Efruzén, a százegy éves asszony
„Vörös Rébék átalment a
Keskeny pallón s elrepült.”
Amikor az orosz-zenés budai kávéházba benyitottam – (olyan ez a helyiség, mintha egy világháborús film front mögötti lengyel városkájában volna) –, Flóra már ott ült megszokott asztalkánk mellett, a zenebonától jó messzire eső sarokban; cigarettázott s egy megtépdesett, ujjlenyomatos, békebeli francia divatlapot lapozgatott. Késésem miatt alig győztem mentegetőzéssel; a Széna tér tekergőitől vásárolt első hóvirágcsokrot kiengesztelésképpen adtam át neki. Mihelyt letelepedtem, észrevettem, hogy arca beesett s szeme feltűnően karikás. Már telefonáló, panaszos hangjából éreztem valamit, s most meg éppen izgulni kezdtem: nem történt-e utolsó, jó másfél hónap előtti találkozásunk óta – valami baja? Mert Flórával már nagyon sok minden megesett alig harmincesztendős életében, olyan teremtés volt, akivel úgyszólván naponta kellett hogy történjék valami, ha jó, ha rossz – különben életét roppant sivárnak találta volna. A harmincas évek elején került fel Pestre, Erdélyből, itt férjhez ment egy újságíróhoz, több évig élt külföldön, Olasz- és Franciaországban, majd hazajött, elvált, nagy összeget nyert sorsjátékon, amelyet egy szerelmi kalandor hamarosan kicsalt tőle, aztán több, átmeneti lovagja volt, akiket hamarosan
megunt s elrágott magától – szóval: pestiesen mondénkedő, nyughatatlan kalandornő volt, az ártatlanából. Engem a végzet amolyan abbéféléjének jelölt ki: ha „nagyon sok minden” történt vele, ha élményei már csordulásig telítették, akkor felhívott telefonon, s eseteit úgyszólván tollba mondta.
– Megint álmodtam Efruzénról – jelentette ki rejtelmesen.
– Megint? Kiről? Soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Valami orvosság?
– Ugyan? Hát még sohasem meséltem volna magának gyermekkorunk rémségéről, Eufrozina néniről, röviden: Efruzénról?
– Azt hittem, valami szörnyű méreg neve. Ef-ru-zén… Arzén.
– Irtózatos messze kell hogy kezdjem. Pedig bizony isten félek nekivágni. Beleőszülök, ha megint újraéletem magammal, azáltal, hogy elbeszélem ezt a históriát. Azt hittem, elég lesz, ha elmondom az álmom; így azonban a végére kell hagyjam, mert nem értené meg.
– Gyermekkoromról már tud egyet-mást, ugye? Ismeri a boltíves szobákat, ott a Kápolna utcai emeletes házban, ismeri a kapualjat, ahol ipics-apacsot és sötétbújócskát játszottunk, ismeri a kertet s azt a titokzatos folyosót, amelyben egyszer csontvázat találtunk; elég az hozzá, hogy egy őszön – 1922 őszén, kukorica-behordás idején, tizenkét éves koromban, beállított hozzánk egy gyógyi legény. Efruzén küldte, levelet hozott.
– Hogy még van a Máriásza? – kérdezte apám a legénytől, mielőtt a levelet felbontotta volna – talán csak nincs valami baja?
– Isten megőrizzen ettől mindnyájunkat – szenteskedett a román legény, hála a Dumnyezónak, olyan egészséges, mint a makk, s most éppeg a városba készülődik…
Szüleim nagyot néztek, s izgalommal nyitották ki a rücskös, tüszőben utazott sárga levelet. Miután elolvasták, tanácstalanul egymásra bámultak, és sem előttünk, gyermekeik előtt, sem a legény előtt nem tudták leplezni nagy meghökkenésüket.
– Mondd meg, fiam, a Máriászának, hogy az alsó lakás elsejére, kívánsága szerint, tisztán s üresen várja; beköltözésének pedig nagyon, de nagyon örülünk mindnyájan. Meg tudod-e ügyesen mondani?
A legény kapott egy pohárka cujkát, s ment Isten hírivel. De attól kezdve, hogy kitette a lábát, olyan lett a házunk, mintha halottat virrasztottak volna benne. S később meg is tudtuk, hogy valóban így volt: gondtalan gyermekkorunk, a boldog kölyökkor múlt ki azon az őszi vasárnapon.
Eufrozina néni, azaz Efruzén – neve kereken három emberöltő nyelvén Efruzénra kopott, vagy inkább sűrűsödött meg –, tehát Efruzén, akinek halálát már szegény nagyapámék is egész életükön át lesve lesték, talán még jobban, mint anyámék-apámék, akik úgyszólván már beleszülettek s belenevelkedtek ebbe a szörnyű és sivár várakozásba, mondom, Efruzén macskakaparáshoz hasonlatos lila betűivel azt írja, hogy századik születésnapját a városban szeretné megünnepelni, továbbá, hogy a falusi életet kerek száz év alatt úgy megunta, hogy a karácsonytájt kezdődő második százat már a városban, szeretett atyafisága hajlékában, családtagjai körében szeretné eltölteni…
Efruzén valóságos elevenen ható átok módjára lebegett családunk felett. Tulajdonképpen nagyapám nagynénje volt, akinek nagybátyja, Kristyori Sámuel vette őt feleségül, annak idején, úgy 1850 körül. Az apja gazdag, de később tönkrement zalatnai aranybánya-részvényes volt, Huhul Lászlónak hívták, s családja félig-meddig elmagyarosodóban; Eufrozina testvérei is mind magyarokhoz mentek férjhez, illetőleg magyarokat vettek feleségül. Voltak vagy hatan. S Efruzénból éppenséggel afféle magyar nagyasszonyt nevelt-formált az idő. Kristyori Sámuel majdnem háromszáz holdon gazdálkodott, nagy életet élt, szépnek mondott és divatosan öltözködő feleségével, aki Bécsből hozatta minden kalapját, bejárta az egész bejárható Európát, s ott volt az első párizsi világkiállításon. Minden áldott esztendőben megjárták Velencét és az Adriát. S mégis boldogtalanok voltak – mert nem volt gyermekük. S egy szép napon, alig hatvanéves korában, meghalt Sámuel úr, s a szép vagyon Efruzénra maradt. Akkor, alig ötvenöt esztendős korában, volt még benne annyi becsület, hogy a magyarigeni és sárdi szőlőket, mint amely területek a szorosan vett, ősi, Rákóczi György adományozta birtokhoz tartoztak – kegyelmesen
átengedte a dédapámnak. A többin viszont, mint Sámuel bácsi törvényes örököse, részeseivel és árendásaival ő gazdálkodott, vagy inkább garázdálkodott tovább.
De telt-múlt az idő; dédapám is behunyta a szemét nemsokára, s kétszáz holdacskáját öt fia s három leánya közt kellett elosztani. A birtok feldarabolódott, s a testvérek közt mocskos patvarkodás kezdődött, per s verekedés, tiszta csuda, hogy meg nem ölték egymást.
Természetes dolog, hogy minél kevésbé voltak a maguk birtokrészével megelégedettek, annál sóvárabban kacsingattak az Efruzén-féle, napról napra esedékesebbé váló örökségre. S Efruzénnak, aki már a hetvenedik felé csoszogott, soha nem volt jobb dolga, mint abban az időben. Annyi szép ajándékot, annyi szép levélkét és virágot kapott rengeteg unokaöccsétől s unokahúgától, annyi látogatást és szerencsekívánatot neve- és születésnapjaira, hogy talán éppen a sok jókívánság fogamzott meg rajta, s azoktól volt még kilencvenkilenc éves korában is olyan virgonc, hogy valóságos farsangolásra egyszer csak a városba kívánkozott. Szóval, ellenkezőleg sült el a dolog: Efruzén szó szerint vette a teméntelen sok „Isten éltesse száz évig”-et, s esze ágában sem volt meghalni.
A testvérek pedig, hogy egymáson bosszút álljanak, csúfságos rágalomhadjáratba kezdtek. Efruzénhoz naponta érkeztek levelek, amelyekben a jó testvérek, még azok is, akik színleg egymással tartottak, ellene szőtt mérgezési tervekkel, róla mindenki füle hallatára mondott becsmérlő szavakkal, halálát kívánó aspirációkkal vádolták kölcsönösen egymást. Egyetlenegy rokona sem maradt, akit egy másik be nem piszkított volna. S Efruzén? Azt gondolhatta: na, majd megtanítom én ezeket! Egyszerűen hitelt adott minden mocskolódó névtelen levélnek, s az egész atyafiságot megtagadván, titokzatos magányosságba vonult vissza.
S jött a háború; a testvérek elszóródtak, meghaltak. Erdélyben csak nagyapám maradt. Szívós, inas emberke volt: szentül hitte magáról, hogy ő lesz az, aki eltemeti Efruzént, hogy ő fog doroncsot vetni koporsójára – de az idő kegyetlen volt hozzá, elvitte a spanyol, alig hetvenéves korában, amikor Efruzén, túl minden bacilus gusztusán, már a kilencven-nemtudomhányadikat tiporta. Úgy is halt meg, nagy, becstelen átkozódással a torkán: dögöljön meg már az a boszorka!
Ekkorra már a nagy családból csak mi kerülhettünk számításba, Erdélyben maradt rokonok. S apám, mintha csak vérébe költözött volna a dolog baktériuma, egyre csak a vénasszony halálát, „megöröklését” várta. S ez annál csúfabb vonása volt, mert hiszen nem is közvetlen őt, hanem szegény anyámat érintette a dolog, mint vér szerinti Kristyori-leányt. De ő szegény, valami különös reakcióként, úgy viselkedett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna, semmint hogy ilyen aljasan anyagias, vég nélküli aspirációra adja magát. Mindazonáltal a névnapi s karácsonyi, húsvéti süteményt s mindenféle jókívánságot mindig pontosan elküldte Efruzénnak, mert apám szigorúan megkövetelte tőle. Pedig láthatóan nehezére esett: biztosan sok efféle ajándékra s jókívánatra emlékezett szomorú gyermekkorából.
Apám, mondom, annál veszettebbül sodortatta bele magát a gazdag örökség álmába. Nem nyughatott tőle, állandóan kalandos terveket forgatott a fejében, melyek közül csak egy volt vissza-visszatérő s szilárd: hogy mihelyt Efruzén meghal, itthagyja a várost, ahol már mindenki ellensége, s ahol őt senki sem érti meg – s kiköltöztet bennünket oda az isten háta mögé, Gyógyra. A nővérem maholnap már nagylányszámba ment, anyám számtalan női bajával, doktor nélkül egy hónapot sem tölthetett, bátyám is, én is, nővérem is gimnáziumba jártunk – azt kellett higgyük, hogy tisztára megbolondult édesapánk. Féltünk, reszkettünk e szörnyű terv megvalósulásától – s nemhogy Efruzén mihamarábbi jobblétre szenderülését kértük volna az Istentől, ellenkezőleg, hogy hosszú, hosszú életet adjon neki, azért imádkoztunk.
Azt már tudja jól, hogy milyen rabiátus ember volt apám: nem egy esetet meséltem ezzel kapcsolatban magának. Hát gondolja csak el, mit nem tett egy napon! Felpakolt bennünket a szekérre, mind a négyünket, s erőnek erejével kivitt Gyógyra, Efruzénhoz. Én akkor vagy ötéves lehettem, azt sem tudtam, mi történik körülöttem, hogy anyám folyton-folyvást miért könnyezik, s mért olyan rémültek, hallgatagok testvéreim. De a szorongás rám is rám ragadt, s minél jobban közeledtünk a földbe süppedt, szürke falú, fenyőfák árnyéka alatt roskadozó házhoz, annál magasabbra tolult torkomban a zokogás.
Efruzén várt bennünket; kilencvenötödik születésnapja volt.
Ha megfeszülnék, se tudnám leírni magának rémületemet. Én, jól tudja, rosszul alvó s rémekkel álmodó gyermek voltam világéletemben – de olyan iszonyúságot, amilyen Efruzén volt, még a legrettenetesebb álmomban sem láttam. Mintha csupa rádobált ringy-rongy között csontváz zörgött volna – úgy hatott rám Efruzén. Arca fekete-sárga volt, álla óriási, csattogó és lila, orra csak csonkjában maradt meg, kicsi, tömpe volt, mint a halálfejé. Kezén hosszú, majdnem könyökig érő, félujjas csipkekesztyűt hordott, szürkésfeketét, s a csipke alól átsejlett asztalt, piszkosan-fekete halálkeze. S hiába volt apámnak minden utasítása s parancsa, hogy „csókoljatok szépen kezet a néninek”, „kacagj szépen, ha megcsókol” – úgy elkezdtem üvölteni, mint a disznó, amikor torkára lép a mészáros.
S ezzel apám haditervét felborítottam. Ugyanis később kiderült, hogy bennem volt legfőbb reménysége: rögeszméje volt, hogy egy ilyen aranyos kicsi fekete poronty, amilyen én voltam, egyszeriben beköltözik a néni szőrös szívébe, s talán valami szép régi ezüst- vagy aranyékszer képében, estefelé már vihetjük is haza a megöröklés zálogát.
De erre nem kerülhetett a sor. A néni úgy meggyűlölt engem akkor, hogy lihegő, sivító parancsokkal kivitetett a szobából. Nem is uzsonnázhattam velük, hanem a kocsisokkal kellett üldögéljek, rossz malomkőpadon, istálló tövében.
S vagy a hideg kövön való üldögélés eredményeképpen, vagy a rengeteg, idegszaggató sírástól, úgy megbetegedtem, hogy két hétig járt hozzánk a doktor akkoriban, s betegségemnek nevét mégsem tudta megmondani. Lázálmaimban Efruzén többször eljött értem, rongyaiba fogott, mint a patakba viendő kicsi macskát; máskor karjaiba kapott, s összevissza csókolt-harapdált kiálló, csattogó műfogsorával, nagyokat tépett a húsomon… De hiába szenvedtem olyan sokat – apám sem azalatt, sem később, nem tudott nekem megbocsátani; élete szerencsétlenségének, a család megrontójának nevezett, s többször hallottam, amikor szegény édesanyámnak mindenféle szemrehányás közepett azt kívánta, hogy bárcsak sose hozott volna engem erre a keserves világra!
Ezek után most már felfoghatja, mit jelentett nekem s általában a famíliánknak az a levél. Efruzén illatát verte be a szomorú házba, mint közeledő vihar előtt a bürökvirág szagát a szél.
Sunyin, ólálkodva járkáltunk, mint akik folyvást szökésen törik a fejüket, s néném mondogatta is, hogy ő nem várja meg a boszorkányt, hanem elköltözik egy barátnéjához; bátyám az internátusba készült. Anyám sápatagon, lábát vonszolva, mártírábrázattal járt-kelt a házban, s intézkedett, hogy az alsó lakók kiköltözzenek – mert apám olyan ember volt, hogy másoknak nemigen, csak feleségének s gyermekeinek parancsolgatott. Általában ő most már nagyon fennkölten és diadalmasan igyekezett viselkedni, úgy érezte, minden jel arra vallott – hogy több emberöltőnyi keserves várakozás gyümölcse, húsz-harminc elrontott emberélet kárpótlásául, nemsokára, végre-végre, mégiscsak az ölébe hull. Hisz mit jelenthet mást ez a beköltözés, ha nem azt, hogy Efruzén most már holtbizonyosan ránk fogja testálni háromszáz hold földjét, erdejét, kaszálóját, belsőségét, szőlejét? Az álma hamarosan megvalósul, gondolta apám. Végre itthagyhatja a „mucskos” várost, ahol mindenki ellensége, s kimehet gazdálkodni abba a békességes és isten háta megetti faluba… Ki is adta az utasítást mindnyájunknak, hogy lelkileg készüljünk a legbarátságosabb fogadtatásra, arcunkról az örvendezés malasztja sugározzék,
alázatosan csókoljunk neki kezet, s igyekezzünk éjjel-nappal kedvében járni Efruzénnak. – Te pedig, te taknyos – mordult reám –, ha benőtt a fejed lágya, bizonyítsd azzal, hogy igyekezz tisztességesen viselkedni, s most, annyi esztendő múlva, tedd jóvá, amit akkor elrontottál!
Én féltem, reszkettem, vártam apám nyomaték kedvéért való nyakleveseit, s mindent megígértem. De titokban már rég szökésen törtem a fejemet, s már azt is tudtam, hova megyek: Lapádra, szoptatós dajkám házába, gyalog; már azt is elterveztem magamban, éjszaka, hogy mit viszek magammal. S ha behunyom a szememet, most is látom magamat menni, mendegélni a bagói úton, kezemben piros batyu, a hajamban sáncból szakított virág – ahogy azokon az éjszakákon elképzeltem.
Bakcsi bácsi, a nyugdíjas városi írnok, és Katinka néni, a felesége, legnagyobb bánatomra csakugyan felkerekedtek, s kimentek az alsó lakásból. Fogtuk magunkat, s bátyámmal belopakodtunk a homályos, boltíves, egérszagú szobácskákba, s gyermeki lázzal kutattunk az otthagyott vicik-vacak holmik között. Néhány villanykörtét találtunk, fogtuk, kivittük őket az udvarra, a hordó mögé, s falhoz csaptuk. A képek helyén, a rossz, sárga tapétájú falon agyonütöttük a befészkelődött hatalmas pókokat. A konyhába hosszú, alacsony boltozatú folyosó vezetett. Ebben az alagútban rejtelmes benyílók voltak, minden lakó hagyott hátra valamit bennük, amit aztán, isten tudja miért, babonából-e vagy hanyagságból, a következő lakó nemigen mert bántani. Ezek a csírázó-krumpli szagú üregek apró gyermekkorom óta hihetetlenül foglalkoztatták a képzeletvilágom, és sokat törtem rajta a fejemet, hogy miként juthatnék én be oda, elemlámpással – ebbe a birodalomba.
S most aztán a bátyám bevilágított. Törött varrógép, beromlott derekú fürösztődézsa, számtalan sok pókhálós fehér Sidolos és kék Csizi-vizes üveg, háromlábú, gipszes szemű, sörénye vesztetten kancsalító hintaló, ajtótlan, rozsdás madárkalitka s isten tudja, még miféle kacat közepett, ládányi, gyanús formájú dolog tűnt fel, a többitől elkülönülten, a pókhálós, vöröses tégláját ránk vicsorgató fal tövében. Sándi közelebb ment, cipője orrával megbillentette. Levált a fedele! Belsejében gyaluforgács fehérlett, Sándi felkiáltott: – Koporsó! – azzal megragadott, és eszeveszetten rohant ki velem az udvarra. Nekem a rémülettől elállt a lélegzetem, s percekig mást se tudtam, csak hápogtam, mintha vízből mentettek volna ki.
Az első pillanattól fogva azt tartottam, hogy azt a kicsi koporsót nekem készítette Efruzén; még akkor régen, kilencvenötödik születésnapján. Pedig – később megjött az eszem, s gondolkoztam a dolgon – alkalmasint senki más, mint az a szegény, beteges pedellus hagyta volt nálunk, alti 1919 táján költözött el, hat gyermeke volt, egyik kisebb, mint a másik, s közölök legalább egy mindig halálos beteg. Úgy látszik, egy alkalommal, abban az időben, amikor az emberek még koporsóhalmozásra is kellett gondoljanak, az apa túlságosan hamar rendelt koporsót. A gyermek meggyógyult, de a koporsó, minden eshetőségre, ott maradt a kamrában…
Az alsó lakásba nemsokára mesteremberek jöttek, hogy apám utasításához és rendelkezéseihez híven, mindent tatarozzanak. A régi, sárga madaras falat lekaparták, s helyette rózsaszín tónusú virágos égboltszerű valamit festettek oda, hogy Efruzén minél otthonosabban s üdébben érezhesse magát. A kamrákat is kitakarították, egérfogókat is állítottak ide-oda, s éjjelre bezárták a nőstény macskát, mondván, hogy „a kandúrok nem egerésznek, csak tenyésznek”. A kicsi koporsóval nem tudom, mit csináltak.
S bár szorongások közepett, mégis gyorsan, félelmes gyorsan teltek a napok. S mi arra kellett ébredjünk egy reggel, hogy sem elszökni, sem elköltözni nincs erőnk s hatalmunk. Átadtuk magunkat az iszonyodó várakozásnak.
Így jött el október elseje. Egész áldott éjjel álmodtam, szörnyűségesnél szörnyűségesebb dolgokat; többször fel is riadtam, mégpedig saját ordibálásomra: mintha mellém heveredett volna, s egyre csókolt, ölelt volna Efruzén! S az iskolába menetel valóságos menekülés volt azon a reggelen. Ezeken az órákon gondoltam utoljára arra, hogy egyszerűen nem megyek többet haza… Mi vár arra a szerencsétlen házra, énistenem? Anyám búskomoran fogja morzsolni a fáradságos és gyötrelmes napokat, s azok is gyorsan s kíméletlen őrlik majd őt. Apám? Ő mind nagyobb s erősebb acsarkodással fog bennünket Efruzén udvarlására noszogatni! A cselédek megszökdösnek lassan, az ismerősök végleg elkerülnek, s még a járdáról is lelépnek a házunk előtt, mintha járványkórház volna, valahol a Tót utca elején. S ezalatt, odalent, pókhálóktól soha meg nem szabadítható s az egérszagtól soha meg nem menthető lakásában, ott mocorgatja, zörgeti rettenetes életét az a sárga-csont és lila-rongy egyveleg, ott él konokul, éjjel, nappal, egyforma megrögzöttségben, az élőket is, s a halált is egyformán elundorító mivoltában, azzal a módszerrel, amellyel dédapámat, nagyapámat, anyámat sanyargatta és szipolyozta – Efruzén, Efruzén. Bennünket fog most
sanyargatni: a mi vérünket, a negyedik emberöltőét fogja szívni mostan!
Ahogy nénémmel, Erzsivel kilépünk a kapunkon, éppen sáros-mocskos, lengő szőrű bivalyok állanak meg a házunk előtt; hátukban két, hatalmasan megrakott bútoros szekér. Az egyik ember kérdezett tőlünk valamit, de mi rá se hederítettünk, hanem úgy elszaladtunk, mintha az ördög maga kérdezett volna.
Már messze, az utca alsó sarkánál tartottunk, s éppen át akartunk menni a túlsó járdára, amikor a nagy sárban hirtelen két jól táplált mokány lovacska húzta cséza táncolt elénk; meg kellett torpannunk előtte. A kocsi nagyon régi lehetett, mert ilyen formájút nem láttunk soha életünkben, legfennebb Polanek kárpitos cégérén, a Tövis utcában, amelyet talán ötven évvel ezelőtt mázolt volt oda valaki. A különös kocsiról azonnal a benne ülőkre terelődött a figyelmünk, s én legelőször a nagy szakállú, kövér algyógyi papot, Dumitrást pillantottam meg, s mellette egy félrecsapott, hatalmas, csipkés szélű – vagy csak egyszerűen rojtos – fekete esernyőt. A pópa, aki látásból ismerhetett bennünket, valamit szólhatott az esernyő mögött rejtőzködőnek, mert ez a madárijesztést célzó, denevérbőrből valónak tetsző holmi megbillent, s alóla – istenem irgalmazz, most is ájulás környékez, ha rágondolok – Efruzén óriási állkapcsa, csattogó műfogsora, halálfejhez hasonlatos sárga, pici orra, szemüregébe rogyott hályogos szeme vigyorgott reánk.
Úgy eliszonyodtunk, hogy – noha amíg csak a haladó kocsi megengedte, mind csak őt bámultuk – köszönni neki egyáltalában nem voltunk képesek. Dumitrás füléhez hajolt, és valamit kiabált: biztosan azt mondta, lássa, Máriásza, a maga rokonai a legneveletlenebb kölykök a világon.
S telt-múlt velünk a siralomházi idő. Az eső egész délelőtt szakadt, s én csak bámészkodtam kifelé az iskolaablakon, néztem a látszólag gondtalanul járó-kelő embereket, különösen a felnőtteket, a férfiakat, s kimondhatatlanul irigyeltem őket. Mit tudnak ők a ránk váró szörnyűségből? S ebben az esztendőben szokatlanul korán, éppen aznap jelentek meg a városban először a varjak, csókasegítő hadaikkal, megtelepedtek a kollégium tetején, s nagy zsinatolást csaptak. Máskor is a hegyekből, Gyógy és Intregáld felől jöttek – biztosra vettem, hogy Efruzén cinkosai.
Csengetés után délben beszaladtam az ötödikbe, s megkerestem Erzsikét, hogy együtt mehessünk haza. Sándi bátyánkat a hetedikben, már hiába kerestük: nem volt sehol. Biztosan megszökött, gondoltuk magunkban, s szidtuk a sorsot, amiért nem fiúnak születtünk.
Hazafelé menet Erzsi, az okos teremtés, aki olyan lelkierővel és önfeláldozó képességgel rendelkezett, akárcsak szegény Mamukánk, kioktatott engem, hogyan viselkedjem, s megmagyarázta, hogy a család érdekében össze kell szedjük minden erőnket. Mi nők, mondta fájdalmas sóhajtással, mint valami szép Fiatal apáca, tűrésre, szenvedésre születtünk a világra. A nők, Kicsimajom (legtöbbször így szólított), sokkal többet kell elviseljenek, mint a férfiak. A természet, a jó Isten, úgy alkotta meg őket, hogy mindenféle szenvedésben otthonosan viselkedjenek. Ismerek egy varrólányt, Micikének hívják, s ott lakik a Várszeg utcában – ha nem tudnád, három napig lakott együtt halott édesapjával, mert nem volt pénze temetésre, s az emberek hozzá nagyon-nagyon komiszak és háládatlanok voltak. Inkább várt, várt, amíg a szomszédok megérezték a hullaszagot, s közbejártak a rendőrségen… Hát az ápolónők micsodák? A legförtelmesebb beteggel is jól kell bánjanak, s mindig tisztán kell közlekedjenek bűzben, mucsokban. S a város halottmosója kicsoda? Nem-de-nem Berta néni, aki „civilben” mosóné, s ötven-egynéhány esztendős fejével három kiskorú törvénytelen gyermeke van?
S Isten, úgy látszik, erőt adott nekem. Nem ájultam el; ideges rángatózást sem kaptam; de abban a pillanatban, amelyben betettem a lábam szegény szégyenkezéstől süppedő házunkba, valami szédülés vagy orvosságos émelygés fogott el; na, most már gondoltam, történjék velem akármi, elviselem. Nő vagyok, szenvedésre, tűrésre kényszerít a világ. Elviselem.
– A szívit, a szívit adjátok nekem!
Efruzén a sültes tál közepébe mutatott. Anyám reszketősen nyúlt a tál után, s odataszította a vénasszony elé. A soha le nem kerülő, vágott ujjú, seszínű, piszkos kesztyű hirtelenséggel kinyúlt, s lecsapott a kicsi, megfeketült csirkeszívre. Irtózatos volt. Mintha Efruzén villája az én szívembe döfött volna bele.
Ott ült az asztalfőn, s görcsös kezével kést, villát igazított. Balra anyám, jobbra apám foglalt helyet, mi gyerekek az asztal farkán ültünk, szemben egymással. Sándi ebédre sem jött még haza.
Efruzén ijesztően keveset evett. A szívvel és egyetlen májdarabbal beérte. Galuskát, kenyeret elutasított magától.
Szegény anyám, háziasszonyi rémületében, majdhogy kétségbe nem esett. Apám nem győzte kínálni a vénasszonyt; aztán faggatni kezdte, hogy talán az étel nem elég ízletes? Anyámra közben villogó pillantásokat vetegetett, s jelezte, hogy majd ebéd után lesz hadd el hadd, az egész társaságot számadásra fogja.
S mi leányok, alig tudtunk legyömöszölni egy-egy falatot a torkunkon. A jelen kétségbeejtő mivolta s a közeljövő siralmassága teljesen elvette étvágyunkat s életkedvünket.
S Efruzén, minden baj oka, Efruzén, az istenátka csak nyámmogott azon a feketére sült csirkeszíven és hallgatott. Hallgatott, konokul és rosszindulatúan, mert úgy látszik, már csak az tartotta benne az életet, hogy szenvednek miatta – nem húson és kenyéren, hanem emberi könnyeken élt. A szív és a máj is csak azért került műfogsora közé, hogy ezzel is kifejezze: emberi szívek és májak megrontásából él.
Mert akár hiszi, akár nem, az öregasszony az alatt a három-négy hónap alatt, amíg nálunk volt, mást sem evett, mint reggelire egy pohár tejet, délire majorságaprólékot, egy-két csipetnyit, estére teát vagy kávét, zsemlével. Mint valami beteg, öreg macska…
S még valami: én azon az ebéden éreztem meg legelőször Efruzén szagát. Úgy látszik, az erős ételek illata egy darabig ellensúlyozhatta, mert csak apránként vettük észre, amikor a sültet már kivitték, s felszolgálták a tésztát. Sokáig szimatolgattunk az asztal alá, jobbra-balra, de szólani egyelőre egyikünk se mert. Olyan szaga volt, mint a pincebogárnak, amely ha megfogják, méterekre ható csípős bűzt ereszt, s szaga csak sok-sok szappanyozás árán megy le az ember kezéről. Kénkőszaga volt.
Apámtól eleddig csak féltem: ettől a szent naptól fogva viszont egyenesen gyűlöltem szegényt. Nyugtassa meg az Isten, rettentő komisz ember volt, amíg élt. Hányszor végig nem vágott mérgesen vadkanszemével mirajtunk! Sokat evett, hogy Efruzénnak megjöjjön az étvágya, s hangosan, majdnem kiabálva tartotta szóval a vénasszonyt; időjárásról, törökbúzatermésről, szőlőről beszélt, de Efruzén csak hümmögött-hámmogott. Nem lehetett kipuhatolni, hogy voltaképpen mi is érdekli még őt ezen a világon.
Délután tovább folyt a rendezkedés. Efruzén is mind ott lábatlankodott a cselédek között, s igazgatott, parancsolgatott. A két kicsi, nyomott boltozatú szoba estére rendben is volt, így hál’ istennek nem következett be az, amitől iszonyúan féltünk, hogy ti. ezen az éjszakán a fenti lakásban talán még velünk fog aludni. Már a vacsoráját is odakapta, az alsó lakásba. Anyám személyesen vitte le neki a teát, és kilenc óráig vele maradt. Olyan sokáig – valóságban egyetlen órácskáról volt szó – tartott ez a látogatás, hogy már-már azt hittük, beleőszülünk a várakozásba.
Így kezdődött ennek a szörnyűséges vénasszonynak, az istenátka Efruzénnak városi élete. A második száz esztendő!
Életem legszomorúbb, legborzasztóbb ősze volt. Most is csudálom, hogy is nem pusztultam bele a rám zúduló sok szörnyűségbe, s hogy egyáltalán a család mind együtt maradt, s nem szaladt szanaszét, ki amerre látott, csakhogy meneküljön Efruzén kénkőszagú közeléből. Nem volt egyetlen nyugodt napunk, egyetlen óránk. Anyámat mindig kisírt, karikás szemmel kellett hogy lássam, s az ősz hajszál japángomba módjára kezdett szaporodni szép, fekete fején. S apám akkor adta az ivásra magát. Nem múlt el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne a városi szolga vagy a pincér kellett volna hazacipelje a Központiból; úgy látszik, az ő lelke sem volt éppen taplóból s idegei sem kötélből – nem bírta lélekkel Efruzén jelenlétének ezerféle állandó izgalmát, s főleg talán a nagy felelősséget a veszedelemért, amelyet Efruzén befogadása s istápoltatása által családjára zúdított. De Efruzént szidni vagy jelenlétében társaságától borzongani mégsem volt szabad; mert ha ilyesmit tapasztalt apám, dühroham fogta el, nagy átkozódásokkal szalonnázott dikciókat tartott, s nemegyszer kapta le a szekrény tetejéről a birspálcát, amellyel kicsi korunkban csapdosott volt bennünket – s volt lelke végigvágni vele tizenöt éves nagyobbik lányán, vagy
rajtam, szerencsétlen gyermeken!
