Eheu

…Megint úgy illant el mellőlem, mint azelőtt is már annyiszor – abban a percben világos elhatároltságban érezhettem magamban eltűnéseinek rétegeit –, nem mondta, miért, nem mondta, hova s hogy látom-e még valaha. Megajándékozott ismét a lakatlan szigetre kitett hajós minden kétségbeesésével. Talán azért teszi ezt velem – gondoltam –, hogy megmutassa, mi várna rám, ha szakítanánk…

Ülök a Vár tövében, májusi bokrok és fák párájában, a kő még meleg azon a helyen, ahol ült – de nekem mégis hüledez a vérem; szívem verése lankadóban, mindjárt meg is halok. Talán az életösztön, a segítségkeresés parancsolja, hogy a felé a sűrű, virágos olajbokor felé vessek egy tekintetet, amelyből az előbb, amikor még őt karomban tartottam, úgy éreztem, leskelődik valaki. Mintha két szem sütne rám mostan is, amikor pedig igazán nincs itt semmi látnivaló. Nagy bátran köhentek, felkelek a kőről, s erősen, nagyon erősen rá gondolva, lényét pajzsként tartva magam előtt, széthajtom a bokrot.

A félhomályban mozdulatlan, magas, fehérlő alak áll. Testének inkább csak körvonalait lehet sejteni a tógaszerű, pókhálószín lepel alatt; csak a szeme látható, az előbb is érzett, parázsló, fekete szempár. Arca, amennyire kivehető ebben a világításban, a málladozó múzeumi sírszobrokéhoz hasonlatos.

– Mit keres itt? – kérdem halálos nyugalommal.

– Amit, helyesebben: akit maga – válaszol zöngétlen, fátyolos hangon.

Vetélytársaim megbecsülése kevés, de következetesen megtartott férfierényeim közé tartozik; sőt hirtelen még valami barátságfélét is érzek ismeretlen ellenfelem iránt. Legalább nem vagyok egyedül árvaságommal, bánatommal!

– Ismeri? – kérdem mohón, remélve, hogy mindjárt áradozni kezd, megerősít meggyőződésemben, hogy valóban a világ legcsodálatosabb nőjét imádom ily reménytelen. A válasz azonban zavarba hoz.

– Hogy ismerem-e? Kétezer éve!

Akkor látom, amint e szóra nagyot nézek, hogy az ismeretlen inkább csak elfoszló fények és árnyékok játékából verődött össze, s ha a szeme nem parázslana, tán nem is volna. Furcsa borzongás fut át.

– Kétezer éve? – kérdem. – Hogy értsem? Úgy-e, hogy Ő kétezer éve él egyfolytában, vagy – amint már többször mondottam neki magának is – valami reinkarnáció, egy ősi Duna menti női szépségtípus új felbukkanása…?

– Az, az! Krisztus után 126-ban született először, amikor én tizenkét éves fickó voltam, s kapócsonttal játszottam Porolissum porában…

– Tehát te… azaz maga… Bocsásson meg, ezek az adatok tökéletesen megzavarnak. De jobb, ha nem komplikáljuk a dolgot évszámokkal. Én ezennel ünnepélyesen tudomásul veszem, hogy te… hogy maga kísértet…

– Nem kísértet, szellem vagyok. Kísértet az, aki újjászületés reménye nélkül, rémállapotába beletörődve, sőt azzal megelégedve, önszeretettel, másokat rémítgetve kószál a földi téreken. A szellemek viszont szakadatlan keresik az újjászületés lehetőségét; a bökkenő ott van, hogy nem tudjuk, mikor kerül ránk a sor. Én tehát az utóbbiak közül való vagyok: spiritus. Életem delén „haltam meg”: jázig nyíl járta át a szívemet egy őrjáraton. Testemet – ha van magában régészszenvedély – megtalálhatja a verőcei őrtorony bal sarkától harminc lépésnyire, négy rőf mélységben a Duna szintje alatt. Még a nyílhegyet is meglelheti a bordám között – mint ahogy belém tört ez a szerelem is…

– Ez a szerelem?

