Efruzén, a százegy éves asszony
„Vörös Rébék átalment a
Keskeny pallón s elrepült.”
Amikor az orosz-zenés budai kávéházba benyitottam – (olyan ez a helyiség, mintha egy világháborús film front mögötti lengyel városkájában volna) –, Flóra már ott ült megszokott asztalkánk mellett, a zenebonától jó messzire eső sarokban; cigarettázott s egy megtépdesett, ujjlenyomatos, békebeli francia divatlapot lapozgatott. Késésem miatt alig győztem mentegetőzéssel; a Széna tér tekergőitől vásárolt első hóvirágcsokrot kiengesztelésképpen adtam át neki. Mihelyt letelepedtem, észrevettem, hogy arca beesett s szeme feltűnően karikás. Már telefonáló, panaszos hangjából éreztem valamit, s most meg éppen izgulni kezdtem: nem történt-e utolsó, jó másfél hónap előtti találkozásunk óta – valami baja? Mert Flórával már nagyon sok minden megesett alig harmincesztendős életében, olyan teremtés volt, akivel úgyszólván naponta kellett hogy történjék valami, ha jó, ha rossz – különben életét roppant sivárnak találta volna. A harmincas évek elején került fel Pestre, Erdélyből, itt férjhez ment egy újságíróhoz, több évig élt külföldön, Olasz- és Franciaországban, majd hazajött, elvált, nagy összeget nyert sorsjátékon, amelyet egy szerelmi kalandor hamarosan kicsalt tőle, aztán több, átmeneti lovagja volt, akiket hamarosan
megunt s elrágott magától – szóval: pestiesen mondénkedő, nyughatatlan kalandornő volt, az ártatlanából. Engem a végzet amolyan abbéféléjének jelölt ki: ha „nagyon sok minden” történt vele, ha élményei már csordulásig telítették, akkor felhívott telefonon, s eseteit úgyszólván tollba mondta.
– Megint álmodtam Efruzénról – jelentette ki rejtelmesen.
– Megint? Kiről? Soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Valami orvosság?
– Ugyan? Hát még sohasem meséltem volna magának gyermekkorunk rémségéről, Eufrozina néniről, röviden: Efruzénról?
– Azt hittem, valami szörnyű méreg neve. Ef-ru-zén… Arzén.
– Irtózatos messze kell hogy kezdjem. Pedig bizony isten félek nekivágni. Beleőszülök, ha megint újraéletem magammal, azáltal, hogy elbeszélem ezt a históriát. Azt hittem, elég lesz, ha elmondom az álmom; így azonban a végére kell hagyjam, mert nem értené meg.
– Gyermekkoromról már tud egyet-mást, ugye? Ismeri a boltíves szobákat, ott a Kápolna utcai emeletes házban, ismeri a kapualjat, ahol ipics-apacsot és sötétbújócskát játszottunk, ismeri a kertet s azt a titokzatos folyosót, amelyben egyszer csontvázat találtunk; elég az hozzá, hogy egy őszön – 1922 őszén, kukorica-behordás idején, tizenkét éves koromban, beállított hozzánk egy gyógyi legény. Efruzén küldte, levelet hozott.
– Hogy még van a Máriásza? – kérdezte apám a legénytől, mielőtt a levelet felbontotta volna – talán csak nincs valami baja?
– Isten megőrizzen ettől mindnyájunkat – szenteskedett a román legény, hála a Dumnyezónak, olyan egészséges, mint a makk, s most éppeg a városba készülődik…
Szüleim nagyot néztek, s izgalommal nyitották ki a rücskös, tüszőben utazott sárga levelet. Miután elolvasták, tanácstalanul egymásra bámultak, és sem előttünk, gyermekeik előtt, sem a legény előtt nem tudták leplezni nagy meghökkenésüket.
– Mondd meg, fiam, a Máriászának, hogy az alsó lakás elsejére, kívánsága szerint, tisztán s üresen várja; beköltözésének pedig nagyon, de nagyon örülünk mindnyájan. Meg tudod-e ügyesen mondani?
A legény kapott egy pohárka cujkát, s ment Isten hírivel. De attól kezdve, hogy kitette a lábát, olyan lett a házunk, mintha halottat virrasztottak volna benne. S később meg is tudtuk, hogy valóban így volt: gondtalan gyermekkorunk, a boldog kölyökkor múlt ki azon az őszi vasárnapon.
Eufrozina néni, azaz Efruzén – neve kereken három emberöltő nyelvén Efruzénra kopott, vagy inkább sűrűsödött meg –, tehát Efruzén, akinek halálát már szegény nagyapámék is egész életükön át lesve lesték, talán még jobban, mint anyámék-apámék, akik úgyszólván már beleszülettek s belenevelkedtek ebbe a szörnyű és sivár várakozásba, mondom, Efruzén macskakaparáshoz hasonlatos lila betűivel azt írja, hogy századik születésnapját a városban szeretné megünnepelni, továbbá, hogy a falusi életet kerek száz év alatt úgy megunta, hogy a karácsonytájt kezdődő második százat már a városban, szeretett atyafisága hajlékában, családtagjai körében szeretné eltölteni…
Efruzén valóságos elevenen ható átok módjára lebegett családunk felett. Tulajdonképpen nagyapám nagynénje volt, akinek nagybátyja, Kristyori Sámuel vette őt feleségül, annak idején, úgy 1850 körül. Az apja gazdag, de később tönkrement zalatnai aranybánya-részvényes volt, Huhul Lászlónak hívták, s családja félig-meddig elmagyarosodóban; Eufrozina testvérei is mind magyarokhoz mentek férjhez, illetőleg magyarokat vettek feleségül. Voltak vagy hatan. S Efruzénból éppenséggel afféle magyar nagyasszonyt nevelt-formált az idő. Kristyori Sámuel majdnem háromszáz holdon gazdálkodott, nagy életet élt, szépnek mondott és divatosan öltözködő feleségével, aki Bécsből hozatta minden kalapját, bejárta az egész bejárható Európát, s ott volt az első párizsi világkiállításon. Minden áldott esztendőben megjárták Velencét és az Adriát. S mégis boldogtalanok voltak – mert nem volt gyermekük. S egy szép napon, alig hatvanéves korában, meghalt Sámuel úr, s a szép vagyon Efruzénra maradt. Akkor, alig ötvenöt esztendős korában, volt még benne annyi becsület, hogy a magyarigeni és sárdi szőlőket, mint amely területek a szorosan vett, ősi, Rákóczi György adományozta birtokhoz tartoztak – kegyelmesen
átengedte a dédapámnak. A többin viszont, mint Sámuel bácsi törvényes örököse, részeseivel és árendásaival ő gazdálkodott, vagy inkább garázdálkodott tovább.
De telt-múlt az idő; dédapám is behunyta a szemét nemsokára, s kétszáz holdacskáját öt fia s három leánya közt kellett elosztani. A birtok feldarabolódott, s a testvérek közt mocskos patvarkodás kezdődött, per s verekedés, tiszta csuda, hogy meg nem ölték egymást.
Természetes dolog, hogy minél kevésbé voltak a maguk birtokrészével megelégedettek, annál sóvárabban kacsingattak az Efruzén-féle, napról napra esedékesebbé váló örökségre. S Efruzénnak, aki már a hetvenedik felé csoszogott, soha nem volt jobb dolga, mint abban az időben. Annyi szép ajándékot, annyi szép levélkét és virágot kapott rengeteg unokaöccsétől s unokahúgától, annyi látogatást és szerencsekívánatot neve- és születésnapjaira, hogy talán éppen a sok jókívánság fogamzott meg rajta, s azoktól volt még kilencvenkilenc éves korában is olyan virgonc, hogy valóságos farsangolásra egyszer csak a városba kívánkozott. Szóval, ellenkezőleg sült el a dolog: Efruzén szó szerint vette a teméntelen sok „Isten éltesse száz évig”-et, s esze ágában sem volt meghalni.
A testvérek pedig, hogy egymáson bosszút álljanak, csúfságos rágalomhadjáratba kezdtek. Efruzénhoz naponta érkeztek levelek, amelyekben a jó testvérek, még azok is, akik színleg egymással tartottak, ellene szőtt mérgezési tervekkel, róla mindenki füle hallatára mondott becsmérlő szavakkal, halálát kívánó aspirációkkal vádolták kölcsönösen egymást. Egyetlenegy rokona sem maradt, akit egy másik be nem piszkított volna. S Efruzén? Azt gondolhatta: na, majd megtanítom én ezeket! Egyszerűen hitelt adott minden mocskolódó névtelen levélnek, s az egész atyafiságot megtagadván, titokzatos magányosságba vonult vissza.
S jött a háború; a testvérek elszóródtak, meghaltak. Erdélyben csak nagyapám maradt. Szívós, inas emberke volt: szentül hitte magáról, hogy ő lesz az, aki eltemeti Efruzént, hogy ő fog doroncsot vetni koporsójára – de az idő kegyetlen volt hozzá, elvitte a spanyol, alig hetvenéves korában, amikor Efruzén, túl minden bacilus gusztusán, már a kilencven-nemtudomhányadikat tiporta. Úgy is halt meg, nagy, becstelen átkozódással a torkán: dögöljön meg már az a boszorka!
Ekkorra már a nagy családból csak mi kerülhettünk számításba, Erdélyben maradt rokonok. S apám, mintha csak vérébe költözött volna a dolog baktériuma, egyre csak a vénasszony halálát, „megöröklését” várta. S ez annál csúfabb vonása volt, mert hiszen nem is közvetlen őt, hanem szegény anyámat érintette a dolog, mint vér szerinti Kristyori-leányt. De ő szegény, valami különös reakcióként, úgy viselkedett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna, semmint hogy ilyen aljasan anyagias, vég nélküli aspirációra adja magát. Mindazonáltal a névnapi s karácsonyi, húsvéti süteményt s mindenféle jókívánságot mindig pontosan elküldte Efruzénnak, mert apám szigorúan megkövetelte tőle. Pedig láthatóan nehezére esett: biztosan sok efféle ajándékra s jókívánatra emlékezett szomorú gyermekkorából.
Apám, mondom, annál veszettebbül sodortatta bele magát a gazdag örökség álmába. Nem nyughatott tőle, állandóan kalandos terveket forgatott a fejében, melyek közül csak egy volt vissza-visszatérő s szilárd: hogy mihelyt Efruzén meghal, itthagyja a várost, ahol már mindenki ellensége, s ahol őt senki sem érti meg – s kiköltöztet bennünket oda az isten háta mögé, Gyógyra. A nővérem maholnap már nagylányszámba ment, anyám számtalan női bajával, doktor nélkül egy hónapot sem tölthetett, bátyám is, én is, nővérem is gimnáziumba jártunk – azt kellett higgyük, hogy tisztára megbolondult édesapánk. Féltünk, reszkettünk e szörnyű terv megvalósulásától – s nemhogy Efruzén mihamarábbi jobblétre szenderülését kértük volna az Istentől, ellenkezőleg, hogy hosszú, hosszú életet adjon neki, azért imádkoztunk.
Azt már tudja jól, hogy milyen rabiátus ember volt apám: nem egy esetet meséltem ezzel kapcsolatban magának. Hát gondolja csak el, mit nem tett egy napon! Felpakolt bennünket a szekérre, mind a négyünket, s erőnek erejével kivitt Gyógyra, Efruzénhoz. Én akkor vagy ötéves lehettem, azt sem tudtam, mi történik körülöttem, hogy anyám folyton-folyvást miért könnyezik, s mért olyan rémültek, hallgatagok testvéreim. De a szorongás rám is rám ragadt, s minél jobban közeledtünk a földbe süppedt, szürke falú, fenyőfák árnyéka alatt roskadozó házhoz, annál magasabbra tolult torkomban a zokogás.
Efruzén várt bennünket; kilencvenötödik születésnapja volt.
Ha megfeszülnék, se tudnám leírni magának rémületemet. Én, jól tudja, rosszul alvó s rémekkel álmodó gyermek voltam világéletemben – de olyan iszonyúságot, amilyen Efruzén volt, még a legrettenetesebb álmomban sem láttam. Mintha csupa rádobált ringy-rongy között csontváz zörgött volna – úgy hatott rám Efruzén. Arca fekete-sárga volt, álla óriási, csattogó és lila, orra csak csonkjában maradt meg, kicsi, tömpe volt, mint a halálfejé. Kezén hosszú, majdnem könyökig érő, félujjas csipkekesztyűt hordott, szürkésfeketét, s a csipke alól átsejlett asztalt, piszkosan-fekete halálkeze. S hiába volt apámnak minden utasítása s parancsa, hogy „csókoljatok szépen kezet a néninek”, „kacagj szépen, ha megcsókol” – úgy elkezdtem üvölteni, mint a disznó, amikor torkára lép a mészáros.
S ezzel apám haditervét felborítottam. Ugyanis később kiderült, hogy bennem volt legfőbb reménysége: rögeszméje volt, hogy egy ilyen aranyos kicsi fekete poronty, amilyen én voltam, egyszeriben beköltözik a néni szőrös szívébe, s talán valami szép régi ezüst- vagy aranyékszer képében, estefelé már vihetjük is haza a megöröklés zálogát.
De erre nem kerülhetett a sor. A néni úgy meggyűlölt engem akkor, hogy lihegő, sivító parancsokkal kivitetett a szobából. Nem is uzsonnázhattam velük, hanem a kocsisokkal kellett üldögéljek, rossz malomkőpadon, istálló tövében.
S vagy a hideg kövön való üldögélés eredményeképpen, vagy a rengeteg, idegszaggató sírástól, úgy megbetegedtem, hogy két hétig járt hozzánk a doktor akkoriban, s betegségemnek nevét mégsem tudta megmondani. Lázálmaimban Efruzén többször eljött értem, rongyaiba fogott, mint a patakba viendő kicsi macskát; máskor karjaiba kapott, s összevissza csókolt-harapdált kiálló, csattogó műfogsorával, nagyokat tépett a húsomon… De hiába szenvedtem olyan sokat – apám sem azalatt, sem később, nem tudott nekem megbocsátani; élete szerencsétlenségének, a család megrontójának nevezett, s többször hallottam, amikor szegény édesanyámnak mindenféle szemrehányás közepett azt kívánta, hogy bárcsak sose hozott volna engem erre a keserves világra!
Ezek után most már felfoghatja, mit jelentett nekem s általában a famíliánknak az a levél. Efruzén illatát verte be a szomorú házba, mint közeledő vihar előtt a bürökvirág szagát a szél.
Sunyin, ólálkodva járkáltunk, mint akik folyvást szökésen törik a fejüket, s néném mondogatta is, hogy ő nem várja meg a boszorkányt, hanem elköltözik egy barátnéjához; bátyám az internátusba készült. Anyám sápatagon, lábát vonszolva, mártírábrázattal járt-kelt a házban, s intézkedett, hogy az alsó lakók kiköltözzenek – mert apám olyan ember volt, hogy másoknak nemigen, csak feleségének s gyermekeinek parancsolgatott. Általában ő most már nagyon fennkölten és diadalmasan igyekezett viselkedni, úgy érezte, minden jel arra vallott – hogy több emberöltőnyi keserves várakozás gyümölcse, húsz-harminc elrontott emberélet kárpótlásául, nemsokára, végre-végre, mégiscsak az ölébe hull. Hisz mit jelenthet mást ez a beköltözés, ha nem azt, hogy Efruzén most már holtbizonyosan ránk fogja testálni háromszáz hold földjét, erdejét, kaszálóját, belsőségét, szőlejét? Az álma hamarosan megvalósul, gondolta apám. Végre itthagyhatja a „mucskos” várost, ahol mindenki ellensége, s kimehet gazdálkodni abba a békességes és isten háta megetti faluba… Ki is adta az utasítást mindnyájunknak, hogy lelkileg készüljünk a legbarátságosabb fogadtatásra, arcunkról az örvendezés malasztja sugározzék,
alázatosan csókoljunk neki kezet, s igyekezzünk éjjel-nappal kedvében járni Efruzénnak. – Te pedig, te taknyos – mordult reám –, ha benőtt a fejed lágya, bizonyítsd azzal, hogy igyekezz tisztességesen viselkedni, s most, annyi esztendő múlva, tedd jóvá, amit akkor elrontottál!
Én féltem, reszkettem, vártam apám nyomaték kedvéért való nyakleveseit, s mindent megígértem. De titokban már rég szökésen törtem a fejemet, s már azt is tudtam, hova megyek: Lapádra, szoptatós dajkám házába, gyalog; már azt is elterveztem magamban, éjszaka, hogy mit viszek magammal. S ha behunyom a szememet, most is látom magamat menni, mendegélni a bagói úton, kezemben piros batyu, a hajamban sáncból szakított virág – ahogy azokon az éjszakákon elképzeltem.
Bakcsi bácsi, a nyugdíjas városi írnok, és Katinka néni, a felesége, legnagyobb bánatomra csakugyan felkerekedtek, s kimentek az alsó lakásból. Fogtuk magunkat, s bátyámmal belopakodtunk a homályos, boltíves, egérszagú szobácskákba, s gyermeki lázzal kutattunk az otthagyott vicik-vacak holmik között. Néhány villanykörtét találtunk, fogtuk, kivittük őket az udvarra, a hordó mögé, s falhoz csaptuk. A képek helyén, a rossz, sárga tapétájú falon agyonütöttük a befészkelődött hatalmas pókokat. A konyhába hosszú, alacsony boltozatú folyosó vezetett. Ebben az alagútban rejtelmes benyílók voltak, minden lakó hagyott hátra valamit bennük, amit aztán, isten tudja miért, babonából-e vagy hanyagságból, a következő lakó nemigen mert bántani. Ezek a csírázó-krumpli szagú üregek apró gyermekkorom óta hihetetlenül foglalkoztatták a képzeletvilágom, és sokat törtem rajta a fejemet, hogy miként juthatnék én be oda, elemlámpással – ebbe a birodalomba.
S most aztán a bátyám bevilágított. Törött varrógép, beromlott derekú fürösztődézsa, számtalan sok pókhálós fehér Sidolos és kék Csizi-vizes üveg, háromlábú, gipszes szemű, sörénye vesztetten kancsalító hintaló, ajtótlan, rozsdás madárkalitka s isten tudja, még miféle kacat közepett, ládányi, gyanús formájú dolog tűnt fel, a többitől elkülönülten, a pókhálós, vöröses tégláját ránk vicsorgató fal tövében. Sándi közelebb ment, cipője orrával megbillentette. Levált a fedele! Belsejében gyaluforgács fehérlett, Sándi felkiáltott: – Koporsó! – azzal megragadott, és eszeveszetten rohant ki velem az udvarra. Nekem a rémülettől elállt a lélegzetem, s percekig mást se tudtam, csak hápogtam, mintha vízből mentettek volna ki.
Az első pillanattól fogva azt tartottam, hogy azt a kicsi koporsót nekem készítette Efruzén; még akkor régen, kilencvenötödik születésnapján. Pedig – később megjött az eszem, s gondolkoztam a dolgon – alkalmasint senki más, mint az a szegény, beteges pedellus hagyta volt nálunk, alti 1919 táján költözött el, hat gyermeke volt, egyik kisebb, mint a másik, s közölök legalább egy mindig halálos beteg. Úgy látszik, egy alkalommal, abban az időben, amikor az emberek még koporsóhalmozásra is kellett gondoljanak, az apa túlságosan hamar rendelt koporsót. A gyermek meggyógyult, de a koporsó, minden eshetőségre, ott maradt a kamrában…
Az alsó lakásba nemsokára mesteremberek jöttek, hogy apám utasításához és rendelkezéseihez híven, mindent tatarozzanak. A régi, sárga madaras falat lekaparták, s helyette rózsaszín tónusú virágos égboltszerű valamit festettek oda, hogy Efruzén minél otthonosabban s üdébben érezhesse magát. A kamrákat is kitakarították, egérfogókat is állítottak ide-oda, s éjjelre bezárták a nőstény macskát, mondván, hogy „a kandúrok nem egerésznek, csak tenyésznek”. A kicsi koporsóval nem tudom, mit csináltak.
S bár szorongások közepett, mégis gyorsan, félelmes gyorsan teltek a napok. S mi arra kellett ébredjünk egy reggel, hogy sem elszökni, sem elköltözni nincs erőnk s hatalmunk. Átadtuk magunkat az iszonyodó várakozásnak.
Így jött el október elseje. Egész áldott éjjel álmodtam, szörnyűségesnél szörnyűségesebb dolgokat; többször fel is riadtam, mégpedig saját ordibálásomra: mintha mellém heveredett volna, s egyre csókolt, ölelt volna Efruzén! S az iskolába menetel valóságos menekülés volt azon a reggelen. Ezeken az órákon gondoltam utoljára arra, hogy egyszerűen nem megyek többet haza… Mi vár arra a szerencsétlen házra, énistenem? Anyám búskomoran fogja morzsolni a fáradságos és gyötrelmes napokat, s azok is gyorsan s kíméletlen őrlik majd őt. Apám? Ő mind nagyobb s erősebb acsarkodással fog bennünket Efruzén udvarlására noszogatni! A cselédek megszökdösnek lassan, az ismerősök végleg elkerülnek, s még a járdáról is lelépnek a házunk előtt, mintha járványkórház volna, valahol a Tót utca elején. S ezalatt, odalent, pókhálóktól soha meg nem szabadítható s az egérszagtól soha meg nem menthető lakásában, ott mocorgatja, zörgeti rettenetes életét az a sárga-csont és lila-rongy egyveleg, ott él konokul, éjjel, nappal, egyforma megrögzöttségben, az élőket is, s a halált is egyformán elundorító mivoltában, azzal a módszerrel, amellyel dédapámat, nagyapámat, anyámat sanyargatta és szipolyozta – Efruzén, Efruzén. Bennünket fog most
sanyargatni: a mi vérünket, a negyedik emberöltőét fogja szívni mostan!
Ahogy nénémmel, Erzsivel kilépünk a kapunkon, éppen sáros-mocskos, lengő szőrű bivalyok állanak meg a házunk előtt; hátukban két, hatalmasan megrakott bútoros szekér. Az egyik ember kérdezett tőlünk valamit, de mi rá se hederítettünk, hanem úgy elszaladtunk, mintha az ördög maga kérdezett volna.
