Amikor az orosz-zenés budai kávéházba benyitottam – (olyan ez a helyiség, mintha egy világháborús film front mögötti lengyel városkájában volna) –, Flóra már ott ült megszokott asztalkánk mellett, a zenebonától jó messzire eső sarokban; cigarettázott s egy megtépdesett, ujjlenyomatos, békebeli francia divatlapot lapozgatott. Késésem miatt alig győztem mentegetőzéssel; a Széna tér tekergőitől vásárolt első hóvirágcsokrot kiengesztelésképpen adtam át neki. Mihelyt letelepedtem, észrevettem, hogy arca beesett s szeme feltűnően karikás. Már telefonáló, panaszos hangjából éreztem valamit, s most meg éppen izgulni kezdtem: nem történt-e utolsó, jó másfél hónap előtti találkozásunk óta – valami baja? Mert Flórával már nagyon sok minden megesett alig harmincesztendős életében, olyan teremtés volt, akivel úgyszólván naponta kellett hogy történjék valami, ha jó, ha rossz – különben életét roppant sivárnak találta volna. A harmincas évek elején került fel Pestre, Erdélyből, itt férjhez ment egy újságíróhoz, több évig élt külföldön, Olasz- és Franciaországban, majd hazajött, elvált, nagy összeget nyert sorsjátékon, amelyet egy szerelmi kalandor hamarosan kicsalt tőle, aztán több, átmeneti lovagja volt, akiket hamarosan
megunt s elrágott magától – szóval: pestiesen mondénkedő, nyughatatlan kalandornő volt, az ártatlanából. Engem a végzet amolyan abbéféléjének jelölt ki: ha „nagyon sok minden” történt vele, ha élményei már csordulásig telítették, akkor felhívott telefonon, s eseteit úgyszólván tollba mondta.
– Megint álmodtam Efruzénról – jelentette ki rejtelmesen.
– Megint? Kiről? Soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Valami orvosság?
– Ugyan? Hát még sohasem meséltem volna magának gyermekkorunk rémségéről, Eufrozina néniről, röviden: Efruzénról?
– Azt hittem, valami szörnyű méreg neve. Ef-ru-zén… Arzén.
– Irtózatos messze kell hogy kezdjem. Pedig bizony isten félek nekivágni. Beleőszülök, ha megint újraéletem magammal, azáltal, hogy elbeszélem ezt a históriát. Azt hittem, elég lesz, ha elmondom az álmom; így azonban a végére kell hagyjam, mert nem értené meg.
– Gyermekkoromról már tud egyet-mást, ugye? Ismeri a boltíves szobákat, ott a Kápolna utcai emeletes házban, ismeri a kapualjat, ahol ipics-apacsot és sötétbújócskát játszottunk, ismeri a kertet s azt a titokzatos folyosót, amelyben egyszer csontvázat találtunk; elég az hozzá, hogy egy őszön – 1922 őszén, kukorica-behordás idején, tizenkét éves koromban, beállított hozzánk egy gyógyi legény. Efruzén küldte, levelet hozott.
– Hogy még van a Máriásza? – kérdezte apám a legénytől, mielőtt a levelet felbontotta volna – talán csak nincs valami baja?
– Isten megőrizzen ettől mindnyájunkat – szenteskedett a román legény, hála a Dumnyezónak, olyan egészséges, mint a makk, s most éppeg a városba készülődik…
Szüleim nagyot néztek, s izgalommal nyitották ki a rücskös, tüszőben utazott sárga levelet. Miután elolvasták, tanácstalanul egymásra bámultak, és sem előttünk, gyermekeik előtt, sem a legény előtt nem tudták leplezni nagy meghökkenésüket.
– Mondd meg, fiam, a Máriászának, hogy az alsó lakás elsejére, kívánsága szerint, tisztán s üresen várja; beköltözésének pedig nagyon, de nagyon örülünk mindnyájan. Meg tudod-e ügyesen mondani?
A legény kapott egy pohárka cujkát, s ment Isten hírivel. De attól kezdve, hogy kitette a lábát, olyan lett a házunk, mintha halottat virrasztottak volna benne. S később meg is tudtuk, hogy valóban így volt: gondtalan gyermekkorunk, a boldog kölyökkor múlt ki azon az őszi vasárnapon.
Eufrozina néni, azaz Efruzén – neve kereken három emberöltő nyelvén Efruzénra kopott, vagy inkább sűrűsödött meg –, tehát Efruzén, akinek halálát már szegény nagyapámék is egész életükön át lesve lesték, talán még jobban, mint anyámék-apámék, akik úgyszólván már beleszülettek s belenevelkedtek ebbe a szörnyű és sivár várakozásba, mondom, Efruzén macskakaparáshoz hasonlatos lila betűivel azt írja, hogy századik születésnapját a városban szeretné megünnepelni, továbbá, hogy a falusi életet kerek száz év alatt úgy megunta, hogy a karácsonytájt kezdődő második százat már a városban, szeretett atyafisága hajlékában, családtagjai körében szeretné eltölteni…
Efruzén valóságos elevenen ható átok módjára lebegett családunk felett. Tulajdonképpen nagyapám nagynénje volt, akinek nagybátyja, Kristyori Sámuel vette őt feleségül, annak idején, úgy 1850 körül. Az apja gazdag, de később tönkrement zalatnai aranybánya-részvényes volt, Huhul Lászlónak hívták, s családja félig-meddig elmagyarosodóban; Eufrozina testvérei is mind magyarokhoz mentek férjhez, illetőleg magyarokat vettek feleségül. Voltak vagy hatan. S Efruzénból éppenséggel afféle magyar nagyasszonyt nevelt-formált az idő. Kristyori Sámuel majdnem háromszáz holdon gazdálkodott, nagy életet élt, szépnek mondott és divatosan öltözködő feleségével, aki Bécsből hozatta minden kalapját, bejárta az egész bejárható Európát, s ott volt az első párizsi világkiállításon. Minden áldott esztendőben megjárták Velencét és az Adriát. S mégis boldogtalanok voltak – mert nem volt gyermekük. S egy szép napon, alig hatvanéves korában, meghalt Sámuel úr, s a szép vagyon Efruzénra maradt. Akkor, alig ötvenöt esztendős korában, volt még benne annyi becsület, hogy a magyarigeni és sárdi szőlőket, mint amely területek a szorosan vett, ősi, Rákóczi György adományozta birtokhoz tartoztak – kegyelmesen
átengedte a dédapámnak. A többin viszont, mint Sámuel bácsi törvényes örököse, részeseivel és árendásaival ő gazdálkodott, vagy inkább garázdálkodott tovább.
De telt-múlt az idő; dédapám is behunyta a szemét nemsokára, s kétszáz holdacskáját öt fia s három leánya közt kellett elosztani. A birtok feldarabolódott, s a testvérek közt mocskos patvarkodás kezdődött, per s verekedés, tiszta csuda, hogy meg nem ölték egymást.
Természetes dolog, hogy minél kevésbé voltak a maguk birtokrészével megelégedettek, annál sóvárabban kacsingattak az Efruzén-féle, napról napra esedékesebbé váló örökségre. S Efruzénnak, aki már a hetvenedik felé csoszogott, soha nem volt jobb dolga, mint abban az időben. Annyi szép ajándékot, annyi szép levélkét és virágot kapott rengeteg unokaöccsétől s unokahúgától, annyi látogatást és szerencsekívánatot neve- és születésnapjaira, hogy talán éppen a sok jókívánság fogamzott meg rajta, s azoktól volt még kilencvenkilenc éves korában is olyan virgonc, hogy valóságos farsangolásra egyszer csak a városba kívánkozott. Szóval, ellenkezőleg sült el a dolog: Efruzén szó szerint vette a teméntelen sok „Isten éltesse száz évig”-et, s esze ágában sem volt meghalni.
A testvérek pedig, hogy egymáson bosszút álljanak, csúfságos rágalomhadjáratba kezdtek. Efruzénhoz naponta érkeztek levelek, amelyekben a jó testvérek, még azok is, akik színleg egymással tartottak, ellene szőtt mérgezési tervekkel, róla mindenki füle hallatára mondott becsmérlő szavakkal, halálát kívánó aspirációkkal vádolták kölcsönösen egymást. Egyetlenegy rokona sem maradt, akit egy másik be nem piszkított volna. S Efruzén? Azt gondolhatta: na, majd megtanítom én ezeket! Egyszerűen hitelt adott minden mocskolódó névtelen levélnek, s az egész atyafiságot megtagadván, titokzatos magányosságba vonult vissza.
S jött a háború; a testvérek elszóródtak, meghaltak. Erdélyben csak nagyapám maradt. Szívós, inas emberke volt: szentül hitte magáról, hogy ő lesz az, aki eltemeti Efruzént, hogy ő fog doroncsot vetni koporsójára – de az idő kegyetlen volt hozzá, elvitte a spanyol, alig hetvenéves korában, amikor Efruzén, túl minden bacilus gusztusán, már a kilencven-nemtudomhányadikat tiporta. Úgy is halt meg, nagy, becstelen átkozódással a torkán: dögöljön meg már az a boszorka!
Ekkorra már a nagy családból csak mi kerülhettünk számításba, Erdélyben maradt rokonok. S apám, mintha csak vérébe költözött volna a dolog baktériuma, egyre csak a vénasszony halálát, „megöröklését” várta. S ez annál csúfabb vonása volt, mert hiszen nem is közvetlen őt, hanem szegény anyámat érintette a dolog, mint vér szerinti Kristyori-leányt. De ő szegény, valami különös reakcióként, úgy viselkedett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna, semmint hogy ilyen aljasan anyagias, vég nélküli aspirációra adja magát. Mindazonáltal a névnapi s karácsonyi, húsvéti süteményt s mindenféle jókívánságot mindig pontosan elküldte Efruzénnak, mert apám szigorúan megkövetelte tőle. Pedig láthatóan nehezére esett: biztosan sok efféle ajándékra s jókívánatra emlékezett szomorú gyermekkorából.