S nemcsak bent a családban éreztük a romlást, nemcsak a kölcsönös szemrehányások szaporodtak meg, s velük apám s anyám veszekedése s verekedése – a kinti világ is elborult előttünk, az ismerősöket el kellett kerüljük, különben ők kerültek volna el bennünket, s még a legjobb akaratúak sem tudták elnyomni magukban a megvetést és lenézést: úgy bántak velünk, mint valami bolondokházabeliekkel – kiközösítettek! Circulus vitiosus támadt ebből a helyzetből: minél erősebben mutatkozott a közvélemény ellenszenve, annál nagyobb áldozatosságot kellett mi tanúsítsunk családunk átka, Efruzén iránt, hogy az örökséget s új vagyonunk által a társadalmi egyensúly megteremtését annál biztosabbra vehessük…
És az istenátka Efruzén? Vajon ez a meggárgyult vén satrantyú mit vett mindebből tudomásul? Vajon maradt-e lelkiismeretének egyetlen épséges makulája, amellyel felfoghatta volna, milyen lehetetlenül rémséges helyzetbe juttatott? – Ahogy most húsz esztendő távolságából visszagondolok, elemezgetem, s próbálom megfejteni ezt a hajmeresztő emberi egyéniséget, neme és fajtája szégyenét – úgy látom, hogy legfennebb őrültségével lehetne őt a világ s az Úristen színe előtt menteni. Valószínűleg öregkori hibbantságban szenvedett.
Mert ahelyett, hogy belátta volna s igyekezett volna enyhíteni az általa teremtett helyzet szörnyűségeit – hihetetlen gonosz cselekedetekre ragadtatta magát. Agyának utolsó épséges, többé-kevésbé együtt maradt sejtjeit arra használta fel, hogy ravaszkodva és gonoszkodva kínozzon, gyötörjön bennünket. A csendes és eseménytelen városkában nemsokára mindenki Efruzén viselt dolgairól beszélt.
Egy reggel, amikor a sötét szobában égett még a lámpa, a függönyt viszont már felengedték, benézett hozzá csak úgy kíváncsiságból a cseléd. S mit látott? Efruzén ott állott, anyaszülten, a nagy tükör előtt, s jobbra-balra ringatta magát. A cselédnek szabad bejárása volt, ő takarított reá – óvatosan benyitott az első szoba ajtaján. A látvány borzalmassága lenyűgözte, mint általában a népséget-katonaságot a Plasztikumok és Panorámák rémségei. A sárga, politúros bútorok fényességére emlékeztető emberi tetem ott libáncoskodott előtte, nagy, lila sál volt a nyakán, kezét, kesztyűsen, meztelen, deszkaszerű csípőjére tette, s mind ezt mondogatta maga elé, a tükörbeli alakhoz: Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy! S percekig ringatta, gyönyörködtette magát.
A mi városkánkban abban az időben kitűnő volt a cselédek hírszolgálata: pár óra alatt az egész város tudott a dologról, s „Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy” – így üdvözölték egymást az emberek.
S azt hiszi, a vén sárkánykígyó megelégedett a szép kicsi lakással, az udvarral, a kerttel? Dehogy, neki város kellett, séta, korzózás, ismerkedés! Nem volt nap, ha esett, ha vékony hegyi szél fútt, hogy ki ne lebbent volna az utcára, legalább egyszer. Az emberek persze ujjal mutogattak reá, a gyermekek eszeveszetten szaladni kezdtek, ha meglátták, a kutyák megugatták, a csiszlikek megdobigálták – de csudák csudája, benne mindez a vele valamilyen formában érintkezésbe lépő társadalom kedveskedésévé finomult. Azt jelentette, hogy így vagy úgy, de él még a világban, még itt van közöttünk, emberek, fiatalok között. Különös és megmagyarázhatatlan mániái közé tartozott az éjjeli mászkálás is; szeretett kilopózni késő este, vacsora után az utcára, s amikor ember már alig járt a piacon, körüljárta néhányszor a templomot. Volt, aki úgy megijedt tőle, hogy frászt kapott, s amerre elment, úgy kezdtek vonyítani a kutyák, mint amikor meghal valaki az utcában. Máskor, korán reggel vagy késő alkonyaton, aszerint, hogy mikor jutott eszébe, elkísértette magát apámmal a temetőbe, fel, a legmeredekebb oldalba, a tanársírok közé. – Menyek az üsmerősökhöz – mondta, s apámat vitte magával, mert egyedül, azon a meredek, sáros utacskán fel sem tudott volna kapaszkodni.
S mindennek tetejébe, elkezdett öltözködni úgy, hogy olyat nem látott még a világ! Ládájából s szekrényéből bizarrnál bizarrabb régi kelmék, elbontott vagy még egészben levő, százesztendős divatú ruhák kerültek elő. Főleg egy földet seprő, lila selyemruhát kedvelt, rá hasonló színű, kopottas bársonykabátot öltött, olyan szabásút, amilyent Erzsébet királyné viselt; óriási, piros és zöld madártollas kalapot tett fel, azt a pár szál csepűszínű macskafarkincaszerű varkocsba font haját hosszú, félméteres szerecsenfejes kalaptűvel tűzte át – jaj, az a kalaptű! –, hosszú, csukaorrú, angol gombos cipőt húzott, s húnya alá vette magas, csipkés szélű fekete esernyőjét, azt, amely alól ránk vicsorgott ott a Kollégium sarkán annak idején.
S mit nem tett egy napon? Elment a város legelegánsabb üzletébe, s divatos női alsóneműeket, selyemnadrágot és kombinét vásárolt! A kereskedő, aki mellesleg apám vadásztársa volt, mit sem sejtőn szolgálta ki, azt hitte, hogy valamelyik unokahúgának veszi. Csak jóval később, amikor a holmik – ugye, rémes dolgokról beszélek? – mosásba kerültek, csak akkor, Bertának, a mosónénak indiszkréciója folytán derült ki a dolog. S másnap tudta s tárgyalta az egész város.
De ez még hagyján. Mert Efruzén nemcsak így kereste a világgal való érintkezést. Úgy december táján, apámnak, akivel meglehetős bizalmas viszonyt teremtett, elpanaszolta, hogy egyre nyomasztóbban hat rá a kicsi, sötét szobák téli magányossága, hogy rossz álmok látogatják, s ami eddig sohasem történt meg vele: fél egyedül. Attól fél, hogy meggyilkolják! Néha nem bírja tovább a szorongást, kimegy az utcára, még ha sötét éjszaka van is – csak ne kelljen mindig ezt az árvaságos, dohos levegőt egyedül szívnia. Nem adná parancsba – unszolta apámat – annak a két szilaj és rakoncátlan leánykának, hogy bár minden második nap, vele háljanak? S apám az a – mindjárt csúfot találok mondani szegényről, az Isten nyugosztalja –, apám belement a dologba. S ekkor következtek életemnek legborzalmasabb napjai.
Erzsike, ő volt a nagyobb, ő ment le először Efruzénhoz. Sosem felejtem el az első este hangulatát. Vacsora után kitört belőle a zokogás. Apám jól pofon vágta – anyám közéjük vetette magát. Erzsinek megdermedt az arca, könnyei felszáradtak. Szép és szenvedő ábrázattal vetette vállára anyám nagykendőjét, s mint valami halálraszánt, lebotorkált a sötét lépcsőn. Keskeny, gótikus válla leereszkedett a nagykendő súlya alatt. (Most is előttem van ez a lépcsőn leereszkedő, görnyedező, fekete alak.) Aztán nemsokára hallottuk, hogy bekopog a kapu alatti ajtón, majd az ajtó nyikordulását, csapódását – s minden elcsendesedett.
Már a tizenegyediket is elütötte, s még nem jött álom a szememre. Egyszer csak anyám felkel, és lábujjhegyen, lopózkodva kimegy a téli éjszakába. Tudtam, mit csinál: lemegy a kapu alá, s beleskelődik az ablakon. Nemsokára visszajött s lefeküdt. Végre én is elaludtam, s azt álmodtam, hogy Efruzén lila ruháját fújja, sepri a forgószél, s mint az ördögszekeret, végighánytorgatja a városon…
Erzsi másnap reggel halálsápadtan, karikás szemű ábrázattal vánszorgott fel. Egész éjjel virrasztott szegény, mert attól félt, ha el talál aludni, rátámad s átharapja a torkát Efruzén.
De eljött az este, s Erzsi megint le kellett vonuljon, s azután is, minden áldott éjszaka. Lassan megtört, hozzászokott. Legalábbis úgy látszott, mert senkinek semmit sem beszélt, semmit sem panaszkodott.
Efruzénnak jót tett a dolog. Ettől fogva még elevenebben s még frissebben járt-kelt a városban – mintha új vért öntöttek volna belé. Az embereket meg-megszólította, s annak, aki borzadozva vagy szemtelenkedve, szóba állott vele, ezt mondogatta: „Sohase halunk meg! Csak az első százesztendő nehéz – a második már menyen magától.” S hangtalanul, csupán fogsora nyiszorgását hallatva, nevetett hozzá. Mondása szállóige lett a városban, s nemegyszer kiabálták utánunk az utcagyerekek; nyilván szégyenteljesen szenvedő családi életünkre céloztak.
S eljött a karácsony. Családunk üdvösséges, testvéri és szülői ajándékot, csókot és békülést hozó ünnepe, eleitől végig, olyan volt, mint az első ebéd. Efruzén gyakori jelenléte a karácsonyfa közelében s okvetetlen részvétele örvendezési kísérleteinkben, a kapott ajándékokkal való nemtörődése vagy elégedetlensége – minden áhítatot és jóérzést csírájában elsorvasztott. Erzsi szegény akkor már nagybeteg volt, csak még senki sem tudott róla. Az Efruzén szobájában való éjjeli szolgálat óta vagy hat kilót fogyott, senkivel sem beszélt, a vizsgálódó, érdeklődő tekintetet kerülte – szóval valóságos élőhalott volt. De apámra néha olyan sötéten tekintett, hogy azt hittem, képes volna rá kést is emelni.
A görögkatolikus ünnepek alatt kicsi, mokányfogatú kocsi állott meg a házunk előtt. Ugyanazok a lovak húzták, amelyek annak idején azt az átkozott bricskát cipelték volt (most az ott állott az udvaron, ponyvával letakart állapotban, hatalmasan és félelmesen). S ugyan ki szállott le róla? Nem más, mint Dumitrás, a gyógyi pópa s aranyfogú, macskabundás felesége. Jöttek, hogy tiszteletüket tegyék Efruzénnál. A pap duzzadt átalvetőt emelt le a bakról, s bevitte a vénasszonyhoz.
Friss disznóvese, több pulyka- és réceszív volt benne, meg némi mazsolás ázalék. Amikor bevonultak, anyám éppen odalent tartózkodott: látta, hogy Efruzén miként fogadta őket, hogy tipegett elébük lelkendezve, s hogy a papné – még kimondani is szörnyűség – mint csókolta meg aszaltszilva módjára fonnyadt, fekete és fényes kezét.
Anyám iránt különben alázatosan viselkedtek, s mintha Efruzén ügye az övék lett volna, mintha a vén szipirtyó nem is a mi, hanem az ő rokonuk lett volna, alig győztek eleget hálálkodni, amiért itt a városban menedéket adtunk neki, s hogy anyám olyan áldozatosan viseli gondját s édesíti öreg napjait.
Csak késő délután indultak haza. Addig a lovakat persze mi kellett hogy ellássuk – utóvégre az Efruzén vendége a mi vendégünk is volt, ha akartuk, ha nem.
Az idő lassan tavaszodni kezdett, s Efruzén egyre sűrűbben sétálgatott a városon. S hogy az embereket magával közvetlen kapcsolatba hozza, újabb cselfogást eszelt ki gonosz agyveleje. Ment, ment az utcán, jobbra-balra nézelődött, aztán hirtelen rekedten nyivákolni kezdett, levegő után kapdosott, s erőtlenül rogyott neki valamelyik ház falának. Akik közelében voltak – s hogyne lettek volna közelében, amikor mindig olyankor csinálta ezt a jelenetet, amikor a legnagyobb volt a forgalom –, megemberelték magukat, és segítségére siettek. Húnya alá nyúltak, a férfiak karjukat kínálták – s Efruzén tettetett megkönnyebbüléssel beléjük karolt. S aztán így vitette magát azzal a szerencsétlen balekkal végig a városon. Főleg akkor színlelte ájuldozásait, amikor iskolás gyermekek kerültek az útjába, legtöbbször természetesen a Kollégium előtt. Egy óra tájban, azaz a kicsengetés ideje táján, úgynevezett egészségügyi avagy étvágygerjesztő sétára ment. Ott ólálkodott rendszerint a Központi körül, s aztán, amikor a pillanatot alkalmasnak ítélte, krákogni, kapdosni kezdett, s tántorgott, mint egy szélben imbolygó madárijesztő.
Egy délben – gyönyörű langyos idő volt, tüdőmben ibolyaszagú, holtakat is feltámasztó, vérpezsdítő tavaszi levegő – majdnem boldogan szaladok ki a Kollégium nagykapuján, fordulok egyet az utcánk felé, és zsupsz! belerohanok Efruzénba. Meglát, megismer, s azonnal dülingélni, tátogni kezd, szemét behunyja, esernyőjével botoz, botoz a kövezeten, mintha az erős tavaszi nap megvakította volna – aztán odarogy a sárga iskolafalhoz. – Jaj, jajistenem! – sóhajtja – itt halok meg, itt halok meg!
Néhány városi gimnazista volt körülöttünk, s nekem most ezekben volt minden reménységem. De a komisz betyárok tudták, hogy Efruzén hozzátartozója vagyok, a könnyebb megoldást választották: rám bízták a vergelődő vén boszorkányt.
Ha most elfutok, s faképnél hagyom – gondolkoztam kétségbeesett állapotomon –, akkor más ugyan hazasegíti, de nekem s famíliámnak sohase fogja megbocsátani, hogy az utca népe előtt szégyenben hagytam. Sőt apámnak egészen biztosan el fogja mondani, s akkor lesz csak hadd el hadd. Minden erőmet összeszedtem, s megindultam Efruzén felé.
Gyámoltalanul, ólmos talppal lépkedtem, s ebben a küzdelemben minden lépésem percekig tartott; már alig egy méterre voltam tőle, s éppen azon, hogy a tőlem telhető legemberségesebb modorban ajánljam fel segítségemet – amikor Efruzén végtelen hosszú karja, akár csak a vásárban árult emelőrendszerű, rugalmas játékszerkezet, hirtelen, hihetetlen gyors és biztos mozdulattal kinyúlt, és lecsapott a csuklómra.
A keze rátapadt, valósággal beleégett a húsomba, pedig hideg volt, mint a béka, s csontomat majdnem összeroppantotta. Kénkőszaga, amelyet ott éreztem meg először, azon a keserves ebéden, belém áradt, marni kezdte a lelkemet, s a fakadó tavasz ártatlan illatát elpusztította. Kétségbeesésemben egyet-egyet rántottam a karomon, családról, örökségről megfeledkeztem, s viaskodtam puszta életemért. Először, hogy az emberek meg ne hallják, csak kicsiket nyögtem és sziszegtem, hogy Efruzén észrevétlenül s botrány nélkül eresszen el – aztán nemsokára meg éppen ellenkezőleg: azért visítottam, ahogy csak a torkomon kifért, hogy az egész város hallja meg, csődüljön össze, s szabadítson ki karmaiból.
De Efruzént ez cseppet sem zavarta. Sőt, talán örvendett, hogy ilyen színes társadalmi esemény középpontja lehet. Az iszonyú vigyorgás mind szélesebb s mind sátánibb lett halálfejarcán, orra valósággal szétlapult belé, s ahogy a kéjelgő kacagás meg-megrázta, állkapcsa össze-összekocódott. A Várszeg utca felé, a temető irányába rángatott.
– Ez engem a temetőbe visz – döbbentem meg, s azt hiszem, ez volt utolsó, aránylag józan gondolatom. – Ez a Halál.
Iskolakönyveim elkezdtek hullani, hullani; hiába hajoltam, nyúlkáltam utánuk: feneketlen, fekete mélység nyelte el őket. Mint amikor fehér követ dobtunk a fekete vizű kútba, s a fehérség gyorsan halványodott, sötétedett s végleg eltűnt.
Amikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, hol vagyok. Körülöttem idegen bútorok, idegen falfestés, idegen arcok. Rápolthy Panni és Ilona hajoltak felém. Fejemen hideg borogatás s a csuklóm még mindig szorította valami kéz – ijedtemben rántottam egyet rajta. Csak a Panni keze volt, éppen ütőeremet tapogatta.
Ki tudja, mit tett volna velem Efruzén, ha azok a diákok, akikben, úgy látszik felébredt a lelkiismeret, rá nem rohannak, meg nem tépdesik, feléjük suhogó esernyője nyelét ketté nem törik s engem meg nem szabadítanak?
– Na, már nincs semmi baj! Katonadolog. Ugye, angyalom – szólt hozzám Panni, s levette homlokomról a borogatást. – A fiúcskák be szeretnének jönni, hogy meglátogassanak.
Én egy darabig tiltakoztam – aztán mégiscsak beleegyeztem abba, hogy a két Szőcs testvér, Elemér s Aladár bejöjjön a szobába. Ebben a percben kezdtem valamiféle regényhősnőnek érezni magam; szívemben sohasem érzett bizsergés támadt, ismeretlen, repülésre kényszerítő érzés, amely egyelőre még pontosan senkire sem vonatkozott, de talán éppen ezért volt erősebb és hatalmasabb minden átélt szörnyűség emlékénél s erősebb a halálnál.
Aladár hóvirágcsokrot tett a párnámra; Elemér ibolyát tartott az orrom felé. Itt volt, megint körülöttem volt a tavasz, a szabadság illata! S én egyszerre lettem szerelmes – ahogy csak egy tizenkét éves leányka lehet – Elemérbe és Aladárba.
Egy napon – ez már tán április első felében történhetett, s emlékszem, langyos esőjű tavaszi idő volt – szegény Erzsikét nagybetegen hozták haza az iskolából; felelni szólították matematikából, s ő ki is ment, és egy-két kérdésre próbált is felelni, aztán csak rájött valami reszketés, lábát fel-felkapta, szeme kiguvadt, s hanyatt vágódott az olajos, mocskos deszkapadlón.
Ez volt az első rohama; azt mondták, vitustánca van.
Amikor elmondták neki, apám úgy elkeseredett, hogy majdnem eldöngette szegényt.
– Megint doktor, megint patika! – kiabálta. – Az Isten látott még ilyen nyápic kölykeket! Mindig van valami bajuk. Mert leányok, persze! Bezzeg, ha fiúk volnának! Volt-e nekem kutyabajom életemben? Csak azt szeretném tudni, kitől örökölték ezt a hitvány természetjüket?
Vagyis anyánk hátán csattant megint az ostor.
Délutánra jobban lett Erzsike; kiültettük a verandára, nagybendőbe bugyoláltuk, s hallgathatta, hogy az esős alkonyodásban micsoda csattogást, füttyengetést rendeznek a kert bokrai közt tanyázó rigók; nem is akartuk észrevenni apámnak dörmögését s csapkodását, amikor szokása szerint fogta botját, kalapját, s elviharzott a kaszinóba.
Én meggyújtottam a veranda villanyát, könyveimet kihoztam, s Erzsi mellé telepedtem. Odakünn lassan sötétedni kezdett. Ő bóbiskol, én tanulok, a madarak szólnak, a szomszédban vakkantanak egyet-egyet a kutyák, érezzük, hogy még meggyógyulhatunk, hogy szerelem és emberi élet vár reánk, s fogok én még Elemértől s Aladártól virágot kapni életemben – amikor hirtelen, mintha titokzatos parancsnak engedelmeskednének, elhallgatnak a madarak, minden elcsendesedik, s ebben a csendben hallani kezdünk alulról, a verandára vezető lépcsőről, valami csoszogást, baktatást. Egymásra nézünk, egymás keze után kapunk, s azt hisszük, a szívünk menten megáll.
Jön, jön Efruzén.
Hogy meg ne lásson bennünket, s szóba ne elegyedhessék velünk, hirtelen felugrom, s eloltom a villanyt. A verandán nagyon sötét lesz, de künt a kert felett még lilás az ég, az Őrhegy szőlőkarói közt fekete árnyékok tolonganak, s feketén reszket túl a temető.
A veranda kicsi ajtaja nyikkan, s Efruzén rémesen magas csontvázalakja feldereng a homályban.
– Ki a szent fene oltotta itt el a lámpát? – alig tud beszélni, a huszonkét lépcsőfok úgy elfárasztotta.
Körülnéz, egy helyben csoszog, toporog, aztán megindul a konyha felé. A konyhában koromsötét van, senki sincs benn, s Efruzén mégis benyit az ajtón. A villanyt nem gyújtja meg, s mégis sokáig bent marad.
– Te, ez meg talál mérgezni bennünket – suttogta Erzsi, s izzadt, meleg keze görcsösen szorongatja a kezemet.
Végre megnyílik a konyhaajtó, s a magas, félelmetes árnyékalak végigimbolyog a folyosón, s jön, jön, egyenesen felénk.
Szerencse, hogy a szobákba vezető nagy szárnyas ajtó előttünk; megáll, tanakodni látszik magában, aztán kopogás nélkül benyit a nappali szobába.
Mindketten anyánk elkövetkező rémületére gondolunk. De hogy be ne következzék, mégsem teszünk semmit. Efruzén úgyszólván karácsony óta nem volt a felső lakásban. Szegény anyánk, gondoljuk, még szívszélhűdést kap, ha Efruzén hirtelen elébe toppan! Úristen, segíts meg bennünket.
Egyszer csak éles, sóhajba vesző visítás. Felugrunk s rohanunk be mamukához.
Az árnyék ott állott a hálószoba ajtajában, s ahogy hátulról megpillantottuk, hatalmas volt, lomposan fekete, mint a köpenyeges Kaszás. Bent a hálószobában kicsi éjjeliszekrény-lámpa égett, s tudtuk, hogy takarékosságból amellett foldozgatott anyánk. Már hanyatt fekve, kihűlt szívvel képzeltük el őt, iszonyú rémület rádermedt pecsétjével az arcán, de Istennek hála, erre a látványra nem került sor.
– Jaj Istenkém – szólalt meg kicsi, gyenge hangja –, bocsásson meg, drága Efruzén, hogy így megijedtem, de igazán… olyan csendben jött, azt se tudtam, amikor megláttam, hogy ki is áll a küszöbön… Parancsoljon beljebb, s foglaljon helyet itt, né…
Ó, szegény, szenvedésteljés életű asszony! Hogy megemberelte, hogy megerősítette magát! Mit meg nem kellett tegyen, mit ki nem kellett még álljon azért az istenátka örökségért!
Meghúzódtunk a zongora alatt, s hallgatóztunk.
De bár ne hallgatóztunk volna! Olyan dolgot tudtunk meg, amelytől, ha mamuka nem lett volna, talán még abban a szempillantásban világgá indulok.
Efruzén arra szólította fel anyámat, hogy a beteg Erzsi néném helyett ezentúl engem küldjön le hozzá éjszakára! Ki nem állhatja a beteg kölykeket! Előbb gyógyuljon meg, aki nála akar aludni!
– Nem, nem eresztelek – suttogta Erzsi azonnal a fülembe, mert szegény anyánk egyedül lehetséges feleletét, a beleegyezést, előre tudta.
– Noha, szerintem, semmi akadálya sincsen – kezdte töredezve s szertartásosan anyám –, meg kell még beszéljem az apjokkal…
– Mikor jő haza? – kérdezte nyersen Efruzén.
– Vacsoraidőre rendszerint haza szokott.
– Úgy, úgy. No, majd meglássuk. Isten megáldjon, lelkem.
Efruzén megfordult, s zörögve, suhogva, botorkálva, ahogy jött, kiment a szobából. De maga után ott maradt csípős, förtelmes kénkőszaga. Nem értettük, hogy mamuka miért nem sietett elé, miért nem kísérte ki, s miért nem gyújtott neki világot?
Az ajtó odakünt becsapódott, s csend lett, síri csend a lakásban.
Annál borzalmasabban tört fel nemsokára ebből a fekete és rossz szagú csendből anyám zokogása. Azt hitte, egyedül van, a leánykori varrottas párnái s nyírfaligetes képecskéi között kizokoghatja magát istenigazában.
Berohantunk hozzá, s öleltük, csókoltuk szegényt. Nem lehetett őt megvigasztalni.
– Ki kell találjunk valamit – hajtogatta –, valamit muszáj kieszeljünk. Hogy ti többet ne szenvedjetek ettől a boszorkánytól! Már elég volt! Már nem bírjuk tovább.
S mi, csak hogy enyhítsük szenvedését, most már mindketten készségesnek mutatkoztunk az éjjeli szolgálatra, erre a boszorkány melletti apródkodásra, s vetélkedve ígérgettük, hogy nem csinálunk ebből a háznak semmi kalamitást.
Pedig egy hangocska, belülről, mélységes mélyről, azt súgta nekünk, hogy még ezen a szent napon kell történjék valami, ami egyszer s mindenkorra véget fog vetni szenvedéseinknek.
Elérkezett a vacsoraidő. A levegőben tömjénnél is különösebb illatú rőzsefüst szálldogált. Felkelt a holdvilág, s a kéményből felszálló füst lilán és lélekszerűen imbolygott az égre. Félelmesen és rémségektől vemhesen vett körül bennünket a langyos, párás tavaszi éjszaka.
Apám szelesen s nagyhangúan csörtetett haza. Erős szilvóriumszaga volt.
– No, leányka – vetette elém a kabátját, hogy felemeljem az alacsony ládáról, vállfára tegyem s a fogasra akasszam –, ma éjszaka te fogsz lent hálni a vénasszonynál.
– Hát már beszélt is veled? – kérdezte anyám, s szemét nagyra nyitotta.
– A bestia! Megfogott az utcán, a Kaszinó előtt, pedig tudhatná, hogy nem szoktam százesztendős fuszulykakarókkal sétifikálni, s elpanaszolta, hogy neki efféle nyavalyásra nincs semmi szüksége. Ártasz az egészségének! – Erzsire bökött hegyes, véreres szemével.
…Mentem, mendegéltem lefelé a huszonkét fokú grádicson. Vállamon az Erzsi szürke nagykendője, húnyom alatt törülközőm, hálóingem, szappanom. S egyszerre csak valósággal Erzsinek éreztem magam. Könnyei még az arcomon nedvesedtek, s most, hogy szabad, hűvös levegőre jutottam, hirtelen hidegen bizseregni kezdett tőlük a bőröm. Úgy megölelgettük, úgy összevissza csókolgattuk egymást búcsúzásunkban, hogy mondom, ott a lépcsőn hirtelen azt hittem, Erzsivé váltam. S akárcsak akkor, amikor az első ebédre igyekeztem haza az iskolából Erzsivel, a félelem most is elpárolgott belőlem – magához a Halálhoz is ellátogattam volna. Az asszonyok élete csupa szenvedés – jutott eszembe Erzsi koraérett bölcselkedése –, s a varrólányra gondoltam, aki három éjjel s három nap aludt egy szobában halott édesapjával, s úgy véltem, erre én is képes lettem volna. Egyenesen természetesnek találtam.
Megyek, megyek a sötét kapu alatt, s egyszer csak valami meleg fut a lábamhoz, s kicsi nyávogást hallok. Mintha valaki szólított volna…
– Te vagy az, Cilus? Ciluska? – mondom én.
De egy soha nem látott, nagy szürke macska volt, s mihelyt megszólaltam, uzsgyé, elrohant.
Úgy látszik, gondoltam, ha az ember nem fél az éjszakától, tőle sem tartózkodik az éjszaka; állatai és titkai elébe állnak.
Pár pillanatig álldogáltam a kicsi, szurokfekete ajtó előtt, aztán kopogtattam.
Benyitottam, s magam előtt találtam a második ajtót. Itt is kopogtattam, aztán vártam egy kicsikét, s anélkül hogy bármiféle hangot hallottam volna, benyitottam.
A szobában iszonyú fülledtség, csípős, rossz levegő volt – és korom-, de koromsötét. Az ajtót nem húztam be magam mögött, hanem úgy, nyitott ajtóval, egyet-kettőt léptem a sötét előszobában arrafelé, ahol az ágyamat tudtam.
Hát most mitévő legyek? – tanakodtam magamban, noha még mindig nem volt semmi félelem a szívemben, még mindig úgy éreztem, hogy nem is velem történik ez a furcsa história. Annyira nem volt bennem félelem, amennyire csak némely, különben borzalmas álom engedi meg az embernek a benne való félelem nélküli részvételt, s csak akkor kezdünk irtózatosan remegni, amikor felébredünk, s szörnyű álmunk megelevenedésétől tartunk a sötétben. Emlékszem, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy meg kellene öljem Efruzént. Meg kellene öljem!
Talán tíz perc, vagy csak egyetlenegy telt-e el? Nem tudnám megmondani.
– Ki mászkál itt? – hallottam hirtelen a belső szoba mélyéből Efruzén krákogó hangját; abban a percben kicsi lámpa fénye lobbant fel, s a nyitott ajtón keresztül megpillantottam az öregasszonyt, amint bóbiskolva üldögél a süppedt heverőfotelban, s kicsit félrefordítja a fejét.
Ebben a percben rám szakadt a rettegés; azt hittem, menten szörnyethalok.
– Mi a? Mér nem köszönsz? Talán biz’ a megkukultál? Ne félj, nem harapom le a fejedet, te mutuj. Bújj le az ágyadba, s aludj békességgel!
Elhallgatott. Nemsokára a lámpát is eloltotta; ismét koromsötét lett a szobákban. Ott kucorogtam a megvetett, szűk és hideg, viaszosvászon huzatú dívány szélén, s egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy állandóan imádkozom, Édenjóistenem, édenjóistenem, ne hagyj el engem, szabadíts meg engem s az egész famíliát Efruzéntól, ó, enyhítsd anyám nagy szenvedését, édesjóistenem – mind effélét mondogattam, félhangosan. Szememet nem mertem kinyitni, mert úgy éreztem, ha kinyitom, valami oly iszonyatosan rémségeset találok megpillantani, hogy menten megáll tőle a szívverésem. Fázni, vacogni kezdtem. Ez kissé kijózanított. Pici, tapogatózó mozdulatokkal megkerestem a paplan szélét, s úgy, ahogy voltam, cipőstül, ruhástul, belebújtam az ágyba, s a paplant jól a fejemre húztam.
De félelmem nem lett kevesebb; mintha valami zörgést, motoszkálást hallottam volna. Kidugtam a fejemet, s hallgatózni kezdtem: hátam megül, abból a sötét folyosóból, tényleg hallatszott valami. Mintha kicsi golyókat hengerítenének, s kopácsolnának valamit odaát. Pár pillanatra csend lett, azután elölről kezdődött a zakata.
S ekkor eszembe jutott az a kicsi, poros, gyaluforgáccsal bélelt koporsó, amelyet a tatarozás előtt láttam ottan, az egyik limlomos benyílóban. Az a bolond látomásom támadt, hogy odabent apró gyermekkoponyákkal gurigáznak s koporsóbölcsőket taszigálnak ide-oda. S a játszók mind csupa Efruzén-szerű vénasszonyok. Úristen – borzongtam –, az ajtó mindjárt kinyílik, s jönnek értem! Miatyánk, ki vagy a mennyekben – imádkoztam folyton-folyvást, s egyszerre csak ezt a zakatolást nem hallottam többet, ellenben tisztán kivehettem, hogy – kipp-kopp, kipp-kopp, a kapu aljának kövezetén járkál, közeleg valaki.
Úgy látszik – vigasztaltam magam –, odabent a koporsósok megijedtek az emberi lépésektől, s attól kushadnak.
S ekkor, a kapu aljára nyíló ablakon, kopogtak. Barátságos, ismerős, majdnem beszédszerű kopogás volt; félelmem oszladozni kezdett, s felültem az ágyon. Az ajtó kinyílt, s bejött valaki. Azonnal tudtam, hogy kicsoda.
Egymás nyakába borultunk. Erzsi! Erzsikém! – suttogtam boldogan.
– Kicsimajom, édes, nem történt semmi bajod?
Sírás fojtogatott. Meg se tudtam már mukkanni, de úgy szorítottam Erzsit, ahogy csak bírtam.
– Ne félj semmit, minden éjjel lelopózkodom – suttogta –, úgyse tudok aludni odafent. Talán még rosszabb volt, mint idelent, annyira aggódtam s emésztettem magam miattad.
Én csak szepegtem, s meg-megrázott a hálás zokogás.
Erzsi hálóingben volt s papucsban. Hamar levetkeztetett engem is, s bebújtunk egymás mellé a kicsi ágyba. Sokáig meg se mukkantunk, csak szorongattuk, melengettük egymást. Elpárolgott belőlem minden félelem. A folyosóról ismét hallatszani kezdett a zakatolás.