– Ez, ez! Amikor a halál levágott, éppen Rá gondoltam – mint ahogy Rá gondoltam minden lélegzetvételemmel, szívdobbanásommal, kerek tíz hónapig…

– Beszéljen Róla! Ki volt, milyen volt Ő akkor? Legyen kegyetlenül tárgyilagos: sorolja fel esetleges fogyatékosságait is…

– Milyen volt? Eheu! Megelevenedett tavirózsa! Húszéves ártatlan csoda! Hogy később, halálom után mivé vált, nem tudhatom. Sokáig hányódtam ismeretlen tartományokban, amnéziás tünetekkel, míg visszataláltam erre a tájra. De addig, a jelekből következtethettem, több évszázad eltelt: mindent romokban, szemétdombszerű állapotban láttam viszont. Gyönyörű vízműveink, őrtornyaink, a birodalom hegyeken-völgyeken suhanó pazar útjai, a fehér márvány szarkofágokkal világító, ciprusos temetők: mind-mind fűvel, gazzal felvert vagy éppenséggel sóval behintett romok… A ház, amelyben Aquincumban, a Tűzoltó Laktanya közelében lakott, kígyók és vidrák tanyája. Vadrózsa hajladozott az ablaknyílásból, melyen annyiszor intett utánam, annyiszor dobott virágot! Sírját is hiába kerestem, gondolom, kirabolták a vad jövevények, a markomannok…

– Megrendítő. Itt zúg az idő a fülem mellett, szinte visít. Ne mondjon ilyeneket, mert elsírom magam. S megint ilyesmi várna rá… rám… mindannyiunkra?

– Minden bizonnyal. Eheu!

Szememet elöntötte a könny. Nem is annyira magamat, mint az egész elmúlt rómaiságot, az összetört kőkoporsókat, egykori széplányok felvert síri nyugalmát, elgurított koponyájukat, csontujjukról lerángatott gyűrűket, betemetett légióutakat és iszapba fúlt gályákat sirattam. És Őt, Őt, aki volt egyszer, aztán sokáig nem volt, most megint van, hogy ismét sokáig ne legyen…

– Mégis: miből következteti, hogy azonos? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Elsősorban a testalkatából, természetesen. Tudja, mikor ismertem rá? Amikor április hatodikán az aquincumi múzeum tört kávájú kútja felett megállt. Én éppen a kútban bóbiskoltam. Egyszóval: rögtön tudtam, hogy csak Ő lehet. Aztán az egészről a részletek felé kezdtem haladni. Nem illik dicsekedni férfisikerekkel, de a lába annak idején többször volt a kezemben, tehát jól ismerem. Keblére is gyakran hajtottam le a fejem – ez sem lehet vitás terület. A karjára agatirz bennszülött karkötőt húztam volt színaranyból; ujján anyjától örökölt kelta ötvösgyűrűt viselt, nagy, lapis lazulival… Nos, ha jól megfigyeli, ezek a dolgok, mutatis mutandis, most is megtalálhatók rajta. S vajon mért hordja nyakában olyan gyermekes ragaszkodással Faustina Császárné ezüstpénzét, ha nem élete előtti életéből való emlékei miatt??? Jellemét tekintve…

– Mit tudhat maga a jelleméről? Itt már ellenőrizhetem hazárd állításainak valószínűségét…

– Mindent! Egy hajdani matriarchátus emléke él benne ködösen, foszlányaiban. Ezt a tulajdonságát saját kárán tapasztalhatta; innen parancsoló, férfifölényt el nem ismerő büszkesége, innen a diánai testkultusz, az amazoni küzdelmek és próbák szenvedélyes keresése, innen tudásszomja s logikus agyveleje, nem utolsó sorban. S végül: érintetlensége, érinthetetlensége!…

Hüledezve néztem a rómait. Égetni kezdett a vágy, hogy még többet, még pontosabb és találóbb tényeket halljak, hadd erősítsék meg Vele kapcsolatos, eddig sugallatszerű megállapításaimat és konkrétumokon alapuló tapasztalásaim. Talán – gondoltam magamban –, ha mindent megtudok Róla, több reménységgel indulhatok új meg új próbákra érette, ellene; csak szakavatott grafológus előtt izgulhat így ember, szerelme levelével a kezében…

– Perdöntő, kétségbevonhatatlan bizonyítékot kérek! Tudhassam már végre, ki ez a csodálatos leány.

