Valse posthumeGyöngyházy Kálmán, a harmincas évek aranyifja, 1946 őszén hadifogságból vergődött vissza Budapestre. Szakálla akkora volt, hogy fennakadt benne a száraz levél, oldalán ütött-kopott katonazsák. Ismerőseit hiába kereste: mintha neszét vették volna közeledtének, jó előre ismeretlen helyre költöztek – vagy valóban mind meghaltak volna? A házakból – melyeknek fedele alatt valaha aludt, vacsorázott vagy szerelmeskedett – olyanformán tűntek el, mint a szőlővesszők, melyeket ősszel földdel takar be a vincellér; némely szobának pedig, melyekben valaha boldog perceket élt meg, úgy kellett rekonstruálnia körvonalait jó tíz méter magasban, ormótlan romladék felett. Gy. K. hol égre emelt tekintettel, hol szegett fővel ődöngött hajdani örömei és bánatai színterén. Miután sikerült egy ismeretlen kegyes öregasszonynál szállást találnia, alkonyattájt Budának vette útját. Hívta, csalogatta a lemenő nap hátsó, röntgenező sugaraiban meredező romok fantasztikuma. Sötétedéskor Budavár keleti oldalán találta magát. Végeérhetetlen, foghíjas lépcsőn kaptatott, arcába nedvesen zuhanó leveleket vagdosott a csípős zugligeti szél; katonaköpenye gallérját védekezőleg felhajtotta. Bárhová tekintett, romba dőlt villák, gizgazos kertek, összeomlott pergolák, meredező hadigéproncsok vicsorogtak reá – mintha nem is a háború, de valami iszonyú geológiai katasztrófa düledékei közé keveredett volna, s ezek a tárgyak talán a föld középpontjából lökődtek volna ki valami tűzhányó oldalára… Hogy egyet szusszanjon, megállt az első útkereszteződésnél, szemét behunyta, s a hátát a szél ellen egy repkénnyel benőtt kőfalnak támasztotta. Az őszi kertek illata olyan emlékeztető erővel támadt reá, mint valami rég ismert, fájdalmas melódia. … Tíz esztendeje ugyanezen a lépcsőn, ugyanilyen őszben, testüket ugyanettől a vékony széltől óva, egymásba kapaszkodva kaptattak Cecíliával, s az első csókért való küzdelem hevében a törékeny leánytestet ugyanehhez a repkényes kőfalhoz szorította. De Cecília ajka jéghideg volt, s lehelete akár egy hatesztendős, influenzás óvodistáé is lehetett volna. Ámbár húszéves elmúlt, ahhoz a klastromi leánytípushoz tartozott, akinek érintetlensége egyértelmű valami tisztátalan serdületlenséggel; olyan virágocska volt, akit ha le is szakít, hamarosan ki is dob gomblikából a legtöbb férfiember. Hirtelen felolvadása és szerelemigénye Gyöngyházyban ellobbantotta a szenvedélyt, s legszívesebben azonnal faképnél hagyta volna. De már késő volt, nem tudott visszakozni. – Szeretsz? – kérdezte szinte sipítva, égre emelt savószín szemével Cecília, s ajkát új csókra kínálta. Ujjai rémült ragaszkodással görbültek a vállára, s megültek ott sokáig, mint a kéményseprő hideg vaskanala… – Csókolj meg – vonta magához meghátrált támadóját. – Melegíts meg! Irtózatosan szeretlek, meg szeretnék halni veled! – S Gyöngyházy egyre félszegebben védekezett. A kis követelődző test ott vonaglott az oldalán, s a magány, a környék elhagyottsága is egyre gonoszabb lehetőséget csillantott meg vadászképzeletében. Végül is csak azért vonszolta egy sötét kert zugába Cecíliát, hogy ne menjen éppen üres tarisznyával haza… De aztán hallani se akart többé róla. Leveleit felbontatlanul küldte vissza, s messze kerülte az utcán. Ha a leány valahol mégis eléje toppant, s érzelgős szeméből tengersok fájdalmat és vádat lövellt feléje, alig tudta elfojtani dührohamát. Legszívesebben jól megverte volna!