Apám, mondom, annál veszettebbül sodortatta bele magát a gazdag örökség álmába. Nem nyughatott tőle, állandóan kalandos terveket forgatott a fejében, melyek közül csak egy volt vissza-visszatérő s szilárd: hogy mihelyt Efruzén meghal, itthagyja a várost, ahol már mindenki ellensége, s ahol őt senki sem érti meg – s kiköltöztet bennünket oda az isten háta mögé, Gyógyra. A nővérem maholnap már nagylányszámba ment, anyám számtalan női bajával, doktor nélkül egy hónapot sem tölthetett, bátyám is, én is, nővérem is gimnáziumba jártunk – azt kellett higgyük, hogy tisztára megbolondult édesapánk. Féltünk, reszkettünk e szörnyű terv megvalósulásától – s nemhogy Efruzén mihamarábbi jobblétre szenderülését kértük volna az Istentől, ellenkezőleg, hogy hosszú, hosszú életet adjon neki, azért imádkoztunk.
Azt már tudja jól, hogy milyen rabiátus ember volt apám: nem egy esetet meséltem ezzel kapcsolatban magának. Hát gondolja csak el, mit nem tett egy napon! Felpakolt bennünket a szekérre, mind a négyünket, s erőnek erejével kivitt Gyógyra, Efruzénhoz. Én akkor vagy ötéves lehettem, azt sem tudtam, mi történik körülöttem, hogy anyám folyton-folyvást miért könnyezik, s mért olyan rémültek, hallgatagok testvéreim. De a szorongás rám is rám ragadt, s minél jobban közeledtünk a földbe süppedt, szürke falú, fenyőfák árnyéka alatt roskadozó házhoz, annál magasabbra tolult torkomban a zokogás.
Efruzén várt bennünket; kilencvenötödik születésnapja volt.
Ha megfeszülnék, se tudnám leírni magának rémületemet. Én, jól tudja, rosszul alvó s rémekkel álmodó gyermek voltam világéletemben – de olyan iszonyúságot, amilyen Efruzén volt, még a legrettenetesebb álmomban sem láttam. Mintha csupa rádobált ringy-rongy között csontváz zörgött volna – úgy hatott rám Efruzén. Arca fekete-sárga volt, álla óriási, csattogó és lila, orra csak csonkjában maradt meg, kicsi, tömpe volt, mint a halálfejé. Kezén hosszú, majdnem könyökig érő, félujjas csipkekesztyűt hordott, szürkésfeketét, s a csipke alól átsejlett asztalt, piszkosan-fekete halálkeze. S hiába volt apámnak minden utasítása s parancsa, hogy „csókoljatok szépen kezet a néninek”, „kacagj szépen, ha megcsókol” – úgy elkezdtem üvölteni, mint a disznó, amikor torkára lép a mészáros.
S ezzel apám haditervét felborítottam. Ugyanis később kiderült, hogy bennem volt legfőbb reménysége: rögeszméje volt, hogy egy ilyen aranyos kicsi fekete poronty, amilyen én voltam, egyszeriben beköltözik a néni szőrös szívébe, s talán valami szép régi ezüst- vagy aranyékszer képében, estefelé már vihetjük is haza a megöröklés zálogát.
De erre nem kerülhetett a sor. A néni úgy meggyűlölt engem akkor, hogy lihegő, sivító parancsokkal kivitetett a szobából. Nem is uzsonnázhattam velük, hanem a kocsisokkal kellett üldögéljek, rossz malomkőpadon, istálló tövében.
S vagy a hideg kövön való üldögélés eredményeképpen, vagy a rengeteg, idegszaggató sírástól, úgy megbetegedtem, hogy két hétig járt hozzánk a doktor akkoriban, s betegségemnek nevét mégsem tudta megmondani. Lázálmaimban Efruzén többször eljött értem, rongyaiba fogott, mint a patakba viendő kicsi macskát; máskor karjaiba kapott, s összevissza csókolt-harapdált kiálló, csattogó műfogsorával, nagyokat tépett a húsomon… De hiába szenvedtem olyan sokat – apám sem azalatt, sem később, nem tudott nekem megbocsátani; élete szerencsétlenségének, a család megrontójának nevezett, s többször hallottam, amikor szegény édesanyámnak mindenféle szemrehányás közepett azt kívánta, hogy bárcsak sose hozott volna engem erre a keserves világra!
Ezek után most már felfoghatja, mit jelentett nekem s általában a famíliánknak az a levél. Efruzén illatát verte be a szomorú házba, mint közeledő vihar előtt a bürökvirág szagát a szél.
Sunyin, ólálkodva járkáltunk, mint akik folyvást szökésen törik a fejüket, s néném mondogatta is, hogy ő nem várja meg a boszorkányt, hanem elköltözik egy barátnéjához; bátyám az internátusba készült. Anyám sápatagon, lábát vonszolva, mártírábrázattal járt-kelt a házban, s intézkedett, hogy az alsó lakók kiköltözzenek – mert apám olyan ember volt, hogy másoknak nemigen, csak feleségének s gyermekeinek parancsolgatott. Általában ő most már nagyon fennkölten és diadalmasan igyekezett viselkedni, úgy érezte, minden jel arra vallott – hogy több emberöltőnyi keserves várakozás gyümölcse, húsz-harminc elrontott emberélet kárpótlásául, nemsokára, végre-végre, mégiscsak az ölébe hull. Hisz mit jelenthet mást ez a beköltözés, ha nem azt, hogy Efruzén most már holtbizonyosan ránk fogja testálni háromszáz hold földjét, erdejét, kaszálóját, belsőségét, szőlejét? Az álma hamarosan megvalósul, gondolta apám. Végre itthagyhatja a „mucskos” várost, ahol mindenki ellensége, s kimehet gazdálkodni abba a békességes és isten háta megetti faluba… Ki is adta az utasítást mindnyájunknak, hogy lelkileg készüljünk a legbarátságosabb fogadtatásra, arcunkról az örvendezés malasztja sugározzék,
alázatosan csókoljunk neki kezet, s igyekezzünk éjjel-nappal kedvében járni Efruzénnak. – Te pedig, te taknyos – mordult reám –, ha benőtt a fejed lágya, bizonyítsd azzal, hogy igyekezz tisztességesen viselkedni, s most, annyi esztendő múlva, tedd jóvá, amit akkor elrontottál!
Én féltem, reszkettem, vártam apám nyomaték kedvéért való nyakleveseit, s mindent megígértem. De titokban már rég szökésen törtem a fejemet, s már azt is tudtam, hova megyek: Lapádra, szoptatós dajkám házába, gyalog; már azt is elterveztem magamban, éjszaka, hogy mit viszek magammal. S ha behunyom a szememet, most is látom magamat menni, mendegélni a bagói úton, kezemben piros batyu, a hajamban sáncból szakított virág – ahogy azokon az éjszakákon elképzeltem.
Bakcsi bácsi, a nyugdíjas városi írnok, és Katinka néni, a felesége, legnagyobb bánatomra csakugyan felkerekedtek, s kimentek az alsó lakásból. Fogtuk magunkat, s bátyámmal belopakodtunk a homályos, boltíves, egérszagú szobácskákba, s gyermeki lázzal kutattunk az otthagyott vicik-vacak holmik között. Néhány villanykörtét találtunk, fogtuk, kivittük őket az udvarra, a hordó mögé, s falhoz csaptuk. A képek helyén, a rossz, sárga tapétájú falon agyonütöttük a befészkelődött hatalmas pókokat. A konyhába hosszú, alacsony boltozatú folyosó vezetett. Ebben az alagútban rejtelmes benyílók voltak, minden lakó hagyott hátra valamit bennük, amit aztán, isten tudja miért, babonából-e vagy hanyagságból, a következő lakó nemigen mert bántani. Ezek a csírázó-krumpli szagú üregek apró gyermekkorom óta hihetetlenül foglalkoztatták a képzeletvilágom, és sokat törtem rajta a fejemet, hogy miként juthatnék én be oda, elemlámpással – ebbe a birodalomba.
S most aztán a bátyám bevilágított. Törött varrógép, beromlott derekú fürösztődézsa, számtalan sok pókhálós fehér Sidolos és kék Csizi-vizes üveg, háromlábú, gipszes szemű, sörénye vesztetten kancsalító hintaló, ajtótlan, rozsdás madárkalitka s isten tudja, még miféle kacat közepett, ládányi, gyanús formájú dolog tűnt fel, a többitől elkülönülten, a pókhálós, vöröses tégláját ránk vicsorgató fal tövében. Sándi közelebb ment, cipője orrával megbillentette. Levált a fedele! Belsejében gyaluforgács fehérlett, Sándi felkiáltott: – Koporsó! – azzal megragadott, és eszeveszetten rohant ki velem az udvarra. Nekem a rémülettől elállt a lélegzetem, s percekig mást se tudtam, csak hápogtam, mintha vízből mentettek volna ki.
Az első pillanattól fogva azt tartottam, hogy azt a kicsi koporsót nekem készítette Efruzén; még akkor régen, kilencvenötödik születésnapján. Pedig – később megjött az eszem, s gondolkoztam a dolgon – alkalmasint senki más, mint az a szegény, beteges pedellus hagyta volt nálunk, alti 1919 táján költözött el, hat gyermeke volt, egyik kisebb, mint a másik, s közölök legalább egy mindig halálos beteg. Úgy látszik, egy alkalommal, abban az időben, amikor az emberek még koporsóhalmozásra is kellett gondoljanak, az apa túlságosan hamar rendelt koporsót. A gyermek meggyógyult, de a koporsó, minden eshetőségre, ott maradt a kamrában…
Az alsó lakásba nemsokára mesteremberek jöttek, hogy apám utasításához és rendelkezéseihez híven, mindent tatarozzanak. A régi, sárga madaras falat lekaparták, s helyette rózsaszín tónusú virágos égboltszerű valamit festettek oda, hogy Efruzén minél otthonosabban s üdébben érezhesse magát. A kamrákat is kitakarították, egérfogókat is állítottak ide-oda, s éjjelre bezárták a nőstény macskát, mondván, hogy „a kandúrok nem egerésznek, csak tenyésznek”. A kicsi koporsóval nem tudom, mit csináltak.