Már messze, az utca alsó sarkánál tartottunk, s éppen át akartunk menni a túlsó járdára, amikor a nagy sárban hirtelen két jól táplált mokány lovacska húzta cséza táncolt elénk; meg kellett torpannunk előtte. A kocsi nagyon régi lehetett, mert ilyen formájút nem láttunk soha életünkben, legfennebb Polanek kárpitos cégérén, a Tövis utcában, amelyet talán ötven évvel ezelőtt mázolt volt oda valaki. A különös kocsiról azonnal a benne ülőkre terelődött a figyelmünk, s én legelőször a nagy szakállú, kövér algyógyi papot, Dumitrást pillantottam meg, s mellette egy félrecsapott, hatalmas, csipkés szélű – vagy csak egyszerűen rojtos – fekete esernyőt. A pópa, aki látásból ismerhetett bennünket, valamit szólhatott az esernyő mögött rejtőzködőnek, mert ez a madárijesztést célzó, denevérbőrből valónak tetsző holmi megbillent, s alóla – istenem irgalmazz, most is ájulás környékez, ha rágondolok – Efruzén óriási állkapcsa, csattogó műfogsora, halálfejhez hasonlatos sárga, pici orra, szemüregébe rogyott hályogos szeme vigyorgott reánk.
Úgy eliszonyodtunk, hogy – noha amíg csak a haladó kocsi megengedte, mind csak őt bámultuk – köszönni neki egyáltalában nem voltunk képesek. Dumitrás füléhez hajolt, és valamit kiabált: biztosan azt mondta, lássa, Máriásza, a maga rokonai a legneveletlenebb kölykök a világon.
S telt-múlt velünk a siralomházi idő. Az eső egész délelőtt szakadt, s én csak bámészkodtam kifelé az iskolaablakon, néztem a látszólag gondtalanul járó-kelő embereket, különösen a felnőtteket, a férfiakat, s kimondhatatlanul irigyeltem őket. Mit tudnak ők a ránk váró szörnyűségből? S ebben az esztendőben szokatlanul korán, éppen aznap jelentek meg a városban először a varjak, csókasegítő hadaikkal, megtelepedtek a kollégium tetején, s nagy zsinatolást csaptak. Máskor is a hegyekből, Gyógy és Intregáld felől jöttek – biztosra vettem, hogy Efruzén cinkosai.
Csengetés után délben beszaladtam az ötödikbe, s megkerestem Erzsikét, hogy együtt mehessünk haza. Sándi bátyánkat a hetedikben, már hiába kerestük: nem volt sehol. Biztosan megszökött, gondoltuk magunkban, s szidtuk a sorsot, amiért nem fiúnak születtünk.
Hazafelé menet Erzsi, az okos teremtés, aki olyan lelkierővel és önfeláldozó képességgel rendelkezett, akárcsak szegény Mamukánk, kioktatott engem, hogyan viselkedjem, s megmagyarázta, hogy a család érdekében össze kell szedjük minden erőnket. Mi nők, mondta fájdalmas sóhajtással, mint valami szép Fiatal apáca, tűrésre, szenvedésre születtünk a világra. A nők, Kicsimajom (legtöbbször így szólított), sokkal többet kell elviseljenek, mint a férfiak. A természet, a jó Isten, úgy alkotta meg őket, hogy mindenféle szenvedésben otthonosan viselkedjenek. Ismerek egy varrólányt, Micikének hívják, s ott lakik a Várszeg utcában – ha nem tudnád, három napig lakott együtt halott édesapjával, mert nem volt pénze temetésre, s az emberek hozzá nagyon-nagyon komiszak és háládatlanok voltak. Inkább várt, várt, amíg a szomszédok megérezték a hullaszagot, s közbejártak a rendőrségen… Hát az ápolónők micsodák? A legförtelmesebb beteggel is jól kell bánjanak, s mindig tisztán kell közlekedjenek bűzben, mucsokban. S a város halottmosója kicsoda? Nem-de-nem Berta néni, aki „civilben” mosóné, s ötven-egynéhány esztendős fejével három kiskorú törvénytelen gyermeke van?
S Isten, úgy látszik, erőt adott nekem. Nem ájultam el; ideges rángatózást sem kaptam; de abban a pillanatban, amelyben betettem a lábam szegény szégyenkezéstől süppedő házunkba, valami szédülés vagy orvosságos émelygés fogott el; na, most már gondoltam, történjék velem akármi, elviselem. Nő vagyok, szenvedésre, tűrésre kényszerít a világ. Elviselem.
– A szívit, a szívit adjátok nekem!
Efruzén a sültes tál közepébe mutatott. Anyám reszketősen nyúlt a tál után, s odataszította a vénasszony elé. A soha le nem kerülő, vágott ujjú, seszínű, piszkos kesztyű hirtelenséggel kinyúlt, s lecsapott a kicsi, megfeketült csirkeszívre. Irtózatos volt. Mintha Efruzén villája az én szívembe döfött volna bele.
Ott ült az asztalfőn, s görcsös kezével kést, villát igazított. Balra anyám, jobbra apám foglalt helyet, mi gyerekek az asztal farkán ültünk, szemben egymással. Sándi ebédre sem jött még haza.
Efruzén ijesztően keveset evett. A szívvel és egyetlen májdarabbal beérte. Galuskát, kenyeret elutasított magától.
Szegény anyám, háziasszonyi rémületében, majdhogy kétségbe nem esett. Apám nem győzte kínálni a vénasszonyt; aztán faggatni kezdte, hogy talán az étel nem elég ízletes? Anyámra közben villogó pillantásokat vetegetett, s jelezte, hogy majd ebéd után lesz hadd el hadd, az egész társaságot számadásra fogja.
S mi leányok, alig tudtunk legyömöszölni egy-egy falatot a torkunkon. A jelen kétségbeejtő mivolta s a közeljövő siralmassága teljesen elvette étvágyunkat s életkedvünket.
S Efruzén, minden baj oka, Efruzén, az istenátka csak nyámmogott azon a feketére sült csirkeszíven és hallgatott. Hallgatott, konokul és rosszindulatúan, mert úgy látszik, már csak az tartotta benne az életet, hogy szenvednek miatta – nem húson és kenyéren, hanem emberi könnyeken élt. A szív és a máj is csak azért került műfogsora közé, hogy ezzel is kifejezze: emberi szívek és májak megrontásából él.
Mert akár hiszi, akár nem, az öregasszony az alatt a három-négy hónap alatt, amíg nálunk volt, mást sem evett, mint reggelire egy pohár tejet, délire majorságaprólékot, egy-két csipetnyit, estére teát vagy kávét, zsemlével. Mint valami beteg, öreg macska…
S még valami: én azon az ebéden éreztem meg legelőször Efruzén szagát. Úgy látszik, az erős ételek illata egy darabig ellensúlyozhatta, mert csak apránként vettük észre, amikor a sültet már kivitték, s felszolgálták a tésztát. Sokáig szimatolgattunk az asztal alá, jobbra-balra, de szólani egyelőre egyikünk se mert. Olyan szaga volt, mint a pincebogárnak, amely ha megfogják, méterekre ható csípős bűzt ereszt, s szaga csak sok-sok szappanyozás árán megy le az ember kezéről. Kénkőszaga volt.
Apámtól eleddig csak féltem: ettől a szent naptól fogva viszont egyenesen gyűlöltem szegényt. Nyugtassa meg az Isten, rettentő komisz ember volt, amíg élt. Hányszor végig nem vágott mérgesen vadkanszemével mirajtunk! Sokat evett, hogy Efruzénnak megjöjjön az étvágya, s hangosan, majdnem kiabálva tartotta szóval a vénasszonyt; időjárásról, törökbúzatermésről, szőlőről beszélt, de Efruzén csak hümmögött-hámmogott. Nem lehetett kipuhatolni, hogy voltaképpen mi is érdekli még őt ezen a világon.
Délután tovább folyt a rendezkedés. Efruzén is mind ott lábatlankodott a cselédek között, s igazgatott, parancsolgatott. A két kicsi, nyomott boltozatú szoba estére rendben is volt, így hál’ istennek nem következett be az, amitől iszonyúan féltünk, hogy ti. ezen az éjszakán a fenti lakásban talán még velünk fog aludni. Már a vacsoráját is odakapta, az alsó lakásba. Anyám személyesen vitte le neki a teát, és kilenc óráig vele maradt. Olyan sokáig – valóságban egyetlen órácskáról volt szó – tartott ez a látogatás, hogy már-már azt hittük, beleőszülünk a várakozásba.
Így kezdődött ennek a szörnyűséges vénasszonynak, az istenátka Efruzénnak városi élete. A második száz esztendő!
Életem legszomorúbb, legborzasztóbb ősze volt. Most is csudálom, hogy is nem pusztultam bele a rám zúduló sok szörnyűségbe, s hogy egyáltalán a család mind együtt maradt, s nem szaladt szanaszét, ki amerre látott, csakhogy meneküljön Efruzén kénkőszagú közeléből. Nem volt egyetlen nyugodt napunk, egyetlen óránk. Anyámat mindig kisírt, karikás szemmel kellett hogy lássam, s az ősz hajszál japángomba módjára kezdett szaporodni szép, fekete fején. S apám akkor adta az ivásra magát. Nem múlt el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne a városi szolga vagy a pincér kellett volna hazacipelje a Központiból; úgy látszik, az ő lelke sem volt éppen taplóból s idegei sem kötélből – nem bírta lélekkel Efruzén jelenlétének ezerféle állandó izgalmát, s főleg talán a nagy felelősséget a veszedelemért, amelyet Efruzén befogadása s istápoltatása által családjára zúdított. De Efruzént szidni vagy jelenlétében társaságától borzongani mégsem volt szabad; mert ha ilyesmit tapasztalt apám, dühroham fogta el, nagy átkozódásokkal szalonnázott dikciókat tartott, s nemegyszer kapta le a szekrény tetejéről a birspálcát, amellyel kicsi korunkban csapdosott volt bennünket – s volt lelke végigvágni vele tizenöt éves nagyobbik lányán, vagy
rajtam, szerencsétlen gyermeken!
S nemcsak bent a családban éreztük a romlást, nemcsak a kölcsönös szemrehányások szaporodtak meg, s velük apám s anyám veszekedése s verekedése – a kinti világ is elborult előttünk, az ismerősöket el kellett kerüljük, különben ők kerültek volna el bennünket, s még a legjobb akaratúak sem tudták elnyomni magukban a megvetést és lenézést: úgy bántak velünk, mint valami bolondokházabeliekkel – kiközösítettek! Circulus vitiosus támadt ebből a helyzetből: minél erősebben mutatkozott a közvélemény ellenszenve, annál nagyobb áldozatosságot kellett mi tanúsítsunk családunk átka, Efruzén iránt, hogy az örökséget s új vagyonunk által a társadalmi egyensúly megteremtését annál biztosabbra vehessük…
És az istenátka Efruzén? Vajon ez a meggárgyult vén satrantyú mit vett mindebből tudomásul? Vajon maradt-e lelkiismeretének egyetlen épséges makulája, amellyel felfoghatta volna, milyen lehetetlenül rémséges helyzetbe juttatott? – Ahogy most húsz esztendő távolságából visszagondolok, elemezgetem, s próbálom megfejteni ezt a hajmeresztő emberi egyéniséget, neme és fajtája szégyenét – úgy látom, hogy legfennebb őrültségével lehetne őt a világ s az Úristen színe előtt menteni. Valószínűleg öregkori hibbantságban szenvedett.
Mert ahelyett, hogy belátta volna s igyekezett volna enyhíteni az általa teremtett helyzet szörnyűségeit – hihetetlen gonosz cselekedetekre ragadtatta magát. Agyának utolsó épséges, többé-kevésbé együtt maradt sejtjeit arra használta fel, hogy ravaszkodva és gonoszkodva kínozzon, gyötörjön bennünket. A csendes és eseménytelen városkában nemsokára mindenki Efruzén viselt dolgairól beszélt.
Egy reggel, amikor a sötét szobában égett még a lámpa, a függönyt viszont már felengedték, benézett hozzá csak úgy kíváncsiságból a cseléd. S mit látott? Efruzén ott állott, anyaszülten, a nagy tükör előtt, s jobbra-balra ringatta magát. A cselédnek szabad bejárása volt, ő takarított reá – óvatosan benyitott az első szoba ajtaján. A látvány borzalmassága lenyűgözte, mint általában a népséget-katonaságot a Plasztikumok és Panorámák rémségei. A sárga, politúros bútorok fényességére emlékeztető emberi tetem ott libáncoskodott előtte, nagy, lila sál volt a nyakán, kezét, kesztyűsen, meztelen, deszkaszerű csípőjére tette, s mind ezt mondogatta maga elé, a tükörbeli alakhoz: Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy! S percekig ringatta, gyönyörködtette magát.
A mi városkánkban abban az időben kitűnő volt a cselédek hírszolgálata: pár óra alatt az egész város tudott a dologról, s „Fruzsi, Fruzsi, te még szép vagy” – így üdvözölték egymást az emberek.
S azt hiszi, a vén sárkánykígyó megelégedett a szép kicsi lakással, az udvarral, a kerttel? Dehogy, neki város kellett, séta, korzózás, ismerkedés! Nem volt nap, ha esett, ha vékony hegyi szél fútt, hogy ki ne lebbent volna az utcára, legalább egyszer. Az emberek persze ujjal mutogattak reá, a gyermekek eszeveszetten szaladni kezdtek, ha meglátták, a kutyák megugatták, a csiszlikek megdobigálták – de csudák csudája, benne mindez a vele valamilyen formában érintkezésbe lépő társadalom kedveskedésévé finomult. Azt jelentette, hogy így vagy úgy, de él még a világban, még itt van közöttünk, emberek, fiatalok között. Különös és megmagyarázhatatlan mániái közé tartozott az éjjeli mászkálás is; szeretett kilopózni késő este, vacsora után az utcára, s amikor ember már alig járt a piacon, körüljárta néhányszor a templomot. Volt, aki úgy megijedt tőle, hogy frászt kapott, s amerre elment, úgy kezdtek vonyítani a kutyák, mint amikor meghal valaki az utcában. Máskor, korán reggel vagy késő alkonyaton, aszerint, hogy mikor jutott eszébe, elkísértette magát apámmal a temetőbe, fel, a legmeredekebb oldalba, a tanársírok közé. – Menyek az üsmerősökhöz – mondta, s apámat vitte magával, mert egyedül, azon a meredek, sáros utacskán fel sem tudott volna kapaszkodni.
S mindennek tetejébe, elkezdett öltözködni úgy, hogy olyat nem látott még a világ! Ládájából s szekrényéből bizarrnál bizarrabb régi kelmék, elbontott vagy még egészben levő, százesztendős divatú ruhák kerültek elő. Főleg egy földet seprő, lila selyemruhát kedvelt, rá hasonló színű, kopottas bársonykabátot öltött, olyan szabásút, amilyent Erzsébet királyné viselt; óriási, piros és zöld madártollas kalapot tett fel, azt a pár szál csepűszínű macskafarkincaszerű varkocsba font haját hosszú, félméteres szerecsenfejes kalaptűvel tűzte át – jaj, az a kalaptű! –, hosszú, csukaorrú, angol gombos cipőt húzott, s húnya alá vette magas, csipkés szélű fekete esernyőjét, azt, amely alól ránk vicsorgott ott a Kollégium sarkán annak idején.
S mit nem tett egy napon? Elment a város legelegánsabb üzletébe, s divatos női alsóneműeket, selyemnadrágot és kombinét vásárolt! A kereskedő, aki mellesleg apám vadásztársa volt, mit sem sejtőn szolgálta ki, azt hitte, hogy valamelyik unokahúgának veszi. Csak jóval később, amikor a holmik – ugye, rémes dolgokról beszélek? – mosásba kerültek, csak akkor, Bertának, a mosónénak indiszkréciója folytán derült ki a dolog. S másnap tudta s tárgyalta az egész város.
De ez még hagyján. Mert Efruzén nemcsak így kereste a világgal való érintkezést. Úgy december táján, apámnak, akivel meglehetős bizalmas viszonyt teremtett, elpanaszolta, hogy egyre nyomasztóbban hat rá a kicsi, sötét szobák téli magányossága, hogy rossz álmok látogatják, s ami eddig sohasem történt meg vele: fél egyedül. Attól fél, hogy meggyilkolják! Néha nem bírja tovább a szorongást, kimegy az utcára, még ha sötét éjszaka van is – csak ne kelljen mindig ezt az árvaságos, dohos levegőt egyedül szívnia. Nem adná parancsba – unszolta apámat – annak a két szilaj és rakoncátlan leánykának, hogy bár minden második nap, vele háljanak? S apám az a – mindjárt csúfot találok mondani szegényről, az Isten nyugosztalja –, apám belement a dologba. S ekkor következtek életemnek legborzalmasabb napjai.
Erzsike, ő volt a nagyobb, ő ment le először Efruzénhoz. Sosem felejtem el az első este hangulatát. Vacsora után kitört belőle a zokogás. Apám jól pofon vágta – anyám közéjük vetette magát. Erzsinek megdermedt az arca, könnyei felszáradtak. Szép és szenvedő ábrázattal vetette vállára anyám nagykendőjét, s mint valami halálraszánt, lebotorkált a sötét lépcsőn. Keskeny, gótikus válla leereszkedett a nagykendő súlya alatt. (Most is előttem van ez a lépcsőn leereszkedő, görnyedező, fekete alak.) Aztán nemsokára hallottuk, hogy bekopog a kapu alatti ajtón, majd az ajtó nyikordulását, csapódását – s minden elcsendesedett.
Már a tizenegyediket is elütötte, s még nem jött álom a szememre. Egyszer csak anyám felkel, és lábujjhegyen, lopózkodva kimegy a téli éjszakába. Tudtam, mit csinál: lemegy a kapu alá, s beleskelődik az ablakon. Nemsokára visszajött s lefeküdt. Végre én is elaludtam, s azt álmodtam, hogy Efruzén lila ruháját fújja, sepri a forgószél, s mint az ördögszekeret, végighánytorgatja a városon…
Erzsi másnap reggel halálsápadtan, karikás szemű ábrázattal vánszorgott fel. Egész éjjel virrasztott szegény, mert attól félt, ha el talál aludni, rátámad s átharapja a torkát Efruzén.
De eljött az este, s Erzsi megint le kellett vonuljon, s azután is, minden áldott éjszaka. Lassan megtört, hozzászokott. Legalábbis úgy látszott, mert senkinek semmit sem beszélt, semmit sem panaszkodott.
Efruzénnak jót tett a dolog. Ettől fogva még elevenebben s még frissebben járt-kelt a városban – mintha új vért öntöttek volna belé. Az embereket meg-megszólította, s annak, aki borzadozva vagy szemtelenkedve, szóba állott vele, ezt mondogatta: „Sohase halunk meg! Csak az első százesztendő nehéz – a második már menyen magától.” S hangtalanul, csupán fogsora nyiszorgását hallatva, nevetett hozzá. Mondása szállóige lett a városban, s nemegyszer kiabálták utánunk az utcagyerekek; nyilván szégyenteljesen szenvedő családi életünkre céloztak.
S eljött a karácsony. Családunk üdvösséges, testvéri és szülői ajándékot, csókot és békülést hozó ünnepe, eleitől végig, olyan volt, mint az első ebéd. Efruzén gyakori jelenléte a karácsonyfa közelében s okvetetlen részvétele örvendezési kísérleteinkben, a kapott ajándékokkal való nemtörődése vagy elégedetlensége – minden áhítatot és jóérzést csírájában elsorvasztott. Erzsi szegény akkor már nagybeteg volt, csak még senki sem tudott róla. Az Efruzén szobájában való éjjeli szolgálat óta vagy hat kilót fogyott, senkivel sem beszélt, a vizsgálódó, érdeklődő tekintetet kerülte – szóval valóságos élőhalott volt. De apámra néha olyan sötéten tekintett, hogy azt hittem, képes volna rá kést is emelni.
A görögkatolikus ünnepek alatt kicsi, mokányfogatú kocsi állott meg a házunk előtt. Ugyanazok a lovak húzták, amelyek annak idején azt az átkozott bricskát cipelték volt (most az ott állott az udvaron, ponyvával letakart állapotban, hatalmasan és félelmesen). S ugyan ki szállott le róla? Nem más, mint Dumitrás, a gyógyi pópa s aranyfogú, macskabundás felesége. Jöttek, hogy tiszteletüket tegyék Efruzénnál. A pap duzzadt átalvetőt emelt le a bakról, s bevitte a vénasszonyhoz.
Friss disznóvese, több pulyka- és réceszív volt benne, meg némi mazsolás ázalék. Amikor bevonultak, anyám éppen odalent tartózkodott: látta, hogy Efruzén miként fogadta őket, hogy tipegett elébük lelkendezve, s hogy a papné – még kimondani is szörnyűség – mint csókolta meg aszaltszilva módjára fonnyadt, fekete és fényes kezét.
Anyám iránt különben alázatosan viselkedtek, s mintha Efruzén ügye az övék lett volna, mintha a vén szipirtyó nem is a mi, hanem az ő rokonuk lett volna, alig győztek eleget hálálkodni, amiért itt a városban menedéket adtunk neki, s hogy anyám olyan áldozatosan viseli gondját s édesíti öreg napjait.
Csak késő délután indultak haza. Addig a lovakat persze mi kellett hogy ellássuk – utóvégre az Efruzén vendége a mi vendégünk is volt, ha akartuk, ha nem.
Az idő lassan tavaszodni kezdett, s Efruzén egyre sűrűbben sétálgatott a városon. S hogy az embereket magával közvetlen kapcsolatba hozza, újabb cselfogást eszelt ki gonosz agyveleje. Ment, ment az utcán, jobbra-balra nézelődött, aztán hirtelen rekedten nyivákolni kezdett, levegő után kapdosott, s erőtlenül rogyott neki valamelyik ház falának. Akik közelében voltak – s hogyne lettek volna közelében, amikor mindig olyankor csinálta ezt a jelenetet, amikor a legnagyobb volt a forgalom –, megemberelték magukat, és segítségére siettek. Húnya alá nyúltak, a férfiak karjukat kínálták – s Efruzén tettetett megkönnyebbüléssel beléjük karolt. S aztán így vitette magát azzal a szerencsétlen balekkal végig a városon. Főleg akkor színlelte ájuldozásait, amikor iskolás gyermekek kerültek az útjába, legtöbbször természetesen a Kollégium előtt. Egy óra tájban, azaz a kicsengetés ideje táján, úgynevezett egészségügyi avagy étvágygerjesztő sétára ment. Ott ólálkodott rendszerint a Központi körül, s aztán, amikor a pillanatot alkalmasnak ítélte, krákogni, kapdosni kezdett, s tántorgott, mint egy szélben imbolygó madárijesztő.
