Ibis, redibis…

A dörömbölés első álmomból riasztott fel. Rémülten kémleltem ki a függöny résén; abban az időben az ember nem tudhatta, miért zörgetik fel éjszaka.

Az ajtó előtt hórihorgas, ijesztő árnyék sötétlett. Görcsös bottal döngette a kopottas festésű, repedezett, öreg deszkát.

– Eresszetek be! Én vagyok, Bálint! Hé, eressz be!

Úgy látszik, észrevette a belső szöszmötölést, azért fogta követelőzésre a dolgot. Lelkemen-testemen édes meleg futott át; Bálint legkedvesebb s oly régóta elveszettnek hitt barátom! De aztán mindjárt jeges borzongás váltotta fel boldogságomat: hátha ismét csak álmodom! Hisz amióta semmi hírt nem adott magáról, s csak annyit tudtam, hogy ő is belekerült a háború tornádójába, hányszor nem álmodtam, hogy bekopog, ajtót nyitok, s egymás nyakába borulunk! Érthető, hogy most, amikor pedig fizikai jelenléte oly bizonyos volt, mint az, hogy élek – egy pillanatra mégis megdermesztett a kételkedés fagyos fuvallata.

Egy újabb vad dörömbölés azonban végre kiváltotta belőlem a cselekvés lendületét. Kirohantam az előszobába, s valósággal feltéptem a rozoga ajtót.

Bálint ott állt előttem teljes magasságában. Az előszobában már rég nem égett semmiféle fényforrás, tehát csak körvonalait láthattam, azonban ez is elégséges volt ahhoz, hogy hiánytalanul agnoszkáljam, s hogy örömöm eszeveszett lelkendezésbe csapjon át.

Egymás nyakába borultunk.

Csak amikor már bent volt a szobámban, mustrálhattam meg alaposabban, s hasonlíthattam össze azzal a Bálinttal, akit jó két esztendeje láttam utoljára. Arcát torzonborz, vörhenyesbe játszó körszakáll tette bujdosó honvéd dédapjához hasonlóvá, egykor csillogó, bársonyos fényű szeme kissé üveges és zavaros volt, mindig jól ápolt keze lilán dagadt, szennyes körmű és sebhelyes. Szedett-vedett ruhadarabok lógtak rajta, lábán pedig előkelően keskeny szabású, könnyű félcipői torz utódaként idomtalan német utászcsizma maradványai csúfkodtak.

– Honnan vergődhetett ide ez a szegény fiú? – kérdeztem magamban, miközben szalonnát, szilvaízet s elég ízletesre sikerült máléskenyeret rakosgattam eléje a kamrából.

Aztán – hogy lássa, mennyire vártam, mennyire foglalkoztatott a sorsa – elővettem egy noteszt, amelybe különösebb álmaimat szoktam jegyezgetni, s hangosan olvasni kezdtem, amint következik:

„1945. március 11. Bálint ismét megjelent álmomban, talán éppen halálát jelentette meg. Iszonyú álom! Sápadtan és hórihorgasan közeledett felém, s amikor közvetlen közelembe ért, meghajolt. Haja szemébe omlott, s néhány meleg vércsepp hullott róla a kezemre. Odakaptam a fejéhez: koponyája törött tojáshéjszerű zörejjel mozdult meg érintésemre, s ahogy a véres csontburok alá kémleltem, tisztán láthattam agya gyűrődéseit. Aztán kiegyenesedett, haját hátrasimította, s fájdalmas-rezignált mosollyal mondta: – Én már a túlsó oldalról szagolom a rothadó szegfűk s a purée de tomate illatát. – Felriadtam, gyertyát gyújtottam s kezem fejéről sokáig törülgettem az álmomban ráhullott meleg vércseppeket.”

