A Bulbuk ház

Alighogy a vonatról lekecmeregtünk, még el sem érkeztünk az állomás házáig, sistergő zápor szakadt reánk. Szegény Anna néném beteg szívének igazán nagy próba volt: ötórás utazás után százméteres síkfutás következett az első fedélig, mely ebben az esetben sajnos nem volt egyéb, mint az elhagyatott állomások ismert típusú kátrányos deszkabódéja. – Na, jól kezdődik a nyaralás – gondoltuk, s a zápor füstölgő, porzó függönyén át szemünk hiába szerette volna felfedezni a várva várt Maros menti domboknak, a temető kapujának s a templomtoronynak körvonalát. El is fordultam, s szemfüles kamaszvoltomra jellemzően silabizálni kezdtem a szellős faépület paliszádjának bogmentes deszkarészeire rótt emlékiratokat.

Az eső jó negyedóra múlva elállt. Végre bemehettünk az állomás épületébe; de volt szolgálónkat, Rebekát hiába kerestük. Úgy látszik, gondoltuk, az eső erre jöttében beverte valahová. Útközben biztosan szembetaláljuk.

Csomagjainkat egyelőre a főnök szobájában hagytuk, s megindultunk a falu felé.

– Csak tessék utánam jönni – fordult hátra egy fekete kendős, hatvanasforma asszony, s biztatóan cuppogott előttünk a sáros lében, ügyesen ugrott kőről kőre, szárközépig precskelt lábával. Megköszöntük s lépéseinket az övéi szerint igazítottuk.

Egy elágazásnál megállt, s ismét hátrafordult. Megkérdezte, mi járatban vagyunk errefelé, s ismerünk-e valakit a faluban. Megmondtuk, hogy néhány nappal ezelőtt megírtuk szállásadónknak, hogy ma érkezünk. Arra is megkértük, üzenje meg Rebekának, volt szolgálónknak, hadd jönne elénk, és segítene bevinni csomagjainkat.

Az öregasszony szó nélkül hallgatta végig Anna néném mondókáját, csak mintha a fejét ingatta volna közbe-közbe. Végül felvilágosított, hogy Rebeka azért nem jöhetett elénk, mert két éve múlt tavaszon, hogy meghalt.

A hír iszonyúan elkedvetlenített. Legszívesebben mindjárt fordultam is volna vissza; mintha hallatán az egész nyaralás célja és létjogosultsága megsemmisült volna. Nem csuda. Azt a kilenc év előtti nyarat tisztán akkori szolgálónknak, Rebekának köszönhettük. Az ő jóízű nótái, mondókái, falujának ősi magyarsága hozták volt apámat ide; azt akarta, hogy ne csak a nyári nap melege, hanem a magyar falusi nép ereje és tehetsége fürössze, legalább nyaranta, városban élő gyermekeit. S Rebeka, mintha csak kedves kötelességének tartotta volna, mindent elkövetett, hogy jól találjuk magunkat. Elvitt aratásra, cséplésre, vajat, gyümölcsöt kerített nekünk, ha kellett, elgyalogolt a szomszéd faluba, hogy az újságot egy nappal hamarabb olvashassa apám. Estefelé, amikor munkája már engedte, eljött hozzánk, húgostul-öcsöstül, s labdázni, hátba ütőzni tanított bennünket. Azt is neki köszönhettük, hogy Bulbuk Mártonnál kaptunk nyári szállást, szép, tágas udvaron, a falu egyetlen emeletes házában. Mert ez a Bulbuk neki valami házasság révén rokona volt, tehetős, két kézzel gyűjtő ember.

S szegény Rebeka, már két éve halott!

Nem győztük nagy, ijedt szomorúságunk kérdezősködéssel csillapítani. Hogy engedték meghalni? Ki volt a férje, mióta volt asszony s több hasonlót kérdeztünk. S az öregasszony válaszából felíródott elénk a sáros útra egy korán elhervadt, agyondolgozott parasztasszonyka tragikus sorsa. Meghalt, mert nem akart gyermeket.