Egy délben – gyönyörű langyos idő volt, tüdőmben ibolyaszagú, holtakat is feltámasztó, vérpezsdítő tavaszi levegő – majdnem boldogan szaladok ki a Kollégium nagykapuján, fordulok egyet az utcánk felé, és zsupsz! belerohanok Efruzénba. Meglát, megismer, s azonnal dülingélni, tátogni kezd, szemét behunyja, esernyőjével botoz, botoz a kövezeten, mintha az erős tavaszi nap megvakította volna – aztán odarogy a sárga iskolafalhoz. – Jaj, jajistenem! – sóhajtja – itt halok meg, itt halok meg!
Néhány városi gimnazista volt körülöttünk, s nekem most ezekben volt minden reménységem. De a komisz betyárok tudták, hogy Efruzén hozzátartozója vagyok, a könnyebb megoldást választották: rám bízták a vergelődő vén boszorkányt.
Ha most elfutok, s faképnél hagyom – gondolkoztam kétségbeesett állapotomon –, akkor más ugyan hazasegíti, de nekem s famíliámnak sohase fogja megbocsátani, hogy az utca népe előtt szégyenben hagytam. Sőt apámnak egészen biztosan el fogja mondani, s akkor lesz csak hadd el hadd. Minden erőmet összeszedtem, s megindultam Efruzén felé.
Gyámoltalanul, ólmos talppal lépkedtem, s ebben a küzdelemben minden lépésem percekig tartott; már alig egy méterre voltam tőle, s éppen azon, hogy a tőlem telhető legemberségesebb modorban ajánljam fel segítségemet – amikor Efruzén végtelen hosszú karja, akár csak a vásárban árult emelőrendszerű, rugalmas játékszerkezet, hirtelen, hihetetlen gyors és biztos mozdulattal kinyúlt, és lecsapott a csuklómra.
A keze rátapadt, valósággal beleégett a húsomba, pedig hideg volt, mint a béka, s csontomat majdnem összeroppantotta. Kénkőszaga, amelyet ott éreztem meg először, azon a keserves ebéden, belém áradt, marni kezdte a lelkemet, s a fakadó tavasz ártatlan illatát elpusztította. Kétségbeesésemben egyet-egyet rántottam a karomon, családról, örökségről megfeledkeztem, s viaskodtam puszta életemért. Először, hogy az emberek meg ne hallják, csak kicsiket nyögtem és sziszegtem, hogy Efruzén észrevétlenül s botrány nélkül eresszen el – aztán nemsokára meg éppen ellenkezőleg: azért visítottam, ahogy csak a torkomon kifért, hogy az egész város hallja meg, csődüljön össze, s szabadítson ki karmaiból.
De Efruzént ez cseppet sem zavarta. Sőt, talán örvendett, hogy ilyen színes társadalmi esemény középpontja lehet. Az iszonyú vigyorgás mind szélesebb s mind sátánibb lett halálfejarcán, orra valósággal szétlapult belé, s ahogy a kéjelgő kacagás meg-megrázta, állkapcsa össze-összekocódott. A Várszeg utca felé, a temető irányába rángatott.
– Ez engem a temetőbe visz – döbbentem meg, s azt hiszem, ez volt utolsó, aránylag józan gondolatom. – Ez a Halál.
Iskolakönyveim elkezdtek hullani, hullani; hiába hajoltam, nyúlkáltam utánuk: feneketlen, fekete mélység nyelte el őket. Mint amikor fehér követ dobtunk a fekete vizű kútba, s a fehérség gyorsan halványodott, sötétedett s végleg eltűnt.
Amikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, hol vagyok. Körülöttem idegen bútorok, idegen falfestés, idegen arcok. Rápolthy Panni és Ilona hajoltak felém. Fejemen hideg borogatás s a csuklóm még mindig szorította valami kéz – ijedtemben rántottam egyet rajta. Csak a Panni keze volt, éppen ütőeremet tapogatta.
Ki tudja, mit tett volna velem Efruzén, ha azok a diákok, akikben, úgy látszik felébredt a lelkiismeret, rá nem rohannak, meg nem tépdesik, feléjük suhogó esernyője nyelét ketté nem törik s engem meg nem szabadítanak?
– Na, már nincs semmi baj! Katonadolog. Ugye, angyalom – szólt hozzám Panni, s levette homlokomról a borogatást. – A fiúcskák be szeretnének jönni, hogy meglátogassanak.
Én egy darabig tiltakoztam – aztán mégiscsak beleegyeztem abba, hogy a két Szőcs testvér, Elemér s Aladár bejöjjön a szobába. Ebben a percben kezdtem valamiféle regényhősnőnek érezni magam; szívemben sohasem érzett bizsergés támadt, ismeretlen, repülésre kényszerítő érzés, amely egyelőre még pontosan senkire sem vonatkozott, de talán éppen ezért volt erősebb és hatalmasabb minden átélt szörnyűség emlékénél s erősebb a halálnál.
Aladár hóvirágcsokrot tett a párnámra; Elemér ibolyát tartott az orrom felé. Itt volt, megint körülöttem volt a tavasz, a szabadság illata! S én egyszerre lettem szerelmes – ahogy csak egy tizenkét éves leányka lehet – Elemérbe és Aladárba.
Egy napon – ez már tán április első felében történhetett, s emlékszem, langyos esőjű tavaszi idő volt – szegény Erzsikét nagybetegen hozták haza az iskolából; felelni szólították matematikából, s ő ki is ment, és egy-két kérdésre próbált is felelni, aztán csak rájött valami reszketés, lábát fel-felkapta, szeme kiguvadt, s hanyatt vágódott az olajos, mocskos deszkapadlón.
Ez volt az első rohama; azt mondták, vitustánca van.
Amikor elmondták neki, apám úgy elkeseredett, hogy majdnem eldöngette szegényt.
– Megint doktor, megint patika! – kiabálta. – Az Isten látott még ilyen nyápic kölykeket! Mindig van valami bajuk. Mert leányok, persze! Bezzeg, ha fiúk volnának! Volt-e nekem kutyabajom életemben? Csak azt szeretném tudni, kitől örökölték ezt a hitvány természetjüket?
Vagyis anyánk hátán csattant megint az ostor.
Délutánra jobban lett Erzsike; kiültettük a verandára, nagybendőbe bugyoláltuk, s hallgathatta, hogy az esős alkonyodásban micsoda csattogást, füttyengetést rendeznek a kert bokrai közt tanyázó rigók; nem is akartuk észrevenni apámnak dörmögését s csapkodását, amikor szokása szerint fogta botját, kalapját, s elviharzott a kaszinóba.
Én meggyújtottam a veranda villanyát, könyveimet kihoztam, s Erzsi mellé telepedtem. Odakünn lassan sötétedni kezdett. Ő bóbiskol, én tanulok, a madarak szólnak, a szomszédban vakkantanak egyet-egyet a kutyák, érezzük, hogy még meggyógyulhatunk, hogy szerelem és emberi élet vár reánk, s fogok én még Elemértől s Aladártól virágot kapni életemben – amikor hirtelen, mintha titokzatos parancsnak engedelmeskednének, elhallgatnak a madarak, minden elcsendesedik, s ebben a csendben hallani kezdünk alulról, a verandára vezető lépcsőről, valami csoszogást, baktatást. Egymásra nézünk, egymás keze után kapunk, s azt hisszük, a szívünk menten megáll.
Jön, jön Efruzén.
Hogy meg ne lásson bennünket, s szóba ne elegyedhessék velünk, hirtelen felugrom, s eloltom a villanyt. A verandán nagyon sötét lesz, de künt a kert felett még lilás az ég, az Őrhegy szőlőkarói közt fekete árnyékok tolonganak, s feketén reszket túl a temető.
A veranda kicsi ajtaja nyikkan, s Efruzén rémesen magas csontvázalakja feldereng a homályban.
– Ki a szent fene oltotta itt el a lámpát? – alig tud beszélni, a huszonkét lépcsőfok úgy elfárasztotta.
Körülnéz, egy helyben csoszog, toporog, aztán megindul a konyha felé. A konyhában koromsötét van, senki sincs benn, s Efruzén mégis benyit az ajtón. A villanyt nem gyújtja meg, s mégis sokáig bent marad.
– Te, ez meg talál mérgezni bennünket – suttogta Erzsi, s izzadt, meleg keze görcsösen szorongatja a kezemet.
Végre megnyílik a konyhaajtó, s a magas, félelmetes árnyékalak végigimbolyog a folyosón, s jön, jön, egyenesen felénk.
Szerencse, hogy a szobákba vezető nagy szárnyas ajtó előttünk; megáll, tanakodni látszik magában, aztán kopogás nélkül benyit a nappali szobába.
Mindketten anyánk elkövetkező rémületére gondolunk. De hogy be ne következzék, mégsem teszünk semmit. Efruzén úgyszólván karácsony óta nem volt a felső lakásban. Szegény anyánk, gondoljuk, még szívszélhűdést kap, ha Efruzén hirtelen elébe toppan! Úristen, segíts meg bennünket.
Egyszer csak éles, sóhajba vesző visítás. Felugrunk s rohanunk be mamukához.
Az árnyék ott állott a hálószoba ajtajában, s ahogy hátulról megpillantottuk, hatalmas volt, lomposan fekete, mint a köpenyeges Kaszás. Bent a hálószobában kicsi éjjeliszekrény-lámpa égett, s tudtuk, hogy takarékosságból amellett foldozgatott anyánk. Már hanyatt fekve, kihűlt szívvel képzeltük el őt, iszonyú rémület rádermedt pecsétjével az arcán, de Istennek hála, erre a látványra nem került sor.
– Jaj Istenkém – szólalt meg kicsi, gyenge hangja –, bocsásson meg, drága Efruzén, hogy így megijedtem, de igazán… olyan csendben jött, azt se tudtam, amikor megláttam, hogy ki is áll a küszöbön… Parancsoljon beljebb, s foglaljon helyet itt, né…
Ó, szegény, szenvedésteljés életű asszony! Hogy megemberelte, hogy megerősítette magát! Mit meg nem kellett tegyen, mit ki nem kellett még álljon azért az istenátka örökségért!
Meghúzódtunk a zongora alatt, s hallgatóztunk.
De bár ne hallgatóztunk volna! Olyan dolgot tudtunk meg, amelytől, ha mamuka nem lett volna, talán még abban a szempillantásban világgá indulok.
Efruzén arra szólította fel anyámat, hogy a beteg Erzsi néném helyett ezentúl engem küldjön le hozzá éjszakára! Ki nem állhatja a beteg kölykeket! Előbb gyógyuljon meg, aki nála akar aludni!
– Nem, nem eresztelek – suttogta Erzsi azonnal a fülembe, mert szegény anyánk egyedül lehetséges feleletét, a beleegyezést, előre tudta.
– Noha, szerintem, semmi akadálya sincsen – kezdte töredezve s szertartásosan anyám –, meg kell még beszéljem az apjokkal…
– Mikor jő haza? – kérdezte nyersen Efruzén.
– Vacsoraidőre rendszerint haza szokott.
– Úgy, úgy. No, majd meglássuk. Isten megáldjon, lelkem.
Efruzén megfordult, s zörögve, suhogva, botorkálva, ahogy jött, kiment a szobából. De maga után ott maradt csípős, förtelmes kénkőszaga. Nem értettük, hogy mamuka miért nem sietett elé, miért nem kísérte ki, s miért nem gyújtott neki világot?
Az ajtó odakünt becsapódott, s csend lett, síri csend a lakásban.
Annál borzalmasabban tört fel nemsokára ebből a fekete és rossz szagú csendből anyám zokogása. Azt hitte, egyedül van, a leánykori varrottas párnái s nyírfaligetes képecskéi között kizokoghatja magát istenigazában.
Berohantunk hozzá, s öleltük, csókoltuk szegényt. Nem lehetett őt megvigasztalni.
– Ki kell találjunk valamit – hajtogatta –, valamit muszáj kieszeljünk. Hogy ti többet ne szenvedjetek ettől a boszorkánytól! Már elég volt! Már nem bírjuk tovább.
S mi, csak hogy enyhítsük szenvedését, most már mindketten készségesnek mutatkoztunk az éjjeli szolgálatra, erre a boszorkány melletti apródkodásra, s vetélkedve ígérgettük, hogy nem csinálunk ebből a háznak semmi kalamitást.
Pedig egy hangocska, belülről, mélységes mélyről, azt súgta nekünk, hogy még ezen a szent napon kell történjék valami, ami egyszer s mindenkorra véget fog vetni szenvedéseinknek.
Elérkezett a vacsoraidő. A levegőben tömjénnél is különösebb illatú rőzsefüst szálldogált. Felkelt a holdvilág, s a kéményből felszálló füst lilán és lélekszerűen imbolygott az égre. Félelmesen és rémségektől vemhesen vett körül bennünket a langyos, párás tavaszi éjszaka.
Apám szelesen s nagyhangúan csörtetett haza. Erős szilvóriumszaga volt.
– No, leányka – vetette elém a kabátját, hogy felemeljem az alacsony ládáról, vállfára tegyem s a fogasra akasszam –, ma éjszaka te fogsz lent hálni a vénasszonynál.
– Hát már beszélt is veled? – kérdezte anyám, s szemét nagyra nyitotta.
– A bestia! Megfogott az utcán, a Kaszinó előtt, pedig tudhatná, hogy nem szoktam százesztendős fuszulykakarókkal sétifikálni, s elpanaszolta, hogy neki efféle nyavalyásra nincs semmi szüksége. Ártasz az egészségének! – Erzsire bökött hegyes, véreres szemével.
…Mentem, mendegéltem lefelé a huszonkét fokú grádicson. Vállamon az Erzsi szürke nagykendője, húnyom alatt törülközőm, hálóingem, szappanom. S egyszerre csak valósággal Erzsinek éreztem magam. Könnyei még az arcomon nedvesedtek, s most, hogy szabad, hűvös levegőre jutottam, hirtelen hidegen bizseregni kezdett tőlük a bőröm. Úgy megölelgettük, úgy összevissza csókolgattuk egymást búcsúzásunkban, hogy mondom, ott a lépcsőn hirtelen azt hittem, Erzsivé váltam. S akárcsak akkor, amikor az első ebédre igyekeztem haza az iskolából Erzsivel, a félelem most is elpárolgott belőlem – magához a Halálhoz is ellátogattam volna. Az asszonyok élete csupa szenvedés – jutott eszembe Erzsi koraérett bölcselkedése –, s a varrólányra gondoltam, aki három éjjel s három nap aludt egy szobában halott édesapjával, s úgy véltem, erre én is képes lettem volna. Egyenesen természetesnek találtam.
Megyek, megyek a sötét kapu alatt, s egyszer csak valami meleg fut a lábamhoz, s kicsi nyávogást hallok. Mintha valaki szólított volna…
– Te vagy az, Cilus? Ciluska? – mondom én.
De egy soha nem látott, nagy szürke macska volt, s mihelyt megszólaltam, uzsgyé, elrohant.
Úgy látszik, gondoltam, ha az ember nem fél az éjszakától, tőle sem tartózkodik az éjszaka; állatai és titkai elébe állnak.
Pár pillanatig álldogáltam a kicsi, szurokfekete ajtó előtt, aztán kopogtattam.
Benyitottam, s magam előtt találtam a második ajtót. Itt is kopogtattam, aztán vártam egy kicsikét, s anélkül hogy bármiféle hangot hallottam volna, benyitottam.
A szobában iszonyú fülledtség, csípős, rossz levegő volt – és korom-, de koromsötét. Az ajtót nem húztam be magam mögött, hanem úgy, nyitott ajtóval, egyet-kettőt léptem a sötét előszobában arrafelé, ahol az ágyamat tudtam.
Hát most mitévő legyek? – tanakodtam magamban, noha még mindig nem volt semmi félelem a szívemben, még mindig úgy éreztem, hogy nem is velem történik ez a furcsa história. Annyira nem volt bennem félelem, amennyire csak némely, különben borzalmas álom engedi meg az embernek a benne való félelem nélküli részvételt, s csak akkor kezdünk irtózatosan remegni, amikor felébredünk, s szörnyű álmunk megelevenedésétől tartunk a sötétben. Emlékszem, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy meg kellene öljem Efruzént. Meg kellene öljem!
Talán tíz perc, vagy csak egyetlenegy telt-e el? Nem tudnám megmondani.
– Ki mászkál itt? – hallottam hirtelen a belső szoba mélyéből Efruzén krákogó hangját; abban a percben kicsi lámpa fénye lobbant fel, s a nyitott ajtón keresztül megpillantottam az öregasszonyt, amint bóbiskolva üldögél a süppedt heverőfotelban, s kicsit félrefordítja a fejét.
Ebben a percben rám szakadt a rettegés; azt hittem, menten szörnyethalok.
– Mi a? Mér nem köszönsz? Talán biz’ a megkukultál? Ne félj, nem harapom le a fejedet, te mutuj. Bújj le az ágyadba, s aludj békességgel!
Elhallgatott. Nemsokára a lámpát is eloltotta; ismét koromsötét lett a szobákban. Ott kucorogtam a megvetett, szűk és hideg, viaszosvászon huzatú dívány szélén, s egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy állandóan imádkozom, Édenjóistenem, édenjóistenem, ne hagyj el engem, szabadíts meg engem s az egész famíliát Efruzéntól, ó, enyhítsd anyám nagy szenvedését, édesjóistenem – mind effélét mondogattam, félhangosan. Szememet nem mertem kinyitni, mert úgy éreztem, ha kinyitom, valami oly iszonyatosan rémségeset találok megpillantani, hogy menten megáll tőle a szívverésem. Fázni, vacogni kezdtem. Ez kissé kijózanított. Pici, tapogatózó mozdulatokkal megkerestem a paplan szélét, s úgy, ahogy voltam, cipőstül, ruhástul, belebújtam az ágyba, s a paplant jól a fejemre húztam.
De félelmem nem lett kevesebb; mintha valami zörgést, motoszkálást hallottam volna. Kidugtam a fejemet, s hallgatózni kezdtem: hátam megül, abból a sötét folyosóból, tényleg hallatszott valami. Mintha kicsi golyókat hengerítenének, s kopácsolnának valamit odaát. Pár pillanatra csend lett, azután elölről kezdődött a zakata.
S ekkor eszembe jutott az a kicsi, poros, gyaluforgáccsal bélelt koporsó, amelyet a tatarozás előtt láttam ottan, az egyik limlomos benyílóban. Az a bolond látomásom támadt, hogy odabent apró gyermekkoponyákkal gurigáznak s koporsóbölcsőket taszigálnak ide-oda. S a játszók mind csupa Efruzén-szerű vénasszonyok. Úristen – borzongtam –, az ajtó mindjárt kinyílik, s jönnek értem! Miatyánk, ki vagy a mennyekben – imádkoztam folyton-folyvást, s egyszerre csak ezt a zakatolást nem hallottam többet, ellenben tisztán kivehettem, hogy – kipp-kopp, kipp-kopp, a kapu aljának kövezetén járkál, közeleg valaki.
Úgy látszik – vigasztaltam magam –, odabent a koporsósok megijedtek az emberi lépésektől, s attól kushadnak.
S ekkor, a kapu aljára nyíló ablakon, kopogtak. Barátságos, ismerős, majdnem beszédszerű kopogás volt; félelmem oszladozni kezdett, s felültem az ágyon. Az ajtó kinyílt, s bejött valaki. Azonnal tudtam, hogy kicsoda.
Egymás nyakába borultunk. Erzsi! Erzsikém! – suttogtam boldogan.
– Kicsimajom, édes, nem történt semmi bajod?
Sírás fojtogatott. Meg se tudtam már mukkanni, de úgy szorítottam Erzsit, ahogy csak bírtam.
– Ne félj semmit, minden éjjel lelopózkodom – suttogta –, úgyse tudok aludni odafent. Talán még rosszabb volt, mint idelent, annyira aggódtam s emésztettem magam miattad.
Én csak szepegtem, s meg-megrázott a hálás zokogás.
Erzsi hálóingben volt s papucsban. Hamar levetkeztetett engem is, s bebújtunk egymás mellé a kicsi ágyba. Sokáig meg se mukkantunk, csak szorongattuk, melengettük egymást. Elpárolgott belőlem minden félelem. A folyosóról ismét hallatszani kezdett a zakatolás.
– Sokáig én se tudtam, hogy mi az – magyarázta Erzsi riadt faggatásomra –, de aztán megállapítottam, hogy nem egyéb, mint egy-két pajkos pocegér. S tényleg, olyan erős egérszag van mindég odabent…
Ekképpen a koporsós látomás hamar elfoszlott zavart lelkemből s megnyugodtam. Erzsi mellettem volt, ő maga volt az élet, a holnap reggel ígérete. Úgy éreztem, egykettőre el fogunk aludni. Viszont annál különösebb volt nekem, hogy Erzsi nem nyugodhatik, hogy mind ide-oda veti magát a nyomorúságos díványon, s teste, most, hogy a hideg lépcsőn s nyirkos kapu alatt való mászkálásból felmelegedett, egyre hevesebben kezdett izzadni, izzadni. Nagyokat, sóhajtásszerűen lélegzett, aztán sok, apró kicsi szippantást vett egymás után. Kezem a hátát melegítette, simogatta, érezhettem, hogy verdes a szíve, mint meghajszolt, kézbe fogott kicsimacskáé.
– Erzsike, mi bajod? – súgtam a fülébe, s megcsókoltam forró arcát. Csupa izzadság volt.
Sokáig nem felelt. Lélegzete egyre lihegőbbé vált, s egyre forróbb, lucskosabb lett a teste. – Most, most ketten vagyunk! – nyögte ki végre, suttogva, titokzatosait.
S ekkor, mintha a mennyből hallatszott volna, a nappalink öreg faliórája csendesen és álmatagon megszólalt felettünk. A gerendázat, a boltozás megszűrte a hangot, olyan volt, mintha valami messzi-messzi falu tornyából szólana. Tizenkét óra volt.