– Hát igen – vigyorgott Bálint fanyarul –, nem jártál messze a valóságtól. Hajszálon múlt, hogy tán ugyanazon a napon, rútul fel nem kopik az állam. Sőt, ha utánagondolok, azt sem tartom kizártnak, hogy a legkritikusabb pillanatokban – bár azt se tudtam élsz-e, halsz-e, – többek közt feléd is nagyon erősen és nagyon reménytelenül küldözgettem sóhajtásaimat…

Eközben matracmaradványokból, díványpárnákból s amiből lehetett, vackot rögtönöztem magamnak, hogy ágyamat az éj vándorának adhassam át; ő azonban, mihelyt felfogta szándékomat, nyersen elkacagta magát, s egy-két felső ruhadarabját ledobálva, csizmáját, kapcáját a sarokba lökve, leheveredett a vacokra. – Szó sem lehet róla! – mondta. – Különben is reggel hatkor indulok tovább, a teherautó ott vár a New York előtt…

– Hogyhogy? Nem maradsz nálunk néhány napig? Ez őrület! – kapálóztam.

– Ne haragudj, édes öregem – magyarázkodott –, ezt az alkalmatosságot nem szalaszthatom el. Valami feketézők visznek, egyenesen Budapestre!

Egy nehéz sóhajtással beletörődtem a változhatatlanba. Fogsága s szabadulása részleteit azonban kiszedem belőle – határoztam el, s mindjárt kérdezősködni kezdtem. Eloltottam a lámpát.

– Március közepe tájt – fogott hozzá Bálint –, tán éppen a naplódban megörökített napon, őreink kurtán-furcsán ókirálysági katonáknak adtak át. Mindjárt indulnunk is kellett T. felé. Négyes sorokba álltunk, valami hatszázan, elöl az egészségesek, hátul a rogyadozók, a fagyottlábúak, a vérhasosak, s tizenkét géppisztolyos katona közt vánszorogni kezdtünk a bokáig érő locspocsban. Tavaszodott, de nem nekünk virradt fel ez a tavasz! Máskülönben akkoriban már-már megadtam magam sorsomnak. Már emlékeim is kezdtek lehulldogálni rólam, a szabadságvágyat kiölte belőlem az éhség, a didergés; ez is olyanformán halt ki rendre-rendre, mint a szerelemsóvárgás – csak kullogtam, mint tehetetlen ökör a vágóhíd felé. Még a nyiladozó természetet sem kívántam észrevenni magam körül; csak a latyakot bámultam monomániásan, el-elszórakoztattak az előttem caplatók nyomán keletkező különféle sáralakzatok. De egyszer csak, néhány kilométeres kutyagolás után, egy kaptató tetejéről, odalent a párás folyóvölgyben, megpillantottam szülővárosom tornyait! A gyárkémények vígan füstölögtek, a háztetők felett galambraj keringett, s jobbkézt kékesen dalmahodtak a repedezett sziklájú, vén Érchegyek. Mintha új vért ömlesztettek volna belém! Tagjaimat különös pezsgés járta át, mellem zihálni kezdett, s már úgy éreztem, minden cammogó lépésemmel valami határtalan boldogság felé közeledem, a rég elhagyott gyermekkori otthon Elíziúmába; a kutya elém szalad, odafent az emeleten kitárulnak az ablakok, s anyám-apám, testvéreim integetnek majd könnyes-boldogan, mint a Tékozló Fiúnak, a szolgáló pedig a lába közé kapott szoknyával aprít hátrafelé a majorságudvarba, hogy tiszteletemre a legkövérebb kappant mellyessze meg…

Alig titkolható lelkesedésemet Ferkő zászlós, egy kis fagyott lábú, vérhasos dunántúli tanárjelölt zavarta meg. Halálsápadtan, csontvázra aszottan, üveges tekintettel tocsogott mellettem, a lábfejére madzagolt ringy-rongy meglazulva csapdosta bokáját. Kezeit a megkoszosodott katonaköpeny bő ujjában összekulcsolva hordozta, mint valami bubát. Különös, nyöszörgő mondókája ismét ráterelte a figyelmemet. Egyelőre csak hallottam, de nem értettem…

– Ibis, redibis – dünnyögte vontatottan, tagolva, ahogy a vánszorgó lépések üteme megkövetelte – nunquam per Bella peribis. – Egy-egy szótagra egy-egy lépés esett; ezért hatott olyan nyöszörgőnek és vontatottnak a mondókája. S mihelyt a végére ért, kezdte elölről: I-bis, re-di-bis…