Mentünk-mentünk a nagy sárban, s a jelen szomorúságából igyekeztem magam a múlt vígabb mezejére terelni. S ahogy jobban s jobban közeledtünk Bulbuk házához, úgy elevenedett bennem az 1923 szép nyarának sok boldog s titokzatos gyermekélménye. Volt Bulbuknak egy velem majdnem egyívású leánykája, Violka; most mind ő járt az eszemben. Már a városban, amióta tudtam, hogy Felfalun fogom tölteni a nyarat, meg-megjelent esti képzelgéseimben az ő szépre s kívánatosra serdült leánysága, s ilyenkor zaklatottan, csillapíthatatlan epekedéssel s mindenféle kamaszos fondorlattal csigáztam magamat, s azoknak a játékoknak folytatásaképpen, melyet angyali ártatlanságban ötéves korunkban űztünk volt, szebbnél szebb ábrándozással altattam el magam. Violka volt legelső és legutolsó leányjátszótársam; a vele töltött nyáron tudtam meg, mit is jelent igaziból, hogy valaki leány, mert addig csak a hajviseletben s a szoknyában láttam különbséget,

Ahogy a cseperedő kukoricás közt, a hepehupás megyei úton baktattunk, többször kaptam fel reménykedve a fejem, s messze, a kanyargós utca házai közé néztem: nem szalad-e elém a várva várt nagyleány. De nem hogy őt hiába lestem, egy lelket sem láttam az alsó faluban. Mindenki künt volt a földeken. Egy-egy tisztább foltocskán meg-megálltunk, hogy Anna néném kifújhassa magát.

Az öregasszony egyszer csak hátrafordult, keszkenőjét egyik keze rántásával megszorította az álla alatt, szája sarkaiból két ujja végével leszedte a kiszivárgott nyálat, s így szólt:

– Osztán, ha meg nem sértem, kihez mennek a naccságáék?

– Bulbukhoz, a kocsmároshoz – felelt meg rögtön Anna néném, s utána mindjárt lába elé is tekintett, hogy bele ne toccsanjon valami mélyebb ökörnyomba. Ilyenformán nem csuda, ha nem vette észre a mi vezetőnk hirtelen meghökkenését. Az öregasszonynak csak leesett az álla, s riadt tekintete nénémről rám, rólam meg nénémre lobbant.

Megijedtem. Mit jelent ez a rémület? Ha azt mondtuk volna, hogy a temetőpásztor vagy a halottkém vendégei vagyunk, akkor sem hökkenhetett volna meg jobban. Megvető rosszallás volt a tekintetében.

– S oda…? – nyögte ki nagy későre, s aztán elkapta rólunk a szemét, hagyta, hadd haladjunk el mellette.

Hát én most mit csináljak? Forduljak vissza, s faggassam ki ijedelmének okát? Nem tehettem. Mert hátha valami szörnyűséget eresztett volna reám, betegséget, őrültséget vagy éppenséggel halált, s már most meg kellett volna tudjam, hogy rózsaszínű aspirációim titkos céljával, Violkával e földön ma nem találkozhatok… Hát csak mentem szótlan töprengésben előttem kutyagoló néném után.

Egy elágazásnál tanácsot kérőn fordultam hátra. De az öregasszony, mintha a föld nyelte volna el, már nem volt sehol. – Biztosan hazaért, s bement a házába – próbáltam megnyugtatni magam.

Na, most mitévők legyünk? Jobbra-e vagy balra?

Szerencsére, az egyik kapu előtti padon észrevettem egy embert. Fejét válla közé rogyasztva ült, meztelen lábát messzire maga elé nyújtotta, bunkós botját közéje fogta s bóbiskolt. Szőrevesztett hegyes, kicsi báránybőrkucsma volt a fején, a hegyiben nagy lik, mintha azon szellőztette volna az eszét. Az arcát kondoros, deres szakálla majd felvetette. Olyan volt, mint a rugón táncoló majomemberke a vásárban. Ruhája: folt hátán folt.