Erzsi hirtelen felült az ágyon.
– Mi bajod? – kérdeztem, s ölelgetve, rimánkodva húztam vissza magamhoz. – Hát megbántad, hogy lejöttél? Akkor mért nem mész vissza azonnal? Sze én nem haragudnék, sze tudom, hogy beteg vagy! Eredj, menj vissza, édes kicsi Erzsikém – így kérleltem szegény fejét, s a magam bajával megint nem törődtem. Ilyen voltam én világéletemben.
– Nem érted? Nem értheted! – rogyott mellém Erzsi hirtelen, s forrón, zavarosan sugdosni kezdett a fülembe.
Megtudtam hát végre Erzsi lejövetelének igazi okát.
Ugyanis a vénasszonynak az volt a szokása, hogy nem sokkal éjfél után, fél egy és egy óra táján, minden áldott éjszaka felébredt mély, első álmából, s amíg Erzsit maga mellé nem erőszakolta abba a hatalmas, nyekergős diófa ágyba, amelyben már vagy nyolcvan esztendeje aludt – nem tudott újból elaludni. S szegény Erzsi, aki a családnak valóságos mártírja volt, minden éjszaka odasimult kicsi, fiatal testével a szörnyű vénasszony csontvázteteme mellé, s melegítette, sugarazta.
Most pedig tudta, hogy ma éjjel rám kerül a sor. S tudta, hogy én belehalnék ebbe az iszonyúságba.
Azért jött le, hogy – amint először mondta – megtévesztésül megint ő menjen Efruzén mellé az ágyba.
Nem! Én ezt nem tűrhetem el! Erzsi nem áldozhatja fel magát végképpen miattam! Tiltakoztam, ahogy csak tudtam, szökésről beszéltem – de közben állandóan azon járt az eszem, hogy tudnám én eltenni láb alól Efruzént. Küszködtünk és sírtunk, átkozódtunk és sóhajtoztunk a vágni való sötétben. S az Erzsi vallomására következő percek olyan élesen vésődtek emlékezetembe, hogy még ha síri álmomból is ébresztenének, tízezer esztendő múlva, akkor is töviről hegyire elmondanám.
Erzsi, ez után a vallomás után, mintha cseppet megnyugodott volna. Megfordult ismét a helyzet: én szepegtem, dideregtem, s ő vigasztalt, csillapított. Aztán, tudván, hogy minden lélegzésünkkel közelebb megyünk a fél egyhez, én is megcsendesedtem. De bensőm kavargott.
Erzsi már alig szuszogott. Mozdulatlanul, hanyattág feküdt, csak néha futott végig a testén valami villamos borzongás.
Az óra nagy sokára elütötte a fél egyet; szívem őrjítően elkezdett dobogni. De Erzsi csak feküdt tovább, mozdulatlanul.
S akkor, alig öt-tíz percre rá, belülről, az utcai szobából, valami krákogást és szöszmötölést hallottunk. Aztán egy óriási sóhajtást, mintha valaki éppen most adta volna ki a lelkét.
– Te leánka! Hallod-e, te leánka!
A hang megborzongatott, hogy már azt hittem, ijedtemben elvesztettem az eszem. Erzsi villámgyors mozdulattal felült az ágyban.
– Nem hallod? Te mutuj! Mi, tám itt se vagy? Vagy mia szent fene? Azt akarod, hogy én ébresszelek fel? – A sipító, fáradt, alvilági hang még sokáig ott hánytorgott, tekeredett a szoba sötétjében.
Erzsi végre elszánta magát.
– Parancs! – kiáltotta, s hangjában hamis és édeskés szolgálatkészség csengett, mint valami rossz cselédében.
– Gyere má ide, egy kicsit mellém, mert nagyon beteg vagyok. Add ide, lelkem, onnét az asztalról azt a pohár vizet, s gyűjts világot.
Erzsi hozzám hajolt, s ennyit súgott a fülembe: – velem is éppen így kezdte a vén boszorkány! – azzal már ugrott is ki az ágyból.
Tudtam, éreztem, hogy most valami borzasztó dolog következik. Attól féltem, hogy nemsokára hangokat fogok hallani, amelyek megőrjítenek, s megháborodott képzeletemben láttam Erzsit egy csontvázkarú szörnyeteggel küzdeni. Még abban a pillanatban, amelyben Erzsi kiszökött az ágyból, én magamra húztam megint a takarót, s a párnát, ahogy csak tudtam, fülembe, szemembe nyomtam. Nem akartam semmit se látni, semmit se hallani!
Erzsi nemsokára, alig másfél perc múlva, szó nélkül bebújt mellém az ágyba.
S amit eddig csak vad képzeletem s látomásos idegállapotom hazudozásának hittem, annak valóságos voltáról most, azáltal, hogy Erzsi ilyen hamar visszajött, s nem maradt egyáltalán a vénasszonynál – meggyőződhettem. Annyira biztos voltam már a dologban, mintha én magam cselekedtem volna.
Átöleltük egymást. Szót se szóltunk; elaludtunk békességesen.
– Mennyi szörnyűségeset álmodtam! – álmélkodtam, amikor felébredtem s zavarodottan tekingettem körül, ugyan hol is vagyok? Künt az utcán dörömbölve jöttek az erdőből a fásszekerek.
Hát Erzsi hol van? – döbbentem meg, mert csak azt vettem észre, hogy az ágyban egyedül vagyok. Mégis odament volna Efruzénhoz? Jaj, mit is álmodtam, én istenem! Ha igaz volna! Erzsi nincs itt – biztosan itt se volt: az egész csak álom lehetett…
Nem hagytam annyiba. Komolyan s fokról fokra mélyebbre haladva kezdtem tűnődni a dolgon. Muszáj a végére járjak, mert még nagy baj lehet belőle…
Köhögtem és szipákoltam. Figyeltem, nem hallok-e valami nehéz szuszogást? Aztán, lábujjhegyen, besuhantam az utcai szobába.
Itt a jól leeresztett függönyök s a külső zsaluk miatt majdnem félhomály volt. A szemem azonban hamar hozzászokott, s mind többet s többet láttam.
Efruzén ott feküdt, mélyen, besüppedten, s arcán, fején összegyűrt nagy, foltos huzatú lábpárna. Egyik keze, mintha másik sohasem lett volna, árván és görcsbe meredten hevert a paplanon. A kék selyemhuzatú, rózsaszín virágos paplanból, a melle táján, hosszú, drót vagy vékony pálcika állt ki, közelebb mentem, feléhajoltam; a tetejéről, szemét forgatva, eleven, piros száját tátogatva, rám vicsorgott a hosszú kalaptű szerecsenfeje…
Olyan hosszú volt ez a tű, hogy talán az ágydeszkában akadt meg. Csak az a kéz, az a szörnyű, fél kesztyűs, karomszerű görcsbe merevedett csontkéz ne lett volna ottan! Talán akkor nem is haboztam volna, s egyszerre megtettem volna azt, amit így csak pár perc múlva tudtam megtenni. De aztán megembereltem magam.
A kalaptű szerecsenjét megragadtam, s egyetlen rántással kihúztam. Nagyon könnyen jött – és akárcsak a megsült kőttes tésztából a hosszú pecsenyevilla –, nem hozott semmit sem magával. A tű, elejétől végig, mintha előzőleg bezsírozták volna, csillogóan tiszta volt. A nagypárnát, anélkül hogy odanéztem volna, a falhoz lódítottam. Körülnéztem. Efruzén kalapja ott hevert egy széken. A tűt egyetlen mozdulattal beleszúrtam. A hideg végigfutott a hátamon. Kiszaladtam.
Aztán anélkül hogy megmosdottam volna, gyorsan összekapdostam a holmimat, s rohantam fel az emeletre.
Erzsi nem nézett a szemembe.
– Na, hogy aludtál, Picuska? – kérdezte közömbösen, amire én csak vonogattam a vállam. Aztán megreggeliztünk, s mentünk az iskolába. Hárman mentünk, Erzsi, a bátyám meg én.
Délben, amikor hazaértünk, jelentették, hogy az éjjel meghalt Efruzén. Végelgyengülésben. Így mondta a halottkém. Átaludta magát szép csendesen egy boldogabb világba.
Nem értettük, hogy apánk, ahelyett hogy örvendeznék, mért olyan levert, mintha saját édesanyját gyászolná, s mért olyan megkínzott, kísértetszerű édesanyánk?
De aztán, apánk nagy szitkozódásaiból, anyánk panaszos szavaiból minden-minden tudomásunkra jutott.
Efruzén bennünket, Csegezyeket, az örökségből egyszerűen kitagadott. Sőt, a közjegyzői pecséttel ellátott s még a háború utolsó esztendejéből, 1918 őszéről származó végrendeletében mi, Csegezyek, egyáltalán nem is szerepeltünk. Minden ingatlanát a gyógyi görögkatolikus egyházra és iskolára hagyta! Az örökség fejében köteles a kérdéses eklézsia őt, mint kegyes donátorát, hét határra szóló pompával eltemettetni, sírját szép emlékművel ellátni, s arról örök időkig gondoskodni…
Nagy csalódásunkban s kijátszottságunkban azonosítottuk magunkat szegény, szerencsétlen, hóbortos apánkkal. A nagy szerencsétlenségben a família juhok módjára összebújt, s igyekezett melengetni magát. Mindnyájunkat egyformán környékezett a dühös megőrülés – ennyi emberi gonoszságot még Efruzénról sem tudtunk voltra feltételezni.
S amíg mi, odafent az emeleten, vadul futkostunk összevissza, s ki ezt, ki azt hibáztatta a nagy hoppon maradásért, odalent a boltíves utcai szobában, lila selyemruhában, felkötött szörnyű állal, kékre aszalódott kezét a mellén kegyesen összefogva, mint maga a Halál halála, úgy feküdt ott Efruzén. Berta, a halottmosó szépen kitatarozta. Még talán ki is pirosította az arcát…
S úgy feküdt ő még másnap délben is, mert nem volt, aki neki koporsót rendelt volna. A halálhír hamar végigszaladt a városon; Efruzénnak halottaiban annyi látogatója volt, több, mint egész életében. Csudájára jártak a százesztendős halottnak. De a végrendeletről, amelyet apámon s rajtunk kívül csak a hivatalos emberek tudtak, senki sem beszélt, noha már úgy tekintettek reánk, mint boldog örökösökre.
Másnap délelőtt megérkezett a gyógyi pap. Amikor apám meghallotta, hogy kinek a kocsija állott meg a ház előtt, dühöngeni, őrjöngeni kezdett, vadászpuskáját leakasztotta, s rohant a lépcső felé.
Bátyám elébe került, s nagyot taszított rajta. Apám megtántorodott a szűk, zegzugos folyosón, s nekiesett a korlát szegletének. A fejét behasította s véresen rogyott le a rács tövébe.
A gyógyi pap zavartalanul ájtatoskodhatott Efruzén kiterített teteme felett.
De Efruzént csak másnap reggel tehették koporsóba.
A ház előtt nemsokára két bivaly által vont parasztszekér állt meg. Ugyanaz, amelyik annak idején a bútorokat hozta. A nehéz, aranykeretes, fekete koporsót nagy hórukkolás közepett rátették, s megindultak kifelé a városból. A szomszédok mind az ablakokban, a koldusok, amennyi csak volt a városban, mind ott ólálkodtak a kapunk körül. Semmit sem kaptak, velük is csúfot űzött Efruzén.
Apámat is aznap délután vitték fel súlyos idegösszeroppanásban s előrehaladott delírium tremensben Kolozsvárra.
Harmadnap apám címére csípős szagú gyászjelentést hozott a posta. A felsőgyógyi görögkat. egyház jelentette rajta megtört szívvel s Isten akaratában megnyugodva, hogy kegyes jótevője, a boldog emlékezetű és szent életű matróna, Eufrosina HUHUL, áldásos életének 101-ik esztendejében visszaadta nemes lelkét teremtőjének. Temetése folyó hó ennyi s ennyedikén… a felsőgyógyi templomból… S az alján kicirkalmazott arany betűkkel Aludj békességben, áldott lélek!
Találja ki, mit álmodtam ma éjszaka? Álmomban, talán már századikszor, ismét megjelent Efruzén. Nagy volt, amilyen aránytalanul nagynak csak gyermek láthatja a felnőtteket, s még zörgősebb, csontvázszerűbb, mint a valóságban. Az a lila selyemruha volt rajta, amelyben eltemették, s hatalmas, strucctollas kalapjából vicsorogva állt ki az a szerecsenfejes kalaptű. A kapu alatt kellett végigmenjek, mert anyám felülről kétségbeesetten szólongatott, s én siettem, siettem – de Efruzén elém pattant, a csuklómat megragadta, s hurcolni kezdett magával a temető felé… Hörögtem, fuldokoltam, ordibáltam – s felébredtem a rémülettől. Takarómat fejemre húztam, s a szemem nem mertem volna kinyitni a világ minden kincséért sem. Attól féltem, ha kinyitom, a sötétből rám vicsorog Efruzén…
Mire Flóra történetének végére érkezett, éppen éjfél volt, záróra, korai, 1941-es záróra. A pincér szabadkozva kitessékelt bennünket. A sötétes utcán Flóra belém karolt. Hogy egy kicsit szellőztessük a fejünket, megindultunk a Régi Vízivárosi Temető felé.
A Bulbuk ház
Alighogy a vonatról lekecmeregtünk, még el sem érkeztünk az állomás házáig, sistergő zápor szakadt reánk. Szegény Anna néném beteg szívének igazán nagy próba volt: ötórás utazás után százméteres síkfutás következett az első fedélig, mely ebben az esetben sajnos nem volt egyéb, mint az elhagyatott állomások ismert típusú kátrányos deszkabódéja. – Na, jól kezdődik a nyaralás – gondoltuk, s a zápor füstölgő, porzó függönyén át szemünk hiába szerette volna felfedezni a várva várt Maros menti domboknak, a temető kapujának s a templomtoronynak körvonalát. El is fordultam, s szemfüles kamaszvoltomra jellemzően silabizálni kezdtem a szellős faépület paliszádjának bogmentes deszkarészeire rótt emlékiratokat.
Az eső jó negyedóra múlva elállt. Végre bemehettünk az állomás épületébe; de volt szolgálónkat, Rebekát hiába kerestük. Úgy látszik, gondoltuk, az eső erre jöttében beverte valahová. Útközben biztosan szembetaláljuk.
Csomagjainkat egyelőre a főnök szobájában hagytuk, s megindultunk a falu felé.
– Csak tessék utánam jönni – fordult hátra egy fekete kendős, hatvanasforma asszony, s biztatóan cuppogott előttünk a sáros lében, ügyesen ugrott kőről kőre, szárközépig precskelt lábával. Megköszöntük s lépéseinket az övéi szerint igazítottuk.
Egy elágazásnál megállt, s ismét hátrafordult. Megkérdezte, mi járatban vagyunk errefelé, s ismerünk-e valakit a faluban. Megmondtuk, hogy néhány nappal ezelőtt megírtuk szállásadónknak, hogy ma érkezünk. Arra is megkértük, üzenje meg Rebekának, volt szolgálónknak, hadd jönne elénk, és segítene bevinni csomagjainkat.
Az öregasszony szó nélkül hallgatta végig Anna néném mondókáját, csak mintha a fejét ingatta volna közbe-közbe. Végül felvilágosított, hogy Rebeka azért nem jöhetett elénk, mert két éve múlt tavaszon, hogy meghalt.
A hír iszonyúan elkedvetlenített. Legszívesebben mindjárt fordultam is volna vissza; mintha hallatán az egész nyaralás célja és létjogosultsága megsemmisült volna. Nem csuda. Azt a kilenc év előtti nyarat tisztán akkori szolgálónknak, Rebekának köszönhettük. Az ő jóízű nótái, mondókái, falujának ősi magyarsága hozták volt apámat ide; azt akarta, hogy ne csak a nyári nap melege, hanem a magyar falusi nép ereje és tehetsége fürössze, legalább nyaranta, városban élő gyermekeit. S Rebeka, mintha csak kedves kötelességének tartotta volna, mindent elkövetett, hogy jól találjuk magunkat. Elvitt aratásra, cséplésre, vajat, gyümölcsöt kerített nekünk, ha kellett, elgyalogolt a szomszéd faluba, hogy az újságot egy nappal hamarabb olvashassa apám. Estefelé, amikor munkája már engedte, eljött hozzánk, húgostul-öcsöstül, s labdázni, hátba ütőzni tanított bennünket. Azt is neki köszönhettük, hogy Bulbuk Mártonnál kaptunk nyári szállást, szép, tágas udvaron, a falu egyetlen emeletes házában. Mert ez a Bulbuk neki valami házasság révén rokona volt, tehetős, két kézzel gyűjtő ember.
S szegény Rebeka, már két éve halott!
Nem győztük nagy, ijedt szomorúságunk kérdezősködéssel csillapítani. Hogy engedték meghalni? Ki volt a férje, mióta volt asszony s több hasonlót kérdeztünk. S az öregasszony válaszából felíródott elénk a sáros útra egy korán elhervadt, agyondolgozott parasztasszonyka tragikus sorsa. Meghalt, mert nem akart gyermeket.
Mentünk-mentünk a nagy sárban, s a jelen szomorúságából igyekeztem magam a múlt vígabb mezejére terelni. S ahogy jobban s jobban közeledtünk Bulbuk házához, úgy elevenedett bennem az 1923 szép nyarának sok boldog s titokzatos gyermekélménye. Volt Bulbuknak egy velem majdnem egyívású leánykája, Violka; most mind ő járt az eszemben. Már a városban, amióta tudtam, hogy Felfalun fogom tölteni a nyarat, meg-megjelent esti képzelgéseimben az ő szépre s kívánatosra serdült leánysága, s ilyenkor zaklatottan, csillapíthatatlan epekedéssel s mindenféle kamaszos fondorlattal csigáztam magamat, s azoknak a játékoknak folytatásaképpen, melyet angyali ártatlanságban ötéves korunkban űztünk volt, szebbnél szebb ábrándozással altattam el magam. Violka volt legelső és legutolsó leányjátszótársam; a vele töltött nyáron tudtam meg, mit is jelent igaziból, hogy valaki leány, mert addig csak a hajviseletben s a szoknyában láttam különbséget,
Ahogy a cseperedő kukoricás közt, a hepehupás megyei úton baktattunk, többször kaptam fel reménykedve a fejem, s messze, a kanyargós utca házai közé néztem: nem szalad-e elém a várva várt nagyleány. De nem hogy őt hiába lestem, egy lelket sem láttam az alsó faluban. Mindenki künt volt a földeken. Egy-egy tisztább foltocskán meg-megálltunk, hogy Anna néném kifújhassa magát.
Az öregasszony egyszer csak hátrafordult, keszkenőjét egyik keze rántásával megszorította az álla alatt, szája sarkaiból két ujja végével leszedte a kiszivárgott nyálat, s így szólt:
– Osztán, ha meg nem sértem, kihez mennek a naccságáék?
– Bulbukhoz, a kocsmároshoz – felelt meg rögtön Anna néném, s utána mindjárt lába elé is tekintett, hogy bele ne toccsanjon valami mélyebb ökörnyomba. Ilyenformán nem csuda, ha nem vette észre a mi vezetőnk hirtelen meghökkenését. Az öregasszonynak csak leesett az álla, s riadt tekintete nénémről rám, rólam meg nénémre lobbant.
Megijedtem. Mit jelent ez a rémület? Ha azt mondtuk volna, hogy a temetőpásztor vagy a halottkém vendégei vagyunk, akkor sem hökkenhetett volna meg jobban. Megvető rosszallás volt a tekintetében.
– S oda…? – nyögte ki nagy későre, s aztán elkapta rólunk a szemét, hagyta, hadd haladjunk el mellette.
Hát én most mit csináljak? Forduljak vissza, s faggassam ki ijedelmének okát? Nem tehettem. Mert hátha valami szörnyűséget eresztett volna reám, betegséget, őrültséget vagy éppenséggel halált, s már most meg kellett volna tudjam, hogy rózsaszínű aspirációim titkos céljával, Violkával e földön ma nem találkozhatok… Hát csak mentem szótlan töprengésben előttem kutyagoló néném után.
Egy elágazásnál tanácsot kérőn fordultam hátra. De az öregasszony, mintha a föld nyelte volna el, már nem volt sehol. – Biztosan hazaért, s bement a házába – próbáltam megnyugtatni magam.
Na, most mitévők legyünk? Jobbra-e vagy balra?
Szerencsére, az egyik kapu előtti padon észrevettem egy embert. Fejét válla közé rogyasztva ült, meztelen lábát messzire maga elé nyújtotta, bunkós botját közéje fogta s bóbiskolt. Szőrevesztett hegyes, kicsi báránybőrkucsma volt a fején, a hegyiben nagy lik, mintha azon szellőztette volna az eszét. Az arcát kondoros, deres szakálla majd felvetette. Olyan volt, mint a rugón táncoló majomemberke a vásárban. Ruhája: folt hátán folt.
– Bácsikám, merre menjünk Bulbuk felé? – riasztottam rá, mire a vén rongybuba kinyitotta a fél szemét, s botját cseppet megbillentve, balra mutatott. De olyan mérgesen nézett meg azzal a kicsi, szigorú szemével, hogy éppen csak megköszöntem, s szinte szökve siettem el a közeléből. De hátulról utánam recsegett a hangja:
– Há aztán semmit sem ád? Megszógáltam!
Ijedezve, szégyenülten kotortam ki bugyellárisomból – konfirmációi ajándék volt – egy kétlejest, s görcsös ujjai közé csúsztattam. Az öreg köszönet helyett csak rosszallóan csóválta a fejét, s megvetéssel mért végig megmaradt szemével.
Ezután már egyenesben voltunk, a torony gombja is igazított. Kezdtem kiismerni magam a rég nem látott faluban.
Mintha az ember álmában látott helyeken járna: a dolgok egy része ugyanúgy áll a térben, mint behunyt szemünk mélyében, vagyis: azonos. A többi, a nagyobb rész, merőben különböző; sohasem látott módon idegen. S milyen különös, hogy ilyenkor mégis az ismerttől, az azonostól, s nem az idegentől fél az ember. Talán nem egyéb szorítja össze a szívét, mint ezekben az azonos dolgokban, ezekben a régtől fogva meglevő dolgokban gyanított változás.