– zakatolt benne a kollégiumi lánycsúfoló versike, s csak lustaságán múlt, hogy nem küldte el neki, nyitott borítékban. Telt-múlt az idő, más városba került – de még ott is, több száz kilométerre a fővárostól, utol-utolérte álmaiban Cecília. S egy téli délelőtt, amikor maródi állapotban nyomta vackát egy sötét boltíves szobában, a következő tartalmú aranyszegélyes levelet hozta a posta: „Egyetlenem! (kétszer aláhúzva) Bármely pillanatban meghalhatok. (Te is!) Nem tudnék megnyugodni sírom ölén, ha nem kiáltanám még egyszer, utoljára feléd: mindig csak téged szerettelek! Bár tudnám, hogy legalább a másvilágon megértőbb leszel irányomban! Élj boldogul, s néha jusson eszedbe szegény szerencsétlen Cecíliád!” És Gyöngyházyt telitalálatként érte ez a levél: egyedül vacogott a boltíves, dohos albérleti szobában, csontjai nyilalltak, odakint a jeges Nemere táncoltatta a porhavat, s a meg-megreccsenő bútorok jelezték, hogy Cecília ott tesz-vesz körülötte a hideg szobában. Magára kapdosta tehát a ruháit, s azon betegen kirohant a városba, hogy egy kávéház vágni való füstjébe rejtse magát Cecília emléke elől… Aztán nemsokára úgy felfordult a világ, hogy tíz Cecília is kevés lett volna lelkiismerete birizgálására. Sokkal nagyobb dolgokról volt immár szó, az egyéni sorsok emlékestül úgy hánytorogtak a megsemmisülés viharában, mint piaci szemét a hirtelen támadt forgószélben. Aztán a frontszolgálat s a hadifogság éveiben talán kétszer se gondolt Cecíliára. Lelke megkérgesedett, vonásai szinte a gonoszságig keményekké váltak. Egy elhullt galambra nagyobb megilletődéssel nézett volna, mint a halott Cecíliára… A kőfal repkényének zörgése furcsa szavakká köpülődött a fülében: – Szeretsz? – Hallotta a remegő zörejt. – Csókolj meg, melegíts meg! Ma megtudnék halni veled! – A te csókod békacsók – mordult a visszhang hősünk lelkében, s mint sivító golyó elől, ugrott el a táltos kőfaltól. Vajon miért éppen ez átkozott kőfal tövében szállta meg annak az estének hangulata? Tán az emlékek földrajzi képletekhez igazodnak, s innen van, hogy bizonyos helyzetben nem védekezhetünk ellenük? S egyáltalában: kísértethangot hallott-e, vagy csak képzelete játszik vele? Akárhogy is – határozta el hirtelen, mint akinek e földi létben már semmi vesztenivalója –, még ma este végére jár a dolognak: a föld fenekéből is előkeríti Cecíliát, s kényszeríteni fogja, hagyja abba ezt az évtizedes kísértetesdit! Utóvégre ő már minden vétkét levezekelte – egyetlen pillantás az ápolatlan Krisztus-szakállra, s a legádázabb múltbeli ellenfele is megbocsát… Megállt, s visszanézett a városra. Az alkonyat párája jótékonyan kendőzte a Duna egykori királynéjának elrútított tetemét. A belenyugvást és soha fel nem támadást példázó szétmállott házakkal szemben azonban imitt-amott délceg tornyok és friss ívű hidak hirdették a feltámadás és tovább élés parancsát, s az őslénycsontvázként meredező, leszakadt s kiégett tetőszerkezetek közül hellyel-közzel kivirított egy-egy frissen tatarozott házfedél mesterkézre valló mértani idoma. A túlsó város folyamatos gépzakatolást küldött ide a halál és dermedtség birodalmába. És Gyöngyházy most, e panoráma előtt, tudatosította először méltó megilletődéssel, hogy itthon van, s hogy a szerencsétlen város, úgy látszik, mégis-mégis előbúvik a romok alól, és új életre kél, mint Jairus leánya. – Csak a régi szép asszonyokat lehetne felhajkurászni benne! – sóhajtotta el magát – velük talán újra lehetne kezdeni az életet! Vajon élnek-e még egyáltalán a patyolattestű leányzók, kikre szagosmise után lesett, akikkel bált nyitott, zsúrokon jelent meg, s akiket végül csónakházakban kényszerítettek, vagy kényszenített ő szerelemre, vagy „átutazó” szobák hangulatlámpái alatt… És mi sors várt azokra, akik álhatatosak maradtak leányfogadalmaikhoz, hogy majdnem szűzen álljanak a „legméltóbb férfival” az oltár elé…? Ez a sok ráncos, nyirkos falevél vajon nem azok hiába őrzött ártatlanságát, a pótolhatatlan veszteséget példázza, amint céltalanul és értéktelenül