– Bácsikám, merre menjünk Bulbuk felé? – riasztottam rá, mire a vén rongybuba kinyitotta a fél szemét, s botját cseppet megbillentve, balra mutatott. De olyan mérgesen nézett meg azzal a kicsi, szigorú szemével, hogy éppen csak megköszöntem, s szinte szökve siettem el a közeléből. De hátulról utánam recsegett a hangja:

– Há aztán semmit sem ád? Megszógáltam!

Ijedezve, szégyenülten kotortam ki bugyellárisomból – konfirmációi ajándék volt – egy kétlejest, s görcsös ujjai közé csúsztattam. Az öreg köszönet helyett csak rosszallóan csóválta a fejét, s megvetéssel mért végig megmaradt szemével.

Ezután már egyenesben voltunk, a torony gombja is igazított. Kezdtem kiismerni magam a rég nem látott faluban.

Mintha az ember álmában látott helyeken járna: a dolgok egy része ugyanúgy áll a térben, mint behunyt szemünk mélyében, vagyis: azonos. A többi, a nagyobb rész, merőben különböző; sohasem látott módon idegen. S milyen különös, hogy ilyenkor mégis az ismerttől, az azonostól, s nem az idegentől fél az ember. Talán nem egyéb szorítja össze a szívét, mint ezekben az azonos dolgokban, ezekben a régtől fogva meglevő dolgokban gyanított változás.

Amikor a piactérre érkeztünk, menekülésre késztető rossz érzés, a bizonytalan kimenetelű viszontlátás feletti szorongás fogott el. Pedig most már behunyt szemmel is el tudtam volna igazodni. Érdekes, hogy nagynéném, aki azon a nyáron két hetet töltött ebben a faluban, azt se tudta, hol jár. Szegénynek semmi tájékozódó képessége sem volt; én, az akkor ötéves gyerek, jobban emlékeztem a falu alaprajzára, mint ő, aki akkor negyven körül járt.

A templom bal oldalánál felértünk a dombra. Itt, a Temető és Holtág között, már a falu lakatlan részén kell hogy álljon az emeletes Bulbuk ház. Amikor az országút még itt vezetett, biztosan nagy úti vendégfogadó volt; azóta azonban vándorok helyett csak a falubeli legények vagy a kompra váró szomszéd járásbeliek látogatják. Legalábbis így volt az én időmben.

A jegenyesor mögött, végre, szemembe tűnt magas zsindelyteteje.

Jaj, istenem, a szívem úgy elkezd kalapálni! Né, az eperfa, kiáltottam – né, a kút teteje! S nemsokára kiskert mályvái bólingattak felénk. A rácsos kerítésen át már messziről benéztem az udvarba. Hol van az én Violkám? S hirtelen, ahelyett hogy kamaszképzeletem telt idomú nagyleányát kerestem volna, egy pillanatra ugyanazt a kicsi pendelyes leánykát véltem felfedezni az eperfa alatt, akit kilenc évvel ezelőtt hagytam ott.

Az út árkában sárga záporlé zúdult a domb mögötti nagy ölelésben kanyargó Maros felé. Ilyen hatalmas felhőszakadás után jó volt egykor az iszapos lében pancsolni, temetődombból kimosott embercsontot keresni és csillámpalát. E patakocska mentén jutottunk aztán el a Maroshoz. Mennyit lubickoltunk, halastavat ástunk, ugrándoztunk s iszappal kentük be egymást anyaszült meztelen. Milyen puffadt hasikája volt szegénynek…

Megérkeztünk a ház elé. Egyelőre nem nyitottunk be, csak úgy nézelődtünk. A csűr felől emberek jöttek, s valaki kinyitotta a széles szárnyú nagykaput.

Maga Bulbuk volt. A viszontlátás örömétől bárgyú mosolygással üdvözöltük. Sajnos, hamarosan meg is kellett hogy bánjuk.