S bár szorongások közepett, mégis gyorsan, félelmes gyorsan teltek a napok. S mi arra kellett ébredjünk egy reggel, hogy sem elszökni, sem elköltözni nincs erőnk s hatalmunk. Átadtuk magunkat az iszonyodó várakozásnak.
Így jött el október elseje. Egész áldott éjjel álmodtam, szörnyűségesnél szörnyűségesebb dolgokat; többször fel is riadtam, mégpedig saját ordibálásomra: mintha mellém heveredett volna, s egyre csókolt, ölelt volna Efruzén! S az iskolába menetel valóságos menekülés volt azon a reggelen. Ezeken az órákon gondoltam utoljára arra, hogy egyszerűen nem megyek többet haza… Mi vár arra a szerencsétlen házra, énistenem? Anyám búskomoran fogja morzsolni a fáradságos és gyötrelmes napokat, s azok is gyorsan s kíméletlen őrlik majd őt. Apám? Ő mind nagyobb s erősebb acsarkodással fog bennünket Efruzén udvarlására noszogatni! A cselédek megszökdösnek lassan, az ismerősök végleg elkerülnek, s még a járdáról is lelépnek a házunk előtt, mintha járványkórház volna, valahol a Tót utca elején. S ezalatt, odalent, pókhálóktól soha meg nem szabadítható s az egérszagtól soha meg nem menthető lakásában, ott mocorgatja, zörgeti rettenetes életét az a sárga-csont és lila-rongy egyveleg, ott él konokul, éjjel, nappal, egyforma megrögzöttségben, az élőket is, s a halált is egyformán elundorító mivoltában, azzal a módszerrel, amellyel dédapámat, nagyapámat, anyámat sanyargatta és szipolyozta – Efruzén, Efruzén. Bennünket fog most
sanyargatni: a mi vérünket, a negyedik emberöltőét fogja szívni mostan!
Ahogy nénémmel, Erzsivel kilépünk a kapunkon, éppen sáros-mocskos, lengő szőrű bivalyok állanak meg a házunk előtt; hátukban két, hatalmasan megrakott bútoros szekér. Az egyik ember kérdezett tőlünk valamit, de mi rá se hederítettünk, hanem úgy elszaladtunk, mintha az ördög maga kérdezett volna.
Már messze, az utca alsó sarkánál tartottunk, s éppen át akartunk menni a túlsó járdára, amikor a nagy sárban hirtelen két jól táplált mokány lovacska húzta cséza táncolt elénk; meg kellett torpannunk előtte. A kocsi nagyon régi lehetett, mert ilyen formájút nem láttunk soha életünkben, legfennebb Polanek kárpitos cégérén, a Tövis utcában, amelyet talán ötven évvel ezelőtt mázolt volt oda valaki. A különös kocsiról azonnal a benne ülőkre terelődött a figyelmünk, s én legelőször a nagy szakállú, kövér algyógyi papot, Dumitrást pillantottam meg, s mellette egy félrecsapott, hatalmas, csipkés szélű – vagy csak egyszerűen rojtos – fekete esernyőt. A pópa, aki látásból ismerhetett bennünket, valamit szólhatott az esernyő mögött rejtőzködőnek, mert ez a madárijesztést célzó, denevérbőrből valónak tetsző holmi megbillent, s alóla – istenem irgalmazz, most is ájulás környékez, ha rágondolok – Efruzén óriási állkapcsa, csattogó műfogsora, halálfejhez hasonlatos sárga, pici orra, szemüregébe rogyott hályogos szeme vigyorgott reánk.
Úgy eliszonyodtunk, hogy – noha amíg csak a haladó kocsi megengedte, mind csak őt bámultuk – köszönni neki egyáltalában nem voltunk képesek. Dumitrás füléhez hajolt, és valamit kiabált: biztosan azt mondta, lássa, Máriásza, a maga rokonai a legneveletlenebb kölykök a világon.
S telt-múlt velünk a siralomházi idő. Az eső egész délelőtt szakadt, s én csak bámészkodtam kifelé az iskolaablakon, néztem a látszólag gondtalanul járó-kelő embereket, különösen a felnőtteket, a férfiakat, s kimondhatatlanul irigyeltem őket. Mit tudnak ők a ránk váró szörnyűségből? S ebben az esztendőben szokatlanul korán, éppen aznap jelentek meg a városban először a varjak, csókasegítő hadaikkal, megtelepedtek a kollégium tetején, s nagy zsinatolást csaptak. Máskor is a hegyekből, Gyógy és Intregáld felől jöttek – biztosra vettem, hogy Efruzén cinkosai.
Csengetés után délben beszaladtam az ötödikbe, s megkerestem Erzsikét, hogy együtt mehessünk haza. Sándi bátyánkat a hetedikben, már hiába kerestük: nem volt sehol. Biztosan megszökött, gondoltuk magunkban, s szidtuk a sorsot, amiért nem fiúnak születtünk.
Hazafelé menet Erzsi, az okos teremtés, aki olyan lelkierővel és önfeláldozó képességgel rendelkezett, akárcsak szegény Mamukánk, kioktatott engem, hogyan viselkedjem, s megmagyarázta, hogy a család érdekében össze kell szedjük minden erőnket. Mi nők, mondta fájdalmas sóhajtással, mint valami szép Fiatal apáca, tűrésre, szenvedésre születtünk a világra. A nők, Kicsimajom (legtöbbször így szólított), sokkal többet kell elviseljenek, mint a férfiak. A természet, a jó Isten, úgy alkotta meg őket, hogy mindenféle szenvedésben otthonosan viselkedjenek. Ismerek egy varrólányt, Micikének hívják, s ott lakik a Várszeg utcában – ha nem tudnád, három napig lakott együtt halott édesapjával, mert nem volt pénze temetésre, s az emberek hozzá nagyon-nagyon komiszak és háládatlanok voltak. Inkább várt, várt, amíg a szomszédok megérezték a hullaszagot, s közbejártak a rendőrségen… Hát az ápolónők micsodák? A legförtelmesebb beteggel is jól kell bánjanak, s mindig tisztán kell közlekedjenek bűzben, mucsokban. S a város halottmosója kicsoda? Nem-de-nem Berta néni, aki „civilben” mosóné, s ötven-egynéhány esztendős fejével három kiskorú törvénytelen gyermeke van?
S Isten, úgy látszik, erőt adott nekem. Nem ájultam el; ideges rángatózást sem kaptam; de abban a pillanatban, amelyben betettem a lábam szegény szégyenkezéstől süppedő házunkba, valami szédülés vagy orvosságos émelygés fogott el; na, most már gondoltam, történjék velem akármi, elviselem. Nő vagyok, szenvedésre, tűrésre kényszerít a világ. Elviselem.
– A szívit, a szívit adjátok nekem!
Efruzén a sültes tál közepébe mutatott. Anyám reszketősen nyúlt a tál után, s odataszította a vénasszony elé. A soha le nem kerülő, vágott ujjú, seszínű, piszkos kesztyű hirtelenséggel kinyúlt, s lecsapott a kicsi, megfeketült csirkeszívre. Irtózatos volt. Mintha Efruzén villája az én szívembe döfött volna bele.
Ott ült az asztalfőn, s görcsös kezével kést, villát igazított. Balra anyám, jobbra apám foglalt helyet, mi gyerekek az asztal farkán ültünk, szemben egymással. Sándi ebédre sem jött még haza.
Efruzén ijesztően keveset evett. A szívvel és egyetlen májdarabbal beérte. Galuskát, kenyeret elutasított magától.
Szegény anyám, háziasszonyi rémületében, majdhogy kétségbe nem esett. Apám nem győzte kínálni a vénasszonyt; aztán faggatni kezdte, hogy talán az étel nem elég ízletes? Anyámra közben villogó pillantásokat vetegetett, s jelezte, hogy majd ebéd után lesz hadd el hadd, az egész társaságot számadásra fogja.
S mi leányok, alig tudtunk legyömöszölni egy-egy falatot a torkunkon. A jelen kétségbeejtő mivolta s a közeljövő siralmassága teljesen elvette étvágyunkat s életkedvünket.
S Efruzén, minden baj oka, Efruzén, az istenátka csak nyámmogott azon a feketére sült csirkeszíven és hallgatott. Hallgatott, konokul és rosszindulatúan, mert úgy látszik, már csak az tartotta benne az életet, hogy szenvednek miatta – nem húson és kenyéren, hanem emberi könnyeken élt. A szív és a máj is csak azért került műfogsora közé, hogy ezzel is kifejezze: emberi szívek és májak megrontásából él.
Mert akár hiszi, akár nem, az öregasszony az alatt a három-négy hónap alatt, amíg nálunk volt, mást sem evett, mint reggelire egy pohár tejet, délire majorságaprólékot, egy-két csipetnyit, estére teát vagy kávét, zsemlével. Mint valami beteg, öreg macska…
S még valami: én azon az ebéden éreztem meg legelőször Efruzén szagát. Úgy látszik, az erős ételek illata egy darabig ellensúlyozhatta, mert csak apránként vettük észre, amikor a sültet már kivitték, s felszolgálták a tésztát. Sokáig szimatolgattunk az asztal alá, jobbra-balra, de szólani egyelőre egyikünk se mert. Olyan szaga volt, mint a pincebogárnak, amely ha megfogják, méterekre ható csípős bűzt ereszt, s szaga csak sok-sok szappanyozás árán megy le az ember kezéről. Kénkőszaga volt.
Apámtól eleddig csak féltem: ettől a szent naptól fogva viszont egyenesen gyűlöltem szegényt. Nyugtassa meg az Isten, rettentő komisz ember volt, amíg élt. Hányszor végig nem vágott mérgesen vadkanszemével mirajtunk! Sokat evett, hogy Efruzénnak megjöjjön az étvágya, s hangosan, majdnem kiabálva tartotta szóval a vénasszonyt; időjárásról, törökbúzatermésről, szőlőről beszélt, de Efruzén csak hümmögött-hámmogott. Nem lehetett kipuhatolni, hogy voltaképpen mi is érdekli még őt ezen a világon.