– Bármit mondjak, minden csak értékesebbé és érdekesebbé avatja őt a maga szemében, s csak kicsinyhitűségét, alacsonyabbrendűség-érzetét öregbíti, ami, sajnos, bennem is megvolt annak idején, s megvan ma is. Hogy akkor mért volt meg? De előbb hadd hozakodjam elő néhány „perdöntő bizonyítékkal”. Pro primo: nem tapasztalta, hogy szakadatlan spleenben él, melynek lényegét, eredetét önmaga sem gyanítja, hogy gyakran teljesen kiesik jelenéből, s úgyszólván ébren álmodik. Pro secundo: szólította-e már magát valaha a nevén? Ugye, nem. Nos, egy régebbi nevet sejt maga mögött, illetőleg ajkán érez egy férfinevet, melyet ő adott valakinek fölényesen, csúfondárosan, de apránként megszokta, s igazi nevemen nem volt képes szólítani…

– Egyszóval… Megmondaná, hogy hangzott az a név?

– Eheu – sóhajtott a szellem.

– Miért sóhajt? Ha fájdalmas még az emléke is, vegye úgy, mintha nem is kérdeztem volna.

– Ez volt a nevem. Nem érti? E-he-u! Annyit sóhajtoztam neki, hogy megelégelte, és ellenem fordította sóhajaimat. Sőt, ha alaposabban végignézem magam, s megmérem pillanatnyi világhelyzetemet, hajlandó vagyok egész életemet holmi megszilárdult hosszú sóhajtásnak minősíteni, egyetlen fájdalomfelhőcskének, mely az ő egén kószál időtlen idők óta, s arra vár, hogy napja tüzében felszívódhassék. Ó, egek és összes istenek! Eltűnni, megsemmisülni Benne: egyetlen mozgatóm. De ebből elég volt, lássuk most a harmadik bizonyítékot. Amikor egy késő este, talán még áprilisban, ott a rakpart lépcsején hirtelen levette a saruját s patyolat lábát belemártotta a Dunába: közvetlenül emlékezett, persze önmaga sem tudhatta, mire. Nos, nem akarok magában kellemetlen érzéseket kelteni, de ki kell jelentenem, hogy lábának meglubickoltatása a Dunában hajdanában, amikor én voltam neki az, aki most maga, kamaszos-Diánás szokása volt. A tűzoltó legénység olykor tetten érte, és őrjöngve ordított: Bis! Bis! Mint az antilop szaladt be a nyárfaligetbe a mohó férfiszemek elől. Eheu! be gyönyörű volt! És néha jobb kezét könyökben elfordítva, derekával egy magasságban kinyúlt, magas növésű margarétát, pipacsot, klematiszt szakított csak úgy mentiben, andalogva, miközben a szellő lábai közé sodorta áttetsző rózsaszín tunikáját…

A szellem áradozó szavai valóságos féltékenységi rohamot keltettek bennem. Szellem voltának köszönhette, hogy nem estem neki… Való igaz, hogy néhány ízben észrevettem magam is: szépségének fölösen keres, s olykor méltatlanok közt, elismerést és bizonyítékot. Vagy talán a román hajósok diadalordítása kétezer évnyi sorközzel, nem az egykori aquincumi tűzoltók lármájára rímelt…?

A szellem, úgy látszik, magában folytatta a gondolatsort. Egyre több sóhaj csapott meg, hideg, pincemély leheletű szellő.

– Eheu! Be boldog ember is maga! S be szerencsétlen vagyok én. Van róla fogalma, micsoda szenvedés látni, bokrok mögül figyelni, amikor kezét kezébe veszi, arcát végigsimogatja, s ha mégoly hosszas könyörgés árán is, de megcsókolhatja a nyakát?… A szellemek tehetetlensége minden kivénhedt szerető és rokkant férj tehetetlenségénél fájdalmasabb. Ezen nem segít semmi varázsszer – Nullum apollinea qui levet arte malum…

Folyton zokogást hallatott, még a szeme is eltűnt néhány pillanatra, mintha tenyerébe temette volna arcát. Aztán bántó, gyűlölködő hangon förmedt rám:

– Csak maga ne legyen elégedetlen és hálátlan! Foglalja aranyba a kezét, mert érintheti teste egyedülvaló bársonyosságát, a diánai izmok feszülését napbarnított bőre alatt, érezhet; leheletét, haja illatát, s több-kevesebb joggal lesheti a beteljesülés pillanatát! De képzelje magát csak egy napra, egy órára az én helyzetembe: remegni testetlenül, szélnek, kakasszónak kiszolgáltatva a viszontszeretés, egyáltalán létezésem tudomásulvételének legkisebb reménye nélkül, talán az idők végezetéig… Mert arisztoteliánus neveltetésemnél fogva megalkudni nem tudok, s ha mégis aljas engedményt tennék emberségem rovására, irtózatosan megbűnhődöm…