Megborzadtam. A régi történelemórán hallott s misztikusságával mélyen emlékezetembe vésődött mitológiai jóslat most hirtelen telitalálatszerűen csapott tudatomba. A mondhatnám agonizáló, végképp elcsigázott zászlós nyöszörgő hangja, függetlenül a forrásától, már valahonnan az idő méhéből hallatszott, valami barlangból, ahol háromlábú széken őrült tekintetű vajákosasszony kuporog, s kancsal kétértelműséggel vigyorog a kérdező király szemébe. De a bolond király nem fog gyanút, nagy bőszen elindul a csatába, mert a jóslásból csak a javára emlékezik: Elmész, visszajösz, soha háborúban el nem pusztulsz… Pedig a fonákjáról is értelmezhette volna, valahogy így: elmész, vissza sose jössz, háborúban elpusztulsz…

Fejem felütöttem, s a koszlott-foszlott, gombtalan honvédsipkák fölött szimatoló szarvas módján álmélkodtam a világba. Körülöttünk sárgászöld dombok, a rügyező fák alatt apró katonasírok, rajtuk egy-egy sisak, kereszt. Itt-ott összezúzott páncélosok alkatrészei, meredező ágyúcsövek, rozsdás hernyótalpak. Előttem-mögöttem társaim: géppisztolyok közt csetlő-botló, összetört lelkű emberek. A hellyel-közzel ki-kiütköző hatalmas fehér kövek bizonyítják, hogy ugyanazon az úton baktatunk, amelyen egykor Traján harcosai hajtották a dák foglyokat, amelyen aztán Aurelianus népe elvonult, ahol később tatárok és törökök rángatták a rabszíjra fűzött szerencsétleneket a pusztulásba… Ezzel szemben, néhány puskalövésnyire, ott sárgállanak a lemenő napban szülővárosom tornyai!

Ferkő már a szemét is behunyta; a menettől átvett és maradék tudatára kényszerített automatizmussal kullogott mellettem, miközben egyre sipítóbban, erőszakosabban darálta szörnyű igéit.

– Fogd be már a szád – dörmögtem feléje, mert én már a régi király derűlátó önhittségével voltam tele, s a jóslatból csak a javát tartottam számon, fenékig tejfel volt, hátulütőjével mit se törődtem. Csupa hit és reménység voltam, anteusi erők jártak át, hisz szülővárosom felé közeledtem; nagy boldogságomban elfeledtem, hogy szegény bajtársam drága Dunántúljától minden lépésével talán a Halál felé távolodik. Eszelősen vágtam bele idegtépő unisonójába:

– Te őrült, hagyd már abba! – A szerencsétlen összerázkódott, szemét kinyitotta, s bárgyún igyekezett tisztázni a földrajzi viszonyokat. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Hova visznek? Ez már Besszarábia?

– Fenét – nyugtattam meg –, most érünk T-ra. Én itt meglógok, vedd tudomásul. Nincs az az isten, aki engem innen tovább vigyen! Szedd össze magad, hátha te is…

– De a géppisztolyok! – aggályoskodott a zászlós.

Nem törődtem vele: – Az első ismerős pincelyukba beugrom; sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a falak is megnyílnak, s ha kell, magukba zárnak, az út megreped, s búvóhelyet ad, a fa odvát tárja ki… Te ezt nem érted, te dunántúli vagy!

Ferkőből nyüszítő fájdalom szakadt fel, szemét ismét behunyta, karomba kapaszkodott, s egy kőhajításnyi cammogás után újból rákezdte vajákos, önzsibbasztó mondókáját: I-bis, re-di-bis…

De a lidércnyomásos szavak, most, hogy az első házak már előttünk fehérlettek, végképp pozitív töltéssel gömbölyödtek felém. Rákapcsoltam én is, és diadalmas-hetykén dörögtem bajtársaim felé:

– Nunquam per Bella peribis!