Délután tovább folyt a rendezkedés. Efruzén is mind ott lábatlankodott a cselédek között, s igazgatott, parancsolgatott. A két kicsi, nyomott boltozatú szoba estére rendben is volt, így hál’ istennek nem következett be az, amitől iszonyúan féltünk, hogy ti. ezen az éjszakán a fenti lakásban talán még velünk fog aludni. Már a vacsoráját is odakapta, az alsó lakásba. Anyám személyesen vitte le neki a teát, és kilenc óráig vele maradt. Olyan sokáig – valóságban egyetlen órácskáról volt szó – tartott ez a látogatás, hogy már-már azt hittük, beleőszülünk a várakozásba.
Így kezdődött ennek a szörnyűséges vénasszonynak, az istenátka Efruzénnak városi élete. A második száz esztendő!
Életem legszomorúbb, legborzasztóbb ősze volt. Most is csudálom, hogy is nem pusztultam bele a rám zúduló sok szörnyűségbe, s hogy egyáltalán a család mind együtt maradt, s nem szaladt szanaszét, ki amerre látott, csakhogy meneküljön Efruzén kénkőszagú közeléből. Nem volt egyetlen nyugodt napunk, egyetlen óránk. Anyámat mindig kisírt, karikás szemmel kellett hogy lássam, s az ősz hajszál japángomba módjára kezdett szaporodni szép, fekete fején. S apám akkor adta az ivásra magát. Nem múlt el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne a városi szolga vagy a pincér kellett volna hazacipelje a Központiból; úgy látszik, az ő lelke sem volt éppen taplóból s idegei sem kötélből – nem bírta lélekkel Efruzén jelenlétének ezerféle állandó izgalmát, s főleg talán a nagy felelősséget a veszedelemért, amelyet Efruzén befogadása s istápoltatása által családjára zúdított. De Efruzént szidni vagy jelenlétében társaságától borzongani mégsem volt szabad; mert ha ilyesmit tapasztalt apám, dühroham fogta el, nagy átkozódásokkal szalonnázott dikciókat tartott, s nemegyszer kapta le a szekrény tetejéről a birspálcát, amellyel kicsi korunkban csapdosott volt bennünket – s volt lelke végigvágni vele tizenöt éves nagyobbik lányán, vagy
rajtam, szerencsétlen gyermeken!
S nemcsak bent a családban éreztük a romlást, nemcsak a kölcsönös szemrehányások szaporodtak meg, s velük apám s anyám veszekedése s verekedése – a kinti világ is elborult előttünk, az ismerősöket el kellett kerüljük, különben ők kerültek volna el bennünket, s még a legjobb akaratúak sem tudták elnyomni magukban a megvetést és lenézést: úgy bántak velünk, mint valami bolondokházabeliekkel – kiközösítettek! Circulus vitiosus támadt ebből a helyzetből: minél erősebben mutatkozott a közvélemény ellenszenve, annál nagyobb áldozatosságot kellett mi tanúsítsunk családunk átka, Efruzén iránt, hogy az örökséget s új vagyonunk által a társadalmi egyensúly megteremtését annál biztosabbra vehessük…
És az istenátka Efruzén? Vajon ez a meggárgyult vén satrantyú mit vett mindebből tudomásul? Vajon maradt-e lelkiismeretének egyetlen épséges makulája, amellyel felfoghatta volna, milyen lehetetlenül rémséges helyzetbe juttatott? – Ahogy most húsz esztendő távolságából visszagondolok, elemezgetem, s próbálom megfejteni ezt a hajmeresztő emberi egyéniséget, neme és fajtája szégyenét – úgy látom, hogy legfennebb őrültségével lehetne őt a világ s az Úristen színe előtt menteni. Valószínűleg öregkori hibbantságban szenvedett.
Mert ahelyett, hogy belátta volna s igyekezett volna enyhíteni az általa teremtett helyzet szörnyűségeit – hihetetlen gonosz cselekedetekre ragadtatta magát. Agyának utolsó épséges, többé-kevésbé együtt maradt sejtjeit arra használta fel, hogy ravaszkodva és gonoszkodva kínozzon, gyötörjön bennünket. A csendes és eseménytelen városkában nemsokára mindenki Efruzén viselt dolgairól beszélt.
Egy reggel, amikor a sötét szobában égett még a lámpa, a függönyt viszont már felengedték, benézett hozzá csak úgy kíváncsiságból a cseléd. S mit látott? Efruzén ott állott, anyaszülten, a nagy tükör előtt, s jobbra-balra ringatta magát. A cselédnek szabad bejárása volt, ő takarított reá – óvatosan benyitott az első szoba ajtaján. A látvány borzalmassága lenyűgözte, mint általában a népséget-katonaságot a Plasztikumok és Panorámák rémségei. A sárga, politúros bútorok fényességére emlékeztető emberi tetem ott libáncoskodott előtte, nagy, lila sál volt a nyakán, kezét, kesztyűsen, meztelen, deszkaszerű csípőjére tette, s mind ezt mondogatta maga elé, a tükörbeli alakhoz: Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy! S percekig ringatta, gyönyörködtette magát.
A mi városkánkban abban az időben kitűnő volt a cselédek hírszolgálata: pár óra alatt az egész város tudott a dologról, s „Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy” – így üdvözölték egymást az emberek.
S azt hiszi, a vén sárkánykígyó megelégedett a szép kicsi lakással, az udvarral, a kerttel? Dehogy, neki város kellett, séta, korzózás, ismerkedés! Nem volt nap, ha esett, ha vékony hegyi szél fútt, hogy ki ne lebbent volna az utcára, legalább egyszer. Az emberek persze ujjal mutogattak reá, a gyermekek eszeveszetten szaladni kezdtek, ha meglátták, a kutyák megugatták, a csiszlikek megdobigálták – de csudák csudája, benne mindez a vele valamilyen formában érintkezésbe lépő társadalom kedveskedésévé finomult. Azt jelentette, hogy így vagy úgy, de él még a világban, még itt van közöttünk, emberek, fiatalok között. Különös és megmagyarázhatatlan mániái közé tartozott az éjjeli mászkálás is; szeretett kilopózni késő este, vacsora után az utcára, s amikor ember már alig járt a piacon, körüljárta néhányszor a templomot. Volt, aki úgy megijedt tőle, hogy frászt kapott, s amerre elment, úgy kezdtek vonyítani a kutyák, mint amikor meghal valaki az utcában. Máskor, korán reggel vagy késő alkonyaton, aszerint, hogy mikor jutott eszébe, elkísértette magát apámmal a temetőbe, fel, a legmeredekebb oldalba, a tanársírok közé. – Menyek az üsmerősökhöz – mondta, s apámat vitte magával, mert egyedül, azon a meredek, sáros utacskán fel sem tudott volna kapaszkodni.
S mindennek tetejébe, elkezdett öltözködni úgy, hogy olyat nem látott még a világ! Ládájából s szekrényéből bizarrnál bizarrabb régi kelmék, elbontott vagy még egészben levő, százesztendős divatú ruhák kerültek elő. Főleg egy földet seprő, lila selyemruhát kedvelt, rá hasonló színű, kopottas bársonykabátot öltött, olyan szabásút, amilyent Erzsébet királyné viselt; óriási, piros és zöld madártollas kalapot tett fel, azt a pár szál csepűszínű macskafarkincaszerű varkocsba font haját hosszú, félméteres szerecsenfejes kalaptűvel tűzte át – jaj, az a kalaptű! –, hosszú, csukaorrú, angol gombos cipőt húzott, s húnya alá vette magas, csipkés szélű fekete esernyőjét, azt, amely alól ránk vicsorgott ott a Kollégium sarkán annak idején.
S mit nem tett egy napon? Elment a város legelegánsabb üzletébe, s divatos női alsóneműeket, selyemnadrágot és kombinét vásárolt! A kereskedő, aki mellesleg apám vadásztársa volt, mit sem sejtőn szolgálta ki, azt hitte, hogy valamelyik unokahúgának veszi. Csak jóval később, amikor a holmik – ugye, rémes dolgokról beszélek? – mosásba kerültek, csak akkor, Bertának, a mosónénak indiszkréciója folytán derült ki a dolog. S másnap tudta s tárgyalta az egész város.
De ez még hagyján. Mert Efruzén nemcsak így kereste a világgal való érintkezést. Úgy december táján, apámnak, akivel meglehetős bizalmas viszonyt teremtett, elpanaszolta, hogy egyre nyomasztóbban hat rá a kicsi, sötét szobák téli magányossága, hogy rossz álmok látogatják, s ami eddig sohasem történt meg vele: fél egyedül. Attól fél, hogy meggyilkolják! Néha nem bírja tovább a szorongást, kimegy az utcára, még ha sötét éjszaka van is – csak ne kelljen mindig ezt az árvaságos, dohos levegőt egyedül szívnia. Nem adná parancsba – unszolta apámat – annak a két szilaj és rakoncátlan leánykának, hogy bár minden második nap, vele háljanak? S apám az a – mindjárt csúfot találok mondani szegényről, az Isten nyugosztalja –, apám belement a dologba. S ekkor következtek életemnek legborzalmasabb napjai.
Erzsike, ő volt a nagyobb, ő ment le először Efruzénhoz. Sosem felejtem el az első este hangulatát. Vacsora után kitört belőle a zokogás. Apám jól pofon vágta – anyám közéjük vetette magát. Erzsinek megdermedt az arca, könnyei felszáradtak. Szép és szenvedő ábrázattal vetette vállára anyám nagykendőjét, s mint valami halálraszánt, lebotorkált a sötét lépcsőn. Keskeny, gótikus válla leereszkedett a nagykendő súlya alatt. (Most is előttem van ez a lépcsőn leereszkedő, görnyedező, fekete alak.) Aztán nemsokára hallottuk, hogy bekopog a kapu alatti ajtón, majd az ajtó nyikordulását, csapódását – s minden elcsendesedett.
Már a tizenegyediket is elütötte, s még nem jött álom a szememre. Egyszer csak anyám felkel, és lábujjhegyen, lopózkodva kimegy a téli éjszakába. Tudtam, mit csinál: lemegy a kapu alá, s beleskelődik az ablakon. Nemsokára visszajött s lefeküdt. Végre én is elaludtam, s azt álmodtam, hogy Efruzén lila ruháját fújja, sepri a forgószél, s mint az ördögszekeret, végighánytorgatja a városon…
Erzsi másnap reggel halálsápadtan, karikás szemű ábrázattal vánszorgott fel. Egész éjjel virrasztott szegény, mert attól félt, ha el talál aludni, rátámad s átharapja a torkát Efruzén.