– Sokáig én se tudtam, hogy mi az – magyarázta Erzsi riadt faggatásomra –, de aztán megállapítottam, hogy nem egyéb, mint egy-két pajkos pocegér. S tényleg, olyan erős egérszag van mindég odabent…
Ekképpen a koporsós látomás hamar elfoszlott zavart lelkemből s megnyugodtam. Erzsi mellettem volt, ő maga volt az élet, a holnap reggel ígérete. Úgy éreztem, egykettőre el fogunk aludni. Viszont annál különösebb volt nekem, hogy Erzsi nem nyugodhatik, hogy mind ide-oda veti magát a nyomorúságos díványon, s teste, most, hogy a hideg lépcsőn s nyirkos kapu alatt való mászkálásból felmelegedett, egyre hevesebben kezdett izzadni, izzadni. Nagyokat, sóhajtásszerűen lélegzett, aztán sok, apró kicsi szippantást vett egymás után. Kezem a hátát melegítette, simogatta, érezhettem, hogy verdes a szíve, mint meghajszolt, kézbe fogott kicsimacskáé.
– Erzsike, mi bajod? – súgtam a fülébe, s megcsókoltam forró arcát. Csupa izzadság volt.
Sokáig nem felelt. Lélegzete egyre lihegőbbé vált, s egyre forróbb, lucskosabb lett a teste. – Most, most ketten vagyunk! – nyögte ki végre, suttogva, titokzatosait.
S ekkor, mintha a mennyből hallatszott volna, a nappalink öreg faliórája csendesen és álmatagon megszólalt felettünk. A gerendázat, a boltozás megszűrte a hangot, olyan volt, mintha valami messzi-messzi falu tornyából szólana. Tizenkét óra volt.
Erzsi hirtelen felült az ágyon.
– Mi bajod? – kérdeztem, s ölelgetve, rimánkodva húztam vissza magamhoz. – Hát megbántad, hogy lejöttél? Akkor mért nem mész vissza azonnal? Sze én nem haragudnék, sze tudom, hogy beteg vagy! Eredj, menj vissza, édes kicsi Erzsikém – így kérleltem szegény fejét, s a magam bajával megint nem törődtem. Ilyen voltam én világéletemben.
– Nem érted? Nem értheted! – rogyott mellém Erzsi hirtelen, s forrón, zavarosan sugdosni kezdett a fülembe.
Megtudtam hát végre Erzsi lejövetelének igazi okát.
Ugyanis a vénasszonynak az volt a szokása, hogy nem sokkal éjfél után, fél egy és egy óra táján, minden áldott éjszaka felébredt mély, első álmából, s amíg Erzsit maga mellé nem erőszakolta abba a hatalmas, nyekergős diófa ágyba, amelyben már vagy nyolcvan esztendeje aludt – nem tudott újból elaludni. S szegény Erzsi, aki a családnak valóságos mártírja volt, minden éjszaka odasimult kicsi, fiatal testével a szörnyű vénasszony csontvázteteme mellé, s melegítette, sugarazta.
Most pedig tudta, hogy ma éjjel rám kerül a sor. S tudta, hogy én belehalnék ebbe az iszonyúságba.
Azért jött le, hogy – amint először mondta – megtévesztésül megint ő menjen Efruzén mellé az ágyba.
Nem! Én ezt nem tűrhetem el! Erzsi nem áldozhatja fel magát végképpen miattam! Tiltakoztam, ahogy csak tudtam, szökésről beszéltem – de közben állandóan azon járt az eszem, hogy tudnám én eltenni láb alól Efruzént. Küszködtünk és sírtunk, átkozódtunk és sóhajtoztunk a vágni való sötétben. S az Erzsi vallomására következő percek olyan élesen vésődtek emlékezetembe, hogy még ha síri álmomból is ébresztenének, tízezer esztendő múlva, akkor is töviről hegyire elmondanám.
Erzsi, ez után a vallomás után, mintha cseppet megnyugodott volna. Megfordult ismét a helyzet: én szepegtem, dideregtem, s ő vigasztalt, csillapított. Aztán, tudván, hogy minden lélegzésünkkel közelebb megyünk a fél egyhez, én is megcsendesedtem. De bensőm kavargott.
Erzsi már alig szuszogott. Mozdulatlanul, hanyattág feküdt, csak néha futott végig a testén valami villamos borzongás.
Az óra nagy sokára elütötte a fél egyet; szívem őrjítően elkezdett dobogni. De Erzsi csak feküdt tovább, mozdulatlanul.
S akkor, alig öt-tíz percre rá, belülről, az utcai szobából, valami krákogást és szöszmötölést hallottunk. Aztán egy óriási sóhajtást, mintha valaki éppen most adta volna ki a lelkét.
– Te leánka! Hallod-e, te leánka!
A hang megborzongatott, hogy már azt hittem, ijedtemben elvesztettem az eszem. Erzsi villámgyors mozdulattal felült az ágyban.
– Nem hallod? Te mutuj! Mi, tám itt se vagy? Vagy mia szent fene? Azt akarod, hogy én ébresszelek fel? – A sipító, fáradt, alvilági hang még sokáig ott hánytorgott, tekeredett a szoba sötétjében.
Erzsi végre elszánta magát.
– Parancs! – kiáltotta, s hangjában hamis és édeskés szolgálatkészség csengett, mint valami rossz cselédében.
– Gyere má ide, egy kicsit mellém, mert nagyon beteg vagyok. Add ide, lelkem, onnét az asztalról azt a pohár vizet, s gyűjts világot.
Erzsi hozzám hajolt, s ennyit súgott a fülembe: – velem is éppen így kezdte a vén boszorkány! – azzal már ugrott is ki az ágyból.
Tudtam, éreztem, hogy most valami borzasztó dolog következik. Attól féltem, hogy nemsokára hangokat fogok hallani, amelyek megőrjítenek, s megháborodott képzeletemben láttam Erzsit egy csontvázkarú szörnyeteggel küzdeni. Még abban a pillanatban, amelyben Erzsi kiszökött az ágyból, én magamra húztam megint a takarót, s a párnát, ahogy csak tudtam, fülembe, szemembe nyomtam. Nem akartam semmit se látni, semmit se hallani!
Erzsi nemsokára, alig másfél perc múlva, szó nélkül bebújt mellém az ágyba.
S amit eddig csak vad képzeletem s látomásos idegállapotom hazudozásának hittem, annak valóságos voltáról most, azáltal, hogy Erzsi ilyen hamar visszajött, s nem maradt egyáltalán a vénasszonynál – meggyőződhettem. Annyira biztos voltam már a dologban, mintha én magam cselekedtem volna.
Átöleltük egymást. Szót se szóltunk; elaludtunk békességesen.
– Mennyi szörnyűségeset álmodtam! – álmélkodtam, amikor felébredtem s zavarodottan tekingettem körül, ugyan hol is vagyok? Künt az utcán dörömbölve jöttek az erdőből a fásszekerek.
Hát Erzsi hol van? – döbbentem meg, mert csak azt vettem észre, hogy az ágyban egyedül vagyok. Mégis odament volna Efruzénhoz? Jaj, mit is álmodtam, én istenem! Ha igaz volna! Erzsi nincs itt – biztosan itt se volt: az egész csak álom lehetett…
Nem hagytam annyiba. Komolyan s fokról fokra mélyebbre haladva kezdtem tűnődni a dolgon. Muszáj a végére járjak, mert még nagy baj lehet belőle…
Köhögtem és szipákoltam. Figyeltem, nem hallok-e valami nehéz szuszogást? Aztán, lábujjhegyen, besuhantam az utcai szobába.
Itt a jól leeresztett függönyök s a külső zsaluk miatt majdnem félhomály volt. A szemem azonban hamar hozzászokott, s mind többet s többet láttam.
Efruzén ott feküdt, mélyen, besüppedten, s arcán, fején összegyűrt nagy, foltos huzatú lábpárna. Egyik keze, mintha másik sohasem lett volna, árván és görcsbe meredten hevert a paplanon. A kék selyemhuzatú, rózsaszín virágos paplanból, a melle táján, hosszú, drót vagy vékony pálcika állt ki, közelebb mentem, feléhajoltam; a tetejéről, szemét forgatva, eleven, piros száját tátogatva, rám vicsorgott a hosszú kalaptű szerecsenfeje…
Olyan hosszú volt ez a tű, hogy talán az ágydeszkában akadt meg. Csak az a kéz, az a szörnyű, fél kesztyűs, karomszerű görcsbe merevedett csontkéz ne lett volna ottan! Talán akkor nem is haboztam volna, s egyszerre megtettem volna azt, amit így csak pár perc múlva tudtam megtenni. De aztán megembereltem magam.
A kalaptű szerecsenjét megragadtam, s egyetlen rántással kihúztam. Nagyon könnyen jött – és akárcsak a megsült kőttes tésztából a hosszú pecsenyevilla –, nem hozott semmit sem magával. A tű, elejétől végig, mintha előzőleg bezsírozták volna, csillogóan tiszta volt. A nagypárnát, anélkül hogy odanéztem volna, a falhoz lódítottam. Körülnéztem. Efruzén kalapja ott hevert egy széken. A tűt egyetlen mozdulattal beleszúrtam. A hideg végigfutott a hátamon. Kiszaladtam.
Aztán anélkül hogy megmosdottam volna, gyorsan összekapdostam a holmimat, s rohantam fel az emeletre.
Erzsi nem nézett a szemembe.
– Na, hogy aludtál, Picuska? – kérdezte közömbösen, amire én csak vonogattam a vállam. Aztán megreggeliztünk, s mentünk az iskolába. Hárman mentünk, Erzsi, a bátyám meg én.
Délben, amikor hazaértünk, jelentették, hogy az éjjel meghalt Efruzén. Végelgyengülésben. Így mondta a halottkém. Átaludta magát szép csendesen egy boldogabb világba.
Nem értettük, hogy apánk, ahelyett hogy örvendeznék, mért olyan levert, mintha saját édesanyját gyászolná, s mért olyan megkínzott, kísértetszerű édesanyánk?
De aztán, apánk nagy szitkozódásaiból, anyánk panaszos szavaiból minden-minden tudomásunkra jutott.
Efruzén bennünket, Csegezyeket, az örökségből egyszerűen kitagadott. Sőt, a közjegyzői pecséttel ellátott s még a háború utolsó esztendejéből, 1918 őszéről származó végrendeletében mi, Csegezyek, egyáltalán nem is szerepeltünk. Minden ingatlanát a gyógyi görögkatolikus egyházra és iskolára hagyta! Az örökség fejében köteles a kérdéses eklézsia őt, mint kegyes donátorát, hét határra szóló pompával eltemettetni, sírját szép emlékművel ellátni, s arról örök időkig gondoskodni…
Nagy csalódásunkban s kijátszottságunkban azonosítottuk magunkat szegény, szerencsétlen, hóbortos apánkkal. A nagy szerencsétlenségben a família juhok módjára összebújt, s igyekezett melengetni magát. Mindnyájunkat egyformán környékezett a dühös megőrülés – ennyi emberi gonoszságot még Efruzénról sem tudtunk voltra feltételezni.
S amíg mi, odafent az emeleten, vadul futkostunk összevissza, s ki ezt, ki azt hibáztatta a nagy hoppon maradásért, odalent a boltíves utcai szobában, lila selyemruhában, felkötött szörnyű állal, kékre aszalódott kezét a mellén kegyesen összefogva, mint maga a Halál halála, úgy feküdt ott Efruzén. Berta, a halottmosó szépen kitatarozta. Még talán ki is pirosította az arcát…
S úgy feküdt ő még másnap délben is, mert nem volt, aki neki koporsót rendelt volna. A halálhír hamar végigszaladt a városon; Efruzénnak halottaiban annyi látogatója volt, több, mint egész életében. Csudájára jártak a százesztendős halottnak. De a végrendeletről, amelyet apámon s rajtunk kívül csak a hivatalos emberek tudtak, senki sem beszélt, noha már úgy tekintettek reánk, mint boldog örökösökre.
Másnap délelőtt megérkezett a gyógyi pap. Amikor apám meghallotta, hogy kinek a kocsija állott meg a ház előtt, dühöngeni, őrjöngeni kezdett, vadászpuskáját leakasztotta, s rohant a lépcső felé.
Bátyám elébe került, s nagyot taszított rajta. Apám megtántorodott a szűk, zegzugos folyosón, s nekiesett a korlát szegletének. A fejét behasította s véresen rogyott le a rács tövébe.
A gyógyi pap zavartalanul ájtatoskodhatott Efruzén kiterített teteme felett.
De Efruzént csak másnap reggel tehették koporsóba.
A ház előtt nemsokára két bivaly által vont parasztszekér állt meg. Ugyanaz, amelyik annak idején a bútorokat hozta. A nehéz, aranykeretes, fekete koporsót nagy hórukkolás közepett rátették, s megindultak kifelé a városból. A szomszédok mind az ablakokban, a koldusok, amennyi csak volt a városban, mind ott ólálkodtak a kapunk körül. Semmit sem kaptak, velük is csúfot űzött Efruzén.
Apámat is aznap délután vitték fel súlyos idegösszeroppanásban s előrehaladott delírium tremensben Kolozsvárra.
Harmadnap apám címére csípős szagú gyászjelentést hozott a posta. A felsőgyógyi görögkat. egyház jelentette rajta megtört szívvel s Isten akaratában megnyugodva, hogy kegyes jótevője, a boldog emlékezetű és szent életű matróna, Eufrosina HUHUL, áldásos életének 101-ik esztendejében visszaadta nemes lelkét teremtőjének. Temetése folyó hó ennyi s ennyedikén… a felsőgyógyi templomból… S az alján kicirkalmazott arany betűkkel Aludj békességben, áldott lélek!
Találja ki, mit álmodtam ma éjszaka? Álmomban, talán már századikszor, ismét megjelent Efruzén. Nagy volt, amilyen aránytalanul nagynak csak gyermek láthatja a felnőtteket, s még zörgősebb, csontvázszerűbb, mint a valóságban. Az a lila selyemruha volt rajta, amelyben eltemették, s hatalmas, strucctollas kalapjából vicsorogva állt ki az a szerecsenfejes kalaptű. A kapu alatt kellett végigmenjek, mert anyám felülről kétségbeesetten szólongatott, s én siettem, siettem – de Efruzén elém pattant, a csuklómat megragadta, s hurcolni kezdett magával a temető felé… Hörögtem, fuldokoltam, ordibáltam – s felébredtem a rémülettől. Takarómat fejemre húztam, s a szemem nem mertem volna kinyitni a világ minden kincséért sem. Attól féltem, ha kinyitom, a sötétből rám vicsorog Efruzén…
Mire Flóra történetének végére érkezett, éppen éjfél volt, záróra, korai, 1941-es záróra. A pincér szabadkozva kitessékelt bennünket. A sötétes utcán Flóra belém karolt. Hogy egy kicsit szellőztessük a fejünket, megindultunk a Régi Vízivárosi Temető felé.
A Bulbuk ház
Alighogy a vonatról lekecmeregtünk, még el sem érkeztünk az állomás házáig, sistergő zápor szakadt reánk. Szegény Anna néném beteg szívének igazán nagy próba volt: ötórás utazás után százméteres síkfutás következett az első fedélig, mely ebben az esetben sajnos nem volt egyéb, mint az elhagyatott állomások ismert típusú kátrányos deszkabódéja. – Na, jól kezdődik a nyaralás – gondoltuk, s a zápor füstölgő, porzó függönyén át szemünk hiába szerette volna felfedezni a várva várt Maros menti domboknak, a temető kapujának s a templomtoronynak körvonalát. El is fordultam, s szemfüles kamaszvoltomra jellemzően silabizálni kezdtem a szellős faépület paliszádjának bogmentes deszkarészeire rótt emlékiratokat.
Az eső jó negyedóra múlva elállt. Végre bemehettünk az állomás épületébe; de volt szolgálónkat, Rebekát hiába kerestük. Úgy látszik, gondoltuk, az eső erre jöttében beverte valahová. Útközben biztosan szembetaláljuk.
Csomagjainkat egyelőre a főnök szobájában hagytuk, s megindultunk a falu felé.
– Csak tessék utánam jönni – fordult hátra egy fekete kendős, hatvanasforma asszony, s biztatóan cuppogott előttünk a sáros lében, ügyesen ugrott kőről kőre, szárközépig precskelt lábával. Megköszöntük s lépéseinket az övéi szerint igazítottuk.
Egy elágazásnál megállt, s ismét hátrafordult. Megkérdezte, mi járatban vagyunk errefelé, s ismerünk-e valakit a faluban. Megmondtuk, hogy néhány nappal ezelőtt megírtuk szállásadónknak, hogy ma érkezünk. Arra is megkértük, üzenje meg Rebekának, volt szolgálónknak, hadd jönne elénk, és segítene bevinni csomagjainkat.
Az öregasszony szó nélkül hallgatta végig Anna néném mondókáját, csak mintha a fejét ingatta volna közbe-közbe. Végül felvilágosított, hogy Rebeka azért nem jöhetett elénk, mert két éve múlt tavaszon, hogy meghalt.
A hír iszonyúan elkedvetlenített. Legszívesebben mindjárt fordultam is volna vissza; mintha hallatán az egész nyaralás célja és létjogosultsága megsemmisült volna. Nem csuda. Azt a kilenc év előtti nyarat tisztán akkori szolgálónknak, Rebekának köszönhettük. Az ő jóízű nótái, mondókái, falujának ősi magyarsága hozták volt apámat ide; azt akarta, hogy ne csak a nyári nap melege, hanem a magyar falusi nép ereje és tehetsége fürössze, legalább nyaranta, városban élő gyermekeit. S Rebeka, mintha csak kedves kötelességének tartotta volna, mindent elkövetett, hogy jól találjuk magunkat. Elvitt aratásra, cséplésre, vajat, gyümölcsöt kerített nekünk, ha kellett, elgyalogolt a szomszéd faluba, hogy az újságot egy nappal hamarabb olvashassa apám. Estefelé, amikor munkája már engedte, eljött hozzánk, húgostul-öcsöstül, s labdázni, hátba ütőzni tanított bennünket. Azt is neki köszönhettük, hogy Bulbuk Mártonnál kaptunk nyári szállást, szép, tágas udvaron, a falu egyetlen emeletes házában. Mert ez a Bulbuk neki valami házasság révén rokona volt, tehetős, két kézzel gyűjtő ember.
S szegény Rebeka, már két éve halott!
Nem győztük nagy, ijedt szomorúságunk kérdezősködéssel csillapítani. Hogy engedték meghalni? Ki volt a férje, mióta volt asszony s több hasonlót kérdeztünk. S az öregasszony válaszából felíródott elénk a sáros útra egy korán elhervadt, agyondolgozott parasztasszonyka tragikus sorsa. Meghalt, mert nem akart gyermeket.
Mentünk-mentünk a nagy sárban, s a jelen szomorúságából igyekeztem magam a múlt vígabb mezejére terelni. S ahogy jobban s jobban közeledtünk Bulbuk házához, úgy elevenedett bennem az 1923 szép nyarának sok boldog s titokzatos gyermekélménye. Volt Bulbuknak egy velem majdnem egyívású leánykája, Violka; most mind ő járt az eszemben. Már a városban, amióta tudtam, hogy Felfalun fogom tölteni a nyarat, meg-megjelent esti képzelgéseimben az ő szépre s kívánatosra serdült leánysága, s ilyenkor zaklatottan, csillapíthatatlan epekedéssel s mindenféle kamaszos fondorlattal csigáztam magamat, s azoknak a játékoknak folytatásaképpen, melyet angyali ártatlanságban ötéves korunkban űztünk volt, szebbnél szebb ábrándozással altattam el magam. Violka volt legelső és legutolsó leányjátszótársam; a vele töltött nyáron tudtam meg, mit is jelent igaziból, hogy valaki leány, mert addig csak a hajviseletben s a szoknyában láttam különbséget,
Ahogy a cseperedő kukoricás közt, a hepehupás megyei úton baktattunk, többször kaptam fel reménykedve a fejem, s messze, a kanyargós utca házai közé néztem: nem szalad-e elém a várva várt nagyleány. De nem hogy őt hiába lestem, egy lelket sem láttam az alsó faluban. Mindenki künt volt a földeken. Egy-egy tisztább foltocskán meg-megálltunk, hogy Anna néném kifújhassa magát.
Az öregasszony egyszer csak hátrafordult, keszkenőjét egyik keze rántásával megszorította az álla alatt, szája sarkaiból két ujja végével leszedte a kiszivárgott nyálat, s így szólt:
– Osztán, ha meg nem sértem, kihez mennek a naccságáék?
– Bulbukhoz, a kocsmároshoz – felelt meg rögtön Anna néném, s utána mindjárt lába elé is tekintett, hogy bele ne toccsanjon valami mélyebb ökörnyomba. Ilyenformán nem csuda, ha nem vette észre a mi vezetőnk hirtelen meghökkenését. Az öregasszonynak csak leesett az álla, s riadt tekintete nénémről rám, rólam meg nénémre lobbant.
Megijedtem. Mit jelent ez a rémület? Ha azt mondtuk volna, hogy a temetőpásztor vagy a halottkém vendégei vagyunk, akkor sem hökkenhetett volna meg jobban. Megvető rosszallás volt a tekintetében.
– S oda…? – nyögte ki nagy későre, s aztán elkapta rólunk a szemét, hagyta, hadd haladjunk el mellette.
Hát én most mit csináljak? Forduljak vissza, s faggassam ki ijedelmének okát? Nem tehettem. Mert hátha valami szörnyűséget eresztett volna reám, betegséget, őrültséget vagy éppenséggel halált, s már most meg kellett volna tudjam, hogy rózsaszínű aspirációim titkos céljával, Violkával e földön ma nem találkozhatok… Hát csak mentem szótlan töprengésben előttem kutyagoló néném után.
Egy elágazásnál tanácsot kérőn fordultam hátra. De az öregasszony, mintha a föld nyelte volna el, már nem volt sehol. – Biztosan hazaért, s bement a házába – próbáltam megnyugtatni magam.
Na, most mitévők legyünk? Jobbra-e vagy balra?
Szerencsére, az egyik kapu előtti padon észrevettem egy embert. Fejét válla közé rogyasztva ült, meztelen lábát messzire maga elé nyújtotta, bunkós botját közéje fogta s bóbiskolt. Szőrevesztett hegyes, kicsi báránybőrkucsma volt a fején, a hegyiben nagy lik, mintha azon szellőztette volna az eszét. Az arcát kondoros, deres szakálla majd felvetette. Olyan volt, mint a rugón táncoló majomemberke a vásárban. Ruhája: folt hátán folt.
– Bácsikám, merre menjünk Bulbuk felé? – riasztottam rá, mire a vén rongybuba kinyitotta a fél szemét, s botját cseppet megbillentve, balra mutatott. De olyan mérgesen nézett meg azzal a kicsi, szigorú szemével, hogy éppen csak megköszöntem, s szinte szökve siettem el a közeléből. De hátulról utánam recsegett a hangja:
– Há aztán semmit sem ád? Megszógáltam!
Ijedezve, szégyenülten kotortam ki bugyellárisomból – konfirmációi ajándék volt – egy kétlejest, s görcsös ujjai közé csúsztattam. Az öreg köszönet helyett csak rosszallóan csóválta a fejét, s megvetéssel mért végig megmaradt szemével.
Ezután már egyenesben voltunk, a torony gombja is igazított. Kezdtem kiismerni magam a rég nem látott faluban.
Mintha az ember álmában látott helyeken járna: a dolgok egy része ugyanúgy áll a térben, mint behunyt szemünk mélyében, vagyis: azonos. A többi, a nagyobb rész, merőben különböző; sohasem látott módon idegen. S milyen különös, hogy ilyenkor mégis az ismerttől, az azonostól, s nem az idegentől fél az ember. Talán nem egyéb szorítja össze a szívét, mint ezekben az azonos dolgokban, ezekben a régtől fogva meglevő dolgokban gyanított változás.
Amikor a piactérre érkeztünk, menekülésre késztető rossz érzés, a bizonytalan kimenetelű viszontlátás feletti szorongás fogott el. Pedig most már behunyt szemmel is el tudtam volna igazodni. Érdekes, hogy nagynéném, aki azon a nyáron két hetet töltött ebben a faluban, azt se tudta, hol jár. Szegénynek semmi tájékozódó képessége sem volt; én, az akkor ötéves gyerek, jobban emlékeztem a falu alaprajzára, mint ő, aki akkor negyven körül járt.
A templom bal oldalánál felértünk a dombra. Itt, a Temető és Holtág között, már a falu lakatlan részén kell hogy álljon az emeletes Bulbuk ház. Amikor az országút még itt vezetett, biztosan nagy úti vendégfogadó volt; azóta azonban vándorok helyett csak a falubeli legények vagy a kompra váró szomszéd járásbeliek látogatják. Legalábbis így volt az én időmben.
A jegenyesor mögött, végre, szemembe tűnt magas zsindelyteteje.
Jaj, istenem, a szívem úgy elkezd kalapálni! Né, az eperfa, kiáltottam – né, a kút teteje! S nemsokára kiskert mályvái bólingattak felénk. A rácsos kerítésen át már messziről benéztem az udvarba. Hol van az én Violkám? S hirtelen, ahelyett hogy kamaszképzeletem telt idomú nagyleányát kerestem volna, egy pillanatra ugyanazt a kicsi pendelyes leánykát véltem felfedezni az eperfa alatt, akit kilenc évvel ezelőtt hagytam ott.
Az út árkában sárga záporlé zúdult a domb mögötti nagy ölelésben kanyargó Maros felé. Ilyen hatalmas felhőszakadás után jó volt egykor az iszapos lében pancsolni, temetődombból kimosott embercsontot keresni és csillámpalát. E patakocska mentén jutottunk aztán el a Maroshoz. Mennyit lubickoltunk, halastavat ástunk, ugrándoztunk s iszappal kentük be egymást anyaszült meztelen. Milyen puffadt hasikája volt szegénynek…
Megérkeztünk a ház elé. Egyelőre nem nyitottunk be, csak úgy nézelődtünk. A csűr felől emberek jöttek, s valaki kinyitotta a széles szárnyú nagykaput.
Maga Bulbuk volt. A viszontlátás örömétől bárgyú mosolygással üdvözöltük. Sajnos, hamarosan meg is kellett hogy bánjuk.
Az első pillanatban feltűnt rajta, hogy erősen meghízott s megöregedett. Különben a régi volt. Befelé lépett, mint régen, egyik szeme – valamiféle szerencsétlenség, verekedés vagy háborús sebesülés következtében – lennebb volt a másiknál; kicsit kancsított. Fejében ugyanaz a taplósapka! Szóval sok mindenben ugyanaz a régi Bulbuk bácsi volt, aki velem is sokszor elbolondozott. Annál érthetetlenebb volt kínos örömű, zavart fogadása. Mintha csak igyekezett volna kedves lenni, de nem lett volna képes rá. Annyit mondott ugyan, hogy az „úriszoba” tisztán, rendben vár bennünket, fáradjunk csak fel, sze nem felejtettük el mi a járást – de aztán faképnél is hagyott, szaladt vissza a két legényéhez a csűr felé, ahol ezek valami talicskával bajmolódtak.
Ahogy alaposabban odanézek, látom, lábánál s fülénél fogva megragadnak s behempergetnek egy döglött disznót. Szép, jó húsban levő, fekete-tarka, úgynevezett báznai volt.
Mielőtt a nyekergő taliga szomorú terűjével elhaladt volna mellettünk, Bulbuk hadari beszédével még egyszer hozzánk fordult:
– A daktarér van az egész, verje meg az Isten, hogy verje. Nem elég, hogy megdögleszti, még meg is parancsolja, hogy mingyár ássuk is el a dögtemetőbe; pedig be fájin szappant csinálhattam volna belőle…
Sajnálkoztunk erősen, Anna néném éppenséggel sopánkodott, majd hogy részvétét nem fejezte ki abba helybe, még szerencse, hogy a „gyásznép” egykettő kifordult az útra, s maguk után betették a nagykaput. Elszántuk magunkat, hogy nekiindulunk az emeletnek. Hát a fenyőgrádics alatt mit látok? Sovány, megszámlálhatatlan csecsű láncos kutya hever ottan s három behunyt szemű, szintén báznai fajta malac dolgozza erősen a hasát. Úgy szopnak, mintha versenyeznének. Orrukkal tépdesik s felfelé nagyokat rántanak az emlőn.
Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy azon a nyáron is észleltünk itt hasonló tüneteket: egy kicsi, korcs tacskóanya két macskakölyköt szoptatott s dajkált. A rucákat is, emlékszem, kotlóval költették…
Mi ez? – kérdeztem magamban csömörletes borzongással. A vallástanban tanultunk valamit a metempsychosisról; mintha ez valami nyakatekert földi, testi metempsychosis volna. Anna néném is erősen fintorgott hozzá:
– Na, ezeknek a csökéknek se enném a húsából! Pedig lám, lám, mégis lesz kutyából szalonna.
A látvány jobban is leköthette volna figyelmemet; most azonban ilyen természeti rendellenesség tüzetesebb vizsgálatára nem értem rá. Máson járt az eszem: most, most nyílik valamelyik emeleti ajtó, s hopp, ugrik is rajta elém egy szégyenlős, pirulós szép nagyleány! Jaj, mit is fogunk egymásnak mondani…
Recsegett-ropogott alattunk a fenyőlépcső, s az első fordulón túl orrunkba csapott a parasztszobák szomorú dohossága. Esős időben mennyit kucorogtunk ebben a deszkás lépcsőházban! Felnéztem: fejem felett, a mennyezet egyik szegletében, ugyanaz a régi füstifecske-fészek szürkéllt felém. Hányszor nem hallgattuk alatta a kicsi piros nyakú, villásfarkú madár gügyögő énekét! S íme, nagy bosszankodásomra, kireppent belőle egy erős, kövér bakveréb. Hát ebben a házban semmi sincs a maga természetes helyén?
Anna néném azalatt felért a tornácra. Megvárta, hogy utolérjem, aztán az egyik ajtón benyitott. Én utána.
A tiszta, vagy „úriszobában” voltunk. Szellőzetlen levegő s a kicsi vágású falusi ablakok homálya fogadott. Milyen kicsi volt mert nekem a hajdan hodálynak tűnő, hatalmas szoba!
Anna néném ideges sziszegéssel sietett az ablakhoz, felszaggatta a valósággal beragadt táblákat, hátracsapta s kipeckelte őket. Mozdulata egy egészségügyi tudatlanságon felháborodott, városi hölgy higiénéi demonstrációját hordozta.
– Nem lehet ezeken segíteni – fordult vissza, s a kalapját tarkói részénél fogva, mérgesen lehántotta a koponyájáról. – Hát nincs itt egy lélek se? – nézett azután nyugtalanul s bosszankodva körül. – Hát bolond ez a Bulbuk? vagy micsoda?
Valóban ijesztő csend zsongott a házban. Eszembe jutott az öregasszony, aki egy darab úton előttünk dagasztotta a sarat: mindjárt meg fogjuk tudni színváltozása okát! Hát valóban a csendnek, azaz a halálnak szólt volna ábrázatán az a hirtelen támadt ördögűző vonás? Hát nemcsak Rebekánk, de a kedves, sápatag és érzelmes Bulbukné, Bora asszony, s a képzeletemben nagylánnyá serdült Violka is oda, a templom körüli dombra költöztek volna? Hát mért nem írta meg nekünk ez az ember? Lett volna rá jó tíz napja is. Az őszinteségtől vajon mi tartotta vissza?
Éppen azon törtem a fejem, hogy szorongásomat szavakba foglaljam, s Anna nénivel is megosszam, amikor valahonnét a hátunk mögül, a festett fenyőfa szekrénnyel eltorlaszolt ajtó irányából, szívünkre ágyúzott egy óriási puffanás. Mintha valaki ököllel, teljes erejéből rávágott volna egy deszkaajtóra.
Anna néném olyan szívdobogást kapott, hogy szája rángatózni, két keze pedig táncolni kezdett a keble előtt, úgy kellett őket lefogjam, s mint a holtét, az ölébe rakjam.
– Ki az? – kiáltottam nagy bátran arrafelé.
Erre megismétlődött a puffanás. S aztán valaki két ököllel dörömbölni kezdett a szekrény mögötti ajtó deszkáján.
– Ki az? – kiáltottam még egyszer – ki bolondult meg? – Intettem Anna néninek, menjen ki ebből az átkozott szobából. Abban a szempillantásban elkezdődött a kiáltozás. Rekedt, majdnem krákogó női hang kért segítséget, de olyan rémesen, hogy ettől a segítségkéréstől jobban megijedtünk, mintha halálos fenyegetés lett volna. Az egymásba folyó panaszokból alig lehetett néhány szót megérteni. Ennyit azonban világosan kivehettünk
– Az a Bulbuk, az a Bulbuk! Bezárt, bezárt! Megátkozlak, te, te hitvány. Eresszenek ki, eresszenek ki innét!
Anna néném néhány pillanatnyi habozás után felugrott, s bátor kapkodásával jelezte, hogy ő most rendet csinál. Nyilván elaludt valaki odabent – eszmélkedtünk –, s Bulbuk siettében rázárta az ajtót. Meg kell hogy szabadítsuk!
A nagy szekrényt aligha tudtuk volna ketten félrerángatni, kirohantunk hát a folyosóra, hadd lássuk, benne van-e a zárban az ajtó kulcsa. Benne volt. Anna néném nemesen kihúzta magát, nagy lélegzetet vett, egyik kezét ugráló, kalimpáló szívére szorította, a másikkal pedig gyors egymásutánban kettőt fordított a záron.
Az ajtót felrántották; s hát egy asszony ugrott közénk, könyökével félretaszított, s kint termett a tornácon. Összehasogatott, zöldesfekete, kabátszerű lebernyeg lógott a testén, haja fehéresszürke csimbókokban verdeste a vállát, csapdosott az arca körül, s az egyik karján nagy, kékeslila daganat éktelenkedett. A szobából erjedő, savanyú emberszag tódult reánk.
Bulbukné volt.
Honnét tudtam? Ez a tépett, széteső asszonyi alak semmit sem őrzött egykori másából. Még az az örökvonás, mely általában az emberi arc orr és szem közti táján székel, s mely olyan erős, hogy talán még az évtizedes halottat is erről lehet megismerni – még ez a változhatatlan vonás sem volt meg rajta. Valami iszonyú csapás elpusztította igazi valóját. Az a rongyolt ruhadarab jobb ismertetőjele volt, mint bármely testrésze, mint testrészeinek összessége: új állapotában emlékeztem reá! Mint afféle népviseletét hirtelen elhagyott félparaszt asszony, divattal való kínos küzdelmében elkövette azt a hibát, hogy még kánikulában is ebben járt a templomba. Ez volt az ő ünneplője.
Ott állott előttünk a tornácon. Szennytől sávos karját kinyújtotta, megragadta az egyik oszlopot, egész testével nekifeszült, s jól megrázta, mint valami almafát.
– Kié ez a ház? – kiáltotta el magát, s most láttam, hogy elöl csak két foga van, a két szemfoga, a többi mind kihullott. – Kié ez a ház? Tán nem az enyém, nem az én tulajdon házam? – S rázta, rengette a tornácot, hogy azt hittük, mindjárt le is szakítja velünk együtt. – Most már kikerget az úriszobámból is? Te Bulbuk, te hitvány ember! Te átkozott! Hát én már semmire se vagyok jó neked? Hát így hálálod meg sok jóságomat, sok szeretetemet! – Minden felkiáltását egy-egy rázórohammal tette nyomatékosabbá. Haja ugrándozott az arca előtt, orra hegyesen, vörösen fénylett, apró, szürke szeme csak úgy parázslott a dühtől, s fenyegetőleg cikázott reánk.
– De Bulbukné lelkem, hásze – próbálkozott szegény Anna néném, halottsápadtan fogózott belém, s alig volt hangja a rémületében.
– Nem vagyok Bulbukné! Bulbukné nem én vagyok! A szomszédok tudják, az egész falu tudja, kicsoda lett Bulbukné! Csúffá tett, elpusztított engem! Más kellett neki! De ki, de ki, énistenem… – Eleresztette a tornác tartóoszlopát, hirtelen szembefordult velünk, s száját négyszögletesre tátva, két hegyes, sárga szemfoga közt így jajveszékelt:
– Öljenek meg! instállom, pusztítsanak el! Nyuvasszatok meg, jóemberek, különben elemésztem magam!
Éppen arra gondoltam, hogy most már itt az ideje, hogy segítségért kiáltsak, amikor az asszony vad iramodással nekiugrott a padlásfeljárónak, s mint a kergetett macska, négykézláb robogott rajta fel. A padlás ajtaját felrántotta, s eltűnt a sötétes likon.
A padlást is jól ismertem. Violkával nemegyszer mászkáltam volt a gerendák között, sőt, éppen itt, a szénának elrekesztett részen, amely már az udvar felé esett, folytattuk ártatlan bár, de emlékezetemben azóta paráznává vadult játékainkat. Jó helyre jutott a bolond asszony – igyekeztem nyugtatni magam –, ha csak ránk nem gyújtja a házat, nem tehet ott kárt se magában, se másban. Anna néném hirtelen felkiáltása annál jobban megriasztott.
– Te, ez még felköti ott magát!
Egy szempillantás alatt én is a padláson voltam. Az életmentés ösztöne csak élnivágyó s az élettel elégedett, a világ fertelmességével még nem ismerős fiúban lehet akkora, amekkora ahhoz kellett, hogy ennek az őrült nőnek megmentésére elszánjam magam. Vagy csak Jókaiból magamba szívott, kárpáthyzoltános gesztus volt?
Elég az hozzá, a következő percben már fent voltam a homályos padláson. Megálltam s szoktattam a szemem a sötétséghez. Végre eligazodhattam. Sehol senki.
Megindultam a szénapadlás felé, mely a ház alapjának derékszögű törése után következett. Közben benéztem a kémény mögé is. Hiába.
Lábam magam rémítően döngött a gerendákra fektetett deszkapadlón. De végre a szénapadlás és a házhíjja közti térségre értem. Itt már jóval világosabb volt, s szemem, a fénysávon fel, egészen a szénaeregető nyílásig futott.
S ott, a rácsos ajtóra fennakadva, megpillantottam Bulbuknét. Azaz egy darabját. Úgy lógott a teste, vastag kabátrongyain fennakadva, mint valami szélben kalimpáló sárkánymaradvány a villanydróton. Két lába a testére hanyatlott ruhadaraboktól megszabadultan, szárig meztelenül meredt felém. Le akarta vetni magát, már át is billent, de valami szeg vagy a retesz vasa megakasztotta. Tudtam kötelességem.
Felkaptam egy zászlórudat – pókhálós, fakult lobogó volt reátekerve –, s hegyes, dárdásra faragott végével, jó messziről, piszkálni kezdtem a fennakadt kabátdarabot. Ahogy egy vízből kiálló ágon vízhozta tárgyat indít el az ember. A kabát négy-öt döfésemre felhasadt, két részre vállott, s a következő minutában reccsenő zuhanást hallottam.
Úgy dolgoztam, mint aki jót cselekszik, mintha szemem előtt tartottam volna valami kegyes bibliai utasítást. Ugyanaz a hő fűtötte szívem, amely – az öngyilkosság megakadályozására – az asszony után kergetett. Magamon kívüli állapotban cselekedtem. De ez a reccsenő puffanás, az udvar macskaköveivel érintkezésbe kerülő emberi testrészek hangja kijózanított, észre térített. Rádöbbentem, hogy mit is követtem el. – Sose fogják megtudni – igyekeztem könnyíteni bűnös lelkemen. – Senki se látott. S különben is, nem valóság, rossz álom az egész.
S még tettem feletti iszonyatomból földbe gyökerezett lábbal, de már a menekülés berregő motorjával a testemben, álldogáltam, amikor a hátam mögül vékony, esedező hangon megszólalt valaki:
– Engemet is! Úrfi drága, engemet is!
Halálra váltan fordultam hátra, s a szénaeregető világosságától káprázó szemmel meredtem a padláshomályba.
Alig öt-hat méternyire, a konyha kéménye s a tetőtartó öreggerenda közt, éppen háttal ennek a gerendának, magas, fehér ruhás nő állt. Egyik kezében vastag kötelet tartott, másikkal torkát fogdosta: mennyei örömöt sugárzó arcából szikrázó szempár lobogott felém. Csupa boldogság volt, csupa rajongás, beteljesülő álmok küszöbén. Látván, hogy megfordulok, újra megszólalt:
– Engemet is, engemet is!
Jobban megnéztem. Négy-öt vastag téglán állott, ettől volt olyan magas; csak fehér, szennyes alsószoknya s vállpántos ing volt rajta, s az az alsószoknya hatalmas púpot vetve, megrövidülve ereszkedett éppen hogy a térde fölé.
– Violka! – kiáltottam a hirtelen megvilágosodás iszonyatától, s egyetlen ugrással mellette teremtem. Lerángattam az emelvényről, s a ruhaszárító kötelet kitéptem a kezéből. Zokogva omlott a vállamra. Megvártam, hogy jól kisírja magát, aztán jó erősen megszorítottam a csuklóját, s megindultunk lefelé a padlásról.
Aztán felvertük a szomszédságot. Valaki elrohant a dögtemetőbe Bulbukért. De hiába vártuk, estig nem került elő.
Violkát az ángyára bíztuk, a csendőrségnek megadtuk városi címünket, s hazautaztunk a csirkevonattal.
S másnap, odahaza, álmatlanságtól, különféle ijedelmektől elgyötörten, eszelős révedezésben kérdezgettem magamtól: nem csak valami nagy, szilvás gombócos vacsorát követő álom volt-e az egész? Én voltam-e valóban az a hős, aki alig három perc leforgása alatt egy lelket halálra, kettőt pedig életre segített? Mert amikor Violkát lerángattam a padlásról, még nem tudtam, hogy két életet mentek meg. De mire is, mire is mentettem meg szegényt? Vajon igazán jót tettem-e? Vagy hagynom kellett volna, hadd pusztítsa el magát, hadd tűnjék el a földről rettentő szégyenével?
Mert Bulbuk Mártont, ezt az emberségéből kivetkezett Lótot, hiába keresték a csendőrök. Nem látta többé soha senki.
Ibis, redibis…
A dörömbölés első álmomból riasztott fel. Rémülten kémleltem ki a függöny résén; abban az időben az ember nem tudhatta, miért zörgetik fel éjszaka.
Az ajtó előtt hórihorgas, ijesztő árnyék sötétlett. Görcsös bottal döngette a kopottas festésű, repedezett, öreg deszkát.
– Eresszetek be! Én vagyok, Bálint! Hé, eressz be!
Úgy látszik, észrevette a belső szöszmötölést, azért fogta követelőzésre a dolgot. Lelkemen-testemen édes meleg futott át; Bálint legkedvesebb s oly régóta elveszettnek hitt barátom! De aztán mindjárt jeges borzongás váltotta fel boldogságomat: hátha ismét csak álmodom! Hisz amióta semmi hírt nem adott magáról, s csak annyit tudtam, hogy ő is belekerült a háború tornádójába, hányszor nem álmodtam, hogy bekopog, ajtót nyitok, s egymás nyakába borulunk! Érthető, hogy most, amikor pedig fizikai jelenléte oly bizonyos volt, mint az, hogy élek – egy pillanatra mégis megdermesztett a kételkedés fagyos fuvallata.
Egy újabb vad dörömbölés azonban végre kiváltotta belőlem a cselekvés lendületét. Kirohantam az előszobába, s valósággal feltéptem a rozoga ajtót.
Bálint ott állt előttem teljes magasságában. Az előszobában már rég nem égett semmiféle fényforrás, tehát csak körvonalait láthattam, azonban ez is elégséges volt ahhoz, hogy hiánytalanul agnoszkáljam, s hogy örömöm eszeveszett lelkendezésbe csapjon át.
Egymás nyakába borultunk.
Csak amikor már bent volt a szobámban, mustrálhattam meg alaposabban, s hasonlíthattam össze azzal a Bálinttal, akit jó két esztendeje láttam utoljára. Arcát torzonborz, vörhenyesbe játszó körszakáll tette bujdosó honvéd dédapjához hasonlóvá, egykor csillogó, bársonyos fényű szeme kissé üveges és zavaros volt, mindig jól ápolt keze lilán dagadt, szennyes körmű és sebhelyes. Szedett-vedett ruhadarabok lógtak rajta, lábán pedig előkelően keskeny szabású, könnyű félcipői torz utódaként idomtalan német utászcsizma maradványai csúfkodtak.
– Honnan vergődhetett ide ez a szegény fiú? – kérdeztem magamban, miközben szalonnát, szilvaízet s elég ízletesre sikerült máléskenyeret rakosgattam eléje a kamrából.
Aztán – hogy lássa, mennyire vártam, mennyire foglalkoztatott a sorsa – elővettem egy noteszt, amelybe különösebb álmaimat szoktam jegyezgetni, s hangosan olvasni kezdtem, amint következik:
„1945. március 11. Bálint ismét megjelent álmomban, talán éppen halálát jelentette meg. Iszonyú álom! Sápadtan és hórihorgasan közeledett felém, s amikor közvetlen közelembe ért, meghajolt. Haja szemébe omlott, s néhány meleg vércsepp hullott róla a kezemre. Odakaptam a fejéhez: koponyája törött tojáshéjszerű zörejjel mozdult meg érintésemre, s ahogy a véres csontburok alá kémleltem, tisztán láthattam agya gyűrődéseit. Aztán kiegyenesedett, haját hátrasimította, s fájdalmas-rezignált mosollyal mondta: – Én már a túlsó oldalról szagolom a rothadó szegfűk s a purée de tomate illatát. – Felriadtam, gyertyát gyújtottam s kezem fejéről sokáig törülgettem az álmomban ráhullott meleg vércseppeket.”
– Hát igen – vigyorgott Bálint fanyarul –, nem jártál messze a valóságtól. Hajszálon múlt, hogy tán ugyanazon a napon, rútul fel nem kopik az állam. Sőt, ha utánagondolok, azt sem tartom kizártnak, hogy a legkritikusabb pillanatokban – bár azt se tudtam élsz-e, halsz-e, – többek közt feléd is nagyon erősen és nagyon reménytelenül küldözgettem sóhajtásaimat…
Eközben matracmaradványokból, díványpárnákból s amiből lehetett, vackot rögtönöztem magamnak, hogy ágyamat az éj vándorának adhassam át; ő azonban, mihelyt felfogta szándékomat, nyersen elkacagta magát, s egy-két felső ruhadarabját ledobálva, csizmáját, kapcáját a sarokba lökve, leheveredett a vacokra. – Szó sem lehet róla! – mondta. – Különben is reggel hatkor indulok tovább, a teherautó ott vár a New York előtt…
– Hogyhogy? Nem maradsz nálunk néhány napig? Ez őrület! – kapálóztam.
– Ne haragudj, édes öregem – magyarázkodott –, ezt az alkalmatosságot nem szalaszthatom el. Valami feketézők visznek, egyenesen Budapestre!
Egy nehéz sóhajtással beletörődtem a változhatatlanba. Fogsága s szabadulása részleteit azonban kiszedem belőle – határoztam el, s mindjárt kérdezősködni kezdtem. Eloltottam a lámpát.
– Március közepe tájt – fogott hozzá Bálint –, tán éppen a naplódban megörökített napon, őreink kurtán-furcsán ókirálysági katonáknak adtak át. Mindjárt indulnunk is kellett T. felé. Négyes sorokba álltunk, valami hatszázan, elöl az egészségesek, hátul a rogyadozók, a fagyottlábúak, a vérhasosak, s tizenkét géppisztolyos katona közt vánszorogni kezdtünk a bokáig érő locspocsban. Tavaszodott, de nem nekünk virradt fel ez a tavasz! Máskülönben akkoriban már-már megadtam magam sorsomnak. Már emlékeim is kezdtek lehulldogálni rólam, a szabadságvágyat kiölte belőlem az éhség, a didergés; ez is olyanformán halt ki rendre-rendre, mint a szerelemsóvárgás – csak kullogtam, mint tehetetlen ökör a vágóhíd felé. Még a nyiladozó természetet sem kívántam észrevenni magam körül; csak a latyakot bámultam monomániásan, el-elszórakoztattak az előttem caplatók nyomán keletkező különféle sáralakzatok. De egyszer csak, néhány kilométeres kutyagolás után, egy kaptató tetejéről, odalent a párás folyóvölgyben, megpillantottam szülővárosom tornyait! A gyárkémények vígan füstölögtek, a háztetők felett galambraj keringett, s jobbkézt kékesen dalmahodtak a repedezett sziklájú, vén Érchegyek. Mintha
új vért ömlesztettek volna belém! Tagjaimat különös pezsgés járta át, mellem zihálni kezdett, s már úgy éreztem, minden cammogó lépésemmel valami határtalan boldogság felé közeledem, a rég elhagyott gyermekkori otthon Elíziúmába; a kutya elém szalad, odafent az emeleten kitárulnak az ablakok, s anyám-apám, testvéreim integetnek majd könnyes-boldogan, mint a Tékozló Fiúnak, a szolgáló pedig a lába közé kapott szoknyával aprít hátrafelé a majorságudvarba, hogy tiszteletemre a legkövérebb kappant mellyessze meg…
Alig titkolható lelkesedésemet Ferkő zászlós, egy kis fagyott lábú, vérhasos dunántúli tanárjelölt zavarta meg. Halálsápadtan, csontvázra aszottan, üveges tekintettel tocsogott mellettem, a lábfejére madzagolt ringy-rongy meglazulva csapdosta bokáját. Kezeit a megkoszosodott katonaköpeny bő ujjában összekulcsolva hordozta, mint valami bubát. Különös, nyöszörgő mondókája ismét ráterelte a figyelmemet. Egyelőre csak hallottam, de nem értettem…
– Ibis, redibis – dünnyögte vontatottan, tagolva, ahogy a vánszorgó lépések üteme megkövetelte – nunquam per Bella peribis. – Egy-egy szótagra egy-egy lépés esett; ezért hatott olyan nyöszörgőnek és vontatottnak a mondókája. S mihelyt a végére ért, kezdte elölről: I-bis, re-di-bis…
Megborzadtam. A régi történelemórán hallott s misztikusságával mélyen emlékezetembe vésődött mitológiai jóslat most hirtelen telitalálatszerűen csapott tudatomba. A mondhatnám agonizáló, végképp elcsigázott zászlós nyöszörgő hangja, függetlenül a forrásától, már valahonnan az idő méhéből hallatszott, valami barlangból, ahol háromlábú széken őrült tekintetű vajákosasszony kuporog, s kancsal kétértelműséggel vigyorog a kérdező király szemébe. De a bolond király nem fog gyanút, nagy bőszen elindul a csatába, mert a jóslásból csak a javára emlékezik: Elmész, visszajösz, soha háborúban el nem pusztulsz… Pedig a fonákjáról is értelmezhette volna, valahogy így: elmész, vissza sose jössz, háborúban elpusztulsz…
Fejem felütöttem, s a koszlott-foszlott, gombtalan honvédsipkák fölött szimatoló szarvas módján álmélkodtam a világba. Körülöttünk sárgászöld dombok, a rügyező fák alatt apró katonasírok, rajtuk egy-egy sisak, kereszt. Itt-ott összezúzott páncélosok alkatrészei, meredező ágyúcsövek, rozsdás hernyótalpak. Előttem-mögöttem társaim: géppisztolyok közt csetlő-botló, összetört lelkű emberek. A hellyel-közzel ki-kiütköző hatalmas fehér kövek bizonyítják, hogy ugyanazon az úton baktatunk, amelyen egykor Traján harcosai hajtották a dák foglyokat, amelyen aztán Aurelianus népe elvonult, ahol később tatárok és törökök rángatták a rabszíjra fűzött szerencsétleneket a pusztulásba… Ezzel szemben, néhány puskalövésnyire, ott sárgállanak a lemenő napban szülővárosom tornyai!
Ferkő már a szemét is behunyta; a menettől átvett és maradék tudatára kényszerített automatizmussal kullogott mellettem, miközben egyre sipítóbban, erőszakosabban darálta szörnyű igéit.
– Fogd be már a szád – dörmögtem feléje, mert én már a régi király derűlátó önhittségével voltam tele, s a jóslatból csak a javát tartottam számon, fenékig tejfel volt, hátulütőjével mit se törődtem. Csupa hit és reménység voltam, anteusi erők jártak át, hisz szülővárosom felé közeledtem; nagy boldogságomban elfeledtem, hogy szegény bajtársam drága Dunántúljától minden lépésével talán a Halál felé távolodik. Eszelősen vágtam bele idegtépő unisonójába:
– Te őrült, hagyd már abba! – A szerencsétlen összerázkódott, szemét kinyitotta, s bárgyún igyekezett tisztázni a földrajzi viszonyokat. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Hova visznek? Ez már Besszarábia?
– Fenét – nyugtattam meg –, most érünk T-ra. Én itt meglógok, vedd tudomásul. Nincs az az isten, aki engem innen tovább vigyen! Szedd össze magad, hátha te is…
– De a géppisztolyok! – aggályoskodott a zászlós.
Nem törődtem vele: – Az első ismerős pincelyukba beugrom; sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a falak is megnyílnak, s ha kell, magukba zárnak, az út megreped, s búvóhelyet ad, a fa odvát tárja ki… Te ezt nem érted, te dunántúli vagy!
Ferkőből nyüszítő fájdalom szakadt fel, szemét ismét behunyta, karomba kapaszkodott, s egy kőhajításnyi cammogás után újból rákezdte vajákos, önzsibbasztó mondókáját: I-bis, re-di-bis…
De a lidércnyomásos szavak, most, hogy az első házak már előttünk fehérlettek, végképp pozitív töltéssel gömbölyödtek felém. Rákapcsoltam én is, és diadalmas-hetykén dörögtem bajtársaim felé:
– Nunquam per Bella peribis!
S ettől kezdve, minél jobban dühösített, hogy a roncs zászlós nyilvánvalóan negatív értelmezéssel, a biztos megsemmisülés előérzetével, szinte önostorozó, perverz csökönyösséggel őrli-morzsolja a számomra menekvést, életet jelentő igéket, annál hetykébben és vigyoribb pofával szolgáltattam a prímet nyöszörgő, nyálas tercéhez. Ütemezni, vezényelni kezdtem – I-bis re-di-bis – hangom rikácsolva fel-felkapott, hogy szomszédjaim a toprongyos zarándokmenetben kezdtek nagyokat nézni, s félős volt, a mérges strázsák mindjárt oldalba vágnak.
Csak akkor hagytam abba, amikor egy sikátorszerűen szűk utcába értünk. Kétoldalt ajtók, ablakok nyiladoztak. Zokogó asszonyok dobáltak közénk almát, kenyeret, cigarettát. Az őrök nagyokat durrogtattak a levegőbe, káromkodtak, mint a jégeső; valahonnan, tán egy udvarból, féltégla repült közénk, majd egy seprűnyél.
– Ó, jaj – állapítottam meg –, más világ lett itt az én gyermekkorom óta.
A hepehupás utca a Templom tér előtt könyökszerűen megtört s elszűkült, mint egy középkori sikátor. Négyes sorokban haladván, a keskeny utcát teljesen megtöltöttük. Őreink legelöl és leghátul helyezkedtek el, s a birkanyájszerű menetet gyorsabb tempóra noszogatták. Egyszerre csak tekintetemet nagyon erősen, szinte mágnesesen magára vonta valami. Szuterénszerű üzlethelyiség ajtajában köpcös, kifestett, kanárisárga hajú nő állt, s szemét jelentősen, félreérthetetlen hívással rám kapcsolta. Feje felett, ordináré cégéren, nagy kalapos, lejárt divatú donnák mosolyogtak, alattuk hivalkodó betűkkel ez a felírás: Salon Ibi.
A nő már kézzel-lábbal jelzett, integetett. – Gyere be, te hülye – látszott mondani türelmetlen arcjátéka –, én megmentelek!
A zászlós halálba révedően, gondolom, teljesen magánkívül vánszorgott mellettem, s e pillanatban éppen a „nunquam”-nál tartott, mely számára a halált jelentette, számomra az életet. Az őrök valahol hátul hajkurászták társaimat, újabb adományrohamot hárítván el durrogtatásukkal. – Nunquam! – hördült fel bennem a legvadabb szabadulásvágy, s azzal fejemet veszett kutya módján leszegve, se jobbra, se balra nem tekintve, besuvadtam a kalaposbolt sötét bejáratán. Az ajtókilincs máris csattant mögöttem.
A félhomályból nyirkoszöld, eszelős szempár csillogott felém; egyébként a fehérnép testének többi része beolvadt a kalapok és tompok, madártollak és összevissza dobált divatlapok, szakadozott huzatú, tacskólábú fotelok, hervadt virágú tapéta hátterébe – a szeme azonban, a szeme állandóan rajtam volt, mint ahogy némely festményarc tekintete üldözi az embert.
– Ugye, boldog? – törleszkedett hozzám, s belevigyorgott a pofámba. – Ugye Ibinél jobb, mint a hadifogságban?
– Ajaj – sóhajtottam, némi rosszat gyanítva. De Ibi máris kisirült egy tapétaajtón, valakivel tanakodott, s nemsokára forró levessel állított elém. Azután megfogta a kezemet, s bevezetett egy kicsi kamarába, megállított egy hatalmas, múltszázadi ülőkád előtt, s finom, gyakorlott mozdulatokkal vetkőztetni kezdett. Egy szolgálóféle – akire ügyet se vetettem – nagy fazekakban forró vizet hozott, s hideggel elkeverve, a kádba löccsintette.
– Úgy, szívecském – gyönyörködött a műveletben háziasszonyom. – Most jól meglocsizlak, aztán majd kapsz egy klassz masszázst Ibitől, s utána meglátod, milyen fiú leszel! Addsza csak egy kicsit a bal tenyeredet! – Elkapta a csuklómat, tenyeremet kiterítette s belékémlelt. – Hű, be szerencsés fickó vagy! Bolondulnak érted a nők! – vihogott fel, s alaposan hátba vágott, hogy majdnem előrebuktam, be a kádba… Aztán erőtlenül engedtem át magam az ő hatalmasabb akaratának. Jó esztendeje, hogy nem ért hozzám női kéz; ezalatt anyám emléke legalább olyan sűrűn és elborító erővel látogatott, mint volt szerelmeimé, s olykor-olykor, a józanabb fogolyeszmélkedés pillanataiban úgy képzeltem, hogy az első nő, akivel majd összehoz a sors, valamilyen módon anyám és szeretőm lesz egy személyben. Hát most itt volt, de valami szörnyű ocsmány kiadásban…
(Bálint hirtelen elhallgatott, majd kis idő múlva megszólalt: – Hé, nem alszol? – Dehogy alszom – válaszoltam, pedig az igazat megvallva, az álom már nagyon kerülgetett. Olyanformán voltam, mint izgalmas történet olvasása közben, amikor az érdeklődés iszonyú harcot vív az egyre mohóbban támadó álommal.)
…Hagytam, hogy vaskos, dögönyöző asszonyi praclijával alaposan megmosson, megpaskolja, megdörzsölje a hátamat, fejemet beszappanozza, s istenesen levakarja róla a koszpallagot. – Így né, koszos malacom, ne félj, embert csinálok én belőled! – tüzelte magát közbe-közbe. – Második anyád vagyok, kisapám! Vagy nem én adtam neked másodszor életet? – Vigyorgott, s lehetetlen volt észre nem vennem, hogy egyre vakmerőbben kezd úgy bánni testemmel, mintha saját tulajdona volna. – Kár lett volna érted, esküszöm, szép szalongyerek vagy, kezed-lábad finom, valami firtlimágnás lehetett az apád, a fene érti, mért nem kerültél valami rangba – s gyönyörködve vette pártfogásiba hol a kezemet, hol a lábamat. – Jaj, ha nekem ilyen szép szeretőt adna az Isten, a csillagokat is leimádkoznám az égről!
Hagytam, hadd duruzsoljon, lefetyeljen. Amióta behívtak, s különösen a fogolysorsban, oly sokszor éreztem magam a megsemmisülés, a névtelen és személytelen eltűnés pitvarában, hogy most, megmenekülésem után félórával, valósággal hizlalta a májam ez az undorító ajnározás. Csak annyit éreztem az egészből, hogy valaki gyöngéden foglalkozik velem. Az sem okozott különösebb gondot, hogy még keserves árát kell esetleg adnom megszabadulásomnak… Édes zsibbadás szállt meg, elaludtam. Egyszer csak ismét a madárijesztő kis zászlós kecmergett mellettem, fújta-fújta mondókáját, mire én szinte éneklő-harsányan zendítettem rá: Ibis, redibis… Az út két oldalán tavaszi vizek rohantak, hegytetők párologtak, meleg volt, halántékom lüktetett – s egyszer csak a zászlós rám rogyott, belenyomott a langyos, lábmarasztaló sárba, s egyre fullasztóbb súllyal nehezedett a mellemre. – Nunquam per Bella peribis, hallod, nunquam! – ordítottam reá, hogy életet parancsoljak tagjaiba, s még egyebet is akartam ordítani, de több hang nem jött ki a torkormon. Magam is fuldokolni kezdtem. Mintha az egész világ nehezedett volna reám!
Amikor felriadtam – (itt Bálint ismét megkérdezte, alszom-e már. – Nem, nem – nyugtattam meg, de hanggal már alig bírtam. Erre Bálint folytatta) mondom, mire felébredtem, a vén bestia ott feszengett a kádban úgy, ahogy az Isten teremtette; óriási, tömlőszerű keble az arcomon, dereka az én térdeim közt, már ahogy a nem éppen szűk, de két embernek mégis alkalmatlan, ócska ülőkád arányai lehetővé tették. Ajkamhoz kapott, mint egy éhes oroszlán, s csókolni kezdett eszeveszettül. Leráztam magamról, s éktelenül káromkodva, kiugrottam a kádból. – Agyonverlek, ha megmozdulsz – emeltem rá egy pókhálós, hatalmas pezsgősüveget –, amíg fel nem öltözöm, ott pácolódsz a kádban! Hát ez az ára a szabadságomnak? Inkább a halál! Szégyentelen vén bestia!
Ibi rám vicsorította összes aranyfogát. – Hálátlan kutya! – rikoltotta, majd dühödt zokogásba kezdett. Én ezalatt sebűben magamra kapdostam gönceimet. A palackot még egyszer búcsúzásképpen megcsóváltam a feje felett, aztán rettenetes fenyegetőzések között kitörtem az aranyfogas Cyrce barlangjából.
Az ajtó mögül ügyetlenül elugrott valaki. Ha utolsó pillanatban meg nem ismerem azt a töpörödött szolgálót, aki a forró vizet hozta, még kárt teszek benne azzal a palackkal. Megállt, s ahogy a félhomályban kivehettem; összekulcsolta a kezét, s úgy rimánkodott. – Mit reszket itt? – förmedtem rá. – Inkább eresszen ki!
– A kerten át, ki az utcára! – suttogta szinte valami forró imádság igéiként, könyörögve. – Meneküljön, úrfi drága! Rebi csak jót akar magának – s bütykös, reszelős keze hirtelen a kezem fejére tapadt. – Rebi? – Akadtam fenn hirtelen a nevén. – Ibi, Rebi – milyen furcsán összebotlanak néha a dolgok! Ibi, Rebi: mintha az Ibis redibisnek valami kopott rímét hallanám… Sötét, limlomos udvaron vágtattunk át; a kicsi görcsös kéz emberfeletti erővel vonszolt és irányított. Egyszer csak megtorpant, és őrjöngő fájdalommal mutatott valami fehérlő fal felé:
– Lássa, ott né, a kőfalnál, azt a dombocskát? Drága szép fiú nyugszik ott! Ez az istentelen asszony jelentette fel, mert az se akart vele összeállni. Maga is így járt volna, ha nem ügyes!
Szívemet – tán a magam, tán szerencsétlen elődöm sorsa miatt – jeges kéz markolta meg, s nagyot csavarintott rajta. – Az Isten áldja meg, drága Rebi néném, hogy megszabadított! – rebegtem, s köszönet fejében viszonoztam a didergő kis kéz szorítását.
Akkor már ott álltunk egy rozoga, kidűlt-bedűlt palánk előtt. Mögötte ismeretlen sötétség, tatán élet, talán halál. Egyetlen ugrással a tetején termettem, s éppen le akartam ereszkedni túlfelől, amikor Ibi árnya felbukkant az ajtónyílás gyér világú terében. Több se kellett nekem: hanyatt-homlok leugrottam, s már valami bokrok közt csörtetve hallottam, hogy megmentőm éktelen rikoltozással igyekszik felverni és rám uszítani a szomszédokat…
(Bálint valami jelből ismét arra következtetett, hogy figyelmem már kihagy; rám dörmögött: – Alszol, te disznó? Hát én a levegőnek vartyogok itten? – Sajnos, olyanformán jártam, mint az éjszaka olvasó, akinek néha a legizgalmasabb olvasmány is kiesik a kezéből: még tudtam ugyan magamról, de agyam beszélőközpontjának már nem voltam ura. Miközben tagolatlanul nyöszörögtem valamit, azzal vigasztaltam magam, hogy majd holnap kiszedem belőle a folytatást: majd megtudom, hogyan sikerült végül is ide vergődnie, hisz azóta legalább három hét telt el, s ki tudja, mi minden történhetett vele. A nyöszörgéssel körülbelül effélét akartam neki is tudtául adni. Aztán végképp elaludtam.