Amikor a piactérre érkeztünk, menekülésre késztető rossz érzés, a bizonytalan kimenetelű viszontlátás feletti szorongás fogott el. Pedig most már behunyt szemmel is el tudtam volna igazodni. Érdekes, hogy nagynéném, aki azon a nyáron két hetet töltött ebben a faluban, azt se tudta, hol jár. Szegénynek semmi tájékozódó képessége sem volt; én, az akkor ötéves gyerek, jobban emlékeztem a falu alaprajzára, mint ő, aki akkor negyven körül járt.
A templom bal oldalánál felértünk a dombra. Itt, a Temető és Holtág között, már a falu lakatlan részén kell hogy álljon az emeletes Bulbuk ház. Amikor az országút még itt vezetett, biztosan nagy úti vendégfogadó volt; azóta azonban vándorok helyett csak a falubeli legények vagy a kompra váró szomszéd járásbeliek látogatják. Legalábbis így volt az én időmben.
A jegenyesor mögött, végre, szemembe tűnt magas zsindelyteteje.
Jaj, istenem, a szívem úgy elkezd kalapálni! Né, az eperfa, kiáltottam – né, a kút teteje! S nemsokára kiskert mályvái bólingattak felénk. A rácsos kerítésen át már messziről benéztem az udvarba. Hol van az én Violkám? S hirtelen, ahelyett hogy kamaszképzeletem telt idomú nagyleányát kerestem volna, egy pillanatra ugyanazt a kicsi pendelyes leánykát véltem felfedezni az eperfa alatt, akit kilenc évvel ezelőtt hagytam ott.
Az út árkában sárga záporlé zúdult a domb mögötti nagy ölelésben kanyargó Maros felé. Ilyen hatalmas felhőszakadás után jó volt egykor az iszapos lében pancsolni, temetődombból kimosott embercsontot keresni és csillámpalát. E patakocska mentén jutottunk aztán el a Maroshoz. Mennyit lubickoltunk, halastavat ástunk, ugrándoztunk s iszappal kentük be egymást anyaszült meztelen. Milyen puffadt hasikája volt szegénynek…
Megérkeztünk a ház elé. Egyelőre nem nyitottunk be, csak úgy nézelődtünk. A csűr felől emberek jöttek, s valaki kinyitotta a széles szárnyú nagykaput.
Maga Bulbuk volt. A viszontlátás örömétől bárgyú mosolygással üdvözöltük. Sajnos, hamarosan meg is kellett hogy bánjuk.
Az első pillanatban feltűnt rajta, hogy erősen meghízott s megöregedett. Különben a régi volt. Befelé lépett, mint régen, egyik szeme – valamiféle szerencsétlenség, verekedés vagy háborús sebesülés következtében – lennebb volt a másiknál; kicsit kancsított. Fejében ugyanaz a taplósapka! Szóval sok mindenben ugyanaz a régi Bulbuk bácsi volt, aki velem is sokszor elbolondozott. Annál érthetetlenebb volt kínos örömű, zavart fogadása. Mintha csak igyekezett volna kedves lenni, de nem lett volna képes rá. Annyit mondott ugyan, hogy az „úriszoba” tisztán, rendben vár bennünket, fáradjunk csak fel, sze nem felejtettük el mi a járást – de aztán faképnél is hagyott, szaladt vissza a két legényéhez a csűr felé, ahol ezek valami talicskával bajmolódtak.
Ahogy alaposabban odanézek, látom, lábánál s fülénél fogva megragadnak s behempergetnek egy döglött disznót. Szép, jó húsban levő, fekete-tarka, úgynevezett báznai volt.
Mielőtt a nyekergő taliga szomorú terűjével elhaladt volna mellettünk, Bulbuk hadari beszédével még egyszer hozzánk fordult:
– A daktarér van az egész, verje meg az Isten, hogy verje. Nem elég, hogy megdögleszti, még meg is parancsolja, hogy mingyár ássuk is el a dögtemetőbe; pedig be fájin szappant csinálhattam volna belőle…
Sajnálkoztunk erősen, Anna néném éppenséggel sopánkodott, majd hogy részvétét nem fejezte ki abba helybe, még szerencse, hogy a „gyásznép” egykettő kifordult az útra, s maguk után betették a nagykaput. Elszántuk magunkat, hogy nekiindulunk az emeletnek. Hát a fenyőgrádics alatt mit látok? Sovány, megszámlálhatatlan csecsű láncos kutya hever ottan s három behunyt szemű, szintén báznai fajta malac dolgozza erősen a hasát. Úgy szopnak, mintha versenyeznének. Orrukkal tépdesik s felfelé nagyokat rántanak az emlőn.
Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy azon a nyáron is észleltünk itt hasonló tüneteket: egy kicsi, korcs tacskóanya két macskakölyköt szoptatott s dajkált. A rucákat is, emlékszem, kotlóval költették…
Mi ez? – kérdeztem magamban csömörletes borzongással. A vallástanban tanultunk valamit a metempsychosisról; mintha ez valami nyakatekert földi, testi metempsychosis volna. Anna néném is erősen fintorgott hozzá:
– Na, ezeknek a csökéknek se enném a húsából! Pedig lám, lám, mégis lesz kutyából szalonna.
A látvány jobban is leköthette volna figyelmemet; most azonban ilyen természeti rendellenesség tüzetesebb vizsgálatára nem értem rá. Máson járt az eszem: most, most nyílik valamelyik emeleti ajtó, s hopp, ugrik is rajta elém egy szégyenlős, pirulós szép nagyleány! Jaj, mit is fogunk egymásnak mondani…
Recsegett-ropogott alattunk a fenyőlépcső, s az első fordulón túl orrunkba csapott a parasztszobák szomorú dohossága. Esős időben mennyit kucorogtunk ebben a deszkás lépcsőházban! Felnéztem: fejem felett, a mennyezet egyik szegletében, ugyanaz a régi füstifecske-fészek szürkéllt felém. Hányszor nem hallgattuk alatta a kicsi piros nyakú, villásfarkú madár gügyögő énekét! S íme, nagy bosszankodásomra, kireppent belőle egy erős, kövér bakveréb. Hát ebben a házban semmi sincs a maga természetes helyén?
Anna néném azalatt felért a tornácra. Megvárta, hogy utolérjem, aztán az egyik ajtón benyitott. Én utána.
A tiszta, vagy „úriszobában” voltunk. Szellőzetlen levegő s a kicsi vágású falusi ablakok homálya fogadott. Milyen kicsi volt mert nekem a hajdan hodálynak tűnő, hatalmas szoba!
Anna néném ideges sziszegéssel sietett az ablakhoz, felszaggatta a valósággal beragadt táblákat, hátracsapta s kipeckelte őket. Mozdulata egy egészségügyi tudatlanságon felháborodott, városi hölgy higiénéi demonstrációját hordozta.
– Nem lehet ezeken segíteni – fordult vissza, s a kalapját tarkói részénél fogva, mérgesen lehántotta a koponyájáról. – Hát nincs itt egy lélek se? – nézett azután nyugtalanul s bosszankodva körül. – Hát bolond ez a Bulbuk? vagy micsoda?
Valóban ijesztő csend zsongott a házban. Eszembe jutott az öregasszony, aki egy darab úton előttünk dagasztotta a sarat: mindjárt meg fogjuk tudni színváltozása okát! Hát valóban a csendnek, azaz a halálnak szólt volna ábrázatán az a hirtelen támadt ördögűző vonás? Hát nemcsak Rebekánk, de a kedves, sápatag és érzelmes Bulbukné, Bora asszony, s a képzeletemben nagylánnyá serdült Violka is oda, a templom körüli dombra költöztek volna? Hát mért nem írta meg nekünk ez az ember? Lett volna rá jó tíz napja is. Az őszinteségtől vajon mi tartotta vissza?
Éppen azon törtem a fejem, hogy szorongásomat szavakba foglaljam, s Anna nénivel is megosszam, amikor valahonnét a hátunk mögül, a festett fenyőfa szekrénnyel eltorlaszolt ajtó irányából, szívünkre ágyúzott egy óriási puffanás. Mintha valaki ököllel, teljes erejéből rávágott volna egy deszkaajtóra.
Anna néném olyan szívdobogást kapott, hogy szája rángatózni, két keze pedig táncolni kezdett a keble előtt, úgy kellett őket lefogjam, s mint a holtét, az ölébe rakjam.
– Ki az? – kiáltottam nagy bátran arrafelé.
Erre megismétlődött a puffanás. S aztán valaki két ököllel dörömbölni kezdett a szekrény mögötti ajtó deszkáján.
– Ki az? – kiáltottam még egyszer – ki bolondult meg? – Intettem Anna néninek, menjen ki ebből az átkozott szobából. Abban a szempillantásban elkezdődött a kiáltozás. Rekedt, majdnem krákogó női hang kért segítséget, de olyan rémesen, hogy ettől a segítségkéréstől jobban megijedtünk, mintha halálos fenyegetés lett volna. Az egymásba folyó panaszokból alig lehetett néhány szót megérteni. Ennyit azonban világosan kivehettünk
– Az a Bulbuk, az a Bulbuk! Bezárt, bezárt! Megátkozlak, te, te hitvány. Eresszenek ki, eresszenek ki innét!
Anna néném néhány pillanatnyi habozás után felugrott, s bátor kapkodásával jelezte, hogy ő most rendet csinál. Nyilván elaludt valaki odabent – eszmélkedtünk –, s Bulbuk siettében rázárta az ajtót. Meg kell hogy szabadítsuk!
A nagy szekrényt aligha tudtuk volna ketten félrerángatni, kirohantunk hát a folyosóra, hadd lássuk, benne van-e a zárban az ajtó kulcsa. Benne volt. Anna néném nemesen kihúzta magát, nagy lélegzetet vett, egyik kezét ugráló, kalimpáló szívére szorította, a másikkal pedig gyors egymásutánban kettőt fordított a záron.
Az ajtót felrántották; s hát egy asszony ugrott közénk, könyökével félretaszított, s kint termett a tornácon. Összehasogatott, zöldesfekete, kabátszerű lebernyeg lógott a testén, haja fehéresszürke csimbókokban verdeste a vállát, csapdosott az arca körül, s az egyik karján nagy, kékeslila daganat éktelenkedett. A szobából erjedő, savanyú emberszag tódult reánk.
Bulbukné volt.
Honnét tudtam? Ez a tépett, széteső asszonyi alak semmit sem őrzött egykori másából. Még az az örökvonás, mely általában az emberi arc orr és szem közti táján székel, s mely olyan erős, hogy talán még az évtizedes halottat is erről lehet megismerni – még ez a változhatatlan vonás sem volt meg rajta. Valami iszonyú csapás elpusztította igazi valóját. Az a rongyolt ruhadarab jobb ismertetőjele volt, mint bármely testrésze, mint testrészeinek összessége: új állapotában emlékeztem reá! Mint afféle népviseletét hirtelen elhagyott félparaszt asszony, divattal való kínos küzdelmében elkövette azt a hibát, hogy még kánikulában is ebben járt a templomba. Ez volt az ő ünneplője.
Ott állott előttünk a tornácon. Szennytől sávos karját kinyújtotta, megragadta az egyik oszlopot, egész testével nekifeszült, s jól megrázta, mint valami almafát.
– Kié ez a ház? – kiáltotta el magát, s most láttam, hogy elöl csak két foga van, a két szemfoga, a többi mind kihullott. – Kié ez a ház? Tán nem az enyém, nem az én tulajdon házam? – S rázta, rengette a tornácot, hogy azt hittük, mindjárt le is szakítja velünk együtt. – Most már kikerget az úriszobámból is? Te Bulbuk, te hitvány ember! Te átkozott! Hát én már semmire se vagyok jó neked? Hát így hálálod meg sok jóságomat, sok szeretetemet! – Minden felkiáltását egy-egy rázórohammal tette nyomatékosabbá. Haja ugrándozott az arca előtt, orra hegyesen, vörösen fénylett, apró, szürke szeme csak úgy parázslott a dühtől, s fenyegetőleg cikázott reánk.
– De Bulbukné lelkem, hásze – próbálkozott szegény Anna néném, halottsápadtan fogózott belém, s alig volt hangja a rémületében.
– Nem vagyok Bulbukné! Bulbukné nem én vagyok! A szomszédok tudják, az egész falu tudja, kicsoda lett Bulbukné! Csúffá tett, elpusztított engem! Más kellett neki! De ki, de ki, énistenem… – Eleresztette a tornác tartóoszlopát, hirtelen szembefordult velünk, s száját négyszögletesre tátva, két hegyes, sárga szemfoga közt így jajveszékelt:
– Öljenek meg! instállom, pusztítsanak el! Nyuvasszatok meg, jóemberek, különben elemésztem magam!
Éppen arra gondoltam, hogy most már itt az ideje, hogy segítségért kiáltsak, amikor az asszony vad iramodással nekiugrott a padlásfeljárónak, s mint a kergetett macska, négykézláb robogott rajta fel. A padlás ajtaját felrántotta, s eltűnt a sötétes likon.
A padlást is jól ismertem. Violkával nemegyszer mászkáltam volt a gerendák között, sőt, éppen itt, a szénának elrekesztett részen, amely már az udvar felé esett, folytattuk ártatlan bár, de emlékezetemben azóta paráznává vadult játékainkat. Jó helyre jutott a bolond asszony – igyekeztem nyugtatni magam –, ha csak ránk nem gyújtja a házat, nem tehet ott kárt se magában, se másban. Anna néném hirtelen felkiáltása annál jobban megriasztott.
– Te, ez még felköti ott magát!
Egy szempillantás alatt én is a padláson voltam. Az életmentés ösztöne csak élnivágyó s az élettel elégedett, a világ fertelmességével még nem ismerős fiúban lehet akkora, amekkora ahhoz kellett, hogy ennek az őrült nőnek megmentésére elszánjam magam. Vagy csak Jókaiból magamba szívott, kárpáthyzoltános gesztus volt?
Elég az hozzá, a következő percben már fent voltam a homályos padláson. Megálltam s szoktattam a szemem a sötétséghez. Végre eligazodhattam. Sehol senki.
Megindultam a szénapadlás felé, mely a ház alapjának derékszögű törése után következett. Közben benéztem a kémény mögé is. Hiába.
Lábam magam rémítően döngött a gerendákra fektetett deszkapadlón. De végre a szénapadlás és a házhíjja közti térségre értem. Itt már jóval világosabb volt, s szemem, a fénysávon fel, egészen a szénaeregető nyílásig futott.
S ott, a rácsos ajtóra fennakadva, megpillantottam Bulbuknét. Azaz egy darabját. Úgy lógott a teste, vastag kabátrongyain fennakadva, mint valami szélben kalimpáló sárkánymaradvány a villanydróton. Két lába a testére hanyatlott ruhadaraboktól megszabadultan, szárig meztelenül meredt felém. Le akarta vetni magát, már át is billent, de valami szeg vagy a retesz vasa megakasztotta. Tudtam kötelességem.
Felkaptam egy zászlórudat – pókhálós, fakult lobogó volt reátekerve –, s hegyes, dárdásra faragott végével, jó messziről, piszkálni kezdtem a fennakadt kabátdarabot. Ahogy egy vízből kiálló ágon vízhozta tárgyat indít el az ember. A kabát négy-öt döfésemre felhasadt, két részre vállott, s a következő minutában reccsenő zuhanást hallottam.
Úgy dolgoztam, mint aki jót cselekszik, mintha szemem előtt tartottam volna valami kegyes bibliai utasítást. Ugyanaz a hő fűtötte szívem, amely – az öngyilkosság megakadályozására – az asszony után kergetett. Magamon kívüli állapotban cselekedtem. De ez a reccsenő puffanás, az udvar macskaköveivel érintkezésbe kerülő emberi testrészek hangja kijózanított, észre térített. Rádöbbentem, hogy mit is követtem el. – Sose fogják megtudni – igyekeztem könnyíteni bűnös lelkemen. – Senki se látott. S különben is, nem valóság, rossz álom az egész.
S még tettem feletti iszonyatomból földbe gyökerezett lábbal, de már a menekülés berregő motorjával a testemben, álldogáltam, amikor a hátam mögül vékony, esedező hangon megszólalt valaki:
– Engemet is! Úrfi drága, engemet is!
Halálra váltan fordultam hátra, s a szénaeregető világosságától káprázó szemmel meredtem a padláshomályba.
Alig öt-hat méternyire, a konyha kéménye s a tetőtartó öreggerenda közt, éppen háttal ennek a gerendának, magas, fehér ruhás nő állt. Egyik kezében vastag kötelet tartott, másikkal torkát fogdosta: mennyei örömöt sugárzó arcából szikrázó szempár lobogott felém. Csupa boldogság volt, csupa rajongás, beteljesülő álmok küszöbén. Látván, hogy megfordulok, újra megszólalt:
– Engemet is, engemet is!
Jobban megnéztem. Négy-öt vastag téglán állott, ettől volt olyan magas; csak fehér, szennyes alsószoknya s vállpántos ing volt rajta, s az az alsószoknya hatalmas púpot vetve, megrövidülve ereszkedett éppen hogy a térde fölé.
– Violka! – kiáltottam a hirtelen megvilágosodás iszonyatától, s egyetlen ugrással mellette teremtem. Lerángattam az emelvényről, s a ruhaszárító kötelet kitéptem a kezéből. Zokogva omlott a vállamra. Megvártam, hogy jól kisírja magát, aztán jó erősen megszorítottam a csuklóját, s megindultunk lefelé a padlásról.
Aztán felvertük a szomszédságot. Valaki elrohant a dögtemetőbe Bulbukért. De hiába vártuk, estig nem került elő.
Violkát az ángyára bíztuk, a csendőrségnek megadtuk városi címünket, s hazautaztunk a csirkevonattal.
S másnap, odahaza, álmatlanságtól, különféle ijedelmektől elgyötörten, eszelős révedezésben kérdezgettem magamtól: nem csak valami nagy, szilvás gombócos vacsorát követő álom volt-e az egész? Én voltam-e valóban az a hős, aki alig három perc leforgása alatt egy lelket halálra, kettőt pedig életre segített? Mert amikor Violkát lerángattam a padlásról, még nem tudtam, hogy két életet mentek meg. De mire is, mire is mentettem meg szegényt? Vajon igazán jót tettem-e? Vagy hagynom kellett volna, hadd pusztítsa el magát, hadd tűnjék el a földről rettentő szégyenével?
Mert Bulbuk Mártont, ezt az emberségéből kivetkezett Lótot, hiába keresték a csendőrök. Nem látta többé soha senki.
Ibis, redibis…
A dörömbölés első álmomból riasztott fel. Rémülten kémleltem ki a függöny résén; abban az időben az ember nem tudhatta, miért zörgetik fel éjszaka.
Az ajtó előtt hórihorgas, ijesztő árnyék sötétlett. Görcsös bottal döngette a kopottas festésű, repedezett, öreg deszkát.
– Eresszetek be! Én vagyok, Bálint! Hé, eressz be!
Úgy látszik, észrevette a belső szöszmötölést, azért fogta követelőzésre a dolgot. Lelkemen-testemen édes meleg futott át; Bálint legkedvesebb s oly régóta elveszettnek hitt barátom! De aztán mindjárt jeges borzongás váltotta fel boldogságomat: hátha ismét csak álmodom! Hisz amióta semmi hírt nem adott magáról, s csak annyit tudtam, hogy ő is belekerült a háború tornádójába, hányszor nem álmodtam, hogy bekopog, ajtót nyitok, s egymás nyakába borulunk! Érthető, hogy most, amikor pedig fizikai jelenléte oly bizonyos volt, mint az, hogy élek – egy pillanatra mégis megdermesztett a kételkedés fagyos fuvallata.
Egy újabb vad dörömbölés azonban végre kiváltotta belőlem a cselekvés lendületét. Kirohantam az előszobába, s valósággal feltéptem a rozoga ajtót.
Bálint ott állt előttem teljes magasságában. Az előszobában már rég nem égett semmiféle fényforrás, tehát csak körvonalait láthattam, azonban ez is elégséges volt ahhoz, hogy hiánytalanul agnoszkáljam, s hogy örömöm eszeveszett lelkendezésbe csapjon át.
Egymás nyakába borultunk.
Csak amikor már bent volt a szobámban, mustrálhattam meg alaposabban, s hasonlíthattam össze azzal a Bálinttal, akit jó két esztendeje láttam utoljára. Arcát torzonborz, vörhenyesbe játszó körszakáll tette bujdosó honvéd dédapjához hasonlóvá, egykor csillogó, bársonyos fényű szeme kissé üveges és zavaros volt, mindig jól ápolt keze lilán dagadt, szennyes körmű és sebhelyes. Szedett-vedett ruhadarabok lógtak rajta, lábán pedig előkelően keskeny szabású, könnyű félcipői torz utódaként idomtalan német utászcsizma maradványai csúfkodtak.
– Honnan vergődhetett ide ez a szegény fiú? – kérdeztem magamban, miközben szalonnát, szilvaízet s elég ízletesre sikerült máléskenyeret rakosgattam eléje a kamrából.
Aztán – hogy lássa, mennyire vártam, mennyire foglalkoztatott a sorsa – elővettem egy noteszt, amelybe különösebb álmaimat szoktam jegyezgetni, s hangosan olvasni kezdtem, amint következik:
„1945. március 11. Bálint ismét megjelent álmomban, talán éppen halálát jelentette meg. Iszonyú álom! Sápadtan és hórihorgasan közeledett felém, s amikor közvetlen közelembe ért, meghajolt. Haja szemébe omlott, s néhány meleg vércsepp hullott róla a kezemre. Odakaptam a fejéhez: koponyája törött tojáshéjszerű zörejjel mozdult meg érintésemre, s ahogy a véres csontburok alá kémleltem, tisztán láthattam agya gyűrődéseit. Aztán kiegyenesedett, haját hátrasimította, s fájdalmas-rezignált mosollyal mondta: – Én már a túlsó oldalról szagolom a rothadó szegfűk s a purée de tomate illatát. – Felriadtam, gyertyát gyújtottam s kezem fejéről sokáig törülgettem az álmomban ráhullott meleg vércseppeket.”