De eljött az este, s Erzsi megint le kellett vonuljon, s azután is, minden áldott éjszaka. Lassan megtört, hozzászokott. Legalábbis úgy látszott, mert senkinek semmit sem beszélt, semmit sem panaszkodott.
Efruzénnak jót tett a dolog. Ettől fogva még elevenebben s még frissebben járt-kelt a városban – mintha új vért öntöttek volna belé. Az embereket meg-megszólította, s annak, aki borzadozva vagy szemtelenkedve, szóba állott vele, ezt mondogatta: „Sohase halunk meg! Csak az első százesztendő nehéz – a második már menyen magától.” S hangtalanul, csupán fogsora nyiszorgását hallatva, nevetett hozzá. Mondása szállóige lett a városban, s nemegyszer kiabálták utánunk az utcagyerekek; nyilván szégyenteljesen szenvedő családi életünkre céloztak.
S eljött a karácsony. Családunk üdvösséges, testvéri és szülői ajándékot, csókot és békülést hozó ünnepe, eleitől végig, olyan volt, mint az első ebéd. Efruzén gyakori jelenléte a karácsonyfa közelében s okvetetlen részvétele örvendezési kísérleteinkben, a kapott ajándékokkal való nemtörődése vagy elégedetlensége – minden áhítatot és jóérzést csírájában elsorvasztott. Erzsi szegény akkor már nagybeteg volt, csak még senki sem tudott róla. Az Efruzén szobájában való éjjeli szolgálat óta vagy hat kilót fogyott, senkivel sem beszélt, a vizsgálódó, érdeklődő tekintetet kerülte – szóval valóságos élőhalott volt. De apámra néha olyan sötéten tekintett, hogy azt hittem, képes volna rá kést is emelni.
A görögkatolikus ünnepek alatt kicsi, mokányfogatú kocsi állott meg a házunk előtt. Ugyanazok a lovak húzták, amelyek annak idején azt az átkozott bricskát cipelték volt (most az ott állott az udvaron, ponyvával letakart állapotban, hatalmasan és félelmesen). S ugyan ki szállott le róla? Nem más, mint Dumitrás, a gyógyi pópa s aranyfogú, macskabundás felesége. Jöttek, hogy tiszteletüket tegyék Efruzénnál. A pap duzzadt átalvetőt emelt le a bakról, s bevitte a vénasszonyhoz.
Friss disznóvese, több pulyka- és réceszív volt benne, meg némi mazsolás ázalék. Amikor bevonultak, anyám éppen odalent tartózkodott: látta, hogy Efruzén miként fogadta őket, hogy tipegett elébük lelkendezve, s hogy a papné – még kimondani is szörnyűség – mint csókolta meg aszaltszilva módjára fonnyadt, fekete és fényes kezét.
Anyám iránt különben alázatosan viselkedtek, s mintha Efruzén ügye az övék lett volna, mintha a vén szipirtyó nem is a mi, hanem az ő rokonuk lett volna, alig győztek eleget hálálkodni, amiért itt a városban menedéket adtunk neki, s hogy anyám olyan áldozatosan viseli gondját s édesíti öreg napjait.
Csak késő délután indultak haza. Addig a lovakat persze mi kellett hogy ellássuk – utóvégre az Efruzén vendége a mi vendégünk is volt, ha akartuk, ha nem.
Az idő lassan tavaszodni kezdett, s Efruzén egyre sűrűbben sétálgatott a városon. S hogy az embereket magával közvetlen kapcsolatba hozza, újabb cselfogást eszelt ki gonosz agyveleje. Ment, ment az utcán, jobbra-balra nézelődött, aztán hirtelen rekedten nyivákolni kezdett, levegő után kapdosott, s erőtlenül rogyott neki valamelyik ház falának. Akik közelében voltak – s hogyne lettek volna közelében, amikor mindig olyankor csinálta ezt a jelenetet, amikor a legnagyobb volt a forgalom –, megemberelték magukat, és segítségére siettek. Húnya alá nyúltak, a férfiak karjukat kínálták – s Efruzén tettetett megkönnyebbüléssel beléjük karolt. S aztán így vitette magát azzal a szerencsétlen balekkal végig a városon. Főleg akkor színlelte ájuldozásait, amikor iskolás gyermekek kerültek az útjába, legtöbbször természetesen a Kollégium előtt. Egy óra tájban, azaz a kicsengetés ideje táján, úgynevezett egészségügyi avagy étvágygerjesztő sétára ment. Ott ólálkodott rendszerint a Központi körül, s aztán, amikor a pillanatot alkalmasnak ítélte, krákogni, kapdosni kezdett, s tántorgott, mint egy szélben imbolygó madárijesztő.
Egy délben – gyönyörű langyos idő volt, tüdőmben ibolyaszagú, holtakat is feltámasztó, vérpezsdítő tavaszi levegő – majdnem boldogan szaladok ki a Kollégium nagykapuján, fordulok egyet az utcánk felé, és zsupsz! belerohanok Efruzénba. Meglát, megismer, s azonnal dülingélni, tátogni kezd, szemét behunyja, esernyőjével botoz, botoz a kövezeten, mintha az erős tavaszi nap megvakította volna – aztán odarogy a sárga iskolafalhoz. – Jaj, jajistenem! – sóhajtja – itt halok meg, itt halok meg!
Néhány városi gimnazista volt körülöttünk, s nekem most ezekben volt minden reménységem. De a komisz betyárok tudták, hogy Efruzén hozzátartozója vagyok, a könnyebb megoldást választották: rám bízták a vergelődő vén boszorkányt.
Ha most elfutok, s faképnél hagyom – gondolkoztam kétségbeesett állapotomon –, akkor más ugyan hazasegíti, de nekem s famíliámnak sohase fogja megbocsátani, hogy az utca népe előtt szégyenben hagytam. Sőt apámnak egészen biztosan el fogja mondani, s akkor lesz csak hadd el hadd. Minden erőmet összeszedtem, s megindultam Efruzén felé.
Gyámoltalanul, ólmos talppal lépkedtem, s ebben a küzdelemben minden lépésem percekig tartott; már alig egy méterre voltam tőle, s éppen azon, hogy a tőlem telhető legemberségesebb modorban ajánljam fel segítségemet – amikor Efruzén végtelen hosszú karja, akár csak a vásárban árult emelőrendszerű, rugalmas játékszerkezet, hirtelen, hihetetlen gyors és biztos mozdulattal kinyúlt, és lecsapott a csuklómra.
A keze rátapadt, valósággal beleégett a húsomba, pedig hideg volt, mint a béka, s csontomat majdnem összeroppantotta. Kénkőszaga, amelyet ott éreztem meg először, azon a keserves ebéden, belém áradt, marni kezdte a lelkemet, s a fakadó tavasz ártatlan illatát elpusztította. Kétségbeesésemben egyet-egyet rántottam a karomon, családról, örökségről megfeledkeztem, s viaskodtam puszta életemért. Először, hogy az emberek meg ne hallják, csak kicsiket nyögtem és sziszegtem, hogy Efruzén észrevétlenül s botrány nélkül eresszen el – aztán nemsokára meg éppen ellenkezőleg: azért visítottam, ahogy csak a torkomon kifért, hogy az egész város hallja meg, csődüljön össze, s szabadítson ki karmaiból.
De Efruzént ez cseppet sem zavarta. Sőt, talán örvendett, hogy ilyen színes társadalmi esemény középpontja lehet. Az iszonyú vigyorgás mind szélesebb s mind sátánibb lett halálfejarcán, orra valósággal szétlapult belé, s ahogy a kéjelgő kacagás meg-megrázta, állkapcsa össze-összekocódott. A Várszeg utca felé, a temető irányába rángatott.
– Ez engem a temetőbe visz – döbbentem meg, s azt hiszem, ez volt utolsó, aránylag józan gondolatom. – Ez a Halál.
Iskolakönyveim elkezdtek hullani, hullani; hiába hajoltam, nyúlkáltam utánuk: feneketlen, fekete mélység nyelte el őket. Mint amikor fehér követ dobtunk a fekete vizű kútba, s a fehérség gyorsan halványodott, sötétedett s végleg eltűnt.
Amikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, hol vagyok. Körülöttem idegen bútorok, idegen falfestés, idegen arcok. Rápolthy Panni és Ilona hajoltak felém. Fejemen hideg borogatás s a csuklóm még mindig szorította valami kéz – ijedtemben rántottam egyet rajta. Csak a Panni keze volt, éppen ütőeremet tapogatta.
Ki tudja, mit tett volna velem Efruzén, ha azok a diákok, akikben, úgy látszik felébredt a lelkiismeret, rá nem rohannak, meg nem tépdesik, feléjük suhogó esernyője nyelét ketté nem törik s engem meg nem szabadítanak?
– Na, már nincs semmi baj! Katonadolog. Ugye, angyalom – szólt hozzám Panni, s levette homlokomról a borogatást. – A fiúcskák be szeretnének jönni, hogy meglátogassanak.
Én egy darabig tiltakoztam – aztán mégiscsak beleegyeztem abba, hogy a két Szőcs testvér, Elemér s Aladár bejöjjön a szobába. Ebben a percben kezdtem valamiféle regényhősnőnek érezni magam; szívemben sohasem érzett bizsergés támadt, ismeretlen, repülésre kényszerítő érzés, amely egyelőre még pontosan senkire sem vonatkozott, de talán éppen ezért volt erősebb és hatalmasabb minden átélt szörnyűség emlékénél s erősebb a halálnál.
Aladár hóvirágcsokrot tett a párnámra; Elemér ibolyát tartott az orrom felé. Itt volt, megint körülöttem volt a tavasz, a szabadság illata! S én egyszerre lettem szerelmes – ahogy csak egy tizenkét éves leányka lehet – Elemérbe és Aladárba.