S ettől kezdve, minél jobban dühösített, hogy a roncs zászlós nyilvánvalóan negatív értelmezéssel, a biztos megsemmisülés előérzetével, szinte önostorozó, perverz csökönyösséggel őrli-morzsolja a számomra menekvést, életet jelentő igéket, annál hetykébben és vigyoribb pofával szolgáltattam a prímet nyöszörgő, nyálas tercéhez. Ütemezni, vezényelni kezdtem – I-bis re-di-bis – hangom rikácsolva fel-felkapott, hogy szomszédjaim a toprongyos zarándokmenetben kezdtek nagyokat nézni, s félős volt, a mérges strázsák mindjárt oldalba vágnak.

Csak akkor hagytam abba, amikor egy sikátorszerűen szűk utcába értünk. Kétoldalt ajtók, ablakok nyiladoztak. Zokogó asszonyok dobáltak közénk almát, kenyeret, cigarettát. Az őrök nagyokat durrogtattak a levegőbe, káromkodtak, mint a jégeső; valahonnan, tán egy udvarból, féltégla repült közénk, majd egy seprűnyél.

– Ó, jaj – állapítottam meg –, más világ lett itt az én gyermekkorom óta.

A hepehupás utca a Templom tér előtt könyökszerűen megtört s elszűkült, mint egy középkori sikátor. Négyes sorokban haladván, a keskeny utcát teljesen megtöltöttük. Őreink legelöl és leghátul helyezkedtek el, s a birkanyájszerű menetet gyorsabb tempóra noszogatták. Egyszerre csak tekintetemet nagyon erősen, szinte mágnesesen magára vonta valami. Szuterénszerű üzlethelyiség ajtajában köpcös, kifestett, kanárisárga hajú nő állt, s szemét jelentősen, félreérthetetlen hívással rám kapcsolta. Feje felett, ordináré cégéren, nagy kalapos, lejárt divatú donnák mosolyogtak, alattuk hivalkodó betűkkel ez a felírás: Salon Ibi.

A nő már kézzel-lábbal jelzett, integetett. – Gyere be, te hülye – látszott mondani türelmetlen arcjátéka –, én megmentelek!

A zászlós halálba révedően, gondolom, teljesen magánkívül vánszorgott mellettem, s e pillanatban éppen a „nunquam”-nál tartott, mely számára a halált jelentette, számomra az életet. Az őrök valahol hátul hajkurászták társaimat, újabb adományrohamot hárítván el durrogtatásukkal. – Nunquam! – hördült fel bennem a legvadabb szabadulásvágy, s azzal fejemet veszett kutya módján leszegve, se jobbra, se balra nem tekintve, besuvadtam a kalaposbolt sötét bejáratán. Az ajtókilincs máris csattant mögöttem.

A félhomályból nyirkoszöld, eszelős szempár csillogott felém; egyébként a fehérnép testének többi része beolvadt a kalapok és tompok, madártollak és összevissza dobált divatlapok, szakadozott huzatú, tacskólábú fotelok, hervadt virágú tapéta hátterébe – a szeme azonban, a szeme állandóan rajtam volt, mint ahogy némely festményarc tekintete üldözi az embert.

– Ugye, boldog? – törleszkedett hozzám, s belevigyorgott a pofámba. – Ugye Ibinél jobb, mint a hadifogságban?

– Ajaj – sóhajtottam, némi rosszat gyanítva. De Ibi máris kisirült egy tapétaajtón, valakivel tanakodott, s nemsokára forró levessel állított elém. Azután megfogta a kezemet, s bevezetett egy kicsi kamarába, megállított egy hatalmas, múltszázadi ülőkád előtt, s finom, gyakorlott mozdulatokkal vetkőztetni kezdett. Egy szolgálóféle – akire ügyet se vetettem – nagy fazekakban forró vizet hozott, s hideggel elkeverve, a kádba löccsintette.