Az első pillanatban feltűnt rajta, hogy erősen meghízott s megöregedett. Különben a régi volt. Befelé lépett, mint régen, egyik szeme – valamiféle szerencsétlenség, verekedés vagy háborús sebesülés következtében – lennebb volt a másiknál; kicsit kancsított. Fejében ugyanaz a taplósapka! Szóval sok mindenben ugyanaz a régi Bulbuk bácsi volt, aki velem is sokszor elbolondozott. Annál érthetetlenebb volt kínos örömű, zavart fogadása. Mintha csak igyekezett volna kedves lenni, de nem lett volna képes rá. Annyit mondott ugyan, hogy az „úriszoba” tisztán, rendben vár bennünket, fáradjunk csak fel, sze nem felejtettük el mi a járást – de aztán faképnél is hagyott, szaladt vissza a két legényéhez a csűr felé, ahol ezek valami talicskával bajmolódtak.

Ahogy alaposabban odanézek, látom, lábánál s fülénél fogva megragadnak s behempergetnek egy döglött disznót. Szép, jó húsban levő, fekete-tarka, úgynevezett báznai volt.

Mielőtt a nyekergő taliga szomorú terűjével elhaladt volna mellettünk, Bulbuk hadari beszédével még egyszer hozzánk fordult:

– A daktarér van az egész, verje meg az Isten, hogy verje. Nem elég, hogy megdögleszti, még meg is parancsolja, hogy mingyár ássuk is el a dögtemetőbe; pedig be fájin szappant csinálhattam volna belőle…

Sajnálkoztunk erősen, Anna néném éppenséggel sopánkodott, majd hogy részvétét nem fejezte ki abba helybe, még szerencse, hogy a „gyásznép” egykettő kifordult az útra, s maguk után betették a nagykaput. Elszántuk magunkat, hogy nekiindulunk az emeletnek. Hát a fenyőgrádics alatt mit látok? Sovány, megszámlálhatatlan csecsű láncos kutya hever ottan s három behunyt szemű, szintén báznai fajta malac dolgozza erősen a hasát. Úgy szopnak, mintha versenyeznének. Orrukkal tépdesik s felfelé nagyokat rántanak az emlőn.

Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy azon a nyáron is észleltünk itt hasonló tüneteket: egy kicsi, korcs tacskóanya két macskakölyköt szoptatott s dajkált. A rucákat is, emlékszem, kotlóval költették…

Mi ez? – kérdeztem magamban csömörletes borzongással. A vallástanban tanultunk valamit a metempsychosisról; mintha ez valami nyakatekert földi, testi metempsychosis volna. Anna néném is erősen fintorgott hozzá:

– Na, ezeknek a csökéknek se enném a húsából! Pedig lám, lám, mégis lesz kutyából szalonna.

A látvány jobban is leköthette volna figyelmemet; most azonban ilyen természeti rendellenesség tüzetesebb vizsgálatára nem értem rá. Máson járt az eszem: most, most nyílik valamelyik emeleti ajtó, s hopp, ugrik is rajta elém egy szégyenlős, pirulós szép nagyleány! Jaj, mit is fogunk egymásnak mondani…

Recsegett-ropogott alattunk a fenyőlépcső, s az első fordulón túl orrunkba csapott a parasztszobák szomorú dohossága. Esős időben mennyit kucorogtunk ebben a deszkás lépcsőházban! Felnéztem: fejem felett, a mennyezet egyik szegletében, ugyanaz a régi füstifecske-fészek szürkéllt felém. Hányszor nem hallgattuk alatta a kicsi piros nyakú, villásfarkú madár gügyögő énekét! S íme, nagy bosszankodásomra, kireppent belőle egy erős, kövér bakveréb. Hát ebben a házban semmi sincs a maga természetes helyén?

Anna néném azalatt felért a tornácra. Megvárta, hogy utolérjem, aztán az egyik ajtón benyitott. Én utána.

A tiszta, vagy „úriszobában” voltunk. Szellőzetlen levegő s a kicsi vágású falusi ablakok homálya fogadott. Milyen kicsi volt mert nekem a hajdan hodálynak tűnő, hatalmas szoba!

Anna néném ideges sziszegéssel sietett az ablakhoz, felszaggatta a valósággal beragadt táblákat, hátracsapta s kipeckelte őket. Mozdulata egy egészségügyi tudatlanságon felháborodott, városi hölgy higiénéi demonstrációját hordozta.