Egy napon – ez már tán április első felében történhetett, s emlékszem, langyos esőjű tavaszi idő volt – szegény Erzsikét nagybetegen hozták haza az iskolából; felelni szólították matematikából, s ő ki is ment, és egy-két kérdésre próbált is felelni, aztán csak rájött valami reszketés, lábát fel-felkapta, szeme kiguvadt, s hanyatt vágódott az olajos, mocskos deszkapadlón.
Ez volt az első rohama; azt mondták, vitustánca van.
Amikor elmondták neki, apám úgy elkeseredett, hogy majdnem eldöngette szegényt.
– Megint doktor, megint patika! – kiabálta. – Az Isten látott még ilyen nyápic kölykeket! Mindig van valami bajuk. Mert leányok, persze! Bezzeg, ha fiúk volnának! Volt-e nekem kutyabajom életemben? Csak azt szeretném tudni, kitől örökölték ezt a hitvány természetjüket?
Vagyis anyánk hátán csattant megint az ostor.
Délutánra jobban lett Erzsike; kiültettük a verandára, nagybendőbe bugyoláltuk, s hallgathatta, hogy az esős alkonyodásban micsoda csattogást, füttyengetést rendeznek a kert bokrai közt tanyázó rigók; nem is akartuk észrevenni apámnak dörmögését s csapkodását, amikor szokása szerint fogta botját, kalapját, s elviharzott a kaszinóba.
Én meggyújtottam a veranda villanyát, könyveimet kihoztam, s Erzsi mellé telepedtem. Odakünn lassan sötétedni kezdett. Ő bóbiskol, én tanulok, a madarak szólnak, a szomszédban vakkantanak egyet-egyet a kutyák, érezzük, hogy még meggyógyulhatunk, hogy szerelem és emberi élet vár reánk, s fogok én még Elemértől s Aladártól virágot kapni életemben – amikor hirtelen, mintha titokzatos parancsnak engedelmeskednének, elhallgatnak a madarak, minden elcsendesedik, s ebben a csendben hallani kezdünk alulról, a verandára vezető lépcsőről, valami csoszogást, baktatást. Egymásra nézünk, egymás keze után kapunk, s azt hisszük, a szívünk menten megáll.
Jön, jön Efruzén.
Hogy meg ne lásson bennünket, s szóba ne elegyedhessék velünk, hirtelen felugrom, s eloltom a villanyt. A verandán nagyon sötét lesz, de künt a kert felett még lilás az ég, az Őrhegy szőlőkarói közt fekete árnyékok tolonganak, s feketén reszket túl a temető.
A veranda kicsi ajtaja nyikkan, s Efruzén rémesen magas csontvázalakja feldereng a homályban.
– Ki a szent fene oltotta itt el a lámpát? – alig tud beszélni, a huszonkét lépcsőfok úgy elfárasztotta.
Körülnéz, egy helyben csoszog, toporog, aztán megindul a konyha felé. A konyhában koromsötét van, senki sincs benn, s Efruzén mégis benyit az ajtón. A villanyt nem gyújtja meg, s mégis sokáig bent marad.
– Te, ez meg talál mérgezni bennünket – suttogta Erzsi, s izzadt, meleg keze görcsösen szorongatja a kezemet.
Végre megnyílik a konyhaajtó, s a magas, félelmetes árnyékalak végigimbolyog a folyosón, s jön, jön, egyenesen felénk.
Szerencse, hogy a szobákba vezető nagy szárnyas ajtó előttünk; megáll, tanakodni látszik magában, aztán kopogás nélkül benyit a nappali szobába.
Mindketten anyánk elkövetkező rémületére gondolunk. De hogy be ne következzék, mégsem teszünk semmit. Efruzén úgyszólván karácsony óta nem volt a felső lakásban. Szegény anyánk, gondoljuk, még szívszélhűdést kap, ha Efruzén hirtelen elébe toppan! Úristen, segíts meg bennünket.
Egyszer csak éles, sóhajba vesző visítás. Felugrunk s rohanunk be mamukához.
Az árnyék ott állott a hálószoba ajtajában, s ahogy hátulról megpillantottuk, hatalmas volt, lomposan fekete, mint a köpenyeges Kaszás. Bent a hálószobában kicsi éjjeliszekrény-lámpa égett, s tudtuk, hogy takarékosságból amellett foldozgatott anyánk. Már hanyatt fekve, kihűlt szívvel képzeltük el őt, iszonyú rémület rádermedt pecsétjével az arcán, de Istennek hála, erre a látványra nem került sor.
– Jaj Istenkém – szólalt meg kicsi, gyenge hangja –, bocsásson meg, drága Efruzén, hogy így megijedtem, de igazán… olyan csendben jött, azt se tudtam, amikor megláttam, hogy ki is áll a küszöbön… Parancsoljon beljebb, s foglaljon helyet itt, né…
Ó, szegény, szenvedésteljés életű asszony! Hogy megemberelte, hogy megerősítette magát! Mit meg nem kellett tegyen, mit ki nem kellett még álljon azért az istenátka örökségért!
Meghúzódtunk a zongora alatt, s hallgatóztunk.
De bár ne hallgatóztunk volna! Olyan dolgot tudtunk meg, amelytől, ha mamuka nem lett volna, talán még abban a szempillantásban világgá indulok.
Efruzén arra szólította fel anyámat, hogy a beteg Erzsi néném helyett ezentúl engem küldjön le hozzá éjszakára! Ki nem állhatja a beteg kölykeket! Előbb gyógyuljon meg, aki nála akar aludni!
– Nem, nem eresztelek – suttogta Erzsi azonnal a fülembe, mert szegény anyánk egyedül lehetséges feleletét, a beleegyezést, előre tudta.
– Noha, szerintem, semmi akadálya sincsen – kezdte töredezve s szertartásosan anyám –, meg kell még beszéljem az apjokkal…
– Mikor jő haza? – kérdezte nyersen Efruzén.
– Vacsoraidőre rendszerint haza szokott.
– Úgy, úgy. No, majd meglássuk. Isten megáldjon, lelkem.
Efruzén megfordult, s zörögve, suhogva, botorkálva, ahogy jött, kiment a szobából. De maga után ott maradt csípős, förtelmes kénkőszaga. Nem értettük, hogy mamuka miért nem sietett elé, miért nem kísérte ki, s miért nem gyújtott neki világot?
Az ajtó odakünt becsapódott, s csend lett, síri csend a lakásban.
Annál borzalmasabban tört fel nemsokára ebből a fekete és rossz szagú csendből anyám zokogása. Azt hitte, egyedül van, a leánykori varrottas párnái s nyírfaligetes képecskéi között kizokoghatja magát istenigazában.
Berohantunk hozzá, s öleltük, csókoltuk szegényt. Nem lehetett őt megvigasztalni.
– Ki kell találjunk valamit – hajtogatta –, valamit muszáj kieszeljünk. Hogy ti többet ne szenvedjetek ettől a boszorkánytól! Már elég volt! Már nem bírjuk tovább.
S mi, csak hogy enyhítsük szenvedését, most már mindketten készségesnek mutatkoztunk az éjjeli szolgálatra, erre a boszorkány melletti apródkodásra, s vetélkedve ígérgettük, hogy nem csinálunk ebből a háznak semmi kalamitást.
Pedig egy hangocska, belülről, mélységes mélyről, azt súgta nekünk, hogy még ezen a szent napon kell történjék valami, ami egyszer s mindenkorra véget fog vetni szenvedéseinknek.
Elérkezett a vacsoraidő. A levegőben tömjénnél is különösebb illatú rőzsefüst szálldogált. Felkelt a holdvilág, s a kéményből felszálló füst lilán és lélekszerűen imbolygott az égre. Félelmesen és rémségektől vemhesen vett körül bennünket a langyos, párás tavaszi éjszaka.
Apám szelesen s nagyhangúan csörtetett haza. Erős szilvóriumszaga volt.
– No, leányka – vetette elém a kabátját, hogy felemeljem az alacsony ládáról, vállfára tegyem s a fogasra akasszam –, ma éjszaka te fogsz lent hálni a vénasszonynál.
– Hát már beszélt is veled? – kérdezte anyám, s szemét nagyra nyitotta.
– A bestia! Megfogott az utcán, a Kaszinó előtt, pedig tudhatná, hogy nem szoktam százesztendős fuszulykakarókkal sétifikálni, s elpanaszolta, hogy neki efféle nyavalyásra nincs semmi szüksége. Ártasz az egészségének! – Erzsire bökött hegyes, véreres szemével.
…Mentem, mendegéltem lefelé a huszonkét fokú grádicson. Vállamon az Erzsi szürke nagykendője, húnyom alatt törülközőm, hálóingem, szappanom. S egyszerre csak valósággal Erzsinek éreztem magam. Könnyei még az arcomon nedvesedtek, s most, hogy szabad, hűvös levegőre jutottam, hirtelen hidegen bizseregni kezdett tőlük a bőröm. Úgy megölelgettük, úgy összevissza csókolgattuk egymást búcsúzásunkban, hogy mondom, ott a lépcsőn hirtelen azt hittem, Erzsivé váltam. S akárcsak akkor, amikor az első ebédre igyekeztem haza az iskolából Erzsivel, a félelem most is elpárolgott belőlem – magához a Halálhoz is ellátogattam volna. Az asszonyok élete csupa szenvedés – jutott eszembe Erzsi koraérett bölcselkedése –, s a varrólányra gondoltam, aki három éjjel s három nap aludt egy szobában halott édesapjával, s úgy véltem, erre én is képes lettem volna. Egyenesen természetesnek találtam.
Megyek, megyek a sötét kapu alatt, s egyszer csak valami meleg fut a lábamhoz, s kicsi nyávogást hallok. Mintha valaki szólított volna…
– Te vagy az, Cilus? Ciluska? – mondom én.
De egy soha nem látott, nagy szürke macska volt, s mihelyt megszólaltam, uzsgyé, elrohant.
Úgy látszik, gondoltam, ha az ember nem fél az éjszakától, tőle sem tartózkodik az éjszaka; állatai és titkai elébe állnak.
Pár pillanatig álldogáltam a kicsi, szurokfekete ajtó előtt, aztán kopogtattam.