– Hát igen – vigyorgott Bálint fanyarul –, nem jártál messze a valóságtól. Hajszálon múlt, hogy tán ugyanazon a napon, rútul fel nem kopik az állam. Sőt, ha utánagondolok, azt sem tartom kizártnak, hogy a legkritikusabb pillanatokban – bár azt se tudtam élsz-e, halsz-e, – többek közt feléd is nagyon erősen és nagyon reménytelenül küldözgettem sóhajtásaimat…
Eközben matracmaradványokból, díványpárnákból s amiből lehetett, vackot rögtönöztem magamnak, hogy ágyamat az éj vándorának adhassam át; ő azonban, mihelyt felfogta szándékomat, nyersen elkacagta magát, s egy-két felső ruhadarabját ledobálva, csizmáját, kapcáját a sarokba lökve, leheveredett a vacokra. – Szó sem lehet róla! – mondta. – Különben is reggel hatkor indulok tovább, a teherautó ott vár a New York előtt…
– Hogyhogy? Nem maradsz nálunk néhány napig? Ez őrület! – kapálóztam.
– Ne haragudj, édes öregem – magyarázkodott –, ezt az alkalmatosságot nem szalaszthatom el. Valami feketézők visznek, egyenesen Budapestre!
Egy nehéz sóhajtással beletörődtem a változhatatlanba. Fogsága s szabadulása részleteit azonban kiszedem belőle – határoztam el, s mindjárt kérdezősködni kezdtem. Eloltottam a lámpát.
– Március közepe tájt – fogott hozzá Bálint –, tán éppen a naplódban megörökített napon, őreink kurtán-furcsán ókirálysági katonáknak adtak át. Mindjárt indulnunk is kellett T. felé. Négyes sorokba álltunk, valami hatszázan, elöl az egészségesek, hátul a rogyadozók, a fagyottlábúak, a vérhasosak, s tizenkét géppisztolyos katona közt vánszorogni kezdtünk a bokáig érő locspocsban. Tavaszodott, de nem nekünk virradt fel ez a tavasz! Máskülönben akkoriban már-már megadtam magam sorsomnak. Már emlékeim is kezdtek lehulldogálni rólam, a szabadságvágyat kiölte belőlem az éhség, a didergés; ez is olyanformán halt ki rendre-rendre, mint a szerelemsóvárgás – csak kullogtam, mint tehetetlen ökör a vágóhíd felé. Még a nyiladozó természetet sem kívántam észrevenni magam körül; csak a latyakot bámultam monomániásan, el-elszórakoztattak az előttem caplatók nyomán keletkező különféle sáralakzatok. De egyszer csak, néhány kilométeres kutyagolás után, egy kaptató tetejéről, odalent a párás folyóvölgyben, megpillantottam szülővárosom tornyait! A gyárkémények vígan füstölögtek, a háztetők felett galambraj keringett, s jobbkézt kékesen dalmahodtak a repedezett sziklájú, vén Érchegyek. Mintha
új vért ömlesztettek volna belém! Tagjaimat különös pezsgés járta át, mellem zihálni kezdett, s már úgy éreztem, minden cammogó lépésemmel valami határtalan boldogság felé közeledem, a rég elhagyott gyermekkori otthon Elíziúmába; a kutya elém szalad, odafent az emeleten kitárulnak az ablakok, s anyám-apám, testvéreim integetnek majd könnyes-boldogan, mint a Tékozló Fiúnak, a szolgáló pedig a lába közé kapott szoknyával aprít hátrafelé a majorságudvarba, hogy tiszteletemre a legkövérebb kappant mellyessze meg…
Alig titkolható lelkesedésemet Ferkő zászlós, egy kis fagyott lábú, vérhasos dunántúli tanárjelölt zavarta meg. Halálsápadtan, csontvázra aszottan, üveges tekintettel tocsogott mellettem, a lábfejére madzagolt ringy-rongy meglazulva csapdosta bokáját. Kezeit a megkoszosodott katonaköpeny bő ujjában összekulcsolva hordozta, mint valami bubát. Különös, nyöszörgő mondókája ismét ráterelte a figyelmemet. Egyelőre csak hallottam, de nem értettem…
– Ibis, redibis – dünnyögte vontatottan, tagolva, ahogy a vánszorgó lépések üteme megkövetelte – nunquam per Bella peribis. – Egy-egy szótagra egy-egy lépés esett; ezért hatott olyan nyöszörgőnek és vontatottnak a mondókája. S mihelyt a végére ért, kezdte elölről: I-bis, re-di-bis…
Megborzadtam. A régi történelemórán hallott s misztikusságával mélyen emlékezetembe vésődött mitológiai jóslat most hirtelen telitalálatszerűen csapott tudatomba. A mondhatnám agonizáló, végképp elcsigázott zászlós nyöszörgő hangja, függetlenül a forrásától, már valahonnan az idő méhéből hallatszott, valami barlangból, ahol háromlábú széken őrült tekintetű vajákosasszony kuporog, s kancsal kétértelműséggel vigyorog a kérdező király szemébe. De a bolond király nem fog gyanút, nagy bőszen elindul a csatába, mert a jóslásból csak a javára emlékezik: Elmész, visszajösz, soha háborúban el nem pusztulsz… Pedig a fonákjáról is értelmezhette volna, valahogy így: elmész, vissza sose jössz, háborúban elpusztulsz…
Fejem felütöttem, s a koszlott-foszlott, gombtalan honvédsipkák fölött szimatoló szarvas módján álmélkodtam a világba. Körülöttünk sárgászöld dombok, a rügyező fák alatt apró katonasírok, rajtuk egy-egy sisak, kereszt. Itt-ott összezúzott páncélosok alkatrészei, meredező ágyúcsövek, rozsdás hernyótalpak. Előttem-mögöttem társaim: géppisztolyok közt csetlő-botló, összetört lelkű emberek. A hellyel-közzel ki-kiütköző hatalmas fehér kövek bizonyítják, hogy ugyanazon az úton baktatunk, amelyen egykor Traján harcosai hajtották a dák foglyokat, amelyen aztán Aurelianus népe elvonult, ahol később tatárok és törökök rángatták a rabszíjra fűzött szerencsétleneket a pusztulásba… Ezzel szemben, néhány puskalövésnyire, ott sárgállanak a lemenő napban szülővárosom tornyai!
Ferkő már a szemét is behunyta; a menettől átvett és maradék tudatára kényszerített automatizmussal kullogott mellettem, miközben egyre sipítóbban, erőszakosabban darálta szörnyű igéit.
– Fogd be már a szád – dörmögtem feléje, mert én már a régi király derűlátó önhittségével voltam tele, s a jóslatból csak a javát tartottam számon, fenékig tejfel volt, hátulütőjével mit se törődtem. Csupa hit és reménység voltam, anteusi erők jártak át, hisz szülővárosom felé közeledtem; nagy boldogságomban elfeledtem, hogy szegény bajtársam drága Dunántúljától minden lépésével talán a Halál felé távolodik. Eszelősen vágtam bele idegtépő unisonójába:
– Te őrült, hagyd már abba! – A szerencsétlen összerázkódott, szemét kinyitotta, s bárgyún igyekezett tisztázni a földrajzi viszonyokat. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Hova visznek? Ez már Besszarábia?
– Fenét – nyugtattam meg –, most érünk T-ra. Én itt meglógok, vedd tudomásul. Nincs az az isten, aki engem innen tovább vigyen! Szedd össze magad, hátha te is…
– De a géppisztolyok! – aggályoskodott a zászlós.
Nem törődtem vele: – Az első ismerős pincelyukba beugrom; sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a falak is megnyílnak, s ha kell, magukba zárnak, az út megreped, s búvóhelyet ad, a fa odvát tárja ki… Te ezt nem érted, te dunántúli vagy!
Ferkőből nyüszítő fájdalom szakadt fel, szemét ismét behunyta, karomba kapaszkodott, s egy kőhajításnyi cammogás után újból rákezdte vajákos, önzsibbasztó mondókáját: I-bis, re-di-bis…
De a lidércnyomásos szavak, most, hogy az első házak már előttünk fehérlettek, végképp pozitív töltéssel gömbölyödtek felém. Rákapcsoltam én is, és diadalmas-hetykén dörögtem bajtársaim felé:
– Nunquam per Bella peribis!
S ettől kezdve, minél jobban dühösített, hogy a roncs zászlós nyilvánvalóan negatív értelmezéssel, a biztos megsemmisülés előérzetével, szinte önostorozó, perverz csökönyösséggel őrli-morzsolja a számomra menekvést, életet jelentő igéket, annál hetykébben és vigyoribb pofával szolgáltattam a prímet nyöszörgő, nyálas tercéhez. Ütemezni, vezényelni kezdtem – I-bis re-di-bis – hangom rikácsolva fel-felkapott, hogy szomszédjaim a toprongyos zarándokmenetben kezdtek nagyokat nézni, s félős volt, a mérges strázsák mindjárt oldalba vágnak.
Csak akkor hagytam abba, amikor egy sikátorszerűen szűk utcába értünk. Kétoldalt ajtók, ablakok nyiladoztak. Zokogó asszonyok dobáltak közénk almát, kenyeret, cigarettát. Az őrök nagyokat durrogtattak a levegőbe, káromkodtak, mint a jégeső; valahonnan, tán egy udvarból, féltégla repült közénk, majd egy seprűnyél.
– Ó, jaj – állapítottam meg –, más világ lett itt az én gyermekkorom óta.
A hepehupás utca a Templom tér előtt könyökszerűen megtört s elszűkült, mint egy középkori sikátor. Négyes sorokban haladván, a keskeny utcát teljesen megtöltöttük. Őreink legelöl és leghátul helyezkedtek el, s a birkanyájszerű menetet gyorsabb tempóra noszogatták. Egyszerre csak tekintetemet nagyon erősen, szinte mágnesesen magára vonta valami. Szuterénszerű üzlethelyiség ajtajában köpcös, kifestett, kanárisárga hajú nő állt, s szemét jelentősen, félreérthetetlen hívással rám kapcsolta. Feje felett, ordináré cégéren, nagy kalapos, lejárt divatú donnák mosolyogtak, alattuk hivalkodó betűkkel ez a felírás: Salon Ibi.
A nő már kézzel-lábbal jelzett, integetett. – Gyere be, te hülye – látszott mondani türelmetlen arcjátéka –, én megmentelek!
A zászlós halálba révedően, gondolom, teljesen magánkívül vánszorgott mellettem, s e pillanatban éppen a „nunquam”-nál tartott, mely számára a halált jelentette, számomra az életet. Az őrök valahol hátul hajkurászták társaimat, újabb adományrohamot hárítván el durrogtatásukkal. – Nunquam! – hördült fel bennem a legvadabb szabadulásvágy, s azzal fejemet veszett kutya módján leszegve, se jobbra, se balra nem tekintve, besuvadtam a kalaposbolt sötét bejáratán. Az ajtókilincs máris csattant mögöttem.
A félhomályból nyirkoszöld, eszelős szempár csillogott felém; egyébként a fehérnép testének többi része beolvadt a kalapok és tompok, madártollak és összevissza dobált divatlapok, szakadozott huzatú, tacskólábú fotelok, hervadt virágú tapéta hátterébe – a szeme azonban, a szeme állandóan rajtam volt, mint ahogy némely festményarc tekintete üldözi az embert.
– Ugye, boldog? – törleszkedett hozzám, s belevigyorgott a pofámba. – Ugye Ibinél jobb, mint a hadifogságban?
– Ajaj – sóhajtottam, némi rosszat gyanítva. De Ibi máris kisirült egy tapétaajtón, valakivel tanakodott, s nemsokára forró levessel állított elém. Azután megfogta a kezemet, s bevezetett egy kicsi kamarába, megállított egy hatalmas, múltszázadi ülőkád előtt, s finom, gyakorlott mozdulatokkal vetkőztetni kezdett. Egy szolgálóféle – akire ügyet se vetettem – nagy fazekakban forró vizet hozott, s hideggel elkeverve, a kádba löccsintette.
– Úgy, szívecském – gyönyörködött a műveletben háziasszonyom. – Most jól meglocsizlak, aztán majd kapsz egy klassz masszázst Ibitől, s utána meglátod, milyen fiú leszel! Addsza csak egy kicsit a bal tenyeredet! – Elkapta a csuklómat, tenyeremet kiterítette s belékémlelt. – Hű, be szerencsés fickó vagy! Bolondulnak érted a nők! – vihogott fel, s alaposan hátba vágott, hogy majdnem előrebuktam, be a kádba… Aztán erőtlenül engedtem át magam az ő hatalmasabb akaratának. Jó esztendeje, hogy nem ért hozzám női kéz; ezalatt anyám emléke legalább olyan sűrűn és elborító erővel látogatott, mint volt szerelmeimé, s olykor-olykor, a józanabb fogolyeszmélkedés pillanataiban úgy képzeltem, hogy az első nő, akivel majd összehoz a sors, valamilyen módon anyám és szeretőm lesz egy személyben. Hát most itt volt, de valami szörnyű ocsmány kiadásban…
(Bálint hirtelen elhallgatott, majd kis idő múlva megszólalt: – Hé, nem alszol? – Dehogy alszom – válaszoltam, pedig az igazat megvallva, az álom már nagyon kerülgetett. Olyanformán voltam, mint izgalmas történet olvasása közben, amikor az érdeklődés iszonyú harcot vív az egyre mohóbban támadó álommal.)
…Hagytam, hogy vaskos, dögönyöző asszonyi praclijával alaposan megmosson, megpaskolja, megdörzsölje a hátamat, fejemet beszappanozza, s istenesen levakarja róla a koszpallagot. – Így né, koszos malacom, ne félj, embert csinálok én belőled! – tüzelte magát közbe-közbe. – Második anyád vagyok, kisapám! Vagy nem én adtam neked másodszor életet? – Vigyorgott, s lehetetlen volt észre nem vennem, hogy egyre vakmerőbben kezd úgy bánni testemmel, mintha saját tulajdona volna. – Kár lett volna érted, esküszöm, szép szalongyerek vagy, kezed-lábad finom, valami firtlimágnás lehetett az apád, a fene érti, mért nem kerültél valami rangba – s gyönyörködve vette pártfogásiba hol a kezemet, hol a lábamat. – Jaj, ha nekem ilyen szép szeretőt adna az Isten, a csillagokat is leimádkoznám az égről!
Hagytam, hadd duruzsoljon, lefetyeljen. Amióta behívtak, s különösen a fogolysorsban, oly sokszor éreztem magam a megsemmisülés, a névtelen és személytelen eltűnés pitvarában, hogy most, megmenekülésem után félórával, valósággal hizlalta a májam ez az undorító ajnározás. Csak annyit éreztem az egészből, hogy valaki gyöngéden foglalkozik velem. Az sem okozott különösebb gondot, hogy még keserves árát kell esetleg adnom megszabadulásomnak… Édes zsibbadás szállt meg, elaludtam. Egyszer csak ismét a madárijesztő kis zászlós kecmergett mellettem, fújta-fújta mondókáját, mire én szinte éneklő-harsányan zendítettem rá: Ibis, redibis… Az út két oldalán tavaszi vizek rohantak, hegytetők párologtak, meleg volt, halántékom lüktetett – s egyszer csak a zászlós rám rogyott, belenyomott a langyos, lábmarasztaló sárba, s egyre fullasztóbb súllyal nehezedett a mellemre. – Nunquam per Bella peribis, hallod, nunquam! – ordítottam reá, hogy életet parancsoljak tagjaiba, s még egyebet is akartam ordítani, de több hang nem jött ki a torkormon. Magam is fuldokolni kezdtem. Mintha az egész világ nehezedett volna reám!
Amikor felriadtam – (itt Bálint ismét megkérdezte, alszom-e már. – Nem, nem – nyugtattam meg, de hanggal már alig bírtam. Erre Bálint folytatta) mondom, mire felébredtem, a vén bestia ott feszengett a kádban úgy, ahogy az Isten teremtette; óriási, tömlőszerű keble az arcomon, dereka az én térdeim közt, már ahogy a nem éppen szűk, de két embernek mégis alkalmatlan, ócska ülőkád arányai lehetővé tették. Ajkamhoz kapott, mint egy éhes oroszlán, s csókolni kezdett eszeveszettül. Leráztam magamról, s éktelenül káromkodva, kiugrottam a kádból. – Agyonverlek, ha megmozdulsz – emeltem rá egy pókhálós, hatalmas pezsgősüveget –, amíg fel nem öltözöm, ott pácolódsz a kádban! Hát ez az ára a szabadságomnak? Inkább a halál! Szégyentelen vén bestia!
Ibi rám vicsorította összes aranyfogát. – Hálátlan kutya! – rikoltotta, majd dühödt zokogásba kezdett. Én ezalatt sebűben magamra kapdostam gönceimet. A palackot még egyszer búcsúzásképpen megcsóváltam a feje felett, aztán rettenetes fenyegetőzések között kitörtem az aranyfogas Cyrce barlangjából.
Az ajtó mögül ügyetlenül elugrott valaki. Ha utolsó pillanatban meg nem ismerem azt a töpörödött szolgálót, aki a forró vizet hozta, még kárt teszek benne azzal a palackkal. Megállt, s ahogy a félhomályban kivehettem; összekulcsolta a kezét, s úgy rimánkodott. – Mit reszket itt? – förmedtem rá. – Inkább eresszen ki!
– A kerten át, ki az utcára! – suttogta szinte valami forró imádság igéiként, könyörögve. – Meneküljön, úrfi drága! Rebi csak jót akar magának – s bütykös, reszelős keze hirtelen a kezem fejére tapadt. – Rebi? – Akadtam fenn hirtelen a nevén. – Ibi, Rebi – milyen furcsán összebotlanak néha a dolgok! Ibi, Rebi: mintha az Ibis redibisnek valami kopott rímét hallanám… Sötét, limlomos udvaron vágtattunk át; a kicsi görcsös kéz emberfeletti erővel vonszolt és irányított. Egyszer csak megtorpant, és őrjöngő fájdalommal mutatott valami fehérlő fal felé:
– Lássa, ott né, a kőfalnál, azt a dombocskát? Drága szép fiú nyugszik ott! Ez az istentelen asszony jelentette fel, mert az se akart vele összeállni. Maga is így járt volna, ha nem ügyes!
Szívemet – tán a magam, tán szerencsétlen elődöm sorsa miatt – jeges kéz markolta meg, s nagyot csavarintott rajta. – Az Isten áldja meg, drága Rebi néném, hogy megszabadított! – rebegtem, s köszönet fejében viszonoztam a didergő kis kéz szorítását.
Akkor már ott álltunk egy rozoga, kidűlt-bedűlt palánk előtt. Mögötte ismeretlen sötétség, tatán élet, talán halál. Egyetlen ugrással a tetején termettem, s éppen le akartam ereszkedni túlfelől, amikor Ibi árnya felbukkant az ajtónyílás gyér világú terében. Több se kellett nekem: hanyatt-homlok leugrottam, s már valami bokrok közt csörtetve hallottam, hogy megmentőm éktelen rikoltozással igyekszik felverni és rám uszítani a szomszédokat…
(Bálint valami jelből ismét arra következtetett, hogy figyelmem már kihagy; rám dörmögött: – Alszol, te disznó? Hát én a levegőnek vartyogok itten? – Sajnos, olyanformán jártam, mint az éjszaka olvasó, akinek néha a legizgalmasabb olvasmány is kiesik a kezéből: még tudtam ugyan magamról, de agyam beszélőközpontjának már nem voltam ura. Miközben tagolatlanul nyöszörögtem valamit, azzal vigasztaltam magam, hogy majd holnap kiszedem belőle a folytatást: majd megtudom, hogyan sikerült végül is ide vergődnie, hisz azóta legalább három hét telt el, s ki tudja, mi minden történhetett vele. A nyöszörgéssel körülbelül effélét akartam neki is tudtául adni. Aztán végképp elaludtam.
Amikor másnap reggel, nyolc óra tájt, megébredtem, Bálint nem volt sehol. – Hát megint csak valami álom vetett tőrt nekem? – hüledeztem. – De aztán sorra felfedezvén a vackot, ahol aludt, a kést-villát, amellyel evett, a nagy csizma sáros nyomait: kétséget kizáróan állapítottam meg, hogy Bálint hús-vér alakja szerint látogatott meg az éjszaka. Arról pedig sem én, sem ő nem tehet, hogy látogatása s a történet, amelyet emlékül hagyott, olyan, mint valami lidércnyomásos álom.)
Valse posthume
Gyöngyházy Kálmán, a harmincas évek aranyifja, 1946 őszén hadifogságból vergődött vissza Budapestre. Szakálla akkora volt, hogy fennakadt benne a száraz levél, oldalán ütött-kopott katonazsák.
Ismerőseit hiába kereste: mintha neszét vették volna közeledtének, jó előre ismeretlen helyre költöztek – vagy valóban mind meghaltak volna? A házakból – melyeknek fedele alatt valaha aludt, vacsorázott vagy szerelmeskedett – olyanformán tűntek el, mint a szőlővesszők, melyeket ősszel földdel takar be a vincellér; némely szobának pedig, melyekben valaha boldog perceket élt meg, úgy kellett rekonstruálnia körvonalait jó tíz méter magasban, ormótlan romladék felett. Gy. K. hol égre emelt tekintettel, hol szegett fővel ődöngött hajdani örömei és bánatai színterén.
Miután sikerült egy ismeretlen kegyes öregasszonynál szállást találnia, alkonyattájt Budának vette útját. Hívta, csalogatta a lemenő nap hátsó, röntgenező sugaraiban meredező romok fantasztikuma. Sötétedéskor Budavár keleti oldalán találta magát.
Végeérhetetlen, foghíjas lépcsőn kaptatott, arcába nedvesen zuhanó leveleket vagdosott a csípős zugligeti szél; katonaköpenye gallérját védekezőleg felhajtotta. Bárhová tekintett, romba dőlt villák, gizgazos kertek, összeomlott pergolák, meredező hadigéproncsok vicsorogtak reá – mintha nem is a háború, de valami iszonyú geológiai katasztrófa düledékei közé keveredett volna, s ezek a tárgyak talán a föld középpontjából lökődtek volna ki valami tűzhányó oldalára…
Hogy egyet szusszanjon, megállt az első útkereszteződésnél, szemét behunyta, s a hátát a szél ellen egy repkénnyel benőtt kőfalnak támasztotta.