– Nem lehet ezeken segíteni – fordult vissza, s a kalapját tarkói részénél fogva, mérgesen lehántotta a koponyájáról. – Hát nincs itt egy lélek se? – nézett azután nyugtalanul s bosszankodva körül. – Hát bolond ez a Bulbuk? vagy micsoda?

Valóban ijesztő csend zsongott a házban. Eszembe jutott az öregasszony, aki egy darab úton előttünk dagasztotta a sarat: mindjárt meg fogjuk tudni színváltozása okát! Hát valóban a csendnek, azaz a halálnak szólt volna ábrázatán az a hirtelen támadt ördögűző vonás? Hát nemcsak Rebekánk, de a kedves, sápatag és érzelmes Bulbukné, Bora asszony, s a képzeletemben nagylánnyá serdült Violka is oda, a templom körüli dombra költöztek volna? Hát mért nem írta meg nekünk ez az ember? Lett volna rá jó tíz napja is. Az őszinteségtől vajon mi tartotta vissza?

Éppen azon törtem a fejem, hogy szorongásomat szavakba foglaljam, s Anna nénivel is megosszam, amikor valahonnét a hátunk mögül, a festett fenyőfa szekrénnyel eltorlaszolt ajtó irányából, szívünkre ágyúzott egy óriási puffanás. Mintha valaki ököllel, teljes erejéből rávágott volna egy deszkaajtóra.

Anna néném olyan szívdobogást kapott, hogy szája rángatózni, két keze pedig táncolni kezdett a keble előtt, úgy kellett őket lefogjam, s mint a holtét, az ölébe rakjam.

– Ki az? – kiáltottam nagy bátran arrafelé.

Erre megismétlődött a puffanás. S aztán valaki két ököllel dörömbölni kezdett a szekrény mögötti ajtó deszkáján.

– Ki az? – kiáltottam még egyszer – ki bolondult meg? – Intettem Anna néninek, menjen ki ebből az átkozott szobából. Abban a szempillantásban elkezdődött a kiáltozás. Rekedt, majdnem krákogó női hang kért segítséget, de olyan rémesen, hogy ettől a segítségkéréstől jobban megijedtünk, mintha halálos fenyegetés lett volna. Az egymásba folyó panaszokból alig lehetett néhány szót megérteni. Ennyit azonban világosan kivehettünk

– Az a Bulbuk, az a Bulbuk! Bezárt, bezárt! Megátkozlak, te, te hitvány. Eresszenek ki, eresszenek ki innét!

Anna néném néhány pillanatnyi habozás után felugrott, s bátor kapkodásával jelezte, hogy ő most rendet csinál. Nyilván elaludt valaki odabent – eszmélkedtünk –, s Bulbuk siettében rázárta az ajtót. Meg kell hogy szabadítsuk!

A nagy szekrényt aligha tudtuk volna ketten félrerángatni, kirohantunk hát a folyosóra, hadd lássuk, benne van-e a zárban az ajtó kulcsa. Benne volt. Anna néném nemesen kihúzta magát, nagy lélegzetet vett, egyik kezét ugráló, kalimpáló szívére szorította, a másikkal pedig gyors egymásutánban kettőt fordított a záron.

Az ajtót felrántották; s hát egy asszony ugrott közénk, könyökével félretaszított, s kint termett a tornácon. Összehasogatott, zöldesfekete, kabátszerű lebernyeg lógott a testén, haja fehéresszürke csimbókokban verdeste a vállát, csapdosott az arca körül, s az egyik karján nagy, kékeslila daganat éktelenkedett. A szobából erjedő, savanyú emberszag tódult reánk.

Bulbukné volt.

Honnét tudtam? Ez a tépett, széteső asszonyi alak semmit sem őrzött egykori másából. Még az az örökvonás, mely általában az emberi arc orr és szem közti táján székel, s mely olyan erős, hogy talán még az évtizedes halottat is erről lehet megismerni – még ez a változhatatlan vonás sem volt meg rajta. Valami iszonyú csapás elpusztította igazi valóját. Az a rongyolt ruhadarab jobb ismertetőjele volt, mint bármely testrésze, mint testrészeinek összessége: új állapotában emlékeztem reá! Mint afféle népviseletét hirtelen elhagyott félparaszt asszony, divattal való kínos küzdelmében elkövette azt a hibát, hogy még kánikulában is ebben járt a templomba. Ez volt az ő ünneplője.