– Úgy, szívecském – gyönyörködött a műveletben háziasszonyom. – Most jól meglocsizlak, aztán majd kapsz egy klassz masszázst Ibitől, s utána meglátod, milyen fiú leszel! Addsza csak egy kicsit a bal tenyeredet! – Elkapta a csuklómat, tenyeremet kiterítette s belékémlelt. – Hű, be szerencsés fickó vagy! Bolondulnak érted a nők! – vihogott fel, s alaposan hátba vágott, hogy majdnem előrebuktam, be a kádba… Aztán erőtlenül engedtem át magam az ő hatalmasabb akaratának. Jó esztendeje, hogy nem ért hozzám női kéz; ezalatt anyám emléke legalább olyan sűrűn és elborító erővel látogatott, mint volt szerelmeimé, s olykor-olykor, a józanabb fogolyeszmélkedés pillanataiban úgy képzeltem, hogy az első nő, akivel majd összehoz a sors, valamilyen módon anyám és szeretőm lesz egy személyben. Hát most itt volt, de valami szörnyű ocsmány kiadásban…

(Bálint hirtelen elhallgatott, majd kis idő múlva megszólalt: – Hé, nem alszol? – Dehogy alszom – válaszoltam, pedig az igazat megvallva, az álom már nagyon kerülgetett. Olyanformán voltam, mint izgalmas történet olvasása közben, amikor az érdeklődés iszonyú harcot vív az egyre mohóbban támadó álommal.)

…Hagytam, hogy vaskos, dögönyöző asszonyi praclijával alaposan megmosson, megpaskolja, megdörzsölje a hátamat, fejemet beszappanozza, s istenesen levakarja róla a koszpallagot. – Így né, koszos malacom, ne félj, embert csinálok én belőled! – tüzelte magát közbe-közbe. – Második anyád vagyok, kisapám! Vagy nem én adtam neked másodszor életet? – Vigyorgott, s lehetetlen volt észre nem vennem, hogy egyre vakmerőbben kezd úgy bánni testemmel, mintha saját tulajdona volna. – Kár lett volna érted, esküszöm, szép szalongyerek vagy, kezed-lábad finom, valami firtlimágnás lehetett az apád, a fene érti, mért nem kerültél valami rangba – s gyönyörködve vette pártfogásiba hol a kezemet, hol a lábamat. – Jaj, ha nekem ilyen szép szeretőt adna az Isten, a csillagokat is leimádkoznám az égről!

Hagytam, hadd duruzsoljon, lefetyeljen. Amióta behívtak, s különösen a fogolysorsban, oly sokszor éreztem magam a megsemmisülés, a névtelen és személytelen eltűnés pitvarában, hogy most, megmenekülésem után félórával, valósággal hizlalta a májam ez az undorító ajnározás. Csak annyit éreztem az egészből, hogy valaki gyöngéden foglalkozik velem. Az sem okozott különösebb gondot, hogy még keserves árát kell esetleg adnom megszabadulásomnak… Édes zsibbadás szállt meg, elaludtam. Egyszer csak ismét a madárijesztő kis zászlós kecmergett mellettem, fújta-fújta mondókáját, mire én szinte éneklő-harsányan zendítettem rá: Ibis, redibis… Az út két oldalán tavaszi vizek rohantak, hegytetők párologtak, meleg volt, halántékom lüktetett – s egyszer csak a zászlós rám rogyott, belenyomott a langyos, lábmarasztaló sárba, s egyre fullasztóbb súllyal nehezedett a mellemre. – Nunquam per Bella peribis, hallod, nunquam! – ordítottam reá, hogy életet parancsoljak tagjaiba, s még egyebet is akartam ordítani, de több hang nem jött ki a torkormon. Magam is fuldokolni kezdtem. Mintha az egész világ nehezedett volna reám!

Amikor felriadtam – (itt Bálint ismét megkérdezte, alszom-e már. – Nem, nem – nyugtattam meg, de hanggal már alig bírtam. Erre Bálint folytatta) mondom, mire felébredtem, a vén bestia ott feszengett a kádban úgy, ahogy az Isten teremtette; óriási, tömlőszerű keble az arcomon, dereka az én térdeim közt, már ahogy a nem éppen szűk, de két embernek mégis alkalmatlan, ócska ülőkád arányai lehetővé tették. Ajkamhoz kapott, mint egy éhes oroszlán, s csókolni kezdett eszeveszettül. Leráztam magamról, s éktelenül káromkodva, kiugrottam a kádból. – Agyonverlek, ha megmozdulsz – emeltem rá egy pókhálós, hatalmas pezsgősüveget –, amíg fel nem öltözöm, ott pácolódsz a kádban! Hát ez az ára a szabadságomnak? Inkább a halál! Szégyentelen vén bestia!