ide-oda lődörög a szélben… – Jaj nekem! – kapta el róluk a tekintetét – alkalmasint Cecília ártatlanságának virága is itt hánytorog töpörödött rozsdásbarna juharlevelecske képében, s szívemet keresi, hogy rátapadjon! – Azzal gondosan kikerülte az útjába sodort néhány száraz falevelet. A ház, melynek kapujáig kísérte volt azon az estén Cecíliát, itt keresendő valahol a közelben, mindjárt a Linzi-lépcső felett. Hosszú, toronyszerűen karcsú, vadonatúj bérház volt, földszintjén fodrászműhely és fűszeres. Tompán világított kapualjából, mint egy életforma hivalkodó jellegzetessége, a mindennap felmosott szivárványszínű, rózsaszín erezetes linóleumszőnyeg és faburkolat, előkelő konyhák gőzei, jó polgári lakások molyirtó- és levendulaszagai csapták meg a járókelőt. Kérdés, túlélte-e egy ilyen törékeny cukorpalotácska a tomboló tűzhányó apokaliptikus földlökéseit? Nemsokára ott állt a keresett ház előtt. Egyik oldalán pincétől padlásig minden ablaka világított – a másikon viszont sötét, halálos tekintetű szemüregek bámultak vissza rá, kulisszaszerűen imbolygó, meghasogatott romfalakból. A földszinten vadonatúj cégér hirdette, hogy a fűszeres túlélte az ítéletidőt; a borbély egykori rezidenciáját azonban csupán néhány szál kusza szegesdrót, öt-hat sor egymásra dobált tégla választotta el a külvilágtól, s odabent a huzatos, félhomályos helyiségben kerge táncot járt egy hatalmas kátránypapírgubanc. A kapualjban megnyúzott falak, kicsorbult lépcsőfokok, petróleumlámpa. Tégláról téglára lépdelve, mint hajdan Mátyás király gonosz kamarása az aranytányérokon, megközelítette a lakók névtábláját. De tekintete hiába repdesett fel s alá a hézagos névmutatón: Cecília családja nevét nem találta. Már-már sarkon fordult, amikor szeme megakadt egy néven, mely valahonnan a messzeségből olyanformán pislákolt felé, mint ködből a gázlámpa. Egyetlen báli éj Budán, egyetlen csók a függöny mögött, egyetlen csók, mely a szíve gyökeréig megrázkódtatta. Februári éjszaka volt, Buda a farsangot búcsúztatta. Rozoga szürke taxik és elegánsan suhanó magánautók velencei dózsékat és paprikajancsikat, apacsleányokat és matrózokat szállítottak a kivilágított szállodaportálok és klubhelyiségek felé, s ő a félméteres, elseperhetetlenül szakadó hóban gyalogosan kapdosta lakkcipőjét, kölcsönkért szmokingja mellényzsebében egyetlen ötpengős. Bohém kedvű diák volt, aki olykor az éhezést is élvezi, s ha pénze van, nem sajnálja virágcsokor vagy Stühmer-dobozka alakjában kidobni az ablakon… A tarka papírszalagokkal át- meg átszőtt, virágfüzéres csillárok alatt hömpölygő, álarcos tömegből egyszer csak kiválik egy csodálatosan fehér, szobrokon sem látott szépségű női hát: a legmerészebb décolletage nemcsak ezen, de tán az összes budai álarcosbálon! Karjai teltek és puhán izmosak, mintha úszással vagy evezéssel erősítette volna. A hibátlan vonalú nyak fölött asszonyosan kicsi kontyba csavart, gesztenyebarna, imitt-amott vöröses árnyalatú haj, s a tojásdad, kissé szűk homlokú arcon apró, remekbe készült, csipkés ereszű álorca, mely alól ritkásan nőtt, s kissé rendetlen sorú fogak villognak frakkos táncosára. De mintha a titokzatos szemek suttyomban, a lovag vállai fölött cikázva, minduntalan őt keresnék, az ő szemében veretnék vissza aranyos sugarukat!… Gondolt egyet, s cigarettáját bőszen elnyomva, utat tört a patyolathátú tünemény felé, s közvetlen közelébe érve meghajtotta magát. S a következő pillanatban a gömbölyű karok már vállán és mellén pihentek, s egymás tekintetét és hajlandóságát fürkészve, rábízták magukat az angolkeringő ütemére. – Csak ennyit akartam elérni – suttogta a fülébe. – Kölyök – mondta a kétértelmű mosolyra fakadt száj, s Gyöngyházy a becézésnek minősíthető becsmérléstől felbátorodva folytatta: – Meghalok, ha nem tudom meg, hol lakik, hogy hívják s miféle illatot használ?