Ott állott előttünk a tornácon. Szennytől sávos karját kinyújtotta, megragadta az egyik oszlopot, egész testével nekifeszült, s jól megrázta, mint valami almafát.

– Kié ez a ház? – kiáltotta el magát, s most láttam, hogy elöl csak két foga van, a két szemfoga, a többi mind kihullott. – Kié ez a ház? Tán nem az enyém, nem az én tulajdon házam? – S rázta, rengette a tornácot, hogy azt hittük, mindjárt le is szakítja velünk együtt. – Most már kikerget az úriszobámból is? Te Bulbuk, te hitvány ember! Te átkozott! Hát én már semmire se vagyok jó neked? Hát így hálálod meg sok jóságomat, sok szeretetemet! – Minden felkiáltását egy-egy rázórohammal tette nyomatékosabbá. Haja ugrándozott az arca előtt, orra hegyesen, vörösen fénylett, apró, szürke szeme csak úgy parázslott a dühtől, s fenyegetőleg cikázott reánk.

– De Bulbukné lelkem, hásze – próbálkozott szegény Anna néném, halottsápadtan fogózott belém, s alig volt hangja a rémületében.

– Nem vagyok Bulbukné! Bulbukné nem én vagyok! A szomszédok tudják, az egész falu tudja, kicsoda lett Bulbukné! Csúffá tett, elpusztított engem! Más kellett neki! De ki, de ki, énistenem… – Eleresztette a tornác tartóoszlopát, hirtelen szembefordult velünk, s száját négyszögletesre tátva, két hegyes, sárga szemfoga közt így jajveszékelt:

– Öljenek meg! instállom, pusztítsanak el! Nyuvasszatok meg, jóemberek, különben elemésztem magam!

Éppen arra gondoltam, hogy most már itt az ideje, hogy segítségért kiáltsak, amikor az asszony vad iramodással nekiugrott a padlásfeljárónak, s mint a kergetett macska, négykézláb robogott rajta fel. A padlás ajtaját felrántotta, s eltűnt a sötétes likon.

A padlást is jól ismertem. Violkával nemegyszer mászkáltam volt a gerendák között, sőt, éppen itt, a szénának elrekesztett részen, amely már az udvar felé esett, folytattuk ártatlan bár, de emlékezetemben azóta paráznává vadult játékainkat. Jó helyre jutott a bolond asszony – igyekeztem nyugtatni magam –, ha csak ránk nem gyújtja a házat, nem tehet ott kárt se magában, se másban. Anna néném hirtelen felkiáltása annál jobban megriasztott.

– Te, ez még felköti ott magát!

Egy szempillantás alatt én is a padláson voltam. Az életmentés ösztöne csak élnivágyó s az élettel elégedett, a világ fertelmességével még nem ismerős fiúban lehet akkora, amekkora ahhoz kellett, hogy ennek az őrült nőnek megmentésére elszánjam magam. Vagy csak Jókaiból magamba szívott, kárpáthyzoltános gesztus volt?

Elég az hozzá, a következő percben már fent voltam a homályos padláson. Megálltam s szoktattam a szemem a sötétséghez. Végre eligazodhattam. Sehol senki.

Megindultam a szénapadlás felé, mely a ház alapjának derékszögű törése után következett. Közben benéztem a kémény mögé is. Hiába.

Lábam magam rémítően döngött a gerendákra fektetett deszkapadlón. De végre a szénapadlás és a házhíjja közti térségre értem. Itt már jóval világosabb volt, s szemem, a fénysávon fel, egészen a szénaeregető nyílásig futott.

