillanatra megállt a szava, s körülfirtatott bennünket. Majd így folytatta: – Nem tudom, elég volt-e ez a rövid másfél napocska arra, hogy megismerjétek őt? Egyszóval ez a szelíd, jóságos teremtés, akit a Gondviselés vezérelt ide, s akinek az élete – négy öccsével, két húgával, özvegy papné anyjával a nyakán merő áldozat volt – nagy és tiszta érzéseket ébresztett az én öreg szívemben. Sok-sok imádkozással, Eszter nénétek örökkévalóságba szökkent lelkét is megkérdezve, arra az elhatározásra jutottam, hogy magam mellé veszem, életem társául. S ő, nem minden lelki tusakodás nélkül, ami érthető is, hiszen az ember fél a megszólástól, rágton-rágástól, az irigy szemektől – megértette, elfogadta az én ajánlatomat. Szerettem volna, ha a holnapi napot még itt töltitek, ugyanis holnap, az istentisztelet után, amikorra már Elvira édesanyja és két öccse is megérkezik, mondom, holnap lesz a jegyváltásunk. Aztán, ha a Gondviselés megengedi, húsvétkor megtartjuk az esküvőt. Nem tudom, mi a véleményetek, de szent meggyőződésem, hogy Eszter nénétek is így akarná, mert tudja, hogy méltóbb teremtést nem is választhattam volna az ő örökébe… Dobogó szívvel, sírástól fojtogatva felálltam, s odaléptem Géza bácsihoz, hogy gratuláljak. De mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, talán a kézfogás előkészületeként, valahogyan a keze fejére esett a szemem. Az erős, cserzett, kemény férfijobb ott dobolt idegesen a kalotaszegi, írásos terítő szélén, a barnapiros meggyfaasztalon. S egyszer csak leborultam erre a kézre, megragadtam és megcsókoltam; s aztán kitört belőlem a sírás, hiába küzdtem ellene, és sokáig sírtam, azt sem tudtam, hogy miért. – Fiam – vonta el a kezét homlokom elől, és ugyanazzal a kézzel simogatni kezdte a fejemet –, fiacskám! Látom, a te szíved mindent megértett! Most már megnyugodtam: jó tolmácsa lesz ügyemnek a famíliában! Az öcsém is odajárult elébe, s követni akarta példámat abban a furcsa odarogyásban – de Géza bácsi elhárította ezt, csak kezet rázott vele, mint gratulálóval szokás, s aztán megcsókolta atyafiságosan, mindkét arcán. Ma sem tudom, voltaképpen mi váltotta ki belőlem ama kézcsók s a sírás kényszerét. Az öregedő férfi iránt érzett szolidaritása volt-e az ifjúnak, aki megérezte e vállalkozás lehetetlen vakmerőségét? Az asztalon idegeskedő csontos, száraz papi kéznek szólt talán, melyet régebben annyiszor láttam volt csecsemők homlokán megpihenni egy pillanatig, amikor keresztelt, s koporsók fölé kiterjesztett tenyérrel, amikor utolsó útjára bocsátott egy-egy emberi porhüvelyt; Eszter néném emlékének adóztam valójában, vagy éppenséggel Elvira sorsának, akinek élete most lesz csak igazán merő lemondás és áldozat? Ez utóbbi feltevés mellett szólt az, hogy unokaöcsém szeme – akinek ugyanis semmi múltbeli köze sem volt nagybátyánk választottjához – tökéletesen száraz, sőt hidegen szigorú maradt.
Felszedelőzködtünk s elbúcsúztunk a házbeliektől. Ráki néni, a régi tiszteletesasszony mindenese és bizalmasa úgy állt ott, köténye alá fogott kézzel, feketén és szigorúan, mint maga a vádló lelkiismeret. Karvalyorrán nagy könnyek gurultak végig, amikor kiléptünk a verandaajtón. A szánkó más, későbben induló vendégek hazaszállítására várt – gyalogosan vágtunk hát neki a rövidítő útnak. Géza bácsi a szérűskert kapujáig kísért, ott aztán elváltunk – persze azzal, hogy a nyáron ismét eljövünk, s akkor majd huzamosabb időre. Innen a temetőbe kaptattunk ki, behavazott falépcsőn, s botorkálni kezdtünk a sírok között kifelé, hogy megleljük a temető túlsó felén a határra nyíló kiskaput. Hát amint a templom közelében gázoljuk a havat, egyszer csak ott találjuk magunkat Eszter néni sírja előtt. Egyszerű fejfa, rajta barnult fenyőfagally-koszorúk, a tövében kalotaszegi kancsóban száraz krizantém. S mintha földbe gyökerezett volna a lábunk, úgy álltunk meg ottan, s csak néztük a hatalmas hókupacot, ezt a könnyű selyempaplant, mely alatt olyan közelinek sejlett a halott, mintha csak alábújt volna, hogy egy jót aludjék. Végre a fejem felett megkondultak a harangok, három is, lépcsőzetesen, külön-külön, aztán együtt, és csodálatos felhangok csendültek ki a zokogó ércekből, s fent a fenyves oldalában fényesség támadt és muzsikaszó, mintha száz fényszórót gyújtottak volna meg egy roppant karácsonyfán. Gyermekkacagás és leányok viháncolása hallatszott, aztán kardal a Kisdedről, aki e napon született Napkeleten, ahol sohasem is volt tél és fenyő. S míg zengett a születés ujjongó hirdetése, végre elszakadhattam a halottól, s elindulhattam a hívó, lüktető téli vigasság felé. Nemsokára ott voltam a mesék arany-ezüst-réz erdejének kellős közepén. Valósággal repülve szeltem a síkos ösvényt, s lépten-nyomon újabb karácsonyfacsodákba ütköztem, csak úgy sziporkáztak rajtuk a különös alakú üvegdíszek, aranyos tobozok, ezüstkoszorúk és selyempapír pomponok. Fényszórók villámlották, robbantották szét minduntalan milliónyi csillaguk, és ha egyszer meggyúltak, nem aludtak ki többé, örökké égni és világítani látszottak. S egyszer csak, egy tisztáson, bámészkodó gyermekek, kicsi csizmás, ködmönös legénykék és leánykák koszorújában, magasan a fejem felett, prémes rámájú hócsizmáját hol maga alá kapva, hol előrelendítve, magasan, hosszú kötelű hintán, ott repült Elvira. A tanító mögötte állt a homályban, csak akkor lépett ki a fényre, mikor a hinta hozzá-hozzálendült; nagyokat lódított rajta, hogy fekete csizmája alatt meg-megroppant a hó, s feje felett meg-megnyikordult a hintacsiga. Behunyt szemmel, haját előre-hátra lobogtatva, arcán különös, mámoros mosollyal repült a fejem felett Elvira. – Boldog, boldog, és ez a fődolog – állapítottam meg magamban, s nem tudtam levenni a szememet róla. Ki tudja, meddig bámultam volna, ha az öcsém végre tovább nem ráncigál a csodálatos hinta bűvköréből…
Vonatunk már javában robogott a patak völgyében, és a sűrű éjszakában semmit sem láttunk a tájból – amikor hirtelen nagy fényesség támadt messze, az imént otthagyott falu felett. A dombok karéja, fűrészfogú fenyőerdők mutatkoztak meg a távolból, s az ismerős templomtorony. Egy darabig azt hittük, hogy új látószögbe került a vonat valami kanyarodóban, ezért bukkan fel újból a karácsonyi vigasság tündöklő erdeje. De aztán, hogy a fényesség egyre vörösebb lett, s egyre hatalmasabb karéjt harapott ki az éjszakából, s hogy az utasok egyike-másika fejét csóválva tapadt a párás ablakokra, sőt akadtak, akik egyenesen erdőégést emlegettek, kezdtünk rosszat sejteni, s ahogy távolodtunk, egyre nőtt-növekedett ez a nyugtalanság. Végre a hegyek eltakarták az ég keleti alját – s a vöröslő fénytengerből többet semmit se láttam. A valóságot csak harmadnap tudtam meg: az ünnepek után az újságok is megírták. A x-i fenyveserdő vigyázatlanságból okozott tűz martaléka lett. Az egymásra omlott üszkös fenyőszálak között megtalálták a tanító és a tanítónő földi maradványait, akik minden jel szerint a kezük alá rendelt gyermekéletek önfeláldozó mentése közben vesztették életüket… A falu és a közeli templom – hála a tetőket borító félméteres hótakarónak – semmi kárt sem szenvedett… Ezzel vége volna ennek a történetnek; csak a teljesség kedvéért, s egy kis hiúságból, valamint a furcsa percekben tanúsított szenvedélyes viselkedésem mentségéül említem meg, hogy amikor kis útitáskámat odahaza kinyitottam, a legtetején egy nagyobb, kék szalaggal átkötött borítékot találtam, rajta a nevemmel. Benne, lepréselt virágszirmok és hárslevelek közt megsárgulva, furcsa, ódon szagot árasztva, Elvirának írt kék borítékú leveleim.
1953–1954 |