Benyitottam, s magam előtt találtam a második ajtót. Itt is kopogtattam, aztán vártam egy kicsikét, s anélkül hogy bármiféle hangot hallottam volna, benyitottam.
A szobában iszonyú fülledtség, csípős, rossz levegő volt – és korom-, de koromsötét. Az ajtót nem húztam be magam mögött, hanem úgy, nyitott ajtóval, egyet-kettőt léptem a sötét előszobában arrafelé, ahol az ágyamat tudtam.
Hát most mitévő legyek? – tanakodtam magamban, noha még mindig nem volt semmi félelem a szívemben, még mindig úgy éreztem, hogy nem is velem történik ez a furcsa história. Annyira nem volt bennem félelem, amennyire csak némely, különben borzalmas álom engedi meg az embernek a benne való félelem nélküli részvételt, s csak akkor kezdünk irtózatosan remegni, amikor felébredünk, s szörnyű álmunk megelevenedésétől tartunk a sötétben. Emlékszem, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy meg kellene öljem Efruzént. Meg kellene öljem!
Talán tíz perc, vagy csak egyetlenegy telt-e el? Nem tudnám megmondani.
– Ki mászkál itt? – hallottam hirtelen a belső szoba mélyéből Efruzén krákogó hangját; abban a percben kicsi lámpa fénye lobbant fel, s a nyitott ajtón keresztül megpillantottam az öregasszonyt, amint bóbiskolva üldögél a süppedt heverőfotelban, s kicsit félrefordítja a fejét.
Ebben a percben rám szakadt a rettegés; azt hittem, menten szörnyethalok.
– Mi a? Mér nem köszönsz? Talán biz’ a megkukultál? Ne félj, nem harapom le a fejedet, te mutuj. Bújj le az ágyadba, s aludj békességgel!
Elhallgatott. Nemsokára a lámpát is eloltotta; ismét koromsötét lett a szobákban. Ott kucorogtam a megvetett, szűk és hideg, viaszosvászon huzatú dívány szélén, s egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy állandóan imádkozom, Édenjóistenem, édenjóistenem, ne hagyj el engem, szabadíts meg engem s az egész famíliát Efruzéntól, ó, enyhítsd anyám nagy szenvedését, édesjóistenem – mind effélét mondogattam, félhangosan. Szememet nem mertem kinyitni, mert úgy éreztem, ha kinyitom, valami oly iszonyatosan rémségeset találok megpillantani, hogy menten megáll tőle a szívverésem. Fázni, vacogni kezdtem. Ez kissé kijózanított. Pici, tapogatózó mozdulatokkal megkerestem a paplan szélét, s úgy, ahogy voltam, cipőstül, ruhástul, belebújtam az ágyba, s a paplant jól a fejemre húztam.
De félelmem nem lett kevesebb; mintha valami zörgést, motoszkálást hallottam volna. Kidugtam a fejemet, s hallgatózni kezdtem: hátam megül, abból a sötét folyosóból, tényleg hallatszott valami. Mintha kicsi golyókat hengerítenének, s kopácsolnának valamit odaát. Pár pillanatra csend lett, azután elölről kezdődött a zakata.
S ekkor eszembe jutott az a kicsi, poros, gyaluforgáccsal bélelt koporsó, amelyet a tatarozás előtt láttam ottan, az egyik limlomos benyílóban. Az a bolond látomásom támadt, hogy odabent apró gyermekkoponyákkal gurigáznak s koporsóbölcsőket taszigálnak ide-oda. S a játszók mind csupa Efruzén-szerű vénasszonyok. Úristen – borzongtam –, az ajtó mindjárt kinyílik, s jönnek értem! Miatyánk, ki vagy a mennyekben – imádkoztam folyton-folyvást, s egyszerre csak ezt a zakatolást nem hallottam többet, ellenben tisztán kivehettem, hogy – kipp-kopp, kipp-kopp, a kapu aljának kövezetén járkál, közeleg valaki.
Úgy látszik – vigasztaltam magam –, odabent a koporsósok megijedtek az emberi lépésektől, s attól kushadnak.
S ekkor, a kapu aljára nyíló ablakon, kopogtak. Barátságos, ismerős, majdnem beszédszerű kopogás volt; félelmem oszladozni kezdett, s felültem az ágyon. Az ajtó kinyílt, s bejött valaki. Azonnal tudtam, hogy kicsoda.
Egymás nyakába borultunk. Erzsi! Erzsikém! – suttogtam boldogan.
– Kicsimajom, édes, nem történt semmi bajod?
Sírás fojtogatott. Meg se tudtam már mukkanni, de úgy szorítottam Erzsit, ahogy csak bírtam.
– Ne félj semmit, minden éjjel lelopózkodom – suttogta –, úgyse tudok aludni odafent. Talán még rosszabb volt, mint idelent, annyira aggódtam s emésztettem magam miattad.
Én csak szepegtem, s meg-megrázott a hálás zokogás.
Erzsi hálóingben volt s papucsban. Hamar levetkeztetett engem is, s bebújtunk egymás mellé a kicsi ágyba. Sokáig meg se mukkantunk, csak szorongattuk, melengettük egymást. Elpárolgott belőlem minden félelem. A folyosóról ismét hallatszani kezdett a zakatolás.
– Sokáig én se tudtam, hogy mi az – magyarázta Erzsi riadt faggatásomra –, de aztán megállapítottam, hogy nem egyéb, mint egy-két pajkos pocegér. S tényleg, olyan erős egérszag van mindég odabent…
Ekképpen a koporsós látomás hamar elfoszlott zavart lelkemből s megnyugodtam. Erzsi mellettem volt, ő maga volt az élet, a holnap reggel ígérete. Úgy éreztem, egykettőre el fogunk aludni. Viszont annál különösebb volt nekem, hogy Erzsi nem nyugodhatik, hogy mind ide-oda veti magát a nyomorúságos díványon, s teste, most, hogy a hideg lépcsőn s nyirkos kapu alatt való mászkálásból felmelegedett, egyre hevesebben kezdett izzadni, izzadni. Nagyokat, sóhajtásszerűen lélegzett, aztán sok, apró kicsi szippantást vett egymás után. Kezem a hátát melegítette, simogatta, érezhettem, hogy verdes a szíve, mint meghajszolt, kézbe fogott kicsimacskáé.
– Erzsike, mi bajod? – súgtam a fülébe, s megcsókoltam forró arcát. Csupa izzadság volt.
Sokáig nem felelt. Lélegzete egyre lihegőbbé vált, s egyre forróbb, lucskosabb lett a teste. – Most, most ketten vagyunk! – nyögte ki végre, suttogva, titokzatosait.
S ekkor, mintha a mennyből hallatszott volna, a nappalink öreg faliórája csendesen és álmatagon megszólalt felettünk. A gerendázat, a boltozás megszűrte a hangot, olyan volt, mintha valami messzi-messzi falu tornyából szólana. Tizenkét óra volt.
Erzsi hirtelen felült az ágyon.
– Mi bajod? – kérdeztem, s ölelgetve, rimánkodva húztam vissza magamhoz. – Hát megbántad, hogy lejöttél? Akkor mért nem mész vissza azonnal? Sze én nem haragudnék, sze tudom, hogy beteg vagy! Eredj, menj vissza, édes kicsi Erzsikém – így kérleltem szegény fejét, s a magam bajával megint nem törődtem. Ilyen voltam én világéletemben.
– Nem érted? Nem értheted! – rogyott mellém Erzsi hirtelen, s forrón, zavarosan sugdosni kezdett a fülembe.
Megtudtam hát végre Erzsi lejövetelének igazi okát.
Ugyanis a vénasszonynak az volt a szokása, hogy nem sokkal éjfél után, fél egy és egy óra táján, minden áldott éjszaka felébredt mély, első álmából, s amíg Erzsit maga mellé nem erőszakolta abba a hatalmas, nyekergős diófa ágyba, amelyben már vagy nyolcvan esztendeje aludt – nem tudott újból elaludni. S szegény Erzsi, aki a családnak valóságos mártírja volt, minden éjszaka odasimult kicsi, fiatal testével a szörnyű vénasszony csontvázteteme mellé, s melegítette, sugarazta.
Most pedig tudta, hogy ma éjjel rám kerül a sor. S tudta, hogy én belehalnék ebbe az iszonyúságba.
Azért jött le, hogy – amint először mondta – megtévesztésül megint ő menjen Efruzén mellé az ágyba.
Nem! Én ezt nem tűrhetem el! Erzsi nem áldozhatja fel magát végképpen miattam! Tiltakoztam, ahogy csak tudtam, szökésről beszéltem – de közben állandóan azon járt az eszem, hogy tudnám én eltenni láb alól Efruzént. Küszködtünk és sírtunk, átkozódtunk és sóhajtoztunk a vágni való sötétben. S az Erzsi vallomására következő percek olyan élesen vésődtek emlékezetembe, hogy még ha síri álmomból is ébresztenének, tízezer esztendő múlva, akkor is töviről hegyire elmondanám.
Erzsi, ez után a vallomás után, mintha cseppet megnyugodott volna. Megfordult ismét a helyzet: én szepegtem, dideregtem, s ő vigasztalt, csillapított. Aztán, tudván, hogy minden lélegzésünkkel közelebb megyünk a fél egyhez, én is megcsendesedtem. De bensőm kavargott.
Erzsi már alig szuszogott. Mozdulatlanul, hanyattág feküdt, csak néha futott végig a testén valami villamos borzongás.
Az óra nagy sokára elütötte a fél egyet; szívem őrjítően elkezdett dobogni. De Erzsi csak feküdt tovább, mozdulatlanul.
S akkor, alig öt-tíz percre rá, belülről, az utcai szobából, valami krákogást és szöszmötölést hallottunk. Aztán egy óriási sóhajtást, mintha valaki éppen most adta volna ki a lelkét.
– Te leánka! Hallod-e, te leánka!
A hang megborzongatott, hogy már azt hittem, ijedtemben elvesztettem az eszem. Erzsi villámgyors mozdulattal felült az ágyban.