… Nem bírnám elviselni, hogy most, mihelyt lekérik, örökre elváljunk. Én a maga színeiben óhajtok ezentúl részt venni az élet tornaviadalában! – Hazug kis pofa – nevetgélt a hölgy, s fejét hátra-hátravetette az angolkeringő hullámaiban –, de meg kell adni, jó svádája van! Festő? – Zongoraművész – hazudta Gyöngyházy, s hagyta, hogy a nő szeme az álarc alól fürkészőn méricskélje bal kezének hosszú, finom csontú ujjait. – Jó keze van – állapította meg –, ki a kedvenc muzsikusa? – Chopin – vágta rá. – Majd egyszer eljátszom magának a Poszthumuszkeringőt! – szorította meg a kezét, s jelentőségteljesen hunyorított hozzá. – Hogyhogy? – lepődött meg Gyöngyházy. – Hát maga is?… – S kezdte bánni hazugságát. Mi lesz, ha kiderül, hogy egyetlen „érett” zongoradarabja a „Kicsi kutya tarka”, az is egy ujjal, meg a „Lóinduló”… E pillanatban hatalmas árnyék dűlt reájuk, s egy tagbaszakadt, pisztolyos övű cowboy valósággal elragadta tőle a selyemálarcos tüneményt. Éjfélig már alig egy-két táncszámot játszott a zenekar. A csodálatos nő eltűnt a melléktermek labirintusában, s Gyöngyházy magára hagyva vagy közömbös ismerősökkel csellengett a büfében. Egy óra tájban, amint éppen gyanútlanul szürcsölgeti feketéjét, valaki hátulról befogja a szemét. A tenyér illata, puha melegsége azonnal elárulta, ki ereszkedett le hozzá. – Hölgyválasz – mosolygott rá a világ legszebb nője, mert most már álarc nélkül, igazán annak látszott. Mandulavágású szemében dévaj lángocskák, finom ívelésű orrának cimpája a kaland izgalmában meg-megremeg. Beálltak a táncosok közé, homályos sarkokban imbolyogtak, s miközben Velencéről és Párizsról beszélgettek, testük egyre mohóbban kereste a másikat, s egyszer csak ott találták magukat az ódon terem egyik mély ablakfülkéjében, vörösbrokát függöny mögött. A táncban megizzadt test s a finom italokat ízlelt száj valami mesebeli déltengeri illatpárlatot bocsátott hősünk felé, mely végképpen elbódította. – Ki maga? – kérdezte esengve, miután a fehér karú ölelésből kifejtette magát, s férfi létére menekülésre fogta. – Ilyen vakmerőség! Inkább szökjünk meg, menjünk el valahova! – Csacsi! – viháncolt a szép boszorkány. – Eddig volt, s ne tovább! – s úgy tett, mintha máris ott akarná hagyni, tán örökre. – Ne gyötörjön – könyörgött Gyöngyházy. – Legalább a nevét mondja meg, hogy legyen hol ácsorognom éjszaka! Őrjítő volna magát elveszíteni… S akkor, mielőtt asztaltársaságához visszalopakodott volna, a szép ismeretlen velencei reinkarnáció, megmondta a nevét. Azt a nevet, amely most a romház homályos kapualjában az emlékezés ködeiből lila lámpásként világított a szemébe. Csak állt, állt a fényforrással szemközt, s azon tűnődött – a jóvátehetetlenen –, hogy miért is kellett J. Juditot tizenkét hosszú évre elveszítenie? Mert hiába volt minden levelezés, sürgöny, virág – az egyetlen éjszaka tündére soha nem adott többé életjelt. Mintha még akkor, hazamenet, a tél örökre elnyelte volna. De talán még nem késő – reménykedett most a kapu alatt –, a hóhér idő tán meghagyott valamit neki a világ legszebb asszonyából!… Nekilendült a negyedik emeletnek. Loholásában – a lépcsőket hármasával vette – alig torpantotta meg az udvar kőfala tövében pislákoló, törött üvegbura alá szorított mécsláng, mely egy hevenyészett sírdomb s valami fejfa körvonalaira világított – amilyen sírt úton-útfélen láthatott az ember a háborúdúlta nekropolis-Budán. – Valaki itt lelte halálát az ostrom idején – intézte el a látványt, s mint vállalkozása sötét előjelére, vicsorgott reá. Csak a harmadik emeleten támadt némi kétsége: nem lett volna jobb, éppen a siker érdekében, visszafordulnia s az ismeretlen halott felett elmorzsolni egy rövid imát?… Torkát megköszörülte, szakállát végigsimította s becsengetett. A nő arcán szigorú megütközés és ijedelem: tán a lélegzete is elállt, amikor a lesőablakon kipillantva a szakállas, köpenyeges koldus alakját megpillantotta. – Kit keres? – kérdezte szinte hangtalan ajakremegéssel. – Már meg is találtam – válaszolta Gyöngyházy, s igyekezett minél bizalomgerjesztőbb mosolyt csalni szakállas ábrázatára. – Nem tévesztette el az ajtószámot? – kérdezte a nő, s keze már-már arra mozdult, hogy a lesőablakot könyörtelenül becsukja a titokzatos idegen orra előtt. – Várjon – kapaszkodott az ablakkeretbe a jövevény ujja –, legyen könyörületes! Maga régi adósom: réges-régen, talán ezer éve, azt ígérte, hogy eljátssza nekem a Poszthumusz-keringőt! Erőltesse csak egy kicsit az emlékezetét! – Úristen! – tört fel döbbent sóhajban Juditból a meglepetés, s az ajtót azonnal kinyitotta. – Ne haragudjék, azt hittem, valami kéregető… Gyöngyházy körülnézett a szűk, hosszú előszobában. – Azonnal beljebb engedem – hallotta belülről –, csak egy kis rendet csinálok! Feje felett két hatalmas szarvasagancs meredezett, fekete betűs címkékkel a száraz koponyákon: „Palotailva, 1905”, „Ratosnya, 1907”. A fogason női kabátok és két esernyő, a falon vadászatról megtérő társaságokat ábrázoló fotográfiák: szétvetett lábukkal előrefektetett vaddisznók a hóban, körülöttük botos hajtók és puskás, bőrbekecses vadászok, diadalmas, pimasz kutyák… Alig egy percig ájtatoskodott a régi dicsőséget álmodó képek előtt, máris nyílt a belső szoba ajtaja, és Judit frissen púderezve, rúzsos ajakkal, virágos pongyolában jött érte, hogy beljebb invitálja. Zsúfolt, több garnitúra, tán több lakás bútorzatának maradványaival berendezett mély, alkóvos szoba. Az alkóvban, szőnyeggel takart dobogón, hatalmas, fekete hangversenyzongora; hátán kották halmazával. Az egyetlen fekvőhely felett vitorlás hajót ábrázoló pergamenburájú lámpa, vele szemben terebélyes könyvszekrény, egyik felében öreg bőrkötésű s fekete huzatú, másik felében tarkabarka fedelű modern könyvek… – Mi szél fújta magát ide? – fordult a ház úrnője mosolyogva a látogatóhoz, a mosolygó arc mögött észrevehető furcsálással és riadtsággal. Vendégét hellyel kínálta, ő maga egy szekrénykéből italt és poharakat vett elő. – Honnan jön? Gy. K. cigarettára gyújtott, s egy-egy szippantás közben, amúgy dióhéjban, előadta viszontagságai történetét. Attól azonban, hogy idevetődése körülményeit már most, az elején bevallja, hibátlan kalandorösztöne visszatartotta, sőt, igyekezett olyan színt adni látogatásának, mintha már fogolytáborból való szabadulása pillanatában elhatározta volna, hogy elsőnek Juditot keresi fel. Beszélt, beszélt, és talpraesettségétől, szavai visszhangjától egyre jobban megittasult, s már oly fölényes volt, hogy közben szerét ejtette suttyomban a régi Juditnak a mostanival való szakértői összehasonlításának. Idomai a régiek – állapította meg –, csak a nyakán sejthető egykét időszántotta barázda, s egykor dús, sötétbarna haját is megcsípte imitt-amott a hóharmat; fogai elefántcsont fénye is, bizony a múlté, kezei kissé megzömökültek, dereka sem a régi nádszál – viszont a virágos pongyola alatt életteljesen duzzadoznak hatalmas keblei… Mi történhetett a férfiakkal, lovagjaival – tűnődött –, hogy ezt az estét ennyire szabadon hagyták…? S egyáltalán, hogy maradt pártában ez a csodálatos teremtés, a bálkirálynő, akit ő már akkor éjszaka, habozás nélkül oltárhoz vezetett volna… – Mondja, kedves hogy is hívják csak? Akkoriban is volt magának szakálla? – kérdezte Judit, miközben a kávét régi, magas csészécskékbe töltötte. – Ne haragudjék, de sehogy se tudom felidézni akkori arcát. Csak arra a Chopin-dologra emlékszem… – s még valamire. Gyöngyházyt egy pillanat alatt végigfutotta a régi tűz. Ott kívánta volna folytatni, ahol – a függöny mögött – abbahagyták. – Hát emlékszik? – kérdezte, s bús vágytól perzselő szemével ugyanezt a vágyat akarta felkelteni Judit szemében. Ez azonban úgy tett, mintha feketéje kavargatására összpontosítaná minden figyelmét. – Hát azért jöttem – lendült támadásba a vendég –, azért az emlékért! Ha tudná, hányszor jutott maga eszembe a fogság ínséges éjszakáin! És senki más! Mintha minden volt szerelmem a maga vonalaiban futott volna össze, mintha azóta se csókoltam volni senki mást! Mert minden nőben magát kerestem hosszú éveken át, annak a csóknak ízét hajkurásztam, s ha szemem behunyva szerelmet vallottam valakinek – nem is volt hazugság, mert magának vallottam! Érti ezt, Judit? Judit szeme egy pillanatra fürkészőn meredt a szakállasra. Valóban, a Krisztus-arcból őrült szerelem tüze lövellt felé – s minden kételyét eloszlatta. – Hogyan lehetséges, hogy azóta se találkoztunk? – kérdezte Gyöngyházy a számonkérés fejet öklöző dühével – hová nyelte el magát az az éjszaka? – Másnap délben indultam Bécsbe. Ott végeztem a zongoraszakot… Gyöngyházy a homlokához, majd a szívéhez kapott: – Szóval ennek köszönhetem…? Minden csak a búcsúzkodás pazarló hangulatának tulajdonítható…? – Úgy van. A maga csókjával búcsúztam Budapesttől… De szakálla nem volt, mert ha lett volna, szóba se álltam volna magával… Gy. K. boldogságában felhajtott egy pohárka cseresznyepálinkát, és császári pózban terpeszkedett el a karosszékben, bajszát kétfelé sodorta. Most már érezte, tudta, hogy nyeregben van, s ember legyen, aki kiheppenti. De nem akart s nem mert ajtóstul rohanni a házba. – Azt a Chopint, könyörgök!… Hadd érezzem, hogy gyarló ember létünkre megtépázva, összezúzva is diadalmaskodunk az Időn!… És Judit megbűvölve engedelmeskedett: egy kicsi lámpa fényében, mely fél arcát szellemi ragyogásba vonta, lapozni kezdett a rojtos szélű kottában. Gyöngyházy fejét tenyerébe hajtotta, szemét behunyta. A szobát csakhamar bársonyos hangok töltötték be, s bűvös varázslat kezdődött az idővel, akkordokként nagyokat ugorva, télben, tavaszban gázolva, őszi réteken bolyongva szállt vissza ifjúságába, abba a korba, amikor még minden előtte állt, s Judit az ismeretlenségből integetett felé, mint a legtökéletesebb elérhetetlenség és megfoghatatlanság, mint a Cél maga, mely azért örök, mert elérhetetlen. S egyszer csak éreznie kellett, hogy meleg könnyek gurulnak végig az arcán… Pedig végtelen boldog volt. Ölébe vette és lágyan ringatni kezdte a beteljesült álom. Judit, miután a kottát s a zongora fedelét becsukta s félfordulattal eltávolodott a zongorától, egy zokogó szakállas férfit talált a szobájában. Felugrott a magas székről, elébe térdelt, s forró tenyerét a homlokára tapasztotta. – Mennyit szenvedhetett! Szegény, szegény, drága ember!… Gyöngyházy, mintha megütötték volna, összerázkódott, s könnyei közt mosolyogva igyekezett Juditot megnyugtatni elérzékenyedésének természete felől. – Ne értsen félre – szipogta –, ez a boldogságtól van! Odakünn sohase sírtam, három év alatt egy könnycsepp sem sok, annyi se hullt ki a szememből. Nem olyan fiú vagyok én. De most, az Isten tudja, mi ütött szíven – mentegetőzött, s rongyos hadifogoly-zsebkendőjét a szemére szorította. Judit megragadta a kezét, s odavezette lüktető szívéhez, a keble alá – ó, Istenem, micsoda éjszakákból maradhatott ez a protomártír-szakáll! Ebben a szőrrengetegben minden, minden benne van! – s azzal beletúrt Gyöngyházy tekintélyes szakállába. – Ohohohó! – brummogta a vándor, s protomártír szakállát eszeveszett mohósággal fúrta bele Judit kebelébe. S mint a hetedhétországon át hajszolt, eltikkadt vadállat a forrás előtt, úgy rogyott le a női testhez, s habzsolni kezdte fuldokolva. – Lehetséges volna, hogy valóban tizenhárom éve készülődik ez a pillanat – ért rá tűnődni eközben –, s hogy minden szenvedést és nélkülözést csak azért vetett ki rá a végzet, hogy ezzel az éjszakával adjon kárpótlást és beteljesülést? Önkívületes boldogságában hajlandó volt Judit ajándékában férfiútja végső célját látni, életművén a koronát… – Csak meg ne haljak ma! – sóhajtotta, amikor a Judit feje már a mellén pihent, s cigarettafüstből bámészkodott az alighogy elviharzott mámor tűzijátéka után. – Csacsi – nyugtatta meg Judit apró, hegyes csókok kíséretében. – Most kezd csak élni igazán! De többet ne lássam ezt a fertelmes szőrzetet. Holnapra levágatja, nemdebár? – Nem merem – vallotta meg Gyöngyházy. – Félek, elszáll a varázs. Hátha mindent ennek köszönhetek? Babonássá tett a sok szenvedés. Ha még egy telet künt kell lehúznom, talán az Istent is megtalálom. – Hogy mondhat ilyent? Háládatlan! az Isten még több szenvedést mér majd magára! Reád! – Tudom. Most majd éretted fogok szenvedni! – rogyott ismét Judit elé, s úgy könyörgött, hogy adjon még egyszer innia abból a forrásból. Judit azonban csak figyelmeztetőleg az ingaórára mutatott, s erősen csóválta a fejét. – Az idővel fenyegetsz? – hetvenkedett Gyöngyházy. – Elfelejted, vagy tudomást sem kegyeskedsz venni arról, hogy számomra meghalt az idő? Tizenhárom esztendeig éltem a várakozás időtlenségében… Talán vársz valakit? – Ne faggass! A tied vagyok, de most menned kell. Azt akarom, hogy éjfél előtt eltűnj innen! Így kívánja a házirend. Holnap várlak – de a szakálladat hagyd a borbélynál. A bajszodat, üsse kő, meghagyhatod… Gyöngyházy feltápászkodott, s a maradék cseresznyepálinkát felhörpintve, egy-két katonás mozdulattal rendbe szedte ruházatát. Az előszobában Judit tüzetes magyarázatba fogott a házból való kijutást illetőleg – neki azonban újabb csókon járt az esze. Egy kézcsók, egy tréfás búcsúsimogatás a szakállán – s az ajtó becsapódott mögötte. Súlyos csizmája szabályos ütemben kezdte döngetni a gyéren fehérlő betongrádicsot. A lépcsőházban majdnem koromsötét uralkodott, s az üvegtelen ablakokon bőgve járt ki s be a szél. A lépcsőn láthatatlan falevelek zörögtek, lenn a Vízivárosban egy eltévedt kutya ordítozott. Egy emeletnyit haladhatott, amikor feje felett elaludt az előszoba villanya: olyan sötét lett, hogy az orráig se láthatott. Megtorpant, kezével megkereste a falat, s megkockáztatott egy-két lépést lefelé. Talán a sötéttől, talán a nyirkos fal érintésétől, megnevezhetetlen szorongás fogta el, mely, ahogy fokról fokra botorkált, egyre jobban ropogtatta a mellkasát. Ismét megállt, s kotorászni kezdett a gyufája után. – Úgy látszik, ottfelejtettem zálogban – állapította meg, s tovább tapogatta a falat, mint a vak. S a fal, ahogy lejjebb s lejjebb ért, egyre hidegebben s nyirkosabban tapadt a tenyeréhez. Mintha nyálkás penészgombával volna tele! Mindenféle repedés, rozsdás szeg és éles csorbaság fenyegette tenyere, ujjai épségét. Behunyt szemmel, merőben tapintására hagyatkozva botorkált, csoszogott lefelé. Talán a második emeleti fordulónál tartott, amikor a szemét egy lélegzetvételnyire kinyitva, az üvegtelen ablakon át apró fényt pillantott meg a mélyben… Mintha sűrű ködben imbolyogna egy viharlámpás… Nekibuzdulva vágott neki ismét a sötét lépcsőháznak; szeme mélyén tovább imbolygott a fény, lépteit, mondhatni, az vezette, mint a betlehemi pásztorokat ama csillag. De alig tett meg egy fél emeletnyit, a pislákoló fény hirtelen zöldes lobot vetett, hogy szinte belevakult, s mire újra nyitott szemmel nézett felé, egy hosszú, kékesfehér alakot lát, amint integetve és hajladozva közeledik lábujjhegyen felé. A látványtól furcsa üresség támadt a szívében; lélegzeni is elfelejtett. S hirtelen eszébe jutott az árva sír, melyet felfelé loholtában nem méltatott különösebb figyelemre. Rosszat sejtve, közelgő veszedelemtől borzadozva megfordult, s a koromsötétben vak ugrásokkal rohant felfelé: Judittól szállást kér ma éjszakára! De hirtelen akkora szélrohammal találta magát szemben, hogy majdnem hanyatt vágódott; a lépcsőházban irtózatos csengés-bongás támadt, haszontalanul lóginyászó betonvasak kolompolva verődtek össze, ajtók, ablakok, melyeken másfél esztendeje lélek se közlekedett, ki- s becsapódtak a vad szélveréstől. S ott, ahonnan az imént a fényforrást megpillantotta, az ablak s a falkönyök zugából kilép s útját állja az a fehér, imbolygó alak, két kezét előrenyújtva, lunatikus-vakon tör előre a szélben, éppen feléje. Hová, merre meneküljön? Ki nem ugorhatik az ablakon – a feljáratot pedig iszonyú szél őrzi, s benne a pókhálóból, ökörnyálból, salétromból és szemfedőből összeverődött jelenés, melyet, hogy félrelökhesse, meg kellene érintenie. Szegett fővel, kezét előrenyújtva, mint a bokszoló, rontott neki ellenfelének. De íme, az szétválik, és gomolyogva eloszlik támadója előtt, hogy a következő pillanatban ismét eggyé váljék önnön foszladozó részeivel, s szembetámadva szorítsa sarokba áldozatát! Gyöngyházy reszketve vetette meg hátát a második és harmadik emelet közti sarokban, s összefont karral várta, mint a halálraítélt a sortüzet, hogy mit akar vele ez a földöntúli lény. – Cecília – mondta nyöszörögve, s a szívéhez kapott. – Csókolj meg – tárta ki keblét a jelenés, majd ráfolyt, mint a polip, s irtózatos szerelemmel kereste a száját. – Tizenöt évig vártam reád állhatatosan és epekedőn – lehelte az arcába –, de te nem jöttél értem! Azóta se voltam soha senkié! De most az enyém leszel, hozzám jössz ma éjszakára, már legfőbb ideje, hogy megmutassam a kilenc hímes párnát, melyeket nászunkra készítettem! S értek én is a szerelemhez, ne félj! Álmomban tanultam – mert minden éjjel azt, azt az egyet álmodom! Hát gyere, siess, tépázz meg, zúzzál össze szerelmeddel! Gyöngyházy utolsó kísérletképpen elrúgta magát a faltól, s nagyot ordított: – Segítség! Segítsééég! – És már hallotta a saját hangját, s a felszabadulás reménységével tekingetett felfelé az előszoba irányába, ahonnan Judit megjelenését várta. S valóban, Judit egyszerre csak ott termett előtte, feléje hajolt s rázni, simogatni kezdte, anyásan szólongatta, becézte. – Mit álmodtál, kisfiam? Ébredj fel, nincs semmi baj! – s friss vizet erőszakolt ajkai közé. Gy. K. kinyitotta a szemét, de még sokáig nem tudta, hol is van voltaképpen. – Azt hittem, elvisz az ördög – mondta. – Ilyen borzalmasat életemben nem álmodtam! Szörnyű, hogy a világ legédesebb nőjének ágyában álmodik ilyesmit az ember!! De – s elgondolkozott – álmodtam-e csakugyan? Vagy, vagy… – s azon kezdett tűnődni, ne kérdezzen-e egyet-mást Cecíliáról. Utóvégre Judit, mint e ház lakója, mindent tudhat róla. De jobbnak látta egyelőre hallgatni, mint a sír – mint az a sír odalent az udvarban. A meleg asszonytest azonban biztonságérzettel töltötte el, s végül nekibátorodva kérdezte meg: – Ki nyugszik abban a sírban? Judit meghökkenve kérdezett vissza a szemével. – Az udvarban láttam egy sírt – magyarázta –, örökmécses világít rajta. Azt kérdeztem, ki nyugszik abban? – Egy szegény kis barátnőm – merengett el Judit. Skultéty Cecília. – Értem – állapította meg Gyöngyházy az összefüggéseket, s elhallgatott. S mint aki önmagán végez tudományos kísérleteket, figyelte, mint veri ki a hideg verejték az egész testét – a pompás, meleg ágyban.
1947 |