– Ezt nem értem. Kezdje messzebbről…

– Nekünk, szellemeknek, meg vagyon engedve, hogy ideig-óráig, amíg újra emberi formát nem ölthetünk, állati alakba költözzünk; az állati lét azonban – persze relatíve, az egykori emberi léttel való párhuzamosításban – irtózatos: hiányzik a létezés ontológiai alapja, vertikális tagozottsága, parányi kis horizontot érzünk csupán magunk körül, csak gyomrunk, begyünk szavát halljuk. Nos, én eszeveszett szerelmemben arra vetemedtem a minap – de talán jobb, ha elhallgatom…

– Most már mondja végig! Fogalma sincs róla; mennyire megragad a sorsa, mennyire a magam eljövendő küzdelmeit érzem ki belőle – mondtam, s ölelő mozdulattal nyúltam a válla felé. De levegőt öleltem.

– Látja: ez vagyok én. Levegő, sóhajtás. És szerelmes vagyok a legtökéletesebb női testbe… Egyszóval a múltkor, hogy szavamat egymásba ne öltsem, én voltam az a verébfióka, melyet, ha még emlékszik rá, tenyeréből etetett a Drága a Duna-parton.

Hiába türtőztettem magam: kacagnom kellett. Ez a daliás római árnyék, mint csórényakú, koszos farkú veréb!

– Kikacag! Nem szép magától. De még megbánhatja!… Habár ezt nem kívánom magának. Irtózatos volt… De ki is szálltam hamar az istenadtából!

– Azért múlt ki olyan hamar! Most már értem. Kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy idézhessem neki Lesbia Verebé-t.

– Én sugalltam!

– Könnyű mondani…

– Majd elhiszi. Most azonban nekem volna szükségem a maga sugallatára… Ismeri azt a spánielszukát a Via Sacrán – azaz a Fő utcában? Várandós. Álljak lesbe? Változzam kiskutyává abban a reményben, hogy megtetszem neki, lehajol értem, kezébe vesz, ölébe ültet…

– Megőrülnék a féltékenységtől. Hogyisne, hogy maga üljön az ölébe?

A szellem most akkorát sóhajtott, hogy meg kellett fogjam a kalapom: szele levitte volna.

– Eheu! Az előbb nem értette meg, mit mondtam. Azt se tudnám, kinek az ölébe ülök! Az állati lét nem tesz alkalmassá emberi, értsd: férfias érzelmekre. Csak némi meleget éreznék… Mégis, mit tanácsol? Maga az én helyemben tenne-e ilyen gyászos engedményt?

– Majd meglátom szellemkoromban. Nekem általában, hogyismondjamcsak… hajlamom van mindenfajta metamorfózisra…

– Metamorphosis! – álmélkodott a szellem. Szája, láthatatlan száj, zenei hangolásban, valami pásztori dal töredékeként visszhangozta a hosszú szót.

– Be szépen hangzik a maga ajkáról! Felkeltette bennem az örök honvágyat Ovidius nimfás birodalma iránt.

– Hát még a Tristia! Valaha együtt olvasgattuk egy hatalmas parti nyárfa alatt… Ó, csak még egyszer láthatnám átszellemülten, Daphne sorsát megkönnyezve… Ovidiusszal főztem – ha szabad ilyen triviálisan fejeznem ki magam…

– Bocsánat, itt valami eltérés mutatkozik: mai állapotában ugyanis – elég szomorúság ez nekem – nem mutat semmi különösebb fogékonyságot a költészet iránt. Olykor éppenséggel ellenséges érzületűnek tartom…

– Újabb bizonyíték! A mai költők hidegen hagyják. Próbálkozzál legközelebb Ovidiusszal!

Ha a szellem – nyilván az idősebb jogán – letegezett, megteheti, van köztünk egy kis korkülönbség. Hát még ha a tapasztaltságát, „illegalitásban” eltöltött esztendeit, szenvedéseit vesszük!… Tanácsa megfontolandó: hátha Ovidiusszal elevenére tapintok Egyetlenünknek. Csakhogy…

– Csakhogy én alig tudok latinul! Nem segíthetne, nem segíthetnél, édes öregem? Úgy gondolom, hogy ha fordításban vagy memoriterben megakadnék, szépen mögém állnál, és súgnál nekem.

– Szíves örömest! Egyáltalán, óriási lehetőségeket kezdek felfedezni a mi barátságunkban! Kezdjük ezentúl viribus unitis – Érte!