– Nem hallod? Te mutuj! Mi, tám itt se vagy? Vagy mia szent fene? Azt akarod, hogy én ébresszelek fel? – A sipító, fáradt, alvilági hang még sokáig ott hánytorgott, tekeredett a szoba sötétjében.
Erzsi végre elszánta magát.
– Parancs! – kiáltotta, s hangjában hamis és édeskés szolgálatkészség csengett, mint valami rossz cselédében.
– Gyere má ide, egy kicsit mellém, mert nagyon beteg vagyok. Add ide, lelkem, onnét az asztalról azt a pohár vizet, s gyűjts világot.
Erzsi hozzám hajolt, s ennyit súgott a fülembe: – velem is éppen így kezdte a vén boszorkány! – azzal már ugrott is ki az ágyból.
Tudtam, éreztem, hogy most valami borzasztó dolog következik. Attól féltem, hogy nemsokára hangokat fogok hallani, amelyek megőrjítenek, s megháborodott képzeletemben láttam Erzsit egy csontvázkarú szörnyeteggel küzdeni. Még abban a pillanatban, amelyben Erzsi kiszökött az ágyból, én magamra húztam megint a takarót, s a párnát, ahogy csak tudtam, fülembe, szemembe nyomtam. Nem akartam semmit se látni, semmit se hallani!
Erzsi nemsokára, alig másfél perc múlva, szó nélkül bebújt mellém az ágyba.
S amit eddig csak vad képzeletem s látomásos idegállapotom hazudozásának hittem, annak valóságos voltáról most, azáltal, hogy Erzsi ilyen hamar visszajött, s nem maradt egyáltalán a vénasszonynál – meggyőződhettem. Annyira biztos voltam már a dologban, mintha én magam cselekedtem volna.
Átöleltük egymást. Szót se szóltunk; elaludtunk békességesen.
– Mennyi szörnyűségeset álmodtam! – álmélkodtam, amikor felébredtem s zavarodottan tekingettem körül, ugyan hol is vagyok? Künt az utcán dörömbölve jöttek az erdőből a fásszekerek.
Hát Erzsi hol van? – döbbentem meg, mert csak azt vettem észre, hogy az ágyban egyedül vagyok. Mégis odament volna Efruzénhoz? Jaj, mit is álmodtam, én istenem! Ha igaz volna! Erzsi nincs itt – biztosan itt se volt: az egész csak álom lehetett…
Nem hagytam annyiba. Komolyan s fokról fokra mélyebbre haladva kezdtem tűnődni a dolgon. Muszáj a végére járjak, mert még nagy baj lehet belőle…
Köhögtem és szipákoltam. Figyeltem, nem hallok-e valami nehéz szuszogást? Aztán, lábujjhegyen, besuhantam az utcai szobába.
Itt a jól leeresztett függönyök s a külső zsaluk miatt majdnem félhomály volt. A szemem azonban hamar hozzászokott, s mind többet s többet láttam.
Efruzén ott feküdt, mélyen, besüppedten, s arcán, fején összegyűrt nagy, foltos huzatú lábpárna. Egyik keze, mintha másik sohasem lett volna, árván és görcsbe meredten hevert a paplanon. A kék selyemhuzatú, rózsaszín virágos paplanból, a melle táján, hosszú, drót vagy vékony pálcika állt ki, közelebb mentem, feléhajoltam; a tetejéről, szemét forgatva, eleven, piros száját tátogatva, rám vicsorgott a hosszú kalaptű szerecsenfeje…
Olyan hosszú volt ez a tű, hogy talán az ágydeszkában akadt meg. Csak az a kéz, az a szörnyű, fél kesztyűs, karomszerű görcsbe merevedett csontkéz ne lett volna ottan! Talán akkor nem is haboztam volna, s egyszerre megtettem volna azt, amit így csak pár perc múlva tudtam megtenni. De aztán megembereltem magam.
A kalaptű szerecsenjét megragadtam, s egyetlen rántással kihúztam. Nagyon könnyen jött – és akárcsak a megsült kőttes tésztából a hosszú pecsenyevilla –, nem hozott semmit sem magával. A tű, elejétől végig, mintha előzőleg bezsírozták volna, csillogóan tiszta volt. A nagypárnát, anélkül hogy odanéztem volna, a falhoz lódítottam. Körülnéztem. Efruzén kalapja ott hevert egy széken. A tűt egyetlen mozdulattal beleszúrtam. A hideg végigfutott a hátamon. Kiszaladtam.
Aztán anélkül hogy megmosdottam volna, gyorsan összekapdostam a holmimat, s rohantam fel az emeletre.
Erzsi nem nézett a szemembe.
– Na, hogy aludtál, Picuska? – kérdezte közömbösen, amire én csak vonogattam a vállam. Aztán megreggeliztünk, s mentünk az iskolába. Hárman mentünk, Erzsi, a bátyám meg én.
Délben, amikor hazaértünk, jelentették, hogy az éjjel meghalt Efruzén. Végelgyengülésben. Így mondta a halottkém. Átaludta magát szép csendesen egy boldogabb világba.
Nem értettük, hogy apánk, ahelyett hogy örvendeznék, mért olyan levert, mintha saját édesanyját gyászolná, s mért olyan megkínzott, kísértetszerű édesanyánk?
De aztán, apánk nagy szitkozódásaiból, anyánk panaszos szavaiból minden-minden tudomásunkra jutott.
Efruzén bennünket, Csegezyeket, az örökségből egyszerűen kitagadott. Sőt, a közjegyzői pecséttel ellátott s még a háború utolsó esztendejéből, 1918 őszéről származó végrendeletében mi, Csegezyek, egyáltalán nem is szerepeltünk. Minden ingatlanát a gyógyi görögkatolikus egyházra és iskolára hagyta! Az örökség fejében köteles a kérdéses eklézsia őt, mint kegyes donátorát, hét határra szóló pompával eltemettetni, sírját szép emlékművel ellátni, s arról örök időkig gondoskodni…
Nagy csalódásunkban s kijátszottságunkban azonosítottuk magunkat szegény, szerencsétlen, hóbortos apánkkal. A nagy szerencsétlenségben a família juhok módjára összebújt, s igyekezett melengetni magát. Mindnyájunkat egyformán környékezett a dühös megőrülés – ennyi emberi gonoszságot még Efruzénról sem tudtunk voltra feltételezni.
S amíg mi, odafent az emeleten, vadul futkostunk összevissza, s ki ezt, ki azt hibáztatta a nagy hoppon maradásért, odalent a boltíves utcai szobában, lila selyemruhában, felkötött szörnyű állal, kékre aszalódott kezét a mellén kegyesen összefogva, mint maga a Halál halála, úgy feküdt ott Efruzén. Berta, a halottmosó szépen kitatarozta. Még talán ki is pirosította az arcát…
S úgy feküdt ő még másnap délben is, mert nem volt, aki neki koporsót rendelt volna. A halálhír hamar végigszaladt a városon; Efruzénnak halottaiban annyi látogatója volt, több, mint egész életében. Csudájára jártak a százesztendős halottnak. De a végrendeletről, amelyet apámon s rajtunk kívül csak a hivatalos emberek tudtak, senki sem beszélt, noha már úgy tekintettek reánk, mint boldog örökösökre.
Másnap délelőtt megérkezett a gyógyi pap. Amikor apám meghallotta, hogy kinek a kocsija állott meg a ház előtt, dühöngeni, őrjöngeni kezdett, vadászpuskáját leakasztotta, s rohant a lépcső felé.
Bátyám elébe került, s nagyot taszított rajta. Apám megtántorodott a szűk, zegzugos folyosón, s nekiesett a korlát szegletének. A fejét behasította s véresen rogyott le a rács tövébe.
A gyógyi pap zavartalanul ájtatoskodhatott Efruzén kiterített teteme felett.
De Efruzént csak másnap reggel tehették koporsóba.
A ház előtt nemsokára két bivaly által vont parasztszekér állt meg. Ugyanaz, amelyik annak idején a bútorokat hozta. A nehéz, aranykeretes, fekete koporsót nagy hórukkolás közepett rátették, s megindultak kifelé a városból. A szomszédok mind az ablakokban, a koldusok, amennyi csak volt a városban, mind ott ólálkodtak a kapunk körül. Semmit sem kaptak, velük is csúfot űzött Efruzén.
Apámat is aznap délután vitték fel súlyos idegösszeroppanásban s előrehaladott delírium tremensben Kolozsvárra.
Harmadnap apám címére csípős szagú gyászjelentést hozott a posta. A felsőgyógyi görögkat. egyház jelentette rajta megtört szívvel s Isten akaratában megnyugodva, hogy kegyes jótevője, a boldog emlékezetű és szent életű matróna, Eufrosina HUHUL, áldásos életének 101-ik esztendejében visszaadta nemes lelkét teremtőjének. Temetése folyó hó ennyi s ennyedikén… a felsőgyógyi templomból… S az alján kicirkalmazott arany betűkkel Aludj békességben, áldott lélek!
Találja ki, mit álmodtam ma éjszaka? Álmomban, talán már századikszor, ismét megjelent Efruzén. Nagy volt, amilyen aránytalanul nagynak csak gyermek láthatja a felnőtteket, s még zörgősebb, csontvázszerűbb, mint a valóságban. Az a lila selyemruha volt rajta, amelyben eltemették, s hatalmas, strucctollas kalapjából vicsorogva állt ki az a szerecsenfejes kalaptű. A kapu alatt kellett végigmenjek, mert anyám felülről kétségbeesetten szólongatott, s én siettem, siettem – de Efruzén elém pattant, a csuklómat megragadta, s hurcolni kezdett magával a temető felé… Hörögtem, fuldokoltam, ordibáltam – s felébredtem a rémülettől. Takarómat fejemre húztam, s a szemem nem mertem volna kinyitni a világ minden kincséért sem. Attól féltem, ha kinyitom, a sötétből rám vicsorog Efruzén…
Mire Flóra történetének végére érkezett, éppen éjfél volt, záróra, korai, 1941-es záróra. A pincér szabadkozva kitessékelt bennünket. A sötétes utcán Flóra belém karolt. Hogy egy kicsit szellőztessük a fejünket, megindultunk a Régi Vízivárosi Temető felé.