Az őszi kertek illata olyan emlékeztető erővel támadt reá, mint valami rég ismert, fájdalmas melódia.
… Tíz esztendeje ugyanezen a lépcsőn, ugyanilyen őszben, testüket ugyanettől a vékony széltől óva, egymásba kapaszkodva kaptattak Cecíliával, s az első csókért való küzdelem hevében a törékeny leánytestet ugyanehhez a repkényes kőfalhoz szorította. De Cecília ajka jéghideg volt, s lehelete akár egy hatesztendős, influenzás óvodistáé is lehetett volna. Ámbár húszéves elmúlt, ahhoz a klastromi leánytípushoz tartozott, akinek érintetlensége egyértelmű valami tisztátalan serdületlenséggel; olyan virágocska volt, akit ha le is szakít, hamarosan ki is dob gomblikából a legtöbb férfiember. Hirtelen felolvadása és szerelemigénye Gyöngyházyban ellobbantotta a szenvedélyt, s legszívesebben azonnal faképnél hagyta volna. De már késő volt, nem tudott visszakozni. – Szeretsz? – kérdezte szinte sipítva, égre emelt savószín szemével Cecília, s ajkát új csókra kínálta. Ujjai rémült ragaszkodással görbültek a vállára, s megültek ott sokáig, mint a kéményseprő hideg vaskanala… – Csókolj meg – vonta magához meghátrált támadóját. – Melegíts meg! Irtózatosan szeretlek, meg szeretnék halni veled! – S Gyöngyházy egyre félszegebben védekezett. A kis követelődző test ott vonaglott az oldalán, s a magány, a
környék elhagyottsága is egyre gonoszabb lehetőséget csillantott meg vadászképzeletében. Végül is csak azért vonszolta egy sötét kert zugába Cecíliát, hogy ne menjen éppen üres tarisznyával haza… De aztán hallani se akart többé róla. Leveleit felbontatlanul küldte vissza, s messze kerülte az utcán. Ha a leány valahol mégis eléje toppant, s érzelgős szeméből tengersok fájdalmat és vádat lövellt feléje, alig tudta elfojtani dührohamát. Legszívesebben jól megverte volna!
| Ó, mondd, mikor halsz te meg |
|
– zakatolt benne a kollégiumi lánycsúfoló versike, s csak lustaságán múlt, hogy nem küldte el neki, nyitott borítékban. Telt-múlt az idő, más városba került – de még ott is, több száz kilométerre a fővárostól, utol-utolérte álmaiban Cecília. S egy téli délelőtt, amikor maródi állapotban nyomta vackát egy sötét boltíves szobában, a következő tartalmú aranyszegélyes levelet hozta a posta: „Egyetlenem! (kétszer aláhúzva) Bármely pillanatban meghalhatok. (Te is!) Nem tudnék megnyugodni sírom ölén, ha nem kiáltanám még egyszer, utoljára feléd: mindig csak téged szerettelek! Bár tudnám, hogy legalább a másvilágon megértőbb leszel irányomban! Élj boldogul, s néha jusson eszedbe szegény szerencsétlen Cecíliád!” És Gyöngyházyt telitalálatként érte ez a levél: egyedül vacogott a boltíves, dohos albérleti szobában, csontjai nyilalltak, odakint a jeges Nemere táncoltatta a porhavat, s a meg-megreccsenő bútorok jelezték, hogy Cecília ott tesz-vesz körülötte a hideg szobában. Magára kapdosta tehát a ruháit, s azon betegen kirohant a városba, hogy egy kávéház vágni való füstjébe rejtse magát Cecília emléke elől… Aztán nemsokára úgy felfordult a világ, hogy tíz Cecília is kevés lett volna lelkiismerete
birizgálására. Sokkal nagyobb dolgokról volt immár szó, az egyéni sorsok emlékestül úgy hánytorogtak a megsemmisülés viharában, mint piaci szemét a hirtelen támadt forgószélben. Aztán a frontszolgálat s a hadifogság éveiben talán kétszer se gondolt Cecíliára. Lelke megkérgesedett, vonásai szinte a gonoszságig keményekké váltak. Egy elhullt galambra nagyobb megilletődéssel nézett volna, mint a halott Cecíliára…
A kőfal repkényének zörgése furcsa szavakká köpülődött a fülében: – Szeretsz? – Hallotta a remegő zörejt. – Csókolj meg, melegíts meg! Ma megtudnék halni veled!
– A te csókod békacsók – mordult a visszhang hősünk lelkében, s mint sivító golyó elől, ugrott el a táltos kőfaltól. Vajon miért éppen ez átkozott kőfal tövében szállta meg annak az estének hangulata? Tán az emlékek földrajzi képletekhez igazodnak, s innen van, hogy bizonyos helyzetben nem védekezhetünk ellenük? S egyáltalában: kísértethangot hallott-e, vagy csak képzelete játszik vele? Akárhogy is – határozta el hirtelen, mint akinek e földi létben már semmi vesztenivalója –, még ma este végére jár a dolognak: a föld fenekéből is előkeríti Cecíliát, s kényszeríteni fogja, hagyja abba ezt az évtizedes kísértetesdit! Utóvégre ő már minden vétkét levezekelte – egyetlen pillantás az ápolatlan Krisztus-szakállra, s a legádázabb múltbeli ellenfele is megbocsát…
Megállt, s visszanézett a városra.
Az alkonyat párája jótékonyan kendőzte a Duna egykori királynéjának elrútított tetemét. A belenyugvást és soha fel nem támadást példázó szétmállott házakkal szemben azonban imitt-amott délceg tornyok és friss ívű hidak hirdették a feltámadás és tovább élés parancsát, s az őslénycsontvázként meredező, leszakadt s kiégett tetőszerkezetek közül hellyel-közzel kivirított egy-egy frissen tatarozott házfedél mesterkézre valló mértani idoma. A túlsó város folyamatos gépzakatolást küldött ide a halál és dermedtség birodalmába.
És Gyöngyházy most, e panoráma előtt, tudatosította először méltó megilletődéssel, hogy itthon van, s hogy a szerencsétlen város, úgy látszik, mégis-mégis előbúvik a romok alól, és új életre kél, mint Jairus leánya. – Csak a régi szép asszonyokat lehetne felhajkurászni benne! – sóhajtotta el magát – velük talán újra lehetne kezdeni az életet! Vajon élnek-e még egyáltalán a patyolattestű leányzók, kikre szagosmise után lesett, akikkel bált nyitott, zsúrokon jelent meg, s akiket végül csónakházakban kényszerítettek, vagy kényszenített ő szerelemre, vagy „átutazó” szobák hangulatlámpái alatt… És mi sors várt azokra, akik álhatatosak maradtak leányfogadalmaikhoz, hogy majdnem szűzen álljanak a „legméltóbb férfival” az oltár elé…? Ez a sok ráncos, nyirkos falevél vajon nem azok hiába őrzött ártatlanságát, a pótolhatatlan veszteséget példázza, amint céltalanul és értéktelenül ide-oda lődörög a szélben… – Jaj nekem! – kapta el róluk a tekintetét – alkalmasint Cecília ártatlanságának virága is itt hánytorog töpörödött rozsdásbarna juharlevelecske képében, s szívemet keresi, hogy rátapadjon! – Azzal gondosan kikerülte az
útjába sodort néhány száraz falevelet.
A ház, melynek kapujáig kísérte volt azon az estén Cecíliát, itt keresendő valahol a közelben, mindjárt a Linzi-lépcső felett. Hosszú, toronyszerűen karcsú, vadonatúj bérház volt, földszintjén fodrászműhely és fűszeres. Tompán világított kapualjából, mint egy életforma hivalkodó jellegzetessége, a mindennap felmosott szivárványszínű, rózsaszín erezetes linóleumszőnyeg és faburkolat, előkelő konyhák gőzei, jó polgári lakások molyirtó- és levendulaszagai csapták meg a járókelőt. Kérdés, túlélte-e egy ilyen törékeny cukorpalotácska a tomboló tűzhányó apokaliptikus földlökéseit?
Nemsokára ott állt a keresett ház előtt. Egyik oldalán pincétől padlásig minden ablaka világított – a másikon viszont sötét, halálos tekintetű szemüregek bámultak vissza rá, kulisszaszerűen imbolygó, meghasogatott romfalakból. A földszinten vadonatúj cégér hirdette, hogy a fűszeres túlélte az ítéletidőt; a borbély egykori rezidenciáját azonban csupán néhány szál kusza szegesdrót, öt-hat sor egymásra dobált tégla választotta el a külvilágtól, s odabent a huzatos, félhomályos helyiségben kerge táncot járt egy hatalmas kátránypapírgubanc.
A kapualjban megnyúzott falak, kicsorbult lépcsőfokok, petróleumlámpa. Tégláról téglára lépdelve, mint hajdan Mátyás király gonosz kamarása az aranytányérokon, megközelítette a lakók névtábláját. De tekintete hiába repdesett fel s alá a hézagos névmutatón: Cecília családja nevét nem találta.
Már-már sarkon fordult, amikor szeme megakadt egy néven, mely valahonnan a messzeségből olyanformán pislákolt felé, mint ködből a gázlámpa. Egyetlen báli éj Budán, egyetlen csók a függöny mögött, egyetlen csók, mely a szíve gyökeréig megrázkódtatta. Februári éjszaka volt, Buda a farsangot búcsúztatta. Rozoga szürke taxik és elegánsan suhanó magánautók velencei dózsékat és paprikajancsikat, apacsleányokat és matrózokat szállítottak a kivilágított szállodaportálok és klubhelyiségek felé, s ő a félméteres, elseperhetetlenül szakadó hóban gyalogosan kapdosta lakkcipőjét, kölcsönkért szmokingja mellényzsebében egyetlen ötpengős. Bohém kedvű diák volt, aki olykor az éhezést is élvezi, s ha pénze van, nem sajnálja virágcsokor vagy Stühmer-dobozka alakjában kidobni az ablakon…
A tarka papírszalagokkal át- meg átszőtt, virágfüzéres csillárok alatt hömpölygő, álarcos tömegből egyszer csak kiválik egy csodálatosan fehér, szobrokon sem látott szépségű női hát: a legmerészebb décolletage nemcsak ezen, de tán az összes budai álarcosbálon! Karjai teltek és puhán izmosak, mintha úszással vagy evezéssel erősítette volna. A hibátlan vonalú nyak fölött asszonyosan kicsi kontyba csavart, gesztenyebarna, imitt-amott vöröses árnyalatú haj, s a tojásdad, kissé szűk homlokú arcon apró, remekbe készült, csipkés ereszű álorca, mely alól ritkásan nőtt, s kissé rendetlen sorú fogak villognak frakkos táncosára. De mintha a titokzatos szemek suttyomban, a lovag vállai fölött cikázva, minduntalan őt keresnék, az ő szemében veretnék vissza aranyos sugarukat!… Gondolt egyet, s cigarettáját bőszen elnyomva, utat tört a patyolathátú tünemény felé, s közvetlen közelébe érve meghajtotta magát. S a következő pillanatban a gömbölyű karok már vállán és mellén pihentek, s egymás tekintetét és hajlandóságát fürkészve, rábízták magukat az angolkeringő ütemére.
– Csak ennyit akartam elérni – suttogta a fülébe.
– Kölyök – mondta a kétértelmű mosolyra fakadt száj, s Gyöngyházy a becézésnek minősíthető becsmérléstől felbátorodva folytatta:
– Meghalok, ha nem tudom meg, hol lakik, hogy hívják s miféle illatot használ?… Nem bírnám elviselni, hogy most, mihelyt lekérik, örökre elváljunk. Én a maga színeiben óhajtok ezentúl részt venni az élet tornaviadalában!
– Hazug kis pofa – nevetgélt a hölgy, s fejét hátra-hátravetette az angolkeringő hullámaiban –, de meg kell adni, jó svádája van! Festő?
– Zongoraművész – hazudta Gyöngyházy, s hagyta, hogy a nő szeme az álarc alól fürkészőn méricskélje bal kezének hosszú, finom csontú ujjait.
– Jó keze van – állapította meg –, ki a kedvenc muzsikusa?
– Chopin – vágta rá.
– Majd egyszer eljátszom magának a Poszthumuszkeringőt! – szorította meg a kezét, s jelentőségteljesen hunyorított hozzá.
– Hogyhogy? – lepődött meg Gyöngyházy. – Hát maga is?… – S kezdte bánni hazugságát. Mi lesz, ha kiderül, hogy egyetlen „érett” zongoradarabja a „Kicsi kutya tarka”, az is egy ujjal, meg a „Lóinduló”…
E pillanatban hatalmas árnyék dűlt reájuk, s egy tagbaszakadt, pisztolyos övű cowboy valósággal elragadta tőle a selyemálarcos tüneményt.
Éjfélig már alig egy-két táncszámot játszott a zenekar. A csodálatos nő eltűnt a melléktermek labirintusában, s Gyöngyházy magára hagyva vagy közömbös ismerősökkel csellengett a büfében. Egy óra tájban, amint éppen gyanútlanul szürcsölgeti feketéjét, valaki hátulról befogja a szemét. A tenyér illata, puha melegsége azonnal elárulta, ki ereszkedett le hozzá. – Hölgyválasz – mosolygott rá a világ legszebb nője, mert most már álarc nélkül, igazán annak látszott. Mandulavágású szemében dévaj lángocskák, finom ívelésű orrának cimpája a kaland izgalmában meg-megremeg. Beálltak a táncosok közé, homályos sarkokban imbolyogtak, s miközben Velencéről és Párizsról beszélgettek, testük egyre mohóbban kereste a másikat, s egyszer csak ott találták magukat az ódon terem egyik mély ablakfülkéjében, vörösbrokát függöny mögött. A táncban megizzadt test s a finom italokat ízlelt száj valami mesebeli déltengeri illatpárlatot bocsátott hősünk felé, mely végképpen elbódította.
– Ki maga? – kérdezte esengve, miután a fehér karú ölelésből kifejtette magát, s férfi létére menekülésre fogta. – Ilyen vakmerőség! Inkább szökjünk meg, menjünk el valahova!
– Csacsi! – viháncolt a szép boszorkány. – Eddig volt, s ne tovább! – s úgy tett, mintha máris ott akarná hagyni, tán örökre.
– Ne gyötörjön – könyörgött Gyöngyházy. – Legalább a nevét mondja meg, hogy legyen hol ácsorognom éjszaka! Őrjítő volna magát elveszíteni…
S akkor, mielőtt asztaltársaságához visszalopakodott volna, a szép ismeretlen velencei reinkarnáció, megmondta a nevét. Azt a nevet, amely most a romház homályos kapualjában az emlékezés ködeiből lila lámpásként világított a szemébe. Csak állt, állt a fényforrással szemközt, s azon tűnődött – a jóvátehetetlenen –, hogy miért is kellett J. Juditot tizenkét hosszú évre elveszítenie? Mert hiába volt minden levelezés, sürgöny, virág – az egyetlen éjszaka tündére soha nem adott többé életjelt. Mintha még akkor, hazamenet, a tél örökre elnyelte volna. De talán még nem késő – reménykedett most a kapu alatt –, a hóhér idő tán meghagyott valamit neki a világ legszebb asszonyából!…
Nekilendült a negyedik emeletnek.
Loholásában – a lépcsőket hármasával vette – alig torpantotta meg az udvar kőfala tövében pislákoló, törött üvegbura alá szorított mécsláng, mely egy hevenyészett sírdomb s valami fejfa körvonalaira világított – amilyen sírt úton-útfélen láthatott az ember a háborúdúlta nekropolis-Budán. – Valaki itt lelte halálát az ostrom idején – intézte el a látványt, s mint vállalkozása sötét előjelére, vicsorgott reá. Csak a harmadik emeleten támadt némi kétsége: nem lett volna jobb, éppen a siker érdekében, visszafordulnia s az ismeretlen halott felett elmorzsolni egy rövid imát?…
Torkát megköszörülte, szakállát végigsimította s becsengetett.
A nő arcán szigorú megütközés és ijedelem: tán a lélegzete is elállt, amikor a lesőablakon kipillantva a szakállas, köpenyeges koldus alakját megpillantotta. – Kit keres? – kérdezte szinte hangtalan ajakremegéssel.
– Már meg is találtam – válaszolta Gyöngyházy, s igyekezett minél bizalomgerjesztőbb mosolyt csalni szakállas ábrázatára.
– Nem tévesztette el az ajtószámot? – kérdezte a nő, s keze már-már arra mozdult, hogy a lesőablakot könyörtelenül becsukja a titokzatos idegen orra előtt.
– Várjon – kapaszkodott az ablakkeretbe a jövevény ujja –, legyen könyörületes! Maga régi adósom: réges-régen, talán ezer éve, azt ígérte, hogy eljátssza nekem a Poszthumusz-keringőt! Erőltesse csak egy kicsit az emlékezetét!
– Úristen! – tört fel döbbent sóhajban Juditból a meglepetés, s az ajtót azonnal kinyitotta. – Ne haragudjék, azt hittem, valami kéregető…
Gyöngyházy körülnézett a szűk, hosszú előszobában.
– Azonnal beljebb engedem – hallotta belülről –, csak egy kis rendet csinálok!
Feje felett két hatalmas szarvasagancs meredezett, fekete betűs címkékkel a száraz koponyákon: „Palotailva, 1905”, „Ratosnya, 1907”. A fogason női kabátok és két esernyő, a falon vadászatról megtérő társaságokat ábrázoló fotográfiák: szétvetett lábukkal előrefektetett vaddisznók a hóban, körülöttük botos hajtók és puskás, bőrbekecses vadászok, diadalmas, pimasz kutyák…
Alig egy percig ájtatoskodott a régi dicsőséget álmodó képek előtt, máris nyílt a belső szoba ajtaja, és Judit frissen púderezve, rúzsos ajakkal, virágos pongyolában jött érte, hogy beljebb invitálja.
Zsúfolt, több garnitúra, tán több lakás bútorzatának maradványaival berendezett mély, alkóvos szoba. Az alkóvban, szőnyeggel takart dobogón, hatalmas, fekete hangversenyzongora; hátán kották halmazával. Az egyetlen fekvőhely felett vitorlás hajót ábrázoló pergamenburájú lámpa, vele szemben terebélyes könyvszekrény, egyik felében öreg bőrkötésű s fekete huzatú, másik felében tarkabarka fedelű modern könyvek…
– Mi szél fújta magát ide? – fordult a ház úrnője mosolyogva a látogatóhoz, a mosolygó arc mögött észrevehető furcsálással és riadtsággal. Vendégét hellyel kínálta, ő maga egy szekrénykéből italt és poharakat vett elő. – Honnan jön?
Gy. K. cigarettára gyújtott, s egy-egy szippantás közben, amúgy dióhéjban, előadta viszontagságai történetét. Attól azonban, hogy idevetődése körülményeit már most, az elején bevallja, hibátlan kalandorösztöne visszatartotta, sőt, igyekezett olyan színt adni látogatásának, mintha már fogolytáborból való szabadulása pillanatában elhatározta volna, hogy elsőnek Juditot keresi fel. Beszélt, beszélt, és talpraesettségétől, szavai visszhangjától egyre jobban megittasult, s már oly fölényes volt, hogy közben szerét ejtette suttyomban a régi Juditnak a mostanival való szakértői összehasonlításának. Idomai a régiek – állapította meg –, csak a nyakán sejthető egykét időszántotta barázda, s egykor dús, sötétbarna haját is megcsípte imitt-amott a hóharmat; fogai elefántcsont fénye is, bizony a múlté, kezei kissé megzömökültek, dereka sem a régi nádszál – viszont a virágos pongyola alatt életteljesen duzzadoznak hatalmas keblei…
Mi történhetett a férfiakkal, lovagjaival – tűnődött –, hogy ezt az estét ennyire szabadon hagyták…? S egyáltalán, hogy maradt pártában ez a csodálatos teremtés, a bálkirálynő, akit ő már akkor éjszaka, habozás nélkül oltárhoz vezetett volna…
– Mondja, kedves hogy is hívják csak? Akkoriban is volt magának szakálla? – kérdezte Judit, miközben a kávét régi, magas csészécskékbe töltötte. – Ne haragudjék, de sehogy se tudom felidézni akkori arcát. Csak arra a Chopin-dologra emlékszem… – s még valamire.
Gyöngyházyt egy pillanat alatt végigfutotta a régi tűz. Ott kívánta volna folytatni, ahol – a függöny mögött – abbahagyták. – Hát emlékszik? – kérdezte, s bús vágytól perzselő szemével ugyanezt a vágyat akarta felkelteni Judit szemében. Ez azonban úgy tett, mintha feketéje kavargatására összpontosítaná minden figyelmét.
– Hát azért jöttem – lendült támadásba a vendég –, azért az emlékért! Ha tudná, hányszor jutott maga eszembe a fogság ínséges éjszakáin! És senki más! Mintha minden volt szerelmem a maga vonalaiban futott volna össze, mintha azóta se csókoltam volni senki mást! Mert minden nőben magát kerestem hosszú éveken át, annak a csóknak ízét hajkurásztam, s ha szemem behunyva szerelmet vallottam valakinek – nem is volt hazugság, mert magának vallottam! Érti ezt, Judit?
Judit szeme egy pillanatra fürkészőn meredt a szakállasra. Valóban, a Krisztus-arcból őrült szerelem tüze lövellt felé – s minden kételyét eloszlatta.
– Hogyan lehetséges, hogy azóta se találkoztunk? – kérdezte Gyöngyházy a számonkérés fejet öklöző dühével – hová nyelte el magát az az éjszaka?
– Másnap délben indultam Bécsbe. Ott végeztem a zongoraszakot…
Gyöngyházy a homlokához, majd a szívéhez kapott:
– Szóval ennek köszönhetem…? Minden csak a búcsúzkodás pazarló hangulatának tulajdonítható…?
– Úgy van. A maga csókjával búcsúztam Budapesttől… De szakálla nem volt, mert ha lett volna, szóba se álltam volna magával…
Gy. K. boldogságában felhajtott egy pohárka cseresznyepálinkát, és császári pózban terpeszkedett el a karosszékben, bajszát kétfelé sodorta. Most már érezte, tudta, hogy nyeregben van, s ember legyen, aki kiheppenti. De nem akart s nem mert ajtóstul rohanni a házba.