Amikor másnap reggel, nyolc óra tájt, megébredtem, Bálint nem volt sehol. – Hát megint csak valami álom vetett tőrt nekem? – hüledeztem. – De aztán sorra felfedezvén a vackot, ahol aludt, a kést-villát, amellyel evett, a nagy csizma sáros nyomait: kétséget kizáróan állapítottam meg, hogy Bálint hús-vér alakja szerint látogatott meg az éjszaka. Arról pedig sem én, sem ő nem tehet, hogy látogatása s a történet, amelyet emlékül hagyott, olyan, mint valami lidércnyomásos álom.)
Valse posthume
Gyöngyházy Kálmán, a harmincas évek aranyifja, 1946 őszén hadifogságból vergődött vissza Budapestre. Szakálla akkora volt, hogy fennakadt benne a száraz levél, oldalán ütött-kopott katonazsák.
Ismerőseit hiába kereste: mintha neszét vették volna közeledtének, jó előre ismeretlen helyre költöztek – vagy valóban mind meghaltak volna? A házakból – melyeknek fedele alatt valaha aludt, vacsorázott vagy szerelmeskedett – olyanformán tűntek el, mint a szőlővesszők, melyeket ősszel földdel takar be a vincellér; némely szobának pedig, melyekben valaha boldog perceket élt meg, úgy kellett rekonstruálnia körvonalait jó tíz méter magasban, ormótlan romladék felett. Gy. K. hol égre emelt tekintettel, hol szegett fővel ődöngött hajdani örömei és bánatai színterén.
Miután sikerült egy ismeretlen kegyes öregasszonynál szállást találnia, alkonyattájt Budának vette útját. Hívta, csalogatta a lemenő nap hátsó, röntgenező sugaraiban meredező romok fantasztikuma. Sötétedéskor Budavár keleti oldalán találta magát.
Végeérhetetlen, foghíjas lépcsőn kaptatott, arcába nedvesen zuhanó leveleket vagdosott a csípős zugligeti szél; katonaköpenye gallérját védekezőleg felhajtotta. Bárhová tekintett, romba dőlt villák, gizgazos kertek, összeomlott pergolák, meredező hadigéproncsok vicsorogtak reá – mintha nem is a háború, de valami iszonyú geológiai katasztrófa düledékei közé keveredett volna, s ezek a tárgyak talán a föld középpontjából lökődtek volna ki valami tűzhányó oldalára…
Hogy egyet szusszanjon, megállt az első útkereszteződésnél, szemét behunyta, s a hátát a szél ellen egy repkénnyel benőtt kőfalnak támasztotta.
Az őszi kertek illata olyan emlékeztető erővel támadt reá, mint valami rég ismert, fájdalmas melódia.
… Tíz esztendeje ugyanezen a lépcsőn, ugyanilyen őszben, testüket ugyanettől a vékony széltől óva, egymásba kapaszkodva kaptattak Cecíliával, s az első csókért való küzdelem hevében a törékeny leánytestet ugyanehhez a repkényes kőfalhoz szorította. De Cecília ajka jéghideg volt, s lehelete akár egy hatesztendős, influenzás óvodistáé is lehetett volna. Ámbár húszéves elmúlt, ahhoz a klastromi leánytípushoz tartozott, akinek érintetlensége egyértelmű valami tisztátalan serdületlenséggel; olyan virágocska volt, akit ha le is szakít, hamarosan ki is dob gomblikából a legtöbb férfiember. Hirtelen felolvadása és szerelemigénye Gyöngyházyban ellobbantotta a szenvedélyt, s legszívesebben azonnal faképnél hagyta volna. De már késő volt, nem tudott visszakozni. – Szeretsz? – kérdezte szinte sipítva, égre emelt savószín szemével Cecília, s ajkát új csókra kínálta. Ujjai rémült ragaszkodással görbültek a vállára, s megültek ott sokáig, mint a kéményseprő hideg vaskanala… – Csókolj meg – vonta magához meghátrált támadóját. – Melegíts meg! Irtózatosan szeretlek, meg szeretnék halni veled! – S Gyöngyházy egyre félszegebben védekezett. A kis követelődző test ott vonaglott az oldalán, s a magány, a
környék elhagyottsága is egyre gonoszabb lehetőséget csillantott meg vadászképzeletében. Végül is csak azért vonszolta egy sötét kert zugába Cecíliát, hogy ne menjen éppen üres tarisznyával haza… De aztán hallani se akart többé róla. Leveleit felbontatlanul küldte vissza, s messze kerülte az utcán. Ha a leány valahol mégis eléje toppant, s érzelgős szeméből tengersok fájdalmat és vádat lövellt feléje, alig tudta elfojtani dührohamát. Legszívesebben jól megverte volna!
| Ó, mondd, mikor halsz te meg |
|
– zakatolt benne a kollégiumi lánycsúfoló versike, s csak lustaságán múlt, hogy nem küldte el neki, nyitott borítékban. Telt-múlt az idő, más városba került – de még ott is, több száz kilométerre a fővárostól, utol-utolérte álmaiban Cecília. S egy téli délelőtt, amikor maródi állapotban nyomta vackát egy sötét boltíves szobában, a következő tartalmú aranyszegélyes levelet hozta a posta: „Egyetlenem! (kétszer aláhúzva) Bármely pillanatban meghalhatok. (Te is!) Nem tudnék megnyugodni sírom ölén, ha nem kiáltanám még egyszer, utoljára feléd: mindig csak téged szerettelek! Bár tudnám, hogy legalább a másvilágon megértőbb leszel irányomban! Élj boldogul, s néha jusson eszedbe szegény szerencsétlen Cecíliád!” És Gyöngyházyt telitalálatként érte ez a levél: egyedül vacogott a boltíves, dohos albérleti szobában, csontjai nyilalltak, odakint a jeges Nemere táncoltatta a porhavat, s a meg-megreccsenő bútorok jelezték, hogy Cecília ott tesz-vesz körülötte a hideg szobában. Magára kapdosta tehát a ruháit, s azon betegen kirohant a városba, hogy egy kávéház vágni való füstjébe rejtse magát Cecília emléke elől… Aztán nemsokára úgy felfordult a világ, hogy tíz Cecília is kevés lett volna lelkiismerete
birizgálására. Sokkal nagyobb dolgokról volt immár szó, az egyéni sorsok emlékestül úgy hánytorogtak a megsemmisülés viharában, mint piaci szemét a hirtelen támadt forgószélben. Aztán a frontszolgálat s a hadifogság éveiben talán kétszer se gondolt Cecíliára. Lelke megkérgesedett, vonásai szinte a gonoszságig keményekké váltak. Egy elhullt galambra nagyobb megilletődéssel nézett volna, mint a halott Cecíliára…
A kőfal repkényének zörgése furcsa szavakká köpülődött a fülében: – Szeretsz? – Hallotta a remegő zörejt. – Csókolj meg, melegíts meg! Ma megtudnék halni veled!
– A te csókod békacsók – mordult a visszhang hősünk lelkében, s mint sivító golyó elől, ugrott el a táltos kőfaltól. Vajon miért éppen ez átkozott kőfal tövében szállta meg annak az estének hangulata? Tán az emlékek földrajzi képletekhez igazodnak, s innen van, hogy bizonyos helyzetben nem védekezhetünk ellenük? S egyáltalában: kísértethangot hallott-e, vagy csak képzelete játszik vele? Akárhogy is – határozta el hirtelen, mint akinek e földi létben már semmi vesztenivalója –, még ma este végére jár a dolognak: a föld fenekéből is előkeríti Cecíliát, s kényszeríteni fogja, hagyja abba ezt az évtizedes kísértetesdit! Utóvégre ő már minden vétkét levezekelte – egyetlen pillantás az ápolatlan Krisztus-szakállra, s a legádázabb múltbeli ellenfele is megbocsát…
Megállt, s visszanézett a városra.
Az alkonyat párája jótékonyan kendőzte a Duna egykori királynéjának elrútított tetemét. A belenyugvást és soha fel nem támadást példázó szétmállott házakkal szemben azonban imitt-amott délceg tornyok és friss ívű hidak hirdették a feltámadás és tovább élés parancsát, s az őslénycsontvázként meredező, leszakadt s kiégett tetőszerkezetek közül hellyel-közzel kivirított egy-egy frissen tatarozott házfedél mesterkézre valló mértani idoma. A túlsó város folyamatos gépzakatolást küldött ide a halál és dermedtség birodalmába.
És Gyöngyházy most, e panoráma előtt, tudatosította először méltó megilletődéssel, hogy itthon van, s hogy a szerencsétlen város, úgy látszik, mégis-mégis előbúvik a romok alól, és új életre kél, mint Jairus leánya. – Csak a régi szép asszonyokat lehetne felhajkurászni benne! – sóhajtotta el magát – velük talán újra lehetne kezdeni az életet! Vajon élnek-e még egyáltalán a patyolattestű leányzók, kikre szagosmise után lesett, akikkel bált nyitott, zsúrokon jelent meg, s akiket végül csónakházakban kényszerítettek, vagy kényszenített ő szerelemre, vagy „átutazó” szobák hangulatlámpái alatt… És mi sors várt azokra, akik álhatatosak maradtak leányfogadalmaikhoz, hogy majdnem szűzen álljanak a „legméltóbb férfival” az oltár elé…? Ez a sok ráncos, nyirkos falevél vajon nem azok hiába őrzött ártatlanságát, a pótolhatatlan veszteséget példázza, amint céltalanul és értéktelenül ide-oda lődörög a szélben… – Jaj nekem! – kapta el róluk a tekintetét – alkalmasint Cecília ártatlanságának virága is itt hánytorog töpörödött rozsdásbarna juharlevelecske képében, s szívemet keresi, hogy rátapadjon! – Azzal gondosan kikerülte az
útjába sodort néhány száraz falevelet.
A ház, melynek kapujáig kísérte volt azon az estén Cecíliát, itt keresendő valahol a közelben, mindjárt a Linzi-lépcső felett. Hosszú, toronyszerűen karcsú, vadonatúj bérház volt, földszintjén fodrászműhely és fűszeres. Tompán világított kapualjából, mint egy életforma hivalkodó jellegzetessége, a mindennap felmosott szivárványszínű, rózsaszín erezetes linóleumszőnyeg és faburkolat, előkelő konyhák gőzei, jó polgári lakások molyirtó- és levendulaszagai csapták meg a járókelőt. Kérdés, túlélte-e egy ilyen törékeny cukorpalotácska a tomboló tűzhányó apokaliptikus földlökéseit?
Nemsokára ott állt a keresett ház előtt. Egyik oldalán pincétől padlásig minden ablaka világított – a másikon viszont sötét, halálos tekintetű szemüregek bámultak vissza rá, kulisszaszerűen imbolygó, meghasogatott romfalakból. A földszinten vadonatúj cégér hirdette, hogy a fűszeres túlélte az ítéletidőt; a borbély egykori rezidenciáját azonban csupán néhány szál kusza szegesdrót, öt-hat sor egymásra dobált tégla választotta el a külvilágtól, s odabent a huzatos, félhomályos helyiségben kerge táncot járt egy hatalmas kátránypapírgubanc.
A kapualjban megnyúzott falak, kicsorbult lépcsőfokok, petróleumlámpa. Tégláról téglára lépdelve, mint hajdan Mátyás király gonosz kamarása az aranytányérokon, megközelítette a lakók névtábláját. De tekintete hiába repdesett fel s alá a hézagos névmutatón: Cecília családja nevét nem találta.
Már-már sarkon fordult, amikor szeme megakadt egy néven, mely valahonnan a messzeségből olyanformán pislákolt felé, mint ködből a gázlámpa. Egyetlen báli éj Budán, egyetlen csók a függöny mögött, egyetlen csók, mely a szíve gyökeréig megrázkódtatta. Februári éjszaka volt, Buda a farsangot búcsúztatta. Rozoga szürke taxik és elegánsan suhanó magánautók velencei dózsékat és paprikajancsikat, apacsleányokat és matrózokat szállítottak a kivilágított szállodaportálok és klubhelyiségek felé, s ő a félméteres, elseperhetetlenül szakadó hóban gyalogosan kapdosta lakkcipőjét, kölcsönkért szmokingja mellényzsebében egyetlen ötpengős. Bohém kedvű diák volt, aki olykor az éhezést is élvezi, s ha pénze van, nem sajnálja virágcsokor vagy Stühmer-dobozka alakjában kidobni az ablakon…
A tarka papírszalagokkal át- meg átszőtt, virágfüzéres csillárok alatt hömpölygő, álarcos tömegből egyszer csak kiválik egy csodálatosan fehér, szobrokon sem látott szépségű női hát: a legmerészebb décolletage nemcsak ezen, de tán az összes budai álarcosbálon! Karjai teltek és puhán izmosak, mintha úszással vagy evezéssel erősítette volna. A hibátlan vonalú nyak fölött asszonyosan kicsi kontyba csavart, gesztenyebarna, imitt-amott vöröses árnyalatú haj, s a tojásdad, kissé szűk homlokú arcon apró, remekbe készült, csipkés ereszű álorca, mely alól ritkásan nőtt, s kissé rendetlen sorú fogak villognak frakkos táncosára. De mintha a titokzatos szemek suttyomban, a lovag vállai fölött cikázva, minduntalan őt keresnék, az ő szemében veretnék vissza aranyos sugarukat!… Gondolt egyet, s cigarettáját bőszen elnyomva, utat tört a patyolathátú tünemény felé, s közvetlen közelébe érve meghajtotta magát. S a következő pillanatban a gömbölyű karok már vállán és mellén pihentek, s egymás tekintetét és hajlandóságát fürkészve, rábízták magukat az angolkeringő ütemére.
– Csak ennyit akartam elérni – suttogta a fülébe.
– Kölyök – mondta a kétértelmű mosolyra fakadt száj, s Gyöngyházy a becézésnek minősíthető becsmérléstől felbátorodva folytatta:
– Meghalok, ha nem tudom meg, hol lakik, hogy hívják s miféle illatot használ?… Nem bírnám elviselni, hogy most, mihelyt lekérik, örökre elváljunk. Én a maga színeiben óhajtok ezentúl részt venni az élet tornaviadalában!
– Hazug kis pofa – nevetgélt a hölgy, s fejét hátra-hátravetette az angolkeringő hullámaiban –, de meg kell adni, jó svádája van! Festő?
– Zongoraművész – hazudta Gyöngyházy, s hagyta, hogy a nő szeme az álarc alól fürkészőn méricskélje bal kezének hosszú, finom csontú ujjait.
– Jó keze van – állapította meg –, ki a kedvenc muzsikusa?
– Chopin – vágta rá.
– Majd egyszer eljátszom magának a Poszthumuszkeringőt! – szorította meg a kezét, s jelentőségteljesen hunyorított hozzá.
– Hogyhogy? – lepődött meg Gyöngyházy. – Hát maga is?… – S kezdte bánni hazugságát. Mi lesz, ha kiderül, hogy egyetlen „érett” zongoradarabja a „Kicsi kutya tarka”, az is egy ujjal, meg a „Lóinduló”…
E pillanatban hatalmas árnyék dűlt reájuk, s egy tagbaszakadt, pisztolyos övű cowboy valósággal elragadta tőle a selyemálarcos tüneményt.
Éjfélig már alig egy-két táncszámot játszott a zenekar. A csodálatos nő eltűnt a melléktermek labirintusában, s Gyöngyházy magára hagyva vagy közömbös ismerősökkel csellengett a büfében. Egy óra tájban, amint éppen gyanútlanul szürcsölgeti feketéjét, valaki hátulról befogja a szemét. A tenyér illata, puha melegsége azonnal elárulta, ki ereszkedett le hozzá. – Hölgyválasz – mosolygott rá a világ legszebb nője, mert most már álarc nélkül, igazán annak látszott. Mandulavágású szemében dévaj lángocskák, finom ívelésű orrának cimpája a kaland izgalmában meg-megremeg. Beálltak a táncosok közé, homályos sarkokban imbolyogtak, s miközben Velencéről és Párizsról beszélgettek, testük egyre mohóbban kereste a másikat, s egyszer csak ott találták magukat az ódon terem egyik mély ablakfülkéjében, vörösbrokát függöny mögött. A táncban megizzadt test s a finom italokat ízlelt száj valami mesebeli déltengeri illatpárlatot bocsátott hősünk felé, mely végképpen elbódította.
– Ki maga? – kérdezte esengve, miután a fehér karú ölelésből kifejtette magát, s férfi létére menekülésre fogta. – Ilyen vakmerőség! Inkább szökjünk meg, menjünk el valahova!
– Csacsi! – viháncolt a szép boszorkány. – Eddig volt, s ne tovább! – s úgy tett, mintha máris ott akarná hagyni, tán örökre.
– Ne gyötörjön – könyörgött Gyöngyházy. – Legalább a nevét mondja meg, hogy legyen hol ácsorognom éjszaka! Őrjítő volna magát elveszíteni…
S akkor, mielőtt asztaltársaságához visszalopakodott volna, a szép ismeretlen velencei reinkarnáció, megmondta a nevét. Azt a nevet, amely most a romház homályos kapualjában az emlékezés ködeiből lila lámpásként világított a szemébe. Csak állt, állt a fényforrással szemközt, s azon tűnődött – a jóvátehetetlenen –, hogy miért is kellett J. Juditot tizenkét hosszú évre elveszítenie? Mert hiába volt minden levelezés, sürgöny, virág – az egyetlen éjszaka tündére soha nem adott többé életjelt. Mintha még akkor, hazamenet, a tél örökre elnyelte volna. De talán még nem késő – reménykedett most a kapu alatt –, a hóhér idő tán meghagyott valamit neki a világ legszebb asszonyából!…
Nekilendült a negyedik emeletnek.
Loholásában – a lépcsőket hármasával vette – alig torpantotta meg az udvar kőfala tövében pislákoló, törött üvegbura alá szorított mécsláng, mely egy hevenyészett sírdomb s valami fejfa körvonalaira világított – amilyen sírt úton-útfélen láthatott az ember a háborúdúlta nekropolis-Budán. – Valaki itt lelte halálát az ostrom idején – intézte el a látványt, s mint vállalkozása sötét előjelére, vicsorgott reá. Csak a harmadik emeleten támadt némi kétsége: nem lett volna jobb, éppen a siker érdekében, visszafordulnia s az ismeretlen halott felett elmorzsolni egy rövid imát?…
Torkát megköszörülte, szakállát végigsimította s becsengetett.
A nő arcán szigorú megütközés és ijedelem: tán a lélegzete is elállt, amikor a lesőablakon kipillantva a szakállas, köpenyeges koldus alakját megpillantotta. – Kit keres? – kérdezte szinte hangtalan ajakremegéssel.
– Már meg is találtam – válaszolta Gyöngyházy, s igyekezett minél bizalomgerjesztőbb mosolyt csalni szakállas ábrázatára.
– Nem tévesztette el az ajtószámot? – kérdezte a nő, s keze már-már arra mozdult, hogy a lesőablakot könyörtelenül becsukja a titokzatos idegen orra előtt.
– Várjon – kapaszkodott az ablakkeretbe a jövevény ujja –, legyen könyörületes! Maga régi adósom: réges-régen, talán ezer éve, azt ígérte, hogy eljátssza nekem a Poszthumusz-keringőt! Erőltesse csak egy kicsit az emlékezetét!
– Úristen! – tört fel döbbent sóhajban Juditból a meglepetés, s az ajtót azonnal kinyitotta. – Ne haragudjék, azt hittem, valami kéregető…
Gyöngyházy körülnézett a szűk, hosszú előszobában.
– Azonnal beljebb engedem – hallotta belülről –, csak egy kis rendet csinálok!
Feje felett két hatalmas szarvasagancs meredezett, fekete betűs címkékkel a száraz koponyákon: „Palotailva, 1905”, „Ratosnya, 1907”. A fogason női kabátok és két esernyő, a falon vadászatról megtérő társaságokat ábrázoló fotográfiák: szétvetett lábukkal előrefektetett vaddisznók a hóban, körülöttük botos hajtók és puskás, bőrbekecses vadászok, diadalmas, pimasz kutyák…
Alig egy percig ájtatoskodott a régi dicsőséget álmodó képek előtt, máris nyílt a belső szoba ajtaja, és Judit frissen púderezve, rúzsos ajakkal, virágos pongyolában jött érte, hogy beljebb invitálja.
Zsúfolt, több garnitúra, tán több lakás bútorzatának maradványaival berendezett mély, alkóvos szoba. Az alkóvban, szőnyeggel takart dobogón, hatalmas, fekete hangversenyzongora; hátán kották halmazával. Az egyetlen fekvőhely felett vitorlás hajót ábrázoló pergamenburájú lámpa, vele szemben terebélyes könyvszekrény, egyik felében öreg bőrkötésű s fekete huzatú, másik felében tarkabarka fedelű modern könyvek…
– Mi szél fújta magát ide? – fordult a ház úrnője mosolyogva a látogatóhoz, a mosolygó arc mögött észrevehető furcsálással és riadtsággal. Vendégét hellyel kínálta, ő maga egy szekrénykéből italt és poharakat vett elő. – Honnan jön?
Gy. K. cigarettára gyújtott, s egy-egy szippantás közben, amúgy dióhéjban, előadta viszontagságai történetét. Attól azonban, hogy idevetődése körülményeit már most, az elején bevallja, hibátlan kalandorösztöne visszatartotta, sőt, igyekezett olyan színt adni látogatásának, mintha már fogolytáborból való szabadulása pillanatában elhatározta volna, hogy elsőnek Juditot keresi fel. Beszélt, beszélt, és talpraesettségétől, szavai visszhangjától egyre jobban megittasult, s már oly fölényes volt, hogy közben szerét ejtette suttyomban a régi Juditnak a mostanival való szakértői összehasonlításának. Idomai a régiek – állapította meg –, csak a nyakán sejthető egykét időszántotta barázda, s egykor dús, sötétbarna haját is megcsípte imitt-amott a hóharmat; fogai elefántcsont fénye is, bizony a múlté, kezei kissé megzömökültek, dereka sem a régi nádszál – viszont a virágos pongyola alatt életteljesen duzzadoznak hatalmas keblei…
Mi történhetett a férfiakkal, lovagjaival – tűnődött –, hogy ezt az estét ennyire szabadon hagyták…? S egyáltalán, hogy maradt pártában ez a csodálatos teremtés, a bálkirálynő, akit ő már akkor éjszaka, habozás nélkül oltárhoz vezetett volna…
– Mondja, kedves hogy is hívják csak? Akkoriban is volt magának szakálla? – kérdezte Judit, miközben a kávét régi, magas csészécskékbe töltötte. – Ne haragudjék, de sehogy se tudom felidézni akkori arcát. Csak arra a Chopin-dologra emlékszem… – s még valamire.
Gyöngyházyt egy pillanat alatt végigfutotta a régi tűz. Ott kívánta volna folytatni, ahol – a függöny mögött – abbahagyták. – Hát emlékszik? – kérdezte, s bús vágytól perzselő szemével ugyanezt a vágyat akarta felkelteni Judit szemében. Ez azonban úgy tett, mintha feketéje kavargatására összpontosítaná minden figyelmét.
– Hát azért jöttem – lendült támadásba a vendég –, azért az emlékért! Ha tudná, hányszor jutott maga eszembe a fogság ínséges éjszakáin! És senki más! Mintha minden volt szerelmem a maga vonalaiban futott volna össze, mintha azóta se csókoltam volni senki mást! Mert minden nőben magát kerestem hosszú éveken át, annak a csóknak ízét hajkurásztam, s ha szemem behunyva szerelmet vallottam valakinek – nem is volt hazugság, mert magának vallottam! Érti ezt, Judit?
Judit szeme egy pillanatra fürkészőn meredt a szakállasra. Valóban, a Krisztus-arcból őrült szerelem tüze lövellt felé – s minden kételyét eloszlatta.
– Hogyan lehetséges, hogy azóta se találkoztunk? – kérdezte Gyöngyházy a számonkérés fejet öklöző dühével – hová nyelte el magát az az éjszaka?
– Másnap délben indultam Bécsbe. Ott végeztem a zongoraszakot…
Gyöngyházy a homlokához, majd a szívéhez kapott:
– Szóval ennek köszönhetem…? Minden csak a búcsúzkodás pazarló hangulatának tulajdonítható…?
– Úgy van. A maga csókjával búcsúztam Budapesttől… De szakálla nem volt, mert ha lett volna, szóba se álltam volna magával…
Gy. K. boldogságában felhajtott egy pohárka cseresznyepálinkát, és császári pózban terpeszkedett el a karosszékben, bajszát kétfelé sodorta. Most már érezte, tudta, hogy nyeregben van, s ember legyen, aki kiheppenti. De nem akart s nem mert ajtóstul rohanni a házba.
– Azt a Chopint, könyörgök!… Hadd érezzem, hogy gyarló ember létünkre megtépázva, összezúzva is diadalmaskodunk az Időn!…
És Judit megbűvölve engedelmeskedett: egy kicsi lámpa fényében, mely fél arcát szellemi ragyogásba vonta, lapozni kezdett a rojtos szélű kottában. Gyöngyházy fejét tenyerébe hajtotta, szemét behunyta. A szobát csakhamar bársonyos hangok töltötték be, s bűvös varázslat kezdődött az idővel, akkordokként nagyokat ugorva, télben, tavaszban gázolva, őszi réteken bolyongva szállt vissza ifjúságába, abba a korba, amikor még minden előtte állt, s Judit az ismeretlenségből integetett felé, mint a legtökéletesebb elérhetetlenség és megfoghatatlanság, mint a Cél maga, mely azért örök, mert elérhetetlen. S egyszer csak éreznie kellett, hogy meleg könnyek gurulnak végig az arcán…
Pedig végtelen boldog volt. Ölébe vette és lágyan ringatni kezdte a beteljesült álom.
Judit, miután a kottát s a zongora fedelét becsukta s félfordulattal eltávolodott a zongorától, egy zokogó szakállas férfit talált a szobájában.
Felugrott a magas székről, elébe térdelt, s forró tenyerét a homlokára tapasztotta. – Mennyit szenvedhetett! Szegény, szegény, drága ember!…
Gyöngyházy, mintha megütötték volna, összerázkódott, s könnyei közt mosolyogva igyekezett Juditot megnyugtatni elérzékenyedésének természete felől. – Ne értsen félre – szipogta –, ez a boldogságtól van! Odakünn sohase sírtam, három év alatt egy könnycsepp sem sok, annyi se hullt ki a szememből. Nem olyan fiú vagyok én. De most, az Isten tudja, mi ütött szíven – mentegetőzött, s rongyos hadifogoly-zsebkendőjét a szemére szorította.
Judit megragadta a kezét, s odavezette lüktető szívéhez, a keble alá – ó, Istenem, micsoda éjszakákból maradhatott ez a protomártír-szakáll! Ebben a szőrrengetegben minden, minden benne van! – s azzal beletúrt Gyöngyházy tekintélyes szakállába.
– Ohohohó! – brummogta a vándor, s protomártír szakállát eszeveszett mohósággal fúrta bele Judit kebelébe. S mint a hetedhétországon át hajszolt, eltikkadt vadállat a forrás előtt, úgy rogyott le a női testhez, s habzsolni kezdte fuldokolva. – Lehetséges volna, hogy valóban tizenhárom éve készülődik ez a pillanat – ért rá tűnődni eközben –, s hogy minden szenvedést és nélkülözést csak azért vetett ki rá a végzet, hogy ezzel az éjszakával adjon kárpótlást és beteljesülést? Önkívületes boldogságában hajlandó volt Judit ajándékában férfiútja végső célját látni, életművén a koronát…
– Csak meg ne haljak ma! – sóhajtotta, amikor a Judit feje már a mellén pihent, s cigarettafüstből bámészkodott az alighogy elviharzott mámor tűzijátéka után. – Csacsi – nyugtatta meg Judit apró, hegyes csókok kíséretében. – Most kezd csak élni igazán! De többet ne lássam ezt a fertelmes szőrzetet. Holnapra levágatja, nemdebár?
– Nem merem – vallotta meg Gyöngyházy. – Félek, elszáll a varázs. Hátha mindent ennek köszönhetek? Babonássá tett a sok szenvedés. Ha még egy telet künt kell lehúznom, talán az Istent is megtalálom.
– Hogy mondhat ilyent? Háládatlan! az Isten még több szenvedést mér majd magára! Reád!
– Tudom. Most majd éretted fogok szenvedni! – rogyott ismét Judit elé, s úgy könyörgött, hogy adjon még egyszer innia abból a forrásból. Judit azonban csak figyelmeztetőleg az ingaórára mutatott, s erősen csóválta a fejét.
– Az idővel fenyegetsz? – hetvenkedett Gyöngyházy. – Elfelejted, vagy tudomást sem kegyeskedsz venni arról, hogy számomra meghalt az idő? Tizenhárom esztendeig éltem a várakozás időtlenségében… Talán vársz valakit?
– Ne faggass! A tied vagyok, de most menned kell. Azt akarom, hogy éjfél előtt eltűnj innen! Így kívánja a házirend. Holnap várlak – de a szakálladat hagyd a borbélynál. A bajszodat, üsse kő, meghagyhatod…
Gyöngyházy feltápászkodott, s a maradék cseresznyepálinkát felhörpintve, egy-két katonás mozdulattal rendbe szedte ruházatát.
Az előszobában Judit tüzetes magyarázatba fogott a házból való kijutást illetőleg – neki azonban újabb csókon járt az esze. Egy kézcsók, egy tréfás búcsúsimogatás a szakállán – s az ajtó becsapódott mögötte. Súlyos csizmája szabályos ütemben kezdte döngetni a gyéren fehérlő betongrádicsot. A lépcsőházban majdnem koromsötét uralkodott, s az üvegtelen ablakokon bőgve járt ki s be a szél. A lépcsőn láthatatlan falevelek zörögtek, lenn a Vízivárosban egy eltévedt kutya ordítozott.
Egy emeletnyit haladhatott, amikor feje felett elaludt az előszoba villanya: olyan sötét lett, hogy az orráig se láthatott. Megtorpant, kezével megkereste a falat, s megkockáztatott egy-két lépést lefelé. Talán a sötéttől, talán a nyirkos fal érintésétől, megnevezhetetlen szorongás fogta el, mely, ahogy fokról fokra botorkált, egyre jobban ropogtatta a mellkasát. Ismét megállt, s kotorászni kezdett a gyufája után. – Úgy látszik, ottfelejtettem zálogban – állapította meg, s tovább tapogatta a falat, mint a vak. S a fal, ahogy lejjebb s lejjebb ért, egyre hidegebben s nyirkosabban tapadt a tenyeréhez. Mintha nyálkás penészgombával volna tele! Mindenféle repedés, rozsdás szeg és éles csorbaság fenyegette tenyere, ujjai épségét. Behunyt szemmel, merőben tapintására hagyatkozva botorkált, csoszogott lefelé.
Talán a második emeleti fordulónál tartott, amikor a szemét egy lélegzetvételnyire kinyitva, az üvegtelen ablakon át apró fényt pillantott meg a mélyben… Mintha sűrű ködben imbolyogna egy viharlámpás… Nekibuzdulva vágott neki ismét a sötét lépcsőháznak; szeme mélyén tovább imbolygott a fény, lépteit, mondhatni, az vezette, mint a betlehemi pásztorokat ama csillag.
De alig tett meg egy fél emeletnyit, a pislákoló fény hirtelen zöldes lobot vetett, hogy szinte belevakult, s mire újra nyitott szemmel nézett felé, egy hosszú, kékesfehér alakot lát, amint integetve és hajladozva közeledik lábujjhegyen felé.
A látványtól furcsa üresség támadt a szívében; lélegzeni is elfelejtett. S hirtelen eszébe jutott az árva sír, melyet felfelé loholtában nem méltatott különösebb figyelemre. Rosszat sejtve, közelgő veszedelemtől borzadozva megfordult, s a koromsötétben vak ugrásokkal rohant felfelé: Judittól szállást kér ma éjszakára!
De hirtelen akkora szélrohammal találta magát szemben, hogy majdnem hanyatt vágódott; a lépcsőházban irtózatos csengés-bongás támadt, haszontalanul lóginyászó betonvasak kolompolva verődtek össze, ajtók, ablakok, melyeken másfél esztendeje lélek se közlekedett, ki- s becsapódtak a vad szélveréstől. S ott, ahonnan az imént a fényforrást megpillantotta, az ablak s a falkönyök zugából kilép s útját állja az a fehér, imbolygó alak, két kezét előrenyújtva, lunatikus-vakon tör előre a szélben, éppen feléje. Hová, merre meneküljön? Ki nem ugorhatik az ablakon – a feljáratot pedig iszonyú szél őrzi, s benne a pókhálóból, ökörnyálból, salétromból és szemfedőből összeverődött jelenés, melyet, hogy félrelökhesse, meg kellene érintenie. Szegett fővel, kezét előrenyújtva, mint a bokszoló, rontott neki ellenfelének. De íme, az szétválik, és gomolyogva eloszlik támadója előtt, hogy a következő pillanatban ismét eggyé váljék önnön foszladozó részeivel, s szembetámadva szorítsa sarokba áldozatát!
Gyöngyházy reszketve vetette meg hátát a második és harmadik emelet közti sarokban, s összefont karral várta, mint a halálraítélt a sortüzet, hogy mit akar vele ez a földöntúli lény.
– Cecília – mondta nyöszörögve, s a szívéhez kapott.
– Csókolj meg – tárta ki keblét a jelenés, majd ráfolyt, mint a polip, s irtózatos szerelemmel kereste a száját. – Tizenöt évig vártam reád állhatatosan és epekedőn – lehelte az arcába –, de te nem jöttél értem! Azóta se voltam soha senkié! De most az enyém leszel, hozzám jössz ma éjszakára, már legfőbb ideje, hogy megmutassam a kilenc hímes párnát, melyeket nászunkra készítettem! S értek én is a szerelemhez, ne félj! Álmomban tanultam – mert minden éjjel azt, azt az egyet álmodom! Hát gyere, siess, tépázz meg, zúzzál össze szerelmeddel!
Gyöngyházy utolsó kísérletképpen elrúgta magát a faltól, s nagyot ordított: – Segítség! Segítsééég! – És már hallotta a saját hangját, s a felszabadulás reménységével tekingetett felfelé az előszoba irányába, ahonnan Judit megjelenését várta.
S valóban, Judit egyszerre csak ott termett előtte, feléje hajolt s rázni, simogatni kezdte, anyásan szólongatta, becézte.
– Mit álmodtál, kisfiam? Ébredj fel, nincs semmi baj! – s friss vizet erőszakolt ajkai közé.
Gy. K. kinyitotta a szemét, de még sokáig nem tudta, hol is van voltaképpen. – Azt hittem, elvisz az ördög – mondta. – Ilyen borzalmasat életemben nem álmodtam! Szörnyű, hogy a világ legédesebb nőjének ágyában álmodik ilyesmit az ember!! De – s elgondolkozott – álmodtam-e csakugyan? Vagy, vagy… – s azon kezdett tűnődni, ne kérdezzen-e egyet-mást Cecíliáról. Utóvégre Judit, mint e ház lakója, mindent tudhat róla.
De jobbnak látta egyelőre hallgatni, mint a sír – mint az a sír odalent az udvarban. A meleg asszonytest azonban biztonságérzettel töltötte el, s végül nekibátorodva kérdezte meg:
– Ki nyugszik abban a sírban?
Judit meghökkenve kérdezett vissza a szemével.
– Az udvarban láttam egy sírt – magyarázta –, örökmécses világít rajta. Azt kérdeztem, ki nyugszik abban?
– Egy szegény kis barátnőm – merengett el Judit. Skultéty Cecília.
– Értem – állapította meg Gyöngyházy az összefüggéseket, s elhallgatott. S mint aki önmagán végez tudományos kísérleteket, figyelte, mint veri ki a hideg verejték az egész testét – a pompás, meleg ágyban.
Találkozások, magasabb szinten
Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.
Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet… Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?… Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozói meglátogatására készülődik az
ember?…
Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat. Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó galamboknak.
Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.
Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal… Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.
X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam, Szerb Antal hol lakik!
Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el, hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is, melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem
vele…
Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.
– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik járdájára majdnem vakítóan világított a hold.
– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!
– Lehetséges volna?!
– Miért ne?
– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?
– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.
– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet, mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…
Már fekete árnyú ciprusok és fehér márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem látott kedves barátom új otthonának közelében…
Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító cellaablak.
Az emberkézt formáló rozsdás kilincs engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk, csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja, hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk, alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön, gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón: illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem szerint…
De már lobbant is X. gyufája, aki most is talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:
ANTONIO
Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X. tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t, mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.
Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna –, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.
Végül pontot tett a mondat után, mely felett töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.
Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.
– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is, és göcögős-zavartan felkacagott.
Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át, a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…
Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony, hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán, melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban, ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt, nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony,
majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:
– Jézusom! Rosszkor jöttünk…
És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is Vele. Ő azonban elémbe vágott:
– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…
Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…
Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam, egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a titokzatos vendég…
– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt homályban…
Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?
A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda… De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára akasztott ruhadarabok.
Amint szörnyű zavaromban valamiféle magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett; abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója: az egyetlen életben maradt fiú elé…
Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá, hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra. Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett. Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.
S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak. Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi, sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom heroldja.
Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…
Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?
Eheu
…Megint úgy illant el mellőlem, mint azelőtt is már annyiszor – abban a percben világos elhatároltságban érezhettem magamban eltűnéseinek rétegeit –, nem mondta, miért, nem mondta, hova s hogy látom-e még valaha. Megajándékozott ismét a lakatlan szigetre kitett hajós minden kétségbeesésével. Talán azért teszi ezt velem – gondoltam –, hogy megmutassa, mi várna rám, ha szakítanánk…
Ülök a Vár tövében, májusi bokrok és fák párájában, a kő még meleg azon a helyen, ahol ült – de nekem mégis hüledez a vérem; szívem verése lankadóban, mindjárt meg is halok. Talán az életösztön, a segítségkeresés parancsolja, hogy a felé a sűrű, virágos olajbokor felé vessek egy tekintetet, amelyből az előbb, amikor még őt karomban tartottam, úgy éreztem, leskelődik valaki. Mintha két szem sütne rám mostan is, amikor pedig igazán nincs itt semmi látnivaló. Nagy bátran köhentek, felkelek a kőről, s erősen, nagyon erősen rá gondolva, lényét pajzsként tartva magam előtt, széthajtom a bokrot.
A félhomályban mozdulatlan, magas, fehérlő alak áll. Testének inkább csak körvonalait lehet sejteni a tógaszerű, pókhálószín lepel alatt; csak a szeme látható, az előbb is érzett, parázsló, fekete szempár. Arca, amennyire kivehető ebben a világításban, a málladozó múzeumi sírszobrokéhoz hasonlatos.
– Mit keres itt? – kérdem halálos nyugalommal.
– Amit, helyesebben: akit maga – válaszol zöngétlen, fátyolos hangon.
Vetélytársaim megbecsülése kevés, de következetesen megtartott férfierényeim közé tartozik; sőt hirtelen még valami barátságfélét is érzek ismeretlen ellenfelem iránt. Legalább nem vagyok egyedül árvaságommal, bánatommal!
– Ismeri? – kérdem mohón, remélve, hogy mindjárt áradozni kezd, megerősít meggyőződésemben, hogy valóban a világ legcsodálatosabb nőjét imádom ily reménytelen. A válasz azonban zavarba hoz.
– Hogy ismerem-e? Kétezer éve!
Akkor látom, amint e szóra nagyot nézek, hogy az ismeretlen inkább csak elfoszló fények és árnyékok játékából verődött össze, s ha a szeme nem parázslana, tán nem is volna. Furcsa borzongás fut át.
– Kétezer éve? – kérdem. – Hogy értsem? Úgy-e, hogy Ő kétezer éve él egyfolytában, vagy – amint már többször mondottam neki magának is – valami reinkarnáció, egy ősi Duna menti női szépségtípus új felbukkanása…?
– Az, az! Krisztus után 126-ban született először, amikor én tizenkét éves fickó voltam, s kapócsonttal játszottam Porolissum porában…
– Tehát te… azaz maga… Bocsásson meg, ezek az adatok tökéletesen megzavarnak. De jobb, ha nem komplikáljuk a dolgot évszámokkal. Én ezennel ünnepélyesen tudomásul veszem, hogy te… hogy maga kísértet…
– Nem kísértet, szellem vagyok. Kísértet az, aki újjászületés reménye nélkül, rémállapotába beletörődve, sőt azzal megelégedve, önszeretettel, másokat rémítgetve kószál a földi téreken. A szellemek viszont szakadatlan keresik az újjászületés lehetőségét; a bökkenő ott van, hogy nem tudjuk, mikor kerül ránk a sor. Én tehát az utóbbiak közül való vagyok: spiritus. Életem delén „haltam meg”: jázig nyíl járta át a szívemet egy őrjáraton. Testemet – ha van magában régészszenvedély – megtalálhatja a verőcei őrtorony bal sarkától harminc lépésnyire, négy rőf mélységben a Duna szintje alatt. Még a nyílhegyet is meglelheti a bordám között – mint ahogy belém tört ez a szerelem is…
– Ez a szerelem?
– Ez, ez! Amikor a halál levágott, éppen Rá gondoltam – mint ahogy Rá gondoltam minden lélegzetvételemmel, szívdobbanásommal, kerek tíz hónapig…
– Beszéljen Róla! Ki volt, milyen volt Ő akkor? Legyen kegyetlenül tárgyilagos: sorolja fel esetleges fogyatékosságait is…
– Milyen volt? Eheu! Megelevenedett tavirózsa! Húszéves ártatlan csoda! Hogy később, halálom után mivé vált, nem tudhatom. Sokáig hányódtam ismeretlen tartományokban, amnéziás tünetekkel, míg visszataláltam erre a tájra. De addig, a jelekből következtethettem, több évszázad eltelt: mindent romokban, szemétdombszerű állapotban láttam viszont. Gyönyörű vízműveink, őrtornyaink, a birodalom hegyeken-völgyeken suhanó pazar útjai, a fehér márvány szarkofágokkal világító, ciprusos temetők: mind-mind fűvel, gazzal felvert vagy éppenséggel sóval behintett romok… A ház, amelyben Aquincumban, a Tűzoltó Laktanya közelében lakott, kígyók és vidrák tanyája. Vadrózsa hajladozott az ablaknyílásból, melyen annyiszor intett utánam, annyiszor dobott virágot! Sírját is hiába kerestem, gondolom, kirabolták a vad jövevények, a markomannok…
– Megrendítő. Itt zúg az idő a fülem mellett, szinte visít. Ne mondjon ilyeneket, mert elsírom magam. S megint ilyesmi várna rá… rám… mindannyiunkra?
– Minden bizonnyal. Eheu!
Szememet elöntötte a könny. Nem is annyira magamat, mint az egész elmúlt rómaiságot, az összetört kőkoporsókat, egykori széplányok felvert síri nyugalmát, elgurított koponyájukat, csontujjukról lerángatott gyűrűket, betemetett légióutakat és iszapba fúlt gályákat sirattam. És Őt, Őt, aki volt egyszer, aztán sokáig nem volt, most megint van, hogy ismét sokáig ne legyen…
– Mégis: miből következteti, hogy azonos? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Elsősorban a testalkatából, természetesen. Tudja, mikor ismertem rá? Amikor április hatodikán az aquincumi múzeum tört kávájú kútja felett megállt. Én éppen a kútban bóbiskoltam. Egyszóval: rögtön tudtam, hogy csak Ő lehet. Aztán az egészről a részletek felé kezdtem haladni. Nem illik dicsekedni férfisikerekkel, de a lába annak idején többször volt a kezemben, tehát jól ismerem. Keblére is gyakran hajtottam le a fejem – ez sem lehet vitás terület. A karjára agatirz bennszülött karkötőt húztam volt színaranyból; ujján anyjától örökölt kelta ötvösgyűrűt viselt, nagy, lapis lazulival… Nos, ha jól megfigyeli, ezek a dolgok, mutatis mutandis, most is megtalálhatók rajta. S vajon mért hordja nyakában olyan gyermekes ragaszkodással Faustina Császárné ezüstpénzét, ha nem élete előtti életéből való emlékei miatt??? Jellemét tekintve…
– Mit tudhat maga a jelleméről? Itt már ellenőrizhetem hazárd állításainak valószínűségét…
– Mindent! Egy hajdani matriarchátus emléke él benne ködösen, foszlányaiban. Ezt a tulajdonságát saját kárán tapasztalhatta; innen parancsoló, férfifölényt el nem ismerő büszkesége, innen a diánai testkultusz, az amazoni küzdelmek és próbák szenvedélyes keresése, innen tudásszomja s logikus agyveleje, nem utolsó sorban. S végül: érintetlensége, érinthetetlensége!…
Hüledezve néztem a rómait. Égetni kezdett a vágy, hogy még többet, még pontosabb és találóbb tényeket halljak, hadd erősítsék meg Vele kapcsolatos, eddig sugallatszerű megállapításaimat és konkrétumokon alapuló tapasztalásaim. Talán – gondoltam magamban –, ha mindent megtudok Róla, több reménységgel indulhatok új meg új próbákra érette, ellene; csak szakavatott grafológus előtt izgulhat így ember, szerelme levelével a kezében…
– Perdöntő, kétségbevonhatatlan bizonyítékot kérek! Tudhassam már végre, ki ez a csodálatos leány.
– Bármit mondjak, minden csak értékesebbé és érdekesebbé avatja őt a maga szemében, s csak kicsinyhitűségét, alacsonyabbrendűség-érzetét öregbíti, ami, sajnos, bennem is megvolt annak idején, s megvan ma is. Hogy akkor mért volt meg? De előbb hadd hozakodjam elő néhány „perdöntő bizonyítékkal”. Pro primo: nem tapasztalta, hogy szakadatlan spleenben él, melynek lényegét, eredetét önmaga sem gyanítja, hogy gyakran teljesen kiesik jelenéből, s úgyszólván ébren álmodik. Pro secundo: szólította-e már magát valaha a nevén? Ugye, nem. Nos, egy régebbi nevet sejt maga mögött, illetőleg ajkán érez egy férfinevet, melyet ő adott valakinek fölényesen, csúfondárosan, de apránként megszokta, s igazi nevemen nem volt képes szólítani…
– Egyszóval… Megmondaná, hogy hangzott az a név?
– Eheu – sóhajtott a szellem.
– Miért sóhajt? Ha fájdalmas még az emléke is, vegye úgy, mintha nem is kérdeztem volna.
– Ez volt a nevem. Nem érti? E-he-u! Annyit sóhajtoztam neki, hogy megelégelte, és ellenem fordította sóhajaimat. Sőt, ha alaposabban végignézem magam, s megmérem pillanatnyi világhelyzetemet, hajlandó vagyok egész életemet holmi megszilárdult hosszú sóhajtásnak minősíteni, egyetlen fájdalomfelhőcskének, mely az ő egén kószál időtlen idők óta, s arra vár, hogy napja tüzében felszívódhassék. Ó, egek és összes istenek! Eltűnni, megsemmisülni Benne: egyetlen mozgatóm. De ebből elég volt, lássuk most a harmadik bizonyítékot. Amikor egy késő este, talán még áprilisban, ott a rakpart lépcsején hirtelen levette a saruját s patyolat lábát belemártotta a Dunába: közvetlenül emlékezett, persze önmaga sem tudhatta, mire. Nos, nem akarok magában kellemetlen érzéseket kelteni, de ki kell jelentenem, hogy lábának meglubickoltatása a Dunában hajdanában, amikor én voltam neki az, aki most maga, kamaszos-Diánás szokása volt. A tűzoltó legénység olykor tetten érte, és őrjöngve ordított: Bis! Bis! Mint az antilop szaladt be a nyárfaligetbe a mohó férfiszemek elől. Eheu! be gyönyörű volt! És néha jobb kezét könyökben elfordítva, derekával egy magasságban kinyúlt, magas növésű margarétát, pipacsot, klematiszt szakított csak úgy
mentiben, andalogva, miközben a szellő lábai közé sodorta áttetsző rózsaszín tunikáját…
A szellem áradozó szavai valóságos féltékenységi rohamot keltettek bennem. Szellem voltának köszönhette, hogy nem estem neki… Való igaz, hogy néhány ízben észrevettem magam is: szépségének fölösen keres, s olykor méltatlanok közt, elismerést és bizonyítékot. Vagy talán a román hajósok diadalordítása kétezer évnyi sorközzel, nem az egykori aquincumi tűzoltók lármájára rímelt…?
A szellem, úgy látszik, magában folytatta a gondolatsort. Egyre több sóhaj csapott meg, hideg, pincemély leheletű szellő.
– Eheu! Be boldog ember is maga! S be szerencsétlen vagyok én. Van róla fogalma, micsoda szenvedés látni, bokrok mögül figyelni, amikor kezét kezébe veszi, arcát végigsimogatja, s ha mégoly hosszas könyörgés árán is, de megcsókolhatja a nyakát?… A szellemek tehetetlensége minden kivénhedt szerető és rokkant férj tehetetlenségénél fájdalmasabb. Ezen nem segít semmi varázsszer – Nullum apollinea qui levet arte malum…
Folyton zokogást hallatott, még a szeme is eltűnt néhány pillanatra, mintha tenyerébe temette volna arcát. Aztán bántó, gyűlölködő hangon förmedt rám:
– Csak maga ne legyen elégedetlen és hálátlan! Foglalja aranyba a kezét, mert érintheti teste egyedülvaló bársonyosságát, a diánai izmok feszülését napbarnított bőre alatt, érezhet; leheletét, haja illatát, s több-kevesebb joggal lesheti a beteljesülés pillanatát! De képzelje magát csak egy napra, egy órára az én helyzetembe: remegni testetlenül, szélnek, kakasszónak kiszolgáltatva a viszontszeretés, egyáltalán létezésem tudomásulvételének legkisebb reménye nélkül, talán az idők végezetéig… Mert arisztoteliánus neveltetésemnél fogva megalkudni nem tudok, s ha mégis aljas engedményt tennék emberségem rovására, irtózatosan megbűnhődöm…
– Ezt nem értem. Kezdje messzebbről…
– Nekünk, szellemeknek, meg vagyon engedve, hogy ideig-óráig, amíg újra emberi formát nem ölthetünk, állati alakba költözzünk; az állati lét azonban – persze relatíve, az egykori emberi léttel való párhuzamosításban – irtózatos: hiányzik a létezés ontológiai alapja, vertikális tagozottsága, parányi kis horizontot érzünk csupán magunk körül, csak gyomrunk, begyünk szavát halljuk. Nos, én eszeveszett szerelmemben arra vetemedtem a minap – de talán jobb, ha elhallgatom…
– Most már mondja végig! Fogalma sincs róla; mennyire megragad a sorsa, mennyire a magam eljövendő küzdelmeit érzem ki belőle – mondtam, s ölelő mozdulattal nyúltam a válla felé. De levegőt öleltem.
– Látja: ez vagyok én. Levegő, sóhajtás. És szerelmes vagyok a legtökéletesebb női testbe… Egyszóval a múltkor, hogy szavamat egymásba ne öltsem, én voltam az a verébfióka, melyet, ha még emlékszik rá, tenyeréből etetett a Drága a Duna-parton.
Hiába türtőztettem magam: kacagnom kellett. Ez a daliás római árnyék, mint csórényakú, koszos farkú veréb!
– Kikacag! Nem szép magától. De még megbánhatja!… Habár ezt nem kívánom magának. Irtózatos volt… De ki is szálltam hamar az istenadtából!
– Azért múlt ki olyan hamar! Most már értem. Kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy idézhessem neki Lesbia Verebé-t.
– Én sugalltam!
– Könnyű mondani…
– Majd elhiszi. Most azonban nekem volna szükségem a maga sugallatára… Ismeri azt a spánielszukát a Via Sacrán – azaz a Fő utcában? Várandós. Álljak lesbe? Változzam kiskutyává abban a reményben, hogy megtetszem neki, lehajol értem, kezébe vesz, ölébe ültet…
– Megőrülnék a féltékenységtől. Hogyisne, hogy maga üljön az ölébe?
A szellem most akkorát sóhajtott, hogy meg kellett fogjam a kalapom: szele levitte volna.
– Eheu! Az előbb nem értette meg, mit mondtam. Azt se tudnám, kinek az ölébe ülök! Az állati lét nem tesz alkalmassá emberi, értsd: férfias érzelmekre. Csak némi meleget éreznék… Mégis, mit tanácsol? Maga az én helyemben tenne-e ilyen gyászos engedményt?
– Majd meglátom szellemkoromban. Nekem általában, hogyismondjamcsak… hajlamom van mindenfajta metamorfózisra…
– Metamorphosis! – álmélkodott a szellem. Szája, láthatatlan száj, zenei hangolásban, valami pásztori dal töredékeként visszhangozta a hosszú szót.
– Be szépen hangzik a maga ajkáról! Felkeltette bennem az örök honvágyat Ovidius nimfás birodalma iránt.
– Hát még a Tristia! Valaha együtt olvasgattuk egy hatalmas parti nyárfa alatt… Ó, csak még egyszer láthatnám átszellemülten, Daphne sorsát megkönnyezve… Ovidiusszal főztem – ha szabad ilyen triviálisan fejeznem ki magam…
– Bocsánat, itt valami eltérés mutatkozik: mai állapotában ugyanis – elég szomorúság ez nekem – nem mutat semmi különösebb fogékonyságot a költészet iránt. Olykor éppenséggel ellenséges érzületűnek tartom…
– Újabb bizonyíték! A mai költők hidegen hagyják. Próbálkozzál legközelebb Ovidiusszal!
Ha a szellem – nyilván az idősebb jogán – letegezett, megteheti, van köztünk egy kis korkülönbség. Hát még ha a tapasztaltságát, „illegalitásban” eltöltött esztendeit, szenvedéseit vesszük!… Tanácsa megfontolandó: hátha Ovidiusszal elevenére tapintok Egyetlenünknek. Csakhogy…
– Csakhogy én alig tudok latinul! Nem segíthetne, nem segíthetnél, édes öregem? Úgy gondolom, hogy ha fordításban vagy memoriterben megakadnék, szépen mögém állnál, és súgnál nekem.
– Szíves örömest! Egyáltalán, óriási lehetőségeket kezdek felfedezni a mi barátságunkban! Kezdjük ezentúl viribus unitis – Érte!
– Csak ismertesd elképzeléseidet, elvileg máris beleegyeztem a dologba.
– Mindennek alapfeltétele az, hogy megtűrsz a testedben amolyan társbérlőnek…
– Hát már megbocsáss… Állatnak nézel engem? Vagy nem az imént mondtad, hogy a magadfajta nyomorult lélek csak állatba költözhetik?
– Igen, de csak addig, amíg egy hozzá hasonló lelkületű és célkitűzésű halandóra nem talált! Méghozzá olyanra, aki szintén rászorul erre az egyezségre… Nos?
– Két lélek ebben a hitvány porhüvelyben? – töprengtem. – Egy is túl sok bajt és szenvedést okoz… Ezután kettő marcangoljon, hasogasson, talán egy életen át?
– Értsd meg: azonosulunk! A közös cél szolgálata hamarosan elmos köztünk minden különbséget. Legfeljebb némi szerepcseréről lehet majd szó: te érzed magad kétezer, én harminchat évesnek. Őt azonban, Egyetlenünket, egyetlenebbnek és páratlanabbnak fogjuk érezni, mint valaha! További előnyeid: az én lelkesedésem, időálló rajongásom, találkozva a te modern trubadúrfogásaiddal: feltétlenül közelebb visz bennünket a forráshoz, melyre mindketten egyformán szomjazunk… S végül: Ovidius!
– Hatvan kiló vagyok – vágtam közbe –, egy lélekre harminc. Nem ijesztően kevés? Gondold meg, erre mindketten rámehetünk. Míg viszont így, magunkban, még sokáig tengődhetünk…
– Labuntur anni! – legyintett a szellem. – Gyorsan dönts tehát!
Ebben a pillanatban a Vízivárosból hosszú, kornyikáló, fiatal kakasszó hallatszott; vöröses, tarajszínű kacskaringót láttam gondolkodva lehunyt szememben.
A szellem majdnem elsodort nyugtalan, csapkodó leheletével:
– Soha vissza nem térő alkalmat szalasztasz el! Kétezer év minden tapasztalatát neked adom nyomorult harminckilónyi húsért, csontért, egy kupa vérért! Beleláthatsz, beleérezhetsz egy eltűnt, négyméteres földréteg alá bukott világba – belecsókolhatsz a legparthenonibb metszésű szájba! Megnősz, szemed diadalmasan, belső tűztől szikrázik, koponyádban kiváltságot adó bölcsesség, húsz évszázad rostáján megszűrt tapasztalatok…
A kakas másodszor is beletrombitált az éjfél utáni csendbe. A szellem egészen közel jött hozzám, szeme úgyszólván szememben izzott.
– Most mutasd meg, keresztény vagy-e igazán? Mersz-e áldozatot hozni a Szellemért?…
– Parancsolj velem – jelentettem ki némi teatralitással, s nagyot sóhajtottam a hazárd lépés következményeinek előérzetében.
– Lélegezz egy nagyot – vezényelt a szellem, egészen közelről –, aztán sokáig, amíg bírod, tartsd vissza a lélegzetedet.
Úgy tettem. S miközben a kakas harmadszori kukorékolása végigtekergőzött a Víziváros háztetői felett, éreztem, hogy elnyelek valamit, mint amikor nagy szélben küzd az ember, mely vad hullámokban tolul a torkába.
…Sokáig álltam ugyanazon a helyen, lélegzetemet visszafojtva. A virágzó olajfa felfedezett, s hosszú, sárga lombú karjait körülöttem meg-meglóbálta, olyan mozdulatokkal, mint áldozatát bűvölő polip. Szívemben, agyamban különös, sosem érzett bizsergés támadt; gyorsan növekvő tavaszi virág érezhet ilyesmit zápor után. A Kassiopeia felderengett az ég alján, s az aquincumi partok felől fájdalmas dudaszó harsant. Aquincum, szerelem, kétezer év… Hallják-e a dudát, a vonuló hajó szavát azok, négy méterre a föld alatt? Élni kell, élni, átlépni a sírokat, ezret szeretni egy helyett, ha az az egy…
– Eheu – sóhajtottam el magam önkéntelenül, mert jázig nyílnál fájdalmasabban ütött szíven: nem tudom, hol van. S megkettőződött szerelemmel vágtam neki éjnek évadján a sötét városnak, hogy ha kell, Plutó birodalmába is leszálljak érte, és ha hamarabb nem lehet, kétezer év múlva – megtaláljam!
Szoros kapu, keskeny út
A havasalji csendes parókiában, nagybátyám dohány- és somkóróvirág illatú birodalmában, különösen a nyári vakációk alatt töltöttünk mesébe illő napokat. Ahogy kamaszodtunk, ahogy belenőttünk az ifjúkorba, úgy lett ez a birodalom egyre színesebb, tágasabb. A tizennégy-tizenöt éves kamaszt még csak a jószág vagy az öregasszonyok kísértettörténetei érdekelték. De később már az Árpád-kori templomocska köveit méregettük, behatoltunk a kihalt Havasali család sírboltjába, kopjafákat rajzolgattunk, „turáni” fejeket fényképeztünk, vagy a kenderfeldolgozás helybeli módjáról készítettünk följegyzéseket. És – esős napokon – betelepedtünk nagybátyánk irodájába, s a kétszáz éves matrikulából szűrtünk le szociográfiai észleleteket, vagy Bölschét, Diderot-t olvasgattunk – mert a daliás, erdélyi fejedelem külsejű kálvinista lelkész könyvtára a nyugtalanító filozófiai vagy biológiai műveket sem nélkülözte.
A zárkózott, dörgő szavait szűken mérő férfiú alkalmasint hitvese kedvéért viselte el a városi unokaöcsök és -húgok meg-megújuló rohamait. Nagynéném viszont egy testes, de tarka és csodálatos ide-oda lebbenő pillangó módjára vett részt minden örömünkben, és kacagása, nótázása fiatalosan vegyült bele tréfáinkba, hancúrozásainkba. Ez a csodálatos asszony nemcsak a repedezett falú, zsindelyfedelű papi lakot töltötte be lüktető elevenséggel: az egész álmatag kedvű falura is kihatott. Nemcsak házában gyűjtötte maga köré a fiatalságot, hogy éneklésük esténként majd szétvetette a düledező hajlékot – hanem majálist, színielőadásokat, kirándulásokat is rendezgetett nekik. Gyermeke nem lévén, a falu apraját-nagyját gyermekévé fogadta, és mint igazi anya, kitűnő társadalmi ösztönnel vezette úgy a dolgokat, hogy nem voltak kivételezettjei, kedvencei. Szerette is mindenki, s még a szomszéd falvakból is át-átjártak ezekre a mulatságokra, s a háza tanítók, tanítónők, papok és papnék zarándokhelye lett.
Géza bácsi híres jó gazda volt; nemesállat-nevelésben, gyümölcsfaápolásban mutatott példát hét határban. De az emberekkel való érintkezésben kimért s mord volt világéletében. Homloka közepén két kemény, szigorú ránc, sárgásbarna szeme mélyről tűző, szúrós, szakálla-bajusza gondosan nyesett és kenegetett, mint talán Görgey Artúré volt. A járása is olyan egyenes, hogy az ember merő véletlennek találta, miért is nem lett belőle katona. Csütörtökönként befogatott, és behajtott vagy hajtatott a közeli mezővárosba hetivásárra; a reggeli órákban a baromvásár téren jött-ment, lovak fogát vizsgálgatta, tulkok nyakát vakargatta-paskolgatta olyan becéző szavakkal, amilyeneket emberre tán sohasem pazarolt, s a környék nevezetesebb gazdáival, jól gazdálkodó mágnásokkal s örményekkel diskurált. Déltájban behajtatott a „Tigris” nevű fogadóba, s leült egy sarokasztalhoz. Nemsokára megjött – ha ugyan már nem volt ott – a helybeli pópa: egyetlen méltó sakkpartnere és ellenfele a járásban. Szó nélkül paroláztak – egymás nyelvén ki-ki vajmi gyatrán tudott –, s kinyitották a sakktáblát. Közben egyetlen szót sem ejtettek. Hírlett, hogy egyszer valami vásárból kifolyólag csúful
összevesztek, még korán reggel a vásártéren. Aznap elmaradt a parti. De a következő csütörtökön éppen úgy gubbasztottak a „Tigris” sarokasztalánál, mint hosszú évekig azelőtt – s mint azután is hosszú évekig.
A gazdaság virágzott; a nehéz permetezőputtonyt hátára csatoló, ha kellett, az ekeszarvát is megragadó pap megmutatta a világnak, hogy mire képes a szakszerű, belterjes gazdálkodás egy rövid emberöltő alatt. S virágoztak a lelkek is a kis faluban: a papné úgy ápolta, nyesegette az emberi virágokat és palántákat, mint férje a kert bokrait, maga oltotta csemetéit. Nem múlt el esztendő, hogy valami új szórakozást ki ne eszelt volna a zsenge ifjúságnak. Még tornaszereket, nyújtót, korlátot, kúszórudakat is ácsoltatott egy városi mesterrel, s felállíttatta a szérűskertben; hadd fejlesszék izmaikat, hadd szórakozzanak, vetélkedjenek a legénykék azokon! A lányok kedvéért – hogy ők se maradjanak ki a városi fiatalság örömeiből – egy hatalmas kőrisfa vízszintesen elnyúló ágára biztonságos hintát szereltetett ugyanekkor. Ott lengedeztek a berakott, bordó színű szoknyák és aranyhímes muszujok a magasban, mint valami egzotikus madarak, s a lányok visongva hagyták, hadd lendítsenek rajtuk jó nagyokat a dévajkodó fiúk. Nagynéném maga sem átallotta olykor felszökkenni erre a mesés alkotmányra. S miközben megadtam neki a kezdeti lendületet, fehér vászon cipős, fehér harisnyás lábát hol maga alá kapva, hol előrenyújtva, a következő verssel (valami századvégi
folyóiratban fedezte fel kedvenc költőjétől) magyarázta és mentegette furcsa, papnéhoz nem éppen illő, az ő korában különben is mulatságszámba menő vállalkozását:
| Szeretek most is, úgy mint régen |
| A suttogó, zöld lomb felett |
| Hintázni; ez a kedvtelésem |
| A gyermekkorból megmaradt. |
| Lebegni, mintha volna szárnyam |
| Az üde, tiszta légezz át, |
| Míg a fűben, a nedves árnyban |
| Kakukfű nyílik s vadvirág. |
|
Csupa idill, csupa naplóba való csoda volt minden nyári napunk. A falu, a két hegyvonulat közé szorult gyümölcsösök, kerekes- és gémeskutak, a magas tetejű, jobbára már cserepes, mint zsindelyfedelű házak, a dombon ékeskedő kerített templom megtelt a mi mohó, fiatal életünkkel, s minden, minden úgy állt az időben, mint amikor a korláton „nagyhalálba” lendülő atléta napbarnított, izmos teste, fehér trikóban, fehér pantallóban, egy pillanatra, a bámulók lélegzetét elakasztva, megáll… Azt hittük, így tart ez már a világ végezetéig.
…Nagynéném halálának híre messze földön ért utol. Gondolni sem lehetett arra, hogy a temetésére elutazzam. A csupa élet, csupa nevetés, csupa jóság asszony elmúlását, talán éppen ezért, még sokáig nem tudtam valóságnak venni – attól még távolabb álltam, hogy bele is törődjem… Hogy is lehetett volna elképzelni a falut most már örökre nélküle? Amint Géza bátyám közölte a családdal, „tüdőgyulladás közben fellépett szívgyengeség ragadta ki a vén parókiából. Temetésén az egész falu zokogott…”
Utasemberek mondták, nagybátyámék földijei, hogy a gyász után nagy némaság szakadt a templomfertályra; a vidám játékok abbamaradtak, a hinta csüngő kötéllel lóginyázott a szélben, a vasárnap délutáni dalolások, „utolsó pár előre fuss” és „körbenforgó”-játékok ricsaja mintha sohasem verte volna fel a cinterem csendjét – úgy elhallgatott. Csak a harangszóban csendülgetett fel továbbra is az Ő hangja: a harmadik, kicsi, csengettyűszerű harangocska jóvoltából, mely lüktető asszonyszív módjára csilingelt bele kíséretül a két öregebb, férfiharang kondulásába, ünnepnapokon, lakodalmakon – s persze akkor is, amikor temetésre húzták.
De a gyászév letelt, s nagybátyám – akinek, úgy látszik, elviselhetetlen volt ez a nagy némaság – megpróbálta újravarázsolni a régi szép napokat. Eljutott hozzánk a híre, hogy egy fiatal, frissen odakerült tanítónő jóvoltából a fiatalság ismét épületes szórakoztatásban részesül; az élet megy tovább, mondogatták, alkalmasint senki sem pótolhatatlan.
Körülbelül egy esztendő telhetett el nagynéném halála óta, amikor Géza bácsi nagy, sárgult árkus papíron írt levélben arról tudatta a családot, hogy olthatatlan vágy támadt szívében bennünket ismét vendégül látnia, s ha nem restelljük a téli utazás fáradalmait, töltsük nála a karácsonyi ünnepeket; újdonatúj, kagyló formájú lovasszánját is kipróbálhatjuk a havas utakon, azonkívül részt vehetünk az immár hagyományos karácsonyi ünnepségen, melynek alapjait – ősi, helybeli szokás felelevenítésével – még a boldog emlékezetű Eszter néni rakta le.
A meghívást boldogan fogadtuk el, annál is inkább, mert eloszlatta abbeli aggodalmunkat, hogy Géza bácsi meg akarja szakítani a felesége révén fennállott rokoni kapcsolatokat – tehát az áldott teremtés halála után sem zárattunk ki gyermekkori örömeink kisded paradicsomából. Úgy vágtunk neki a félnapos utazásnak, úgy nézegettünk ki a vonatablakból a falu felett ködlő havasok felé, mintha Eszter nénénk most is éppen úgy várna az X-i állomáson, mint azelőtt…
Az idő hóra állt; fekete-fehér tarlók között robogtunk; néha görcsös füzek és égerfák szürke ágbogai alatt meg-megkéklett a folyó egy-egy jégkaréjos zuga. Nagy kucsmás, szőrködmönös férfiak tettek-vettek a kunyhók körül – párálló barmok csapták fel a farkukat a vaspálya mentén, a mozdony szikrázó füstjétől, a zakatolástól megriasztva. Aztán bealkonyodott, s csak egy-egy vasúti jelzőlámpa fénye vagy valami emberi hajlék lámpása tűnt a szemünkbe, s a messzi pásztortüzek a havasok oldalában.
Az X-i állomáson Géza bácsi nagy kocsibundában, fekete asztrakánsüvegben, behavazott vállal, kezében ostornyéllel állt elénk; megölelt s jobbról-balról megcsókolt, inkább jelképesen, hogy csak éppen megcsiklandozta az embert zúzmarás bajusza-szakálla.
– Hát csak ketten szántátok rá magatokat? Hát apátok hol maradt? Meg a lányok? No, így is jó, hadd örüljek legalább tinektek – s kifelé tessékelt a bakterháznyi állomásépület sövénykapuján.
Felkapaszkodtunk a szánba, Géza bácsi jól bebugyolált bennünket két-három csergébe, aztán végtelen tapintattal, mintha könnyen sértődő lelkibetegnek szólt volna, megbiztatta a lovakat.
Egy óra múlva meggémberedett, elzsibbadt tagokkal a paplak udvarán álltunk. A házban világosság volt, ajtók csapódtak. Most, most nyílik a verandaajtó, s Eszter néni szalad elénk tárt karokkal, csörgedező kacagással, örömkönnyel a szemében…
De csak az öreg mindenesasszony, Ráki néni botorkált elő, istállólámpással a kezében, s hátulról, a pajtából Minya, a darabont, hogy kifogja a lovakat. Beléptünk a verandára, süvegünket, sapkánkat is lekaptuk, a havat lecsapkodtuk magunkról – de senki sem szólt semmit. Mindhármunkat ugyanaz a gondolat foglalkoztatott.
Már bent voltunk a tágas ebédlőben, le is telepedtünk, de még mindig szótlanul nézelődtünk, fejünket forgattuk: hátha, hátha?… Aztán hirtelen, teljesen rohamszerűen, talán az Eszter néni leánykori képétől, melyet a régi helyén találtam a falon, elkezdtem sírni, hangtalan, rázkódó sírással, talán könnytelenül, s fejemet az asztalra koppantottam. Unokaöcsém felállt, töltött egy pohár pálinkát, s vállamra tette a kezét.
– Igyál.
– Már elmúlt – mondtam, de még sokáig maradtam úgy, homlokommal a hideg asztallapon.
Amikor felnéztem, Géza bácsi már köztünk állt; odaküntről a verandáról, vagy a konyha felé vezető folyosóról élénk beszélgetés hallatszott és lábdobogás, mintha többen is verdesnék lefelé bundájukról, lábbelijükről a havat. A férfihangokba csengő női csivitolás vegyült – s ez elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra megint becsapjam magam, s azt higgyem, Ő jött meg valahonnan az éjszakából. S a következő pillanatban a kitárult verandaajtóban megjelent egy karcsú nőalak. Vonásait a petróleumlámpa gyarló fényében akkor még nem tudtam megkülönböztetni, csak nagy, barna szeme, homlokba nevelt, rövidre nyírt barna haja, népies hímzéssel szegett galléros kék ruhája mutatkozott meg. S mögötte a tanító, Barcza Miklós, régi ismerősünk, még Eszter néni idejéből, egy iszákos hírű, sovány, szertelen beszédű, horgas orrú, szőke székely, aki faluról falura s asszonyról asszonyra csapongó tanítói és férfiúi pályára tekinthetett vissza, s csak itt szelídült meg némiképpen, Eszter néni jótékony légkörében…
Géza bátyám elébük lépett, s beljebb tessékelte őket, széles mozdulatokkal; mi is felpattantunk, székek után néztünk. Éppen a kezemben volt egy szék karfája, éppen emelintettem rajta, amikor a nőt, most már egészen a közelemből, szemügyre vettem: a szék lába nagyot koppant a padlón, erőm úgyszólván elhagyott…
Első szerelmem volt, Bándy Elvira. Tizenöt évvel ezelőtt orgonabokrok alatt sötétbújócskáztam vele és barátnőivel, virágot és irkapapírra írt levélkéket loptam ki a kezéből, s ilyen hasonló érintkezések lobbantották meg bennem azt a nagy és tiszta rajongást, melyet csak ártatlan gyermekszív érezhet. Aztán más városba kerültem, eltelt vagy három év, csak barátaim leveleiből kaptam róla elvétve híreket. Míg egy szeptemberi évnyitón, amikor már tizenhat éves voltam, ott láttam meg gyönyörű, kerekded arcát, nagy lobogó szemét a velünk átellenben helyet foglaló internátusi leánycsoportban a tengersok matrózblúzos, loknis vagy bubifrizurás leányfej között. És azután is mindig őt bámultam a templomozásokon – viszonzó, hamiskás-zavart nézését sohasem felejtettem el –, míg végre nagy tettre szántam el magam: levelet írtam, életemben az első „szerelmes levelet”, s hősiesen el is küldtem egy osztálytársam húgával, akivel mindig együtt kacarászott felém a „libasorban”. Titkos utakon jött válasza három nap múlva a zsebemben volt. Hol bontsam fel, hogy senki se legyen a nagy pillanat tanúja, hogy senki se leshesse ki a titkomat? Dicstelen helyre, a tyúkól mögé húzódtam; a környezet méltatlan voltát csupán virágzó orgonabokrok
és egy nemrégiben eltemetett galamb sírja enyhítette némiképpen. „Kedves Z…” olvastam mohón, s aztán többször is egymás után, s minden szavát halálos komolyan vettem, attól kezdve, hogy neki „kedves Z” vagyok, s olyan diadalmasnak éreztem magamat, mint a Tennyson Idilljeiben Lancelot lovag, akkori hősöm, amikor megtudja, hogy „Helén, a szép, a bájoló Helén, az astoláti liliom”, viszonozza érzelmeit. Válaszom nem késett. Az ő viszontválasza is megjött nemsokára, s talán négy-öt levelet váltottunk még, egyre forróbban, egyre epekedőbben, s ehhez képest egyre jelentőségteljesebben nézegettük egymást a templomozásokon vagy az utcán, amikor hazamenet, felügyelőnőjük árgusszemét kijátszva, közelében rohantam el kerékpáromon. Aztán még egyszer láttam, még egyszer bámulhattam rá könyörögve és búcsúzóan, az évzáró ünnepen; akkor már tudtam, hogy ősszel Pesten leszek, s Elvirát talán sohasem láthatom viszont…
S most – ennyi esztendő után – itt volt mellettem a behavazott papi lak ebédlőjében, a rézláncon függő, hatalmas porcelán lámpa sugárkörében, kis apró harmatcseppé olvadt hópelyhek csillagaival a homlokán.
– Hadd mutassalak be tanodánk új oszlopának, Bándy Elvira kisasszonynak – szólt nagybátyám szertartásosan. Elvira kezét egy pillanatig a kezemben felejtettem. Hideg, ideges kézszorítás volt a válasz; azt hittem, a téli estéből érkező kéz ilyen hideg, csak amikor a szemében kerestem volna viszontlátásunk örömének valamilyen visszfényét, ám helyette szenvtelen, semmitmondó mosolyt találtam, fordult meg a fejemben, hogy voltaképpen meg sem ismer – vagy nem akar megismerni. De a szememet le nem vettem róla egy pillanatig sem. Mind vártam, hogy valami cinkos mosoly, szemvágás felcsillantsa a régi titkos kapcsolat, a templomi összenézések, a forró levélváltások emlékét; de hiába vártam. Elvira fegyelmezetten, nyársat nyelve ült, s csak a pap s a tanító felé beszélt, ha beszélt egyáltalában. A férfiak a másnapi ünnepség részleteit tárgyalták meg oly tüzetességgel, hogy mi hárman szinte feleslegesnek éreztük magunkat. A tanító több pohár szilvapálinkát hajtott fel, mint mi együttvéve – Elvira azonban csak éppen belekóstolt a kicsi pohárba. Merev volt, szinte már szenvedő, mintha ellenséget szimatolt volna környezetében. Ez a nő volna Eszter néném művének folytatója – kérdeztem magamban; a csupa nótát, csevegést, tréfálkozást, kacagást
pótolhatja-e ennek a kedélybeteg teremtésnek gátlásos, remegő, fakó lelkülete –, hisz ez halottabb, mint maga a halott!
Vacsoraidőtájt a vendégek felkerekedtek, s kióvakodtak a hófúvásos éjszakába. Az udvar mélyén s a szomszédban felugattak a kutyák.
– No, hogy tetszik az új tanítónőnk – kérdezte Géza bácsi kedélyeskedve. – Ugye, bájos, aranyos teremtés?
Nem állhattam meg, hogy – kétségeimet eloszlatandó – meg ne kérdezzem:
– A lőrincrévei pap leánya? Akinek annyi gyermeke volt?
– Hát ismered? – húzta össze a szemöldökét a pap. – Nem mutattad!
– Nem, mert ő sem árulta el. Pedig valaha, kis fika koromban, még Enyeden…
Géza bácsi szeme olyan furcsán villant, hogy már nem úgy folytattam, ahogy akartam.
– Igen – mondtam –, harmadik gimnazista koromban egy majálison, a Szabaderdőben „utolsó pár előre fuss”-t játszottunk. Persze, régen volt, hogyne felejtette volna el!
– A Szabaderdőben!… Hej, ott valaha én is játszottam… – sóhajtott Géza bácsi, s láthatóan átadta magát réges-régi diákemlékeinek. De az a furcsa villanás a szemében!… Még szerencse, hogy észrevettem, különben elfecsegtem volna diákkori érzelmeimet, s tán még a levelezés titkát is kikottyantottam volna.
Egész éjjel Elvirán járt az eszem. Valami furcsa titkot gyanítottam, sőt, meg is mondtam unokaöcsémnek, akivel egy szobába kerültem, hogy a tanítónő és Géza bácsi körül nincs valami rendben. Ha ettől, ha a kiadós vacsorától, elég az hozzá, hogy álomszakasztó, nyugtalan éjszakám volt, s többször, hol a régi, hol az új alakjában jelent meg előttem Elvira. Elhatároztam, hogy másnap végére járok a dolognak.
Másnap délelőtt Géza bácsi befogatott az új szánba, mely hatalmas rózsaszínű tengeri kagylót formázott, ha jól emlékszem, majolikából, és öblében hárman fértek el, ketten pedig elöl, a magasabbra ácsolt bakon.
Kifordultunk a kapun, csilingelve lesiklottunk a meredek úton, bekanyarodtunk az Iskola-szegre, s megálltunk egy takaros ház előtt; Géza bácsi leszállt, s a nagy hóban begázolt a ház udvarába. Pár perc múlva Elvirával tért vissza, s felsegítette közénk, Vénusz kagylójába. Közös pokrócba csavart lábbal vágtunk neki a havas domboldalnak; Géza bácsi bekecses, kucsmás, óriás alakja háttal takarta el előlünk az utat, amint kihúzott derékkal, jobbjában a piros pántlikás, guminyelű ostorral, feszesen hajtott a bakon, s csak néha-néha szisszentett vagy csettintett egyet-egyet a lovaknak. Sándor öcsém fesztelen csevegésbe bocsátkozott Elvirával, míg én a tájat nézegettem jobbra-balra, s elhatároztam, hogy meg se szólalok ezen a kiránduláson, hadd éreztessem csalódásomat. Elvira úgy viselkedett, mintha ott se lettem volna; sőt, felszabadultan, egyet-egyet kaccantva fogadta Sándi élceit, jogászos nagymondásait. Szeme most már a régi volt: a nagy, szenvedélyesen parázsló, barna leánykaszem; fájt a szívem, hogy nem én csaltam elő ezt a pajkos lángot a szeméből…
A hó akkora volt egy-egy horpadásban, hogy a szán valóságos lavinát tolt maga előtt, s minduntalan forgolódni kellett, hogy a lovak előbbre jussanak. Bár ezen az úton többször jártunk nyaranta, most alig ismertem reá; úgy látszik, amíg Eszter néni élt, örökös nyár volt e tájon – s hogy meghalt, tél szakadt rá, örökös tél… Egyszer csak messziről, egy éles kanyarulat után, tova a templomoldalon, szemembe tűnt a temető: feketéllő kopjafák a fehér havon, mint ácsorgó, megfagyott gyászmenet, s egy-egy gyümölcsfa görcsös, kísértetszerű váza. Ott lehet valahol a cinteremben, a régi papok és papnék között Eszter néni sírja is! Nem oda kellett volna elsősorban ellátogatnunk? – kérdeztem magamban. S miért volt Géza bácsinak a szánkózás fontosabb? A daliásan hajtó papra néztem, s úgy éreztem, titkához egy lépéssel közelebb jutottam. Már magában ez a cifra hintó-szán is sokat sejtet, magyaráz…
Közben besiklottunk-csilingeltünk a szomszéd faluba. A szán megállt egy nagyobbacska ház előtt, amelynek szép galambdúcos kapuja volt, s bent az udvaron a háznál is nagyobb csűr, pajtaépület. Géza bácsi fiatalosan leszállt a bakról; az volt a dolga, hogy a jegyzőt – az lakott itt – meghívja a délutáni ünnepségre. Beinvitált bennünket is, de hogy, hogy nem, a szánkában maradtunk. Sándi később leszállt, s nézelődni kezdett a szomszédos, szerényebb, de jóval régibb, fekete zsindelyes székely kapuk előtt. Hogy mondanivalómat közben jól megrágtam, magam is el-elbámultam a nagy- és kiskapukat, s az ablakon kikandikáló embereket is szemügyre vettem. A jegyzőház dúcos kapujának szemöldökfáján szurokkal kifestett, berótt betűkkel ezt olvashattam: Szoros kapu, keskeny út az, mely az életre vezet. – S az építtetők, a gazda és a felesége nevét, valamint az 1892.-es évszámot, szép tulipánok közt kifaragva. Ahogy oldalvást pillantottam Elvirára, megláttam, hogy ő is ezen a feliraton elmélkedik. Talán itt az alkalom, hogy megtudjak egyet-mást az ő titkából vagy közös titkunkról.
– Emlékszik rám, Elvira? – fordultam hozzá. – Hogyne, mondta, pajkos fiúcska volt: soha sem állt meg, folyton szaladgált az utcában. Aztán kerékpáron a „libasor” után! – s felkacagott. Arca, a csípős szellőtől vagy az emlékezéstől, kipirultan rózsállott közvetlen közelemben, s combja a pokróc alatt szinte sütötte a lábszáramat. – Végtelenül örülök ennek – mondtam –, mert tegnap este már azt hittem, felismerhetetlenné tett az idő. Tizenöt esztendő múlt el azóta! Tudja-e, hogy még mindig őrzöm a leveleit – csaptam le most már nekibátorodva, s egészen a szemébe hajoltam.
– A leveleimet? – változott meg egy csapásra, hogy szinte belesápadt s ajka megkeskenyedett – én sose írtam magának levelet!
Egy percig is ültem megdermedve, némán, amíg végre ismét szólalni bírtam. S közben végigcikázott fejemben a tegnap megsejtett titok, a Géza bácsi és közte feltételezett kapcsolat minden eddig megsejtett mozzanata. De a fájdalom elnyomta ebbeli érdeklődésemet, s csak annyit mondtam: – Lehetséges volna? Ezek szerint maga sem kapott tőlem soha levelet? – Mikor kaptam volna? Soha! – S ezt olyan határozottan, szinte szenvedélyesen állította, hogy hirtelen kételkedni sem mertem a szavában. – Akárhogy is, én ebbe nem tudok beletörődni. A maga levelei, édes Elvira, aranyszalaggal átkötve, legféltettebb emlékeim! Az első levelek leánytól! Magától, Elvira! – Tőlem? Értse meg, én sohase írtam magának levelet! Talán tréfát űztek magával, vagy valakivel összetéveszt, kedves uram! – S furcsán kaccantott hozzá.
Nem volt mit tennem, látszólag beletörődtem a dologba. Az eszem azonban tovább kutatott, s mesterdetektívnek is dicséretére váló pszichiáter-buzgalommal boncoltam a titkot tovább. S miközben az arcát fürkésztem, amelyre odafagyott a furcsa nevetés nyomán keletkezett kaján, fölényes vonás, két hipotézist dolgoztam ki sebtében, tagadásának magyarázatául: vagy valóban olyan szerelmes volt akkoriban belém, hogy elutazásomat-elhallgatásomat sohase tudta megbocsátani (azaz régi sebe szakadt fel, amikor most a paplakban megpillantott) – vagy a pap s a közte gyanítható kapcsolat pillanatnyi fázisa kényszeríti erre a vidékies, múltszázadias álorcáskodásra… Úgy ültünk még egy darabig feszélyezetten, némán, mint akiknek több szavuk sincs egymáshoz. De az utolsó percben, amikor meghallottam a jegyzőlak belső ajtajának nyikordulását, s a tornácon megpillantottam Géza bátyám alakját, nem állhattam meg, hogy oda ne súgjam neki, látván, hogy tekintete ismét a kapu feliratára tapad:
– Maga ezt az utat választotta, kedves Elvira! Szívemből kívánom, hogy csakugyan az Életre vezesse! Talán egyszer még találkozunk, és akkor…
– Köszönöm – vágott szavamba epésen, s tovább nézte-nézte, üveges semmibe bámulással a nagy, fekete kaput.
Amikor a mi falunk közepére ért a szán, vidám nótaszó ütötte meg a fülünket. A felszegi kocsma ajtajában több gyermek ácsorgott bekecsben, csizmában, s be-bekukucskáltak az ablakon. Hogy fújta valaki odabent s hogy muzsikáltak! S egyszer csak kinyílt Jákob kocsmájának félig bedeszkázott, üveges ajtaja, s ingujjban, hajadonfőtt, homlokába tapadt veresszőke hajával megjelent ott a tanító. Szeme véraláfutásosan dagadt ki a fejéből, s egy darabig vakoskodva imbolygott fel s alá a fényben. Öreg, toprongyos cigány kukucskált a háta mögött, s kéthárom jómadár, kocsmázó nagylegény. – Az én nótámat, csak az én nótámat – kapta fel a karját a tanító, s odavezényelt a cigánynak, s mint a kerge juh toporgott, fejét fogdosva bőgött a hóban. Aztán a legények hónaljon fogták, s valósággal beemelték a kocsmaajtón.
Géza bácsi arcát sohasem felejtem el; számonkérő, szigorú, ijedt szemmel fordult többször is vissza; de nem a tanítóra, hanem Elvirára… Elvira pedig szinte halálsápadtan, bundája és takarója védelmét keresve, arcát zsebkendőjébe temetve, megvert kutya módra zsugorodott össze, s a világért se nézett volna a papra. Géza bácsi gyorsabb futásra fogta a lovait, s a bámuló falusiak sorfala közt bekanyarodtunk végre a Templom utcába.
Az ünnepség első részére, mely az iskolában zajlott le, alig emlékszem: annyit kellett inni ebéd után, hogy zákányos fejjel, majd félig aludva néztük végig az előadást. De emlékszem arra, hogy Elvira eleinte hivatalos fekete ruhában, fehér csipkegallérral jött-ment, játszott a harmóniumon, dirigálta a kórust, ezután pedig aranyos vendéghajjal, csillagos szárnyakkal, fehér, ezüstszegélyű ruhában énekelt a kicsi színpadon, mint betlehemi angyal. Az iskolatermet dagadásig megtöltötték a helybeli falusiak s a szomszéd falvak „nadrágosai”, jegyző- és papfamíliák.
Vonatunk aznap este indult: a karácsony estét otthon akartuk tölteni, családi környezetben mindenképpen.
Géza bácsi velünk együtt illant el az ünnepségről, miután beletörődött a változtathatatlanba: az esti vonattal indulunk haza.
Miközben felszolgálták az uzsonnát a nagy ebédlőasztalon, igen rosszkedvűen, szinte fájdalmasan, szemrehányóan hajtogatta, hogy keresztülhúztuk számításait: nem így képzelte – mondta –, azt hitte, hogy a téli vigasságok elszórakoztatnak, feltaláljuk magunkat. Az volt a rögeszméje, hogy valami megzavarta jókedvünket, s ezért fogtuk végre is rövidebbre az itt-tartózkodást. – Hát már akárhogy is, ne váljunk el dolgunk végezetlen, kedves fiúk – fújta ki fájdalmát, és újabb cigarettát sodort. – Még van egy jó óra az indulásig, sőt, ha a hegyen át vágtok neki, több is, s még az erdei karácsonyfa-ünnepséget is megnézhetitek, hisz az utatok ott vezet a kisfenyvesen át. Tehát hadd mondjam el nektek, mint a család képviselőinek, mi nyomja a szívemet!
Hirtelen azt hittük, hogy a mi családunk részéről követtetett el valami atyafiságbontó tapintatlanság, és ezt találgatva néztünk össze. Géza bácsi pedig folytatta: – Jól tudjátok, ki volt nekem a ti Eszter nénétek, életem boldog emlékezetű csillaga! Úgy éltünk harminchárom esztendeig, hogy rossz szó, civódás, bántalom meg nem zavarta házaséletünk harmóniáját. Ami szívünket össze-összeszorította s lelkünket meg-megkeserítette, annak nem mi magunk voltunk az oka: az Úr akarata volt; éspedig az, hogy Eszter nénétek szegény, nyugodjék, nem hordozhatta az anyaság gyümölcseit. Olyan volt ő, mint egy csodálatos virágú díszfa, amelynek termését azonban soha senki se láthatta. Bizony, ez fájó sebem mostan is, s amint az öregség pitvara felé lépkedek, egyre fájóbb. Nos, amikor kevéssel Eszter nénétek halála után felettes egyházi hatóságaink ide nevezték ki Bándy Elvirát…
Egy pillanatra megállt a szava, s körülfirtatott bennünket. Majd így folytatta: – Nem tudom, elég volt-e ez a rövid másfél napocska arra, hogy megismerjétek őt? Egyszóval ez a szelíd, jóságos teremtés, akit a Gondviselés vezérelt ide, s akinek az élete – négy öccsével, két húgával, özvegy papné anyjával a nyakán merő áldozat volt – nagy és tiszta érzéseket ébresztett az én öreg szívemben. Sok-sok imádkozással, Eszter nénétek örökkévalóságba szökkent lelkét is megkérdezve, arra az elhatározásra jutottam, hogy magam mellé veszem, életem társául. S ő, nem minden lelki tusakodás nélkül, ami érthető is, hiszen az ember fél a megszólástól, rágton-rágástól, az irigy szemektől – megértette, elfogadta az én ajánlatomat. Szerettem volna, ha a holnapi napot még itt töltitek, ugyanis holnap, az istentisztelet után, amikorra már Elvira édesanyja és két öccse is megérkezik, mondom, holnap lesz a jegyváltásunk. Aztán, ha a Gondviselés megengedi, húsvétkor megtartjuk az esküvőt. Nem tudom, mi a véleményetek, de szent meggyőződésem, hogy Eszter nénétek is így akarná, mert tudja, hogy méltóbb teremtést nem is választhattam volna az ő örökébe…
Dobogó szívvel, sírástól fojtogatva felálltam, s odaléptem Géza bácsihoz, hogy gratuláljak. De mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, talán a kézfogás előkészületeként, valahogyan a keze fejére esett a szemem. Az erős, cserzett, kemény férfijobb ott dobolt idegesen a kalotaszegi, írásos terítő szélén, a barnapiros meggyfaasztalon. S egyszer csak leborultam erre a kézre, megragadtam és megcsókoltam; s aztán kitört belőlem a sírás, hiába küzdtem ellene, és sokáig sírtam, azt sem tudtam, hogy miért. – Fiam – vonta el a kezét homlokom elől, és ugyanazzal a kézzel simogatni kezdte a fejemet –, fiacskám! Látom, a te szíved mindent megértett! Most már megnyugodtam: jó tolmácsa lesz ügyemnek a famíliában!
Az öcsém is odajárult elébe, s követni akarta példámat abban a furcsa odarogyásban – de Géza bácsi elhárította ezt, csak kezet rázott vele, mint gratulálóval szokás, s aztán megcsókolta atyafiságosan, mindkét arcán.
Ma sem tudom, voltaképpen mi váltotta ki belőlem ama kézcsók s a sírás kényszerét. Az öregedő férfi iránt érzett szolidaritása volt-e az ifjúnak, aki megérezte e vállalkozás lehetetlen vakmerőségét? Az asztalon idegeskedő csontos, száraz papi kéznek szólt talán, melyet régebben annyiszor láttam volt csecsemők homlokán megpihenni egy pillanatig, amikor keresztelt, s koporsók fölé kiterjesztett tenyérrel, amikor utolsó útjára bocsátott egy-egy emberi porhüvelyt; Eszter néném emlékének adóztam valójában, vagy éppenséggel Elvira sorsának, akinek élete most lesz csak igazán merő lemondás és áldozat? Ez utóbbi feltevés mellett szólt az, hogy unokaöcsém szeme – akinek ugyanis semmi múltbeli köze sem volt nagybátyánk választottjához – tökéletesen száraz, sőt hidegen szigorú maradt.
Felszedelőzködtünk s elbúcsúztunk a házbeliektől. Ráki néni, a régi tiszteletesasszony mindenese és bizalmasa úgy állt ott, köténye alá fogott kézzel, feketén és szigorúan, mint maga a vádló lelkiismeret. Karvalyorrán nagy könnyek gurultak végig, amikor kiléptünk a verandaajtón.
A szánkó más, későbben induló vendégek hazaszállítására várt – gyalogosan vágtunk hát neki a rövidítő útnak. Géza bácsi a szérűskert kapujáig kísért, ott aztán elváltunk – persze azzal, hogy a nyáron ismét eljövünk, s akkor majd huzamosabb időre. Innen a temetőbe kaptattunk ki, behavazott falépcsőn, s botorkálni kezdtünk a sírok között kifelé, hogy megleljük a temető túlsó felén a határra nyíló kiskaput.
Hát amint a templom közelében gázoljuk a havat, egyszer csak ott találjuk magunkat Eszter néni sírja előtt. Egyszerű fejfa, rajta barnult fenyőfagally-koszorúk, a tövében kalotaszegi kancsóban száraz krizantém. S mintha földbe gyökerezett volna a lábunk, úgy álltunk meg ottan, s csak néztük a hatalmas hókupacot, ezt a könnyű selyempaplant, mely alatt olyan közelinek sejlett a halott, mintha csak alábújt volna, hogy egy jót aludjék. Végre a fejem felett megkondultak a harangok, három is, lépcsőzetesen, külön-külön, aztán együtt, és csodálatos felhangok csendültek ki a zokogó ércekből, s fent a fenyves oldalában fényesség támadt és muzsikaszó, mintha száz fényszórót gyújtottak volna meg egy roppant karácsonyfán. Gyermekkacagás és leányok viháncolása hallatszott, aztán kardal a Kisdedről, aki e napon született Napkeleten, ahol sohasem is volt tél és fenyő. S míg zengett a születés ujjongó hirdetése, végre elszakadhattam a halottól, s elindulhattam a hívó, lüktető téli vigasság felé.
Nemsokára ott voltam a mesék arany-ezüst-réz erdejének kellős közepén. Valósággal repülve szeltem a síkos ösvényt, s lépten-nyomon újabb karácsonyfacsodákba ütköztem, csak úgy sziporkáztak rajtuk a különös alakú üvegdíszek, aranyos tobozok, ezüstkoszorúk és selyempapír pomponok. Fényszórók villámlották, robbantották szét minduntalan milliónyi csillaguk, és ha egyszer meggyúltak, nem aludtak ki többé, örökké égni és világítani látszottak. S egyszer csak, egy tisztáson, bámészkodó gyermekek, kicsi csizmás, ködmönös legénykék és leánykák koszorújában, magasan a fejem felett, prémes rámájú hócsizmáját hol maga alá kapva, hol előrelendítve, magasan, hosszú kötelű hintán, ott repült Elvira. A tanító mögötte állt a homályban, csak akkor lépett ki a fényre, mikor a hinta hozzá-hozzálendült; nagyokat lódított rajta, hogy fekete csizmája alatt meg-megroppant a hó, s feje felett meg-megnyikordult a hintacsiga. Behunyt szemmel, haját előre-hátra lobogtatva, arcán különös, mámoros mosollyal repült a fejem felett Elvira. – Boldog, boldog, és ez a fődolog – állapítottam meg magamban, s nem tudtam levenni a szememet róla. Ki tudja, meddig bámultam volna, ha az öcsém végre tovább nem ráncigál a
csodálatos hinta bűvköréből…
Vonatunk már javában robogott a patak völgyében, és a sűrű éjszakában semmit sem láttunk a tájból – amikor hirtelen nagy fényesség támadt messze, az imént otthagyott falu felett. A dombok karéja, fűrészfogú fenyőerdők mutatkoztak meg a távolból, s az ismerős templomtorony. Egy darabig azt hittük, hogy új látószögbe került a vonat valami kanyarodóban, ezért bukkan fel újból a karácsonyi vigasság tündöklő erdeje. De aztán, hogy a fényesség egyre vörösebb lett, s egyre hatalmasabb karéjt harapott ki az éjszakából, s hogy az utasok egyike-másika fejét csóválva tapadt a párás ablakokra, sőt akadtak, akik egyenesen erdőégést emlegettek, kezdtünk rosszat sejteni, s ahogy távolodtunk, egyre nőtt-növekedett ez a nyugtalanság. Végre a hegyek eltakarták az ég keleti alját – s a vöröslő fénytengerből többet semmit se láttam.
A valóságot csak harmadnap tudtam meg: az ünnepek után az újságok is megírták. A x-i fenyveserdő vigyázatlanságból okozott tűz martaléka lett. Az egymásra omlott üszkös fenyőszálak között megtalálták a tanító és a tanítónő földi maradványait, akik minden jel szerint a kezük alá rendelt gyermekéletek önfeláldozó mentése közben vesztették életüket… A falu és a közeli templom – hála a tetőket borító félméteres hótakarónak – semmi kárt sem szenvedett…
Ezzel vége volna ennek a történetnek; csak a teljesség kedvéért, s egy kis hiúságból, valamint a furcsa percekben tanúsított szenvedélyes viselkedésem mentségéül említem meg, hogy amikor kis útitáskámat odahaza kinyitottam, a legtetején egy nagyobb, kék szalaggal átkötött borítékot találtam, rajta a nevemmel. Benne, lepréselt virágszirmok és hárslevelek közt megsárgulva, furcsa, ódon szagot árasztva, Elvirának írt kék borítékú leveleim.
Három lépcső
S-ba kora délután érkeztünk, hosszú és keserves utazás után. A szállodába, feltűnést és megszólást elkerülendő, nem egyszerre kértünk szobát, s a városba is bizonyos óvatossággal, külön-külön surrantunk ki, azzal, hogy pontosan ötkor találkozunk a Szentháromság-szobor alatt, s aztán a korai alkonyatban – ilyenkor a legvarázslatosabb ez az ódon város – bejárjuk Lizbet gyermekkorának sokat emlegetett sikátorait, kapualjait és templomait.
Az ilyen „érzelmes” utazások mindig rejtenek magukban valami kockázatot. A környezetváltozással járó izgalmak és fáradalmak a legmeghittebb és legkipróbáltabb kapcsolatot is megrendíthetik. Az új kerékvágás zökkenői ismeretlen vagy csak gyanított, a megszokott környezetben leplezhető vonásokat rázhatnak fel a felekből: az erőviszony vagy egyensúlyhelyzet károsan felbillenhet és megváltozhatik…
Már az sem nagyon tetszett, hogy Lizbet ilyen pedáns óvatossági rendszabályokat kényszerített reám, ámbár a régi ismerőseivel és rokonaival való összefutás lehetősége, e Budapesthez képest kicsi városban, némileg indokolta ezt. Az is ugyanilyen mértékben zavart, hogy – mintha mégis eleve belekombinált volna s-i tartózkodásunkba egy-két találkozást vagy látogatást – minduntalan számomra ismeretlen nők és férfiak nevét emlegette, sztoricskáikat és mondókáikat idézte, és mondatait a „no, de majd meglátja”-féle kifejezésekkel fűszerezte.
(Drága, angyalian naiv nők, akik engem alkalmazkodásra próbáltak kényszeríteni! Ha tudták volna – ha tudnák –, milyen kajánul alkalmazkodom ideig-óráig, s közben számlálom a perceket, jobb esetben a napokat, mikor bejelenthetem, vagy viselkedésemmel megéreztethetem: kegyeikre méltatlannak érzem magam.)
Máris, mint valami tiltakozásnak vagy sértettségnek a jele, feltört hajnali álmom emléke, melyet kegyetlenül zavart meg az ébresztő éles berregése, mielőtt a végkifejletig eljutottam volna. Igen, újra halott szerelmem követelt magának, már ki tudja hányadikszor húsz év óta, de talán ezúttal a legbujábban, a legszemrehányóbban, akkori ügyetlenségemért… Vagyis most a Lizbettől, a gyönyörű élőtől elszenvedett vagy vélt sérelmemért igyekeztem az álombeli szerető csókjainak emlékével elégtételt szerezni. A szűk, dohos kapualjak levegőjét lehelő utcák így teltek meg hirtelen, az alkonyat emeleti ablaksorokból visszaverődő fattyúfényei közt, a húsz esztendeje porrá s hamuvá vált, rózsaszín testű fiatal nő jelenlétével.
Rajtakaptam magam: mosolygok, mint egy eszelős. Ezzel a kaján mosollyal fogom mindezt, csak egy kissé tréfásabban, de rögtönzőleg Lizbetnek elmondani. Utóvégre barátságunk, együvétartozásunk alapja éppen ez a kölcsönös, pallérozott, mértéktartó őszinteség. A féltékenység alattomos kis rágcsálója, melyet majdnem minden nőben tetten értem, Lizbetből a szenvtelenségig hiányzik. Magasabb rendű emberpéldány. Bátran beszélhetek neki: Juditról még úgysem hallott. Hadd legyen hát ez a démon-halott, ifjúkoromból maradt szép kísértetem s-i útitársunk! S aztán majd eldöntjük, talán már egy cukrászdában, kávé és ízletes sütemények mellett, vagy eldönti ő maga, bravúrosan rögtönzött, tudományos igényű megállapításokkal, egy olyan nő szerepét és hieratikus rangját az életemben, többi szerelmem között, aki a valóságban sohase volt a szeretőm. Véleménye mindenképpen érdekel, hisz bennem, egy-két évtized óta, mintha elmosódtak volna valóság-álom között az addig éles határvonalak…
Körülbelül így morfondírozhattam, amikor hirtelen egy rozsdás, töredezett vasráccsal körülvett oszlop alatt találtam magam. A dárdás, indás, kovácsolt kerítés mintha édestestvére lett volna annak, melyen át, vagy huszonöt évvel ezelőtt, Judittal a házsongárdi temetőben, egy félig kitört vasajtajú kripta homályába léptünk, s én gyufa helyett a mellényzsebemből egészen más valamit vettem szórakozottan elő… Nem, ezt a rosszízű epizódot Lizbetnek nem mondhatom el: most kegyeletsértőn hatna e hajdan, még Judit életében, barátaimnak is el-elmesélt kínos baleset.
Egy háztetők fölé emelkedő torony hatalmas órája ötöt mutatott. Lizbet mindjárt itt terem, s gratulálni fog, hogy ilyen ügyesen idetaláltam ebben a számomra idegen városban. …Csak azt ne mondja majd, hogy valami szférából jár vissza hozzám Judit! Olyan fájdalmas nekem, amikor Lizbet, ez a magasrendű intellektus, okkult képzeteivel hozakodik elő, s árulja el ezzel, hogy az életben megtalálni vélt s az enyémhez képest nagyon szilárdnak látszó egyensúlya mily ingatag! Én ugyanis hajlamos vagyok feltételezni, hogy Judit, mint általában az álomban jelentkező nem-élők, emlékeink könnyen megbolygatható, időjárásra, látens asszociációkra reagáló fészkéből suhannak elő, vagyis addig „élnek” tovább, amíg a reájuk emlékezők…
Megborzongtam. A terecske hirtelen homályba borult: a nap eltűntével a magas háztetők mögött azonnal belopakodott az alkonyat. Mint a mély hegyszakadékokban, melyek alján már repdes a denevér, s fent a napban aranyló perem fölött még szálldosnak a fecskék…
A járókelők megbámultak: bámészkodásomból látták, idegen vagyok. Valamiért gyanús lehettem nekik, de nem jártak körül, csak nézegettek és eloldalogtak.
Öt óra öt perc volt, s a magasból a sudár Szentháromság-szobor háromszögszeméből vakítón vágott be a korai homályba a nap. Feltettem a fekete szemüvegemet. Egykét arra haladónak most még gyanúsabb lehettem. Bosszantott, hogy semmi olvasnivalót nem hoztam magammal: leülhetnék a rácsdorongra, betűkkel morzsolhatnám a perceket, mint marokra fogott csutkával a kukoricát.
Öt óra tíz – Lizbet sehol. Pedig a késés igazán nem tartozik gyengéi közé. Baleset? Vagy van ebben a városban egy másik ilyen szobor is? Az alatt várna? Meglehetősen tanácstalanul néztem körül. Egy fiatalember szelte át a terecskét, áhítattal szorított a füléhez egy imamalom gyanánt használt kézirádiót. Utálattal fordultam tőle el. Kérdezősködni különben is megalázó: az ember ne éljen vissza azzal, hogy idegen.
Valami rossz érzés fogott el, talán a korai sötétedés miatt. Egyszerre kételkedni kezdtem a memóriámban: vajon csakugyan ide szólt a randevú? Jöhet egy rendőr, igazoltathat: elvégre határvárosban vagyunk; ingerülten fogok viselkedni, csak kellemetlenséget szerezhetek magamnak, talán Lizbetnek is. Jobb, ha eltűnök innen…
Nem a sötét, szűk utcák, hanem egy világosabb városrész felé indultam el. Boltíves, szénásszekereket is átengedő kapun és udvaron át egy másik térre értem. Itt, egészen meglepően, vásár vagy valami búcsú volt. Tarka sátrak között tengersok ember, főként fiatalság – mintha mindenki ide sereglett volna, s azért volna a többi tér és utca oly kihalt.
A színes, hangos, itt-ott már ívlámpák fényében tolongó sokadalom zsivaja fölött több hangszóró, zenegép és kézirádió elviselhetetlen lármája kavargott. Egy pillanatra felbukkant az imént látott fiatalemberke is, de most már egy vele egyívású lányka füle is a kezében tartott csoda-hangszekrénykére hajolt, s így vonultak, mintegy külön, saját zenebonájukkal törve utat a kollektív zenebona hullámaiban. Most már utálatomba némi szánalom is vegyült, s a kelleténél tovább kísértem vakondútjukat a hömpölygő sokaságban.
Itt Lizbetet hiába keresném, gondoltam, ez a túlságosan populáris ünnepség az ő idegeit kemény próbára tenné – s már-már visszafordultam előbbi nyomaimon, amikor megpillantottam vakítón fehér, széles karimájú szalmakalapját, mely mint valami kis vitorla imbolygott tőlem elfele, áthatolhatatlan tömeg sűrűjén túl, vagy ötvenméternyire. Ebben a rettenetes lármában hiába kiáltanék: tehát nemcsak céltalan, de tapintatlan is volna neve kiáltozása. Mert nem volt egyedül. Két férfi társaságában, akik közrefogták, hol jobbra, hol balra fordult, mosolya ide-oda villant, de mégis különösen az egyik, a magasabbik férfi felé, akit személyleírásából ismerni véltem – kislánykori gavallérja volt, Pesten is fel-felbukkant később körülötte –, míg a másiknak, aki így messziről nézve talán egyházi férfiú lehetett, inkább csak illedelmes-udvariasan válaszolgatott.
Határozott szorongás lett rajtam úrrá, furcsa zavar és bénaság, s mintha azt az alattomos kis rágcsálót is motoszkálni éreztem volna a szívem körül… Kellett nekem ez az utazás? Ő tervelte ki, ő intézkedett, méghozzá lelkesen, az első közös üdülés változataiba jó előre beleélve magát, én viszont eleve aggodalmas, balsejtelmes voltam, igenis, most már világosan látom. És nem is jogtalanul, amint a példa mutatja.
A fehér vitorla, Lizbet egy kissé félrecsapott, könnyű, de malomkerék nagyságú szalmakalapja még egyet villant felém; aztán gyors kézfogásoknak, kalapemelintéseknek, széles mosolygásoknak lehettem távoli tanúja – és Lizbet abban a pillanatban, amikor fejvesztettségemben mégis éppen el akartam kiáltani a nevét, eltűnt egy gótikus kapumélyedésben. Abba az irányba, melyből az imént jöttem.
Őrült furakodással vetettem magam utána. Homályos, keskeny, beépített kapualj fogadott. Itt már nemcsak alkonyat, egyenesen éjszaka volt. A dohos, nyirkos levegőben még keveretlenül úszott Lizbet karácsony óta jellegzetesen hozzátartozó, bizalmas ünnepeinkkel összeforrott, tán valami nem is létező egzotikus virágot idéző francia kölnijének illata. Nyomjelző jelenléte visszaadta önbizalmamat, képzelődéseim már-már oszladoztak. Mihelyt hozzászokott a szemem a sötétséghez, megpróbáltam tájékozódni a kapualjban. Két, sőt három irányt is választhatnék, hisz ez valóságos kis labirintus. Egy lépcső felfelé, az emeletre vezet, egy másik, jobb kéz felől, lefelé, a harmadik a bejárattal szemben, ki tudja, hová, talán egy második udvarra. Ez is átjáróház volna? – villant meg a feltevés egy pillanatra, s ugyanakkor a lefelé vezető lépcső, melynek egészen kávásak voltak a látható fokai, megint csak azt a pillanatot juttatta eszembe, amikor Judittal egy téli napon oly szörnyű zavarban álltam a sötét kripta küszöbén… Szinte ridegen hessentettem el ezt a kínos emléket, s e legsötétebb lépcsőről elkapva a szemem, csak azért is a felfelé vezető lépcsőt választottam.
Itt már Lizbet jelenlétét oly közelinek éreztem, mint az előbb, a szűk utcában, majd a pincelejárat előtt a Juditét: van is, és nincs is, valóság is, fantom is, árnyék is, illat is, s most tartozik csak igazán az életemhez, amióta elveszítettem. Csak felfelé mehetett. Magas termetével, fehér kosztümben, vitorlaszerű fehér kalapban csak a világosságot választhatta! És amint az öt-hat fokú, kanyarodó lépcsőn elindulok, eszembe jut, hogy valami közös látogatással rémítgetett, két idős hölgyhöz, akik életük első felét Bécsben töltötték, s most elszegényedve, totyogó vénségükben is teadélutánokat tartanak, s lakásuk – valami furcsa bagolyvár, egy láthatatlan kastély egyetlen szobája, vagy hogy is mondta – nemcsak a városi deklasszált elemeknek, de a művészféléknek is kedvelt találkozóhelye.
Itt vaníliás kiflit sütöttek, állapítom meg a lépcső újabb fordulóján, az ölnyi vastag falban fehérlő, rézkilincses ajtó előtt. Beszélgetés, nevetés és három-négy húros hangszer vibráló, ezüstös patakzása üti meg a fülemet. Csodálatos biztonságérzet áraszt el, szinte felelőtlen vigyori megkönnyebbülés: jó helyen járok, Lizbet, ha valahol a városban, csak itt tartózkodhatik. Szinte bódulat már, amiben leledzem, még a bemutatkozástól való kamaszkori szorongás sem jelentkezik – amikor az előszobában egy kissé görnyedt, fekete sétapálcára támaszkodó idős hölggyel találom magam szemben, aki harsány, eszelős nevetéssel fogad, s a pálca fogantyúját rendkívül kedélyesen a gallérom alá akasztja.
– És Lizbet? – kérdezi, mielőtt megmondhatnám, ki s mi járatban vagyok.
Kérdése sokkal jobban meglep, mint meggondolatlanságom következménye, hogy itt találom magam, ismeretlen lakásban, ismeretlen öreg dámák és három javakorabeli férfi közt, mint valami betolakodó. Hogy itt vagyok, most már természetesnek érzem – de nem értem, hogy Lizbet mért nincs közöttük.
Egy színészkülsejű, negyvenéves forma férfi siet elém:
– Végtelenül örvendek! Már egyetemista koromban…
Valamivel elhárítom, belefojtom szóáradatát. Más hangon, közvetlenebb modorban próbálkozik tovább:
– Egyszóval Lizbet késik egy kicsit. A nők sohasem pontosak, de annyi jó tulajdonságuk mellett ezt a kis fogyatékosságot meg lehet bocsátani nekik, ugyebár… – Hangja még ércesen zeng a terem nagyságú helyiségben, keze még a kezemben, lehelete az arcomban, de már szemem ide-oda rebben, s úgyszólván észre sem veszem, hogy feljebb visz és lenyom egy nyikorgó rugójú, süppedt karosszékbe. Valamit cseveg még, érzem, rokonszenvez velem, s talán ő az egyetlen itt, aki átérzi furcsa helyzetemet. Cigarettával s valami itókával kínál, mely színében és ízében nagyon emlékeztet a vidéki húsvétok házilag készített mézes pálinkájára.
A másik öregasszony mozdulatlanul ül a falnak támaszkodó szófa sarkában, fél arca lecsüng, szeme egykedvűen mered reám, vagy a semmibe.
Ferdén téglalap alakú, zsúfolt bútorzatú, legalább hatszor nyolc méteres szoba. Mennyezete, a beázások rozsdás-zöldes, roppantul modern, mondhatni nonfiguratív freskóival élénk ellentéte a kilencvenes évek egy pillanatában megmerevedett környezetnek. A hosszanti fal mentén két hajónyi diófa ágy: a falakon széles, aranyozott keretű képek, a mély ablaknyílásokban dobogó, felettük a földig omló, megkopott, kifakult bordó függönyök. Szemem még ki tudja mi mindent fel nem fedezne, ha egy alkóvszerű benyílóban, melybe három-négy lépcsőfokon lehet bejutni, észre nem vennék, éppen velem szemben, valami díványféleségen, egy falnak támaszkodva heverő, talán muzsikára figyelő nőt. Két könyökre támaszkodik, mögötte színes, torontáli faliszőnyeg, szeme reám, vagy talán valahová mögém mered. De egyszer csak elmosolyodik, furcsa, gunyoros, ajkbiggyesztő mosollyal. Nem értem. Ilyen nevetségesnek találná betoppanásomat. De mért ily fölényes vagy ellenséges ez a…
(Lábát, szép vonalú hosszú lábát most keresztbeveti. Piros szegedi papucs lóg úgyszólván a lábujjain. Sarka, lábfeje iderózsállik, pongyolájából ide látszik – vagy azt hiszem, hogy ide látszik – melle hajlata.)
Ki ez a gyönyörű nő?
– Engedd meg, hogy bemutassalak Ancsurkának! Szegényke ugyanis gyengélkedik…
A színészkülsejű férfi, úgy látszik, figyelte a tekintetemet. Jobbját karomra tette, jelentőségteljesen megütögetett, s valamit akart volna még mondani, de a szófa sarkában kuporgó öreg hölgy hirtelen kihúzta a derekát, s valami lóprüsszögésszerű, figyelmeztető vagy fenyegető hangot hallatott, s ez belefojtotta a szót.
Abban azonban, hogy felkeljünk s bevonuljunk az alkóvba, nem akadályozhatott meg, bár egy-két horkantást, prüsszögést mintha hallottunk volna még a hátunk mögött.
Meghajoltam, bemutatkoztam.
– Anna – mondta meglepő, cinkosan nyájas, régi ismerőst fogadó mosollyal, és kezét csókra nyújtotta a széles, mély heverőről. Majdnem rázuhantam, akkorát kellett hajolnom. Míg jobb keze feje ajkam előtt fehérlett, baljával a pongyolája nyílását feltűnést kereső sietséggel húzta össze, ugyanakkor azonban, valamilyen rángó, ellenőrizetlen mozdulatától, a zöld selyem ruhadarab szárnyai alól kibukkant egy pillanatra a combja, a térde, harisnyátlan, könnyelmű, pelyhes pőreségében…
Anna! Persze hogy Anna (e név nem annyira újtestamentumi, mint inkább reneszánsz grande-dame töltetével!), nem pedig Ancsurka, a teremtésit, futott át az agyamon: micsoda vidékies ízléstelenség egy ilyen nagy testű, érett, talán túlérett, izgalmas nőt Ancsurkának degradálni, szecessziós-érzelmes regények cseléd-hamupipőkéinek szlávos változatával meghamisítani!
– Vagyis nem Ancsurka – mondtam, s igyekeztem hozzá méltó, világfias lendülettel áthintázni a bemutatkozás első pillanatain –, ebben egy percig nem kételkedtem.
– Ancsurka? – ruccant le a heverőről egy erőteljes kéz- és lábmozdulattal, majdnem akrobatikusan. – Igazán nevetséges, ahogy ezek itt az első áldozó kislányt szeretnék meghosszabbítani bennem az idők végezetéig! Ugye, idióták!?
A színész zavarában akkor már magunkra hagyott. Anna mellettem állt, ki kellett húznom magam, hogy el ne törpüljek mellette; és, hogy az őt Ancsurkának silányító ellenséges elemek látószögéből eltűnjünk, az alkóv ablakközeli részébe húzott, ahol a falnak támasztva régimódi, közepén tintapecsétes zöld posztóval bevont, karéjos íróasztalka állt, fölötte képek a falon, távolabb egykét régi paraszttányér, kancsó, bokály, a környék híres népművészetének remekei, és mindenütt, ahová pillantani találtam, székben, heverőn, kanapén, öregládán, tarkabarka szőttesek és varrottasok, párnák, terítők, vőfélykendők… S éppen az íróasztal fölött, fehér lenalapon fekete, itt-ott aranyszálakkal áttört, hosszú kendő vagy micsoda; s egy másik is, tőle alig egyméternyire. És köztük, két sorban, egymás alá aggatva arcképek, aranyozott szélű vagy fekete keretben, talán egy tucat is.
Miközben Anna jobb keze a vállamra szállt, s forró, nikotinos-alkoholos leheletét az arcomon éreztem, irtózattal ismertem fel e gyászlobogónak is beillő kendőkben a környékbeli népművészet egyik jellegzetes remekének tartott, a XVII. század főúri művészetét továbbplántáló halotti keszkenőt vagy szemfedőt.
Menekülni! Adtam ki magamban a jelszót; a hely különös, s nyilván a régi varrottasok, bútorok enyhe penész, verejték, fonálsodró nyál, gyászoló könnyek szagából összeverődött fojtó levegőjét a nyitott ablak sem tudta frissíteni, ahogy a ravatalozók levegője sem üdébb, csak még fülledtebb a bazsalikom, fenyőgallyak, virágkoszorúk jelenlététől. És Anna, mintha megneszelte volna riadalmamat, most már a combjával is átfont, és hátradőlve magára húzott a megreccsenő íróasztalon.
Jobbra tőlem a nyitott ablak, az előtt csak két meg-meglebbenő, átlátszó tüllfüggönyszárny, s künt, valami elhanyagolt kertben, sok-sok félig elszáradt, lombtalan vén fa, élettelenül csüngő, vörösbarna vagy csontszínű ágak, a szilfavész, mely az erdőket és a fasorokat vagy öt év óta oly rémmeseivé teszi egész Közép-Európában, vagy talán az egész világon. S velem szemben, a falon, a két szomorúan csüngő kendővel közrefogva, azok az arcképek.
De mit is láthattam én mindezekből azokban a vértolulásos, önuralmat, gátlást, társadalmi aggályt elsodró pillanatokban?
Egy csíptetőszemüveges, hosszú nyakú férfi, álla alá szorított hegedű fölé hajlik… Aláírás: Annának, aki a lélek szárnyait csatolta béna hangszeremre – és egy ismert művész neve, majd néhány akkord hevenyészett hangjegyei, melynek dallamát azonban nem tudtam megfejteni. – A hegedűművész, feltűnő magas gallérjáról ítélve, fiatalkorában, a húszas évek elején fényképeztette le magát… (Tíz éve halott.)
Nagy hajú, borzas atléta: dudoros homlok, bozontos szemöldök alól bazedovkóros vagy alkoholista szempár, szinte sírva mered a semmibe. A háttérben, halványan, idomtalan női és férfi kolosszusok körvonalai. Erőszakos, földön kúszó írás: „Hatezer év múlva is a tiéd JOCÓ.” És elmosódott dátum. B. József szobrászművész személyes ismerősöm volt. Hét-nyolc éve halt meg – delírium tremensben –, és ő is abban a lehetetlenül magas gallérban állt a fotográfus lencséje elé!
De Annát, úgy látszik, nyugtalanította elbámészkodásom, vagy valamiért nem volt kellemes neki. Most már vállamat két kézzel megragadva húzott magához. Szememet behunytam, fejem a falba koppant. Agyoncigarettázott, cserepes, keserű ajka, forró és egy kissé lepedékes nyelve keményen, szinte gerjedt állapotban tapadt a számra. Amikor a szememet egy pillanatra kinyitottam, találkoztam majdnem kifordult, fennakadt szeme fehérjével. Hátrarugaszkodtam, szabadulni e bármily kéjt is ígérő, de lehetetlen helyzetből.
Ekkor pillantottam meg, a nő fejétől alig egyarasznyira, a legalsó arcképet, melyen most, talán az alkonyat utolsó visszfényétől, különös fénykoszorú lebegett, majdnem glória. Igen! Alig két hónapja meghalt barátom mosolygott, talán bólogatott is nekem, fanyar önigazoló kacsintás kíséretében. Vagy talán biztatott, hogy ne félj! Ha elvesztem a talajt a lábam alatt, s mélybe zuhanok, ő majd kifog…
De már késő volt. A forró öl győzedelmesen szívott magába. Mint elcseppentett mézbe szárnyastul a darázs, vergelődés nélkül beleragadtam; s behunyt szemmel, lógó, ernyedt végtagokkal, teljes bénaságban adtam meg magam sorsomnak.
Nem tudom, meddig maradtam volna ebben a helyzetben, ha szinte riadt sietséggel, s megint azzal az imént megfigyelt akrobatikus testmozdulattal, ő maga nem ugrik talpra, s el nem taszít magától. Különös ügybuzgalom, lázas agilitás jellemezte már minden mozdulatát: aki olyan aggálytalanul sodort bele az őrült áldozatba, utólag rendkívül körültekintőnek, túlzottan óvatosnak bizonyult. Mintegy alibiből hirtelen hangos fecsegésbe kezdett, a rádiót felerősítette, mely a küszöbről hallott kvartett utolsó tételét sugározta, s a helyiség megtelt főleg a mélyhegedű zokogásával s a prím hiszteroid visongásaival – és cigarettára gyújtott, cigarettával kínált. – Áron inkább szivarozott nálam, de nem szerettem a szagát: a te szádba különben sem illik a szivar – mondta szinte lekicsinylően, s tüntetően társasági modorban felkacagott.
(Mennyi sablon, rémüldöztem. Bizonyos aktus után cigarettára gyújt, valami világméretű összebeszélés alapján; az egyszeri egymásba omlás jussán úgy tegez, mint egy ringyó, társalgást provokálna, sőt, erre közvetlen vagy feltehetően közvetlen elődöm emlegetéséhez folyamodik, talán, hogy engem féltékennyé vagy magát értékesebbé tegye a szememben…)
A fal képei megvilágosodva, jelentésükben, térfogatukban is megnövekedve néztek reám. Úgyszólván figyelmeztettek, hogy nézzem sorra őket, hisz most már közelebb állnak hozzám, mint egy negyedórával ezelőtt, s meg is volt bennem a lendület és kíváncsiság – de Anna lenyomott az ablak előtti cifra faragású padkára, ő maga pedig kotorászni kezdett az íróasztalfiókban, s nemsokára elővett egy levelezőlap nagyságú fényképet, s a kezembe nyomta. Kezem egyre jobban remegett, amíg néztem. A kép engem ábrázolt. Sohasem láttam ezt a képemet. Tizenöt év előtti felvétel lehetett – „javakorombeli” –, de mégis honnan, s miért rajta ez a fanyar, fájdalmas, „d’ outre tombe” csillogás a szem körül, mely csak holtak arcképein otthonos? Ezt is a retusáló csempészte volna rá ravaszdi fénymágiával? És viseltem-e valaha olyan magas gallérú inget, fekete csokornyakkendőt? Micsoda farsangon viselhettem ezt a kitömött vállú, széles hajtókájú fekete zakót?
– Csodálkozol? – kacarászott Anna, most már olyanforma eszelősen, mint az a botra támaszkodó vénasszony az előszobában, aki tán a nagynénje lehetett. – Csodálkozol, hogy hozzám tartozol? Mindig is hozzám tartoztál! S most már örökre nálam maradsz!
Kezét a tarkómon éreztem, fülem tövét birizgálta. Aztán koponyámat kezdte simogatni, szinte frenológiai érdeklődéssel. Önkéntelenül vállam közé húztam a fejem, lelapultam.
– Olyan zavart vagy, mint egy teológus! – kaccantott megint, s az íróasztalról, valami márvány vályúból felkapott egy régimódi, vastag teknőc tollszárat, s a kezembe nyomta.
– Azt írd rá, ami éppen eszedbe jut. Eszem ágában sincs, hogy befolyásoljalak. – Tekintete szúrós, szeme titokzatoskodón hunyori volt, egy pillanatra feltételeztem, hogy – kijelentése ellenére – szuggerálni akar. De otthagyott, s visszaheveredett a díványra.
A tollszár végét zavaromban a fogam közé vettem, mint váratlanul-készületlenül rákényszerített dolgozatírás előtt a diák. S míg méltó ajánláson törtem a fejem, szemem ismét arra a falrészre tévedt, melyen valószínű elődeim arcképei függtek, nyilván érkezésük és távozásuk sorrendjében. Ki tudja, nem rágcsálták-e ők is ugyanígy ezt az átkozott tollat, jutott eszembe, s mintha már a foguk nyomát is éreztem volna a nyelvem hegyével, s ínyemet keserű íz öntötte el. „Non omnes moriar”? Vagy: „Omnes eodem cogimur”? Melyik célszerűbb és stílszerűbb idézet – tanakodtam magamban, s tétovaságomban éppen meg akartam nézni közelebbről, hogyan oldották meg a többiek ezt a szokatlan zárthelyit, kiváltképpen Áron, aki ilyesmiben nagy mester volt – amikor az ablak fényterében, tőlem alig kétméternyire, nagy, fehér kalap jelent meg, mintha egy sirály reppent volna oda, s ahogy odafordultam, szembetalálkoztam Lizbet kissé gunyoros, ugyanakkor zavart mosolyával.
A tollat letettem, felugrottam a székről, és rohantam az ablakhoz. Szemem sarkából láttam, hogy Anna, megint csak akrobatikus, műlovarnői sietséggel és rugalmassággal, levonaglik a kerevetről, és eltűnik valami súlyos függöny mögött.
– Hol volt, az istenért – nyújtottam ki a kezem az ablakon. – Én vártam ott magát, igazán nem tehetek róla…
És szégyenletes, sőt lovagiatlan mentegetőzésbe kezdtem volna, a tetten ért alkalmi tolvajok módján mindent a körülményekre hárítva – vagyis rá, Lizbetre, aki cserbenhagyott ebben az idegen városban, s erre a másikra, aki minden jel szerint nagyon régóta várta látogatásomat. De Lizbet csak legyintett, s egy ujját a számra tapasztotta, hogy hagyjam abba. „Ancsurka” még egyszer felbukkant egy pillanatra, s tüntető pongyolasuhogtatással vonult át a nagyobbik helyiségbe.
Nem sokat haboztam: egyszerűen kiléptem a kertbe, az alacsony ablakon át. A lendülettől meginogtam, de Lizbet ügyesen elkapott, és mellére vont egy pillanatra. Most láttam csak, hogy a régi várfal egy lőrésből nagyobbított ablakán léptem ki. Az elhanyagolt kertben voltunk, a hűvös alkonyati szél veszedelmesen kalimpáltatta és ropogtatta fejünk felett az elszáradt, háncstalan szilfaágakat.
– Tíz percet késtem, én vagyok a hibás – magyarázta Lizbet, mert zordonnak találta csupán rossz lelkiismeretű hallgatásomat. – Lépten-nyomon ismerősökbe botlik itt az ember.
Ezt természetesnek találtam, csak azon csodálkoztam, hogyhogy végül is megtalált. Lizbet egy kissé kesernyésen, talán erőltetetten kacagott fel, megállt s a szemembe mondta:
– Ismerem magát. És ismerem Ancsurkát. Ebben a városban máshol nem is kereshettem volna.
Néma, elképedt csodálkozásomra jónak látta bővebb magyarázatba fogni:
– Minden művészfélére, aki csak megfordul e városban, lepkefogóval vadászik. Valóságos bogárgyűjteménye van. Múzeumnak vagy minek képzeli magát, szegényke… Remélem, idejében érkeztem, magát még nem tűzte gombostűre!…
Furcsa borzongás járt át. Mintha csak most ébredtem volna tudatára, mily veszedelem fenyegetett. Nem mertem hátranézni, pedig mágnesezett valami. Belekapaszkodtam Lizbet karjába. Önkéntelenül gyorsítottam lépteimet. Eszembe jutott, hogy arcképem aláíratlanul, dedikálatlanul maradt ott, lapjával lefelé fordítva, az íróasztal pecsétes zöld posztóján. És nem aláírva, a falon, ami, most mértem fel igazán, lényeges különbség: továbbélésem záloga.
Lizbet érezhette, mi zajlik bennem. Talán sajnált, talán kellemetlen volt neki, hogy végeredményben az ő hibájából kerültem ilyen gyanús és veszedelmes szituációba. Hogy figyelmemet elterelje az elmúlt félóra emlékeiről, egy magas, kiszáradt fáról lógó rozsdás, vékony vasrudakra erősített hintára mutatott, s színesen, szentimento-groteszk stílusban mondta el, hány kis gavallérral hintázott azon gyermekkorában. Megfogtam a hinta korhadt ülőkéjét, megtapogattam a rozsdamart vékony vasrudat is. – Hát bizony elég rég lehetett – mondtam, s végre egyszerre kezdtünk kacagni mind a ketten.
|