S ott, a rácsos ajtóra fennakadva, megpillantottam Bulbuknét. Azaz egy darabját. Úgy lógott a teste, vastag kabátrongyain fennakadva, mint valami szélben kalimpáló sárkánymaradvány a villanydróton. Két lába a testére hanyatlott ruhadaraboktól megszabadultan, szárig meztelenül meredt felém. Le akarta vetni magát, már át is billent, de valami szeg vagy a retesz vasa megakasztotta. Tudtam kötelességem.

Felkaptam egy zászlórudat – pókhálós, fakult lobogó volt reátekerve –, s hegyes, dárdásra faragott végével, jó messziről, piszkálni kezdtem a fennakadt kabátdarabot. Ahogy egy vízből kiálló ágon vízhozta tárgyat indít el az ember. A kabát négy-öt döfésemre felhasadt, két részre vállott, s a következő minutában reccsenő zuhanást hallottam.

Úgy dolgoztam, mint aki jót cselekszik, mintha szemem előtt tartottam volna valami kegyes bibliai utasítást. Ugyanaz a hő fűtötte szívem, amely – az öngyilkosság megakadályozására – az asszony után kergetett. Magamon kívüli állapotban cselekedtem. De ez a reccsenő puffanás, az udvar macskaköveivel érintkezésbe kerülő emberi testrészek hangja kijózanított, észre térített. Rádöbbentem, hogy mit is követtem el. – Sose fogják megtudni – igyekeztem könnyíteni bűnös lelkemen. – Senki se látott. S különben is, nem valóság, rossz álom az egész.

S még tettem feletti iszonyatomból földbe gyökerezett lábbal, de már a menekülés berregő motorjával a testemben, álldogáltam, amikor a hátam mögül vékony, esedező hangon megszólalt valaki:

– Engemet is! Úrfi drága, engemet is!

Halálra váltan fordultam hátra, s a szénaeregető világosságától káprázó szemmel meredtem a padláshomályba.

Alig öt-hat méternyire, a konyha kéménye s a tetőtartó öreggerenda közt, éppen háttal ennek a gerendának, magas, fehér ruhás nő állt. Egyik kezében vastag kötelet tartott, másikkal torkát fogdosta: mennyei örömöt sugárzó arcából szikrázó szempár lobogott felém. Csupa boldogság volt, csupa rajongás, beteljesülő álmok küszöbén. Látván, hogy megfordulok, újra megszólalt:

– Engemet is, engemet is!

Jobban megnéztem. Négy-öt vastag téglán állott, ettől volt olyan magas; csak fehér, szennyes alsószoknya s vállpántos ing volt rajta, s az az alsószoknya hatalmas púpot vetve, megrövidülve ereszkedett éppen hogy a térde fölé.

– Violka! – kiáltottam a hirtelen megvilágosodás iszonyatától, s egyetlen ugrással mellette teremtem. Lerángattam az emelvényről, s a ruhaszárító kötelet kitéptem a kezéből. Zokogva omlott a vállamra. Megvártam, hogy jól kisírja magát, aztán jó erősen megszorítottam a csuklóját, s megindultunk lefelé a padlásról.

Aztán felvertük a szomszédságot. Valaki elrohant a dögtemetőbe Bulbukért. De hiába vártuk, estig nem került elő.

Violkát az ángyára bíztuk, a csendőrségnek megadtuk városi címünket, s hazautaztunk a csirkevonattal.

S másnap, odahaza, álmatlanságtól, különféle ijedelmektől elgyötörten, eszelős révedezésben kérdezgettem magamtól: nem csak valami nagy, szilvás gombócos vacsorát követő álom volt-e az egész? Én voltam-e valóban az a hős, aki alig három perc leforgása alatt egy lelket halálra, kettőt pedig életre segített? Mert amikor Violkát lerángattam a padlásról, még nem tudtam, hogy két életet mentek meg. De mire is, mire is mentettem meg szegényt? Vajon igazán jót tettem-e? Vagy hagynom kellett volna, hadd pusztítsa el magát, hadd tűnjék el a földről rettentő szégyenével?

Mert Bulbuk Mártont, ezt az emberségéből kivetkezett Lótot, hiába keresték a csendőrök. Nem látta többé soha senki.