Ibi rám vicsorította összes aranyfogát. – Hálátlan kutya! – rikoltotta, majd dühödt zokogásba kezdett. Én ezalatt sebűben magamra kapdostam gönceimet. A palackot még egyszer búcsúzásképpen megcsóváltam a feje felett, aztán rettenetes fenyegetőzések között kitörtem az aranyfogas Cyrce barlangjából.

Az ajtó mögül ügyetlenül elugrott valaki. Ha utolsó pillanatban meg nem ismerem azt a töpörödött szolgálót, aki a forró vizet hozta, még kárt teszek benne azzal a palackkal. Megállt, s ahogy a félhomályban kivehettem; összekulcsolta a kezét, s úgy rimánkodott. – Mit reszket itt? – förmedtem rá. – Inkább eresszen ki!

– A kerten át, ki az utcára! – suttogta szinte valami forró imádság igéiként, könyörögve. – Meneküljön, úrfi drága! Rebi csak jót akar magának – s bütykös, reszelős keze hirtelen a kezem fejére tapadt. – Rebi? – Akadtam fenn hirtelen a nevén. – Ibi, Rebi – milyen furcsán összebotlanak néha a dolgok! Ibi, Rebi: mintha az Ibis redibisnek valami kopott rímét hallanám… Sötét, limlomos udvaron vágtattunk át; a kicsi görcsös kéz emberfeletti erővel vonszolt és irányított. Egyszer csak megtorpant, és őrjöngő fájdalommal mutatott valami fehérlő fal felé:

– Lássa, ott né, a kőfalnál, azt a dombocskát? Drága szép fiú nyugszik ott! Ez az istentelen asszony jelentette fel, mert az se akart vele összeállni. Maga is így járt volna, ha nem ügyes!

Szívemet – tán a magam, tán szerencsétlen elődöm sorsa miatt – jeges kéz markolta meg, s nagyot csavarintott rajta. – Az Isten áldja meg, drága Rebi néném, hogy megszabadított! – rebegtem, s köszönet fejében viszonoztam a didergő kis kéz szorítását.

Akkor már ott álltunk egy rozoga, kidűlt-bedűlt palánk előtt. Mögötte ismeretlen sötétség, tatán élet, talán halál. Egyetlen ugrással a tetején termettem, s éppen le akartam ereszkedni túlfelől, amikor Ibi árnya felbukkant az ajtónyílás gyér világú terében. Több se kellett nekem: hanyatt-homlok leugrottam, s már valami bokrok közt csörtetve hallottam, hogy megmentőm éktelen rikoltozással igyekszik felverni és rám uszítani a szomszédokat…

(Bálint valami jelből ismét arra következtetett, hogy figyelmem már kihagy; rám dörmögött: – Alszol, te disznó? Hát én a levegőnek vartyogok itten? – Sajnos, olyanformán jártam, mint az éjszaka olvasó, akinek néha a legizgalmasabb olvasmány is kiesik a kezéből: még tudtam ugyan magamról, de agyam beszélőközpontjának már nem voltam ura. Miközben tagolatlanul nyöszörögtem valamit, azzal vigasztaltam magam, hogy majd holnap kiszedem belőle a folytatást: majd megtudom, hogyan sikerült végül is ide vergődnie, hisz azóta legalább három hét telt el, s ki tudja, mi minden történhetett vele. A nyöszörgéssel körülbelül effélét akartam neki is tudtául adni. Aztán végképp elaludtam.

Amikor másnap reggel, nyolc óra tájt, megébredtem, Bálint nem volt sehol. – Hát megint csak valami álom vetett tőrt nekem? – hüledeztem. – De aztán sorra felfedezvén a vackot, ahol aludt, a kést-villát, amellyel evett, a nagy csizma sáros nyomait: kétséget kizáróan állapítottam meg, hogy Bálint hús-vér alakja szerint látogatott meg az éjszaka. Arról pedig sem én, sem ő nem tehet, hogy látogatása s a történet, amelyet emlékül hagyott, olyan, mint valami lidércnyomásos álom.)