– Csak ismertesd elképzeléseidet, elvileg máris beleegyeztem a dologba.

– Mindennek alapfeltétele az, hogy megtűrsz a testedben amolyan társbérlőnek…

– Hát már megbocsáss… Állatnak nézel engem? Vagy nem az imént mondtad, hogy a magadfajta nyomorult lélek csak állatba költözhetik?

– Igen, de csak addig, amíg egy hozzá hasonló lelkületű és célkitűzésű halandóra nem talált! Méghozzá olyanra, aki szintén rászorul erre az egyezségre… Nos?

– Két lélek ebben a hitvány porhüvelyben? – töprengtem. – Egy is túl sok bajt és szenvedést okoz… Ezután kettő marcangoljon, hasogasson, talán egy életen át?

– Értsd meg: azonosulunk! A közös cél szolgálata hamarosan elmos köztünk minden különbséget. Legfeljebb némi szerepcseréről lehet majd szó: te érzed magad kétezer, én harminchat évesnek. Őt azonban, Egyetlenünket, egyetlenebbnek és páratlanabbnak fogjuk érezni, mint valaha! További előnyeid: az én lelkesedésem, időálló rajongásom, találkozva a te modern trubadúrfogásaiddal: feltétlenül közelebb visz bennünket a forráshoz, melyre mindketten egyformán szomjazunk… S végül: Ovidius!

– Hatvan kiló vagyok – vágtam közbe –, egy lélekre harminc. Nem ijesztően kevés? Gondold meg, erre mindketten rámehetünk. Míg viszont így, magunkban, még sokáig tengődhetünk…

– Labuntur anni! – legyintett a szellem. – Gyorsan dönts tehát!

Ebben a pillanatban a Vízivárosból hosszú, kornyikáló, fiatal kakasszó hallatszott; vöröses, tarajszínű kacskaringót láttam gondolkodva lehunyt szememben.

A szellem majdnem elsodort nyugtalan, csapkodó leheletével:

– Soha vissza nem térő alkalmat szalasztasz el! Kétezer év minden tapasztalatát neked adom nyomorult harminckilónyi húsért, csontért, egy kupa vérért! Beleláthatsz, beleérezhetsz egy eltűnt, négyméteres földréteg alá bukott világba – belecsókolhatsz a legparthenonibb metszésű szájba! Megnősz, szemed diadalmasan, belső tűztől szikrázik, koponyádban kiváltságot adó bölcsesség, húsz évszázad rostáján megszűrt tapasztalatok…

A kakas másodszor is beletrombitált az éjfél utáni csendbe. A szellem egészen közel jött hozzám, szeme úgyszólván szememben izzott.

– Most mutasd meg, keresztény vagy-e igazán? Mersz-e áldozatot hozni a Szellemért?…

– Parancsolj velem – jelentettem ki némi teatralitással, s nagyot sóhajtottam a hazárd lépés következményeinek előérzetében.

– Lélegezz egy nagyot – vezényelt a szellem, egészen közelről –, aztán sokáig, amíg bírod, tartsd vissza a lélegzetedet.

Úgy tettem. S miközben a kakas harmadszori kukorékolása végigtekergőzött a Víziváros háztetői felett, éreztem, hogy elnyelek valamit, mint amikor nagy szélben küzd az ember, mely vad hullámokban tolul a torkába.

…Sokáig álltam ugyanazon a helyen, lélegzetemet visszafojtva. A virágzó olajfa felfedezett, s hosszú, sárga lombú karjait körülöttem meg-meglóbálta, olyan mozdulatokkal, mint áldozatát bűvölő polip. Szívemben, agyamban különös, sosem érzett bizsergés támadt; gyorsan növekvő tavaszi virág érezhet ilyesmit zápor után. A Kassiopeia felderengett az ég alján, s az aquincumi partok felől fájdalmas dudaszó harsant. Aquincum, szerelem, kétezer év… Hallják-e a dudát, a vonuló hajó szavát azok, négy méterre a föld alatt? Élni kell, élni, átlépni a sírokat, ezret szeretni egy helyett, ha az az egy…

– Eheu – sóhajtottam el magam önkéntelenül, mert jázig nyílnál fájdalmasabban ütött szíven: nem tudom, hol van. S megkettőződött szerelemmel vágtam neki éjnek évadján a sötét városnak, hogy ha kell, Plutó birodalmába is leszálljak érte, és ha hamarabb nem lehet, kétezer év múlva – megtaláljam!