– Azt a Chopint, könyörgök!… Hadd érezzem, hogy gyarló ember létünkre megtépázva, összezúzva is diadalmaskodunk az Időn!…
És Judit megbűvölve engedelmeskedett: egy kicsi lámpa fényében, mely fél arcát szellemi ragyogásba vonta, lapozni kezdett a rojtos szélű kottában. Gyöngyházy fejét tenyerébe hajtotta, szemét behunyta. A szobát csakhamar bársonyos hangok töltötték be, s bűvös varázslat kezdődött az idővel, akkordokként nagyokat ugorva, télben, tavaszban gázolva, őszi réteken bolyongva szállt vissza ifjúságába, abba a korba, amikor még minden előtte állt, s Judit az ismeretlenségből integetett felé, mint a legtökéletesebb elérhetetlenség és megfoghatatlanság, mint a Cél maga, mely azért örök, mert elérhetetlen. S egyszer csak éreznie kellett, hogy meleg könnyek gurulnak végig az arcán…
Pedig végtelen boldog volt. Ölébe vette és lágyan ringatni kezdte a beteljesült álom.
Judit, miután a kottát s a zongora fedelét becsukta s félfordulattal eltávolodott a zongorától, egy zokogó szakállas férfit talált a szobájában.
Felugrott a magas székről, elébe térdelt, s forró tenyerét a homlokára tapasztotta. – Mennyit szenvedhetett! Szegény, szegény, drága ember!…
Gyöngyházy, mintha megütötték volna, összerázkódott, s könnyei közt mosolyogva igyekezett Juditot megnyugtatni elérzékenyedésének természete felől. – Ne értsen félre – szipogta –, ez a boldogságtól van! Odakünn sohase sírtam, három év alatt egy könnycsepp sem sok, annyi se hullt ki a szememből. Nem olyan fiú vagyok én. De most, az Isten tudja, mi ütött szíven – mentegetőzött, s rongyos hadifogoly-zsebkendőjét a szemére szorította.
Judit megragadta a kezét, s odavezette lüktető szívéhez, a keble alá – ó, Istenem, micsoda éjszakákból maradhatott ez a protomártír-szakáll! Ebben a szőrrengetegben minden, minden benne van! – s azzal beletúrt Gyöngyházy tekintélyes szakállába.
– Ohohohó! – brummogta a vándor, s protomártír szakállát eszeveszett mohósággal fúrta bele Judit kebelébe. S mint a hetedhétországon át hajszolt, eltikkadt vadállat a forrás előtt, úgy rogyott le a női testhez, s habzsolni kezdte fuldokolva. – Lehetséges volna, hogy valóban tizenhárom éve készülődik ez a pillanat – ért rá tűnődni eközben –, s hogy minden szenvedést és nélkülözést csak azért vetett ki rá a végzet, hogy ezzel az éjszakával adjon kárpótlást és beteljesülést? Önkívületes boldogságában hajlandó volt Judit ajándékában férfiútja végső célját látni, életművén a koronát…
– Csak meg ne haljak ma! – sóhajtotta, amikor a Judit feje már a mellén pihent, s cigarettafüstből bámészkodott az alighogy elviharzott mámor tűzijátéka után. – Csacsi – nyugtatta meg Judit apró, hegyes csókok kíséretében. – Most kezd csak élni igazán! De többet ne lássam ezt a fertelmes szőrzetet. Holnapra levágatja, nemdebár?
– Nem merem – vallotta meg Gyöngyházy. – Félek, elszáll a varázs. Hátha mindent ennek köszönhetek? Babonássá tett a sok szenvedés. Ha még egy telet künt kell lehúznom, talán az Istent is megtalálom.
– Hogy mondhat ilyent? Háládatlan! az Isten még több szenvedést mér majd magára! Reád!
– Tudom. Most majd éretted fogok szenvedni! – rogyott ismét Judit elé, s úgy könyörgött, hogy adjon még egyszer innia abból a forrásból. Judit azonban csak figyelmeztetőleg az ingaórára mutatott, s erősen csóválta a fejét.
– Az idővel fenyegetsz? – hetvenkedett Gyöngyházy. – Elfelejted, vagy tudomást sem kegyeskedsz venni arról, hogy számomra meghalt az idő? Tizenhárom esztendeig éltem a várakozás időtlenségében… Talán vársz valakit?
– Ne faggass! A tied vagyok, de most menned kell. Azt akarom, hogy éjfél előtt eltűnj innen! Így kívánja a házirend. Holnap várlak – de a szakálladat hagyd a borbélynál. A bajszodat, üsse kő, meghagyhatod…
Gyöngyházy feltápászkodott, s a maradék cseresznyepálinkát felhörpintve, egy-két katonás mozdulattal rendbe szedte ruházatát.
Az előszobában Judit tüzetes magyarázatba fogott a házból való kijutást illetőleg – neki azonban újabb csókon járt az esze. Egy kézcsók, egy tréfás búcsúsimogatás a szakállán – s az ajtó becsapódott mögötte. Súlyos csizmája szabályos ütemben kezdte döngetni a gyéren fehérlő betongrádicsot. A lépcsőházban majdnem koromsötét uralkodott, s az üvegtelen ablakokon bőgve járt ki s be a szél. A lépcsőn láthatatlan falevelek zörögtek, lenn a Vízivárosban egy eltévedt kutya ordítozott.
Egy emeletnyit haladhatott, amikor feje felett elaludt az előszoba villanya: olyan sötét lett, hogy az orráig se láthatott. Megtorpant, kezével megkereste a falat, s megkockáztatott egy-két lépést lefelé. Talán a sötéttől, talán a nyirkos fal érintésétől, megnevezhetetlen szorongás fogta el, mely, ahogy fokról fokra botorkált, egyre jobban ropogtatta a mellkasát. Ismét megállt, s kotorászni kezdett a gyufája után. – Úgy látszik, ottfelejtettem zálogban – állapította meg, s tovább tapogatta a falat, mint a vak. S a fal, ahogy lejjebb s lejjebb ért, egyre hidegebben s nyirkosabban tapadt a tenyeréhez. Mintha nyálkás penészgombával volna tele! Mindenféle repedés, rozsdás szeg és éles csorbaság fenyegette tenyere, ujjai épségét. Behunyt szemmel, merőben tapintására hagyatkozva botorkált, csoszogott lefelé.
Talán a második emeleti fordulónál tartott, amikor a szemét egy lélegzetvételnyire kinyitva, az üvegtelen ablakon át apró fényt pillantott meg a mélyben… Mintha sűrű ködben imbolyogna egy viharlámpás… Nekibuzdulva vágott neki ismét a sötét lépcsőháznak; szeme mélyén tovább imbolygott a fény, lépteit, mondhatni, az vezette, mint a betlehemi pásztorokat ama csillag.
De alig tett meg egy fél emeletnyit, a pislákoló fény hirtelen zöldes lobot vetett, hogy szinte belevakult, s mire újra nyitott szemmel nézett felé, egy hosszú, kékesfehér alakot lát, amint integetve és hajladozva közeledik lábujjhegyen felé.
A látványtól furcsa üresség támadt a szívében; lélegzeni is elfelejtett. S hirtelen eszébe jutott az árva sír, melyet felfelé loholtában nem méltatott különösebb figyelemre. Rosszat sejtve, közelgő veszedelemtől borzadozva megfordult, s a koromsötétben vak ugrásokkal rohant felfelé: Judittól szállást kér ma éjszakára!
De hirtelen akkora szélrohammal találta magát szemben, hogy majdnem hanyatt vágódott; a lépcsőházban irtózatos csengés-bongás támadt, haszontalanul lóginyászó betonvasak kolompolva verődtek össze, ajtók, ablakok, melyeken másfél esztendeje lélek se közlekedett, ki- s becsapódtak a vad szélveréstől. S ott, ahonnan az imént a fényforrást megpillantotta, az ablak s a falkönyök zugából kilép s útját állja az a fehér, imbolygó alak, két kezét előrenyújtva, lunatikus-vakon tör előre a szélben, éppen feléje. Hová, merre meneküljön? Ki nem ugorhatik az ablakon – a feljáratot pedig iszonyú szél őrzi, s benne a pókhálóból, ökörnyálból, salétromból és szemfedőből összeverődött jelenés, melyet, hogy félrelökhesse, meg kellene érintenie. Szegett fővel, kezét előrenyújtva, mint a bokszoló, rontott neki ellenfelének. De íme, az szétválik, és gomolyogva eloszlik támadója előtt, hogy a következő pillanatban ismét eggyé váljék önnön foszladozó részeivel, s szembetámadva szorítsa sarokba áldozatát!
Gyöngyházy reszketve vetette meg hátát a második és harmadik emelet közti sarokban, s összefont karral várta, mint a halálraítélt a sortüzet, hogy mit akar vele ez a földöntúli lény.
– Cecília – mondta nyöszörögve, s a szívéhez kapott.
– Csókolj meg – tárta ki keblét a jelenés, majd ráfolyt, mint a polip, s irtózatos szerelemmel kereste a száját. – Tizenöt évig vártam reád állhatatosan és epekedőn – lehelte az arcába –, de te nem jöttél értem! Azóta se voltam soha senkié! De most az enyém leszel, hozzám jössz ma éjszakára, már legfőbb ideje, hogy megmutassam a kilenc hímes párnát, melyeket nászunkra készítettem! S értek én is a szerelemhez, ne félj! Álmomban tanultam – mert minden éjjel azt, azt az egyet álmodom! Hát gyere, siess, tépázz meg, zúzzál össze szerelmeddel!
Gyöngyházy utolsó kísérletképpen elrúgta magát a faltól, s nagyot ordított: – Segítség! Segítsééég! – És már hallotta a saját hangját, s a felszabadulás reménységével tekingetett felfelé az előszoba irányába, ahonnan Judit megjelenését várta.
S valóban, Judit egyszerre csak ott termett előtte, feléje hajolt s rázni, simogatni kezdte, anyásan szólongatta, becézte.
– Mit álmodtál, kisfiam? Ébredj fel, nincs semmi baj! – s friss vizet erőszakolt ajkai közé.
Gy. K. kinyitotta a szemét, de még sokáig nem tudta, hol is van voltaképpen. – Azt hittem, elvisz az ördög – mondta. – Ilyen borzalmasat életemben nem álmodtam! Szörnyű, hogy a világ legédesebb nőjének ágyában álmodik ilyesmit az ember!! De – s elgondolkozott – álmodtam-e csakugyan? Vagy, vagy… – s azon kezdett tűnődni, ne kérdezzen-e egyet-mást Cecíliáról. Utóvégre Judit, mint e ház lakója, mindent tudhat róla.
De jobbnak látta egyelőre hallgatni, mint a sír – mint az a sír odalent az udvarban. A meleg asszonytest azonban biztonságérzettel töltötte el, s végül nekibátorodva kérdezte meg:
– Ki nyugszik abban a sírban?
Judit meghökkenve kérdezett vissza a szemével.
– Az udvarban láttam egy sírt – magyarázta –, örökmécses világít rajta. Azt kérdeztem, ki nyugszik abban?
– Egy szegény kis barátnőm – merengett el Judit. Skultéty Cecília.
– Értem – állapította meg Gyöngyházy az összefüggéseket, s elhallgatott. S mint aki önmagán végez tudományos kísérleteket, figyelte, mint veri ki a hideg verejték az egész testét – a pompás, meleg ágyban.
Találkozások, magasabb szinten
Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.
Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet… Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?… Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozói meglátogatására készülődik az
ember?…
Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat. Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó galamboknak.
Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.
Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal… Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.
X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam, Szerb Antal hol lakik!
Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el, hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is, melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem
vele…
Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.
– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik járdájára majdnem vakítóan világított a hold.
– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!
– Lehetséges volna?!
– Miért ne?
– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?
– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.
– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet, mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…
Már fekete árnyú ciprusok és fehér márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem látott kedves barátom új otthonának közelében…
Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító cellaablak.
Az emberkézt formáló rozsdás kilincs engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk, csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja, hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk, alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön, gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón: illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem szerint…
De már lobbant is X. gyufája, aki most is talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:
ANTONIO
Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X. tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t, mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.
Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna –, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.
Végül pontot tett a mondat után, mely felett töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.
Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.
– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is, és göcögős-zavartan felkacagott.
Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át, a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…
Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony, hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán, melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban, ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt, nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony,
majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:
– Jézusom! Rosszkor jöttünk…
És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is Vele. Ő azonban elémbe vágott:
– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…
Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…
Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam, egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a titokzatos vendég…
– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt homályban…
Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?
A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda… De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára akasztott ruhadarabok.
Amint szörnyű zavaromban valamiféle magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett; abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója: az egyetlen életben maradt fiú elé…
Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá, hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra. Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett. Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.
S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak. Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi, sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom heroldja.
Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…
Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?
Eheu
…Megint úgy illant el mellőlem, mint azelőtt is már annyiszor – abban a percben világos elhatároltságban érezhettem magamban eltűnéseinek rétegeit –, nem mondta, miért, nem mondta, hova s hogy látom-e még valaha. Megajándékozott ismét a lakatlan szigetre kitett hajós minden kétségbeesésével. Talán azért teszi ezt velem – gondoltam –, hogy megmutassa, mi várna rám, ha szakítanánk…
Ülök a Vár tövében, májusi bokrok és fák párájában, a kő még meleg azon a helyen, ahol ült – de nekem mégis hüledez a vérem; szívem verése lankadóban, mindjárt meg is halok. Talán az életösztön, a segítségkeresés parancsolja, hogy a felé a sűrű, virágos olajbokor felé vessek egy tekintetet, amelyből az előbb, amikor még őt karomban tartottam, úgy éreztem, leskelődik valaki. Mintha két szem sütne rám mostan is, amikor pedig igazán nincs itt semmi látnivaló. Nagy bátran köhentek, felkelek a kőről, s erősen, nagyon erősen rá gondolva, lényét pajzsként tartva magam előtt, széthajtom a bokrot.
A félhomályban mozdulatlan, magas, fehérlő alak áll. Testének inkább csak körvonalait lehet sejteni a tógaszerű, pókhálószín lepel alatt; csak a szeme látható, az előbb is érzett, parázsló, fekete szempár. Arca, amennyire kivehető ebben a világításban, a málladozó múzeumi sírszobrokéhoz hasonlatos.
– Mit keres itt? – kérdem halálos nyugalommal.
– Amit, helyesebben: akit maga – válaszol zöngétlen, fátyolos hangon.
Vetélytársaim megbecsülése kevés, de következetesen megtartott férfierényeim közé tartozik; sőt hirtelen még valami barátságfélét is érzek ismeretlen ellenfelem iránt. Legalább nem vagyok egyedül árvaságommal, bánatommal!
– Ismeri? – kérdem mohón, remélve, hogy mindjárt áradozni kezd, megerősít meggyőződésemben, hogy valóban a világ legcsodálatosabb nőjét imádom ily reménytelen. A válasz azonban zavarba hoz.
– Hogy ismerem-e? Kétezer éve!
Akkor látom, amint e szóra nagyot nézek, hogy az ismeretlen inkább csak elfoszló fények és árnyékok játékából verődött össze, s ha a szeme nem parázslana, tán nem is volna. Furcsa borzongás fut át.
– Kétezer éve? – kérdem. – Hogy értsem? Úgy-e, hogy Ő kétezer éve él egyfolytában, vagy – amint már többször mondottam neki magának is – valami reinkarnáció, egy ősi Duna menti női szépségtípus új felbukkanása…?
– Az, az! Krisztus után 126-ban született először, amikor én tizenkét éves fickó voltam, s kapócsonttal játszottam Porolissum porában…
– Tehát te… azaz maga… Bocsásson meg, ezek az adatok tökéletesen megzavarnak. De jobb, ha nem komplikáljuk a dolgot évszámokkal. Én ezennel ünnepélyesen tudomásul veszem, hogy te… hogy maga kísértet…
– Nem kísértet, szellem vagyok. Kísértet az, aki újjászületés reménye nélkül, rémállapotába beletörődve, sőt azzal megelégedve, önszeretettel, másokat rémítgetve kószál a földi téreken. A szellemek viszont szakadatlan keresik az újjászületés lehetőségét; a bökkenő ott van, hogy nem tudjuk, mikor kerül ránk a sor. Én tehát az utóbbiak közül való vagyok: spiritus. Életem delén „haltam meg”: jázig nyíl járta át a szívemet egy őrjáraton. Testemet – ha van magában régészszenvedély – megtalálhatja a verőcei őrtorony bal sarkától harminc lépésnyire, négy rőf mélységben a Duna szintje alatt. Még a nyílhegyet is meglelheti a bordám között – mint ahogy belém tört ez a szerelem is…
– Ez a szerelem?
– Ez, ez! Amikor a halál levágott, éppen Rá gondoltam – mint ahogy Rá gondoltam minden lélegzetvételemmel, szívdobbanásommal, kerek tíz hónapig…
– Beszéljen Róla! Ki volt, milyen volt Ő akkor? Legyen kegyetlenül tárgyilagos: sorolja fel esetleges fogyatékosságait is…
– Milyen volt? Eheu! Megelevenedett tavirózsa! Húszéves ártatlan csoda! Hogy később, halálom után mivé vált, nem tudhatom. Sokáig hányódtam ismeretlen tartományokban, amnéziás tünetekkel, míg visszataláltam erre a tájra. De addig, a jelekből következtethettem, több évszázad eltelt: mindent romokban, szemétdombszerű állapotban láttam viszont. Gyönyörű vízműveink, őrtornyaink, a birodalom hegyeken-völgyeken suhanó pazar útjai, a fehér márvány szarkofágokkal világító, ciprusos temetők: mind-mind fűvel, gazzal felvert vagy éppenséggel sóval behintett romok… A ház, amelyben Aquincumban, a Tűzoltó Laktanya közelében lakott, kígyók és vidrák tanyája. Vadrózsa hajladozott az ablaknyílásból, melyen annyiszor intett utánam, annyiszor dobott virágot! Sírját is hiába kerestem, gondolom, kirabolták a vad jövevények, a markomannok…
– Megrendítő. Itt zúg az idő a fülem mellett, szinte visít. Ne mondjon ilyeneket, mert elsírom magam. S megint ilyesmi várna rá… rám… mindannyiunkra?
– Minden bizonnyal. Eheu!
Szememet elöntötte a könny. Nem is annyira magamat, mint az egész elmúlt rómaiságot, az összetört kőkoporsókat, egykori széplányok felvert síri nyugalmát, elgurított koponyájukat, csontujjukról lerángatott gyűrűket, betemetett légióutakat és iszapba fúlt gályákat sirattam. És Őt, Őt, aki volt egyszer, aztán sokáig nem volt, most megint van, hogy ismét sokáig ne legyen…
– Mégis: miből következteti, hogy azonos? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Elsősorban a testalkatából, természetesen. Tudja, mikor ismertem rá? Amikor április hatodikán az aquincumi múzeum tört kávájú kútja felett megállt. Én éppen a kútban bóbiskoltam. Egyszóval: rögtön tudtam, hogy csak Ő lehet. Aztán az egészről a részletek felé kezdtem haladni. Nem illik dicsekedni férfisikerekkel, de a lába annak idején többször volt a kezemben, tehát jól ismerem. Keblére is gyakran hajtottam le a fejem – ez sem lehet vitás terület. A karjára agatirz bennszülött karkötőt húztam volt színaranyból; ujján anyjától örökölt kelta ötvösgyűrűt viselt, nagy, lapis lazulival… Nos, ha jól megfigyeli, ezek a dolgok, mutatis mutandis, most is megtalálhatók rajta. S vajon mért hordja nyakában olyan gyermekes ragaszkodással Faustina Császárné ezüstpénzét, ha nem élete előtti életéből való emlékei miatt??? Jellemét tekintve…
– Mit tudhat maga a jelleméről? Itt már ellenőrizhetem hazárd állításainak valószínűségét…
– Mindent! Egy hajdani matriarchátus emléke él benne ködösen, foszlányaiban. Ezt a tulajdonságát saját kárán tapasztalhatta; innen parancsoló, férfifölényt el nem ismerő büszkesége, innen a diánai testkultusz, az amazoni küzdelmek és próbák szenvedélyes keresése, innen tudásszomja s logikus agyveleje, nem utolsó sorban. S végül: érintetlensége, érinthetetlensége!…
Hüledezve néztem a rómait. Égetni kezdett a vágy, hogy még többet, még pontosabb és találóbb tényeket halljak, hadd erősítsék meg Vele kapcsolatos, eddig sugallatszerű megállapításaimat és konkrétumokon alapuló tapasztalásaim. Talán – gondoltam magamban –, ha mindent megtudok Róla, több reménységgel indulhatok új meg új próbákra érette, ellene; csak szakavatott grafológus előtt izgulhat így ember, szerelme levelével a kezében…
– Perdöntő, kétségbevonhatatlan bizonyítékot kérek! Tudhassam már végre, ki ez a csodálatos leány.
– Bármit mondjak, minden csak értékesebbé és érdekesebbé avatja őt a maga szemében, s csak kicsinyhitűségét, alacsonyabbrendűség-érzetét öregbíti, ami, sajnos, bennem is megvolt annak idején, s megvan ma is. Hogy akkor mért volt meg? De előbb hadd hozakodjam elő néhány „perdöntő bizonyítékkal”. Pro primo: nem tapasztalta, hogy szakadatlan spleenben él, melynek lényegét, eredetét önmaga sem gyanítja, hogy gyakran teljesen kiesik jelenéből, s úgyszólván ébren álmodik. Pro secundo: szólította-e már magát valaha a nevén? Ugye, nem. Nos, egy régebbi nevet sejt maga mögött, illetőleg ajkán érez egy férfinevet, melyet ő adott valakinek fölényesen, csúfondárosan, de apránként megszokta, s igazi nevemen nem volt képes szólítani…
– Egyszóval… Megmondaná, hogy hangzott az a név?
– Eheu – sóhajtott a szellem.
– Miért sóhajt? Ha fájdalmas még az emléke is, vegye úgy, mintha nem is kérdeztem volna.
– Ez volt a nevem. Nem érti? E-he-u! Annyit sóhajtoztam neki, hogy megelégelte, és ellenem fordította sóhajaimat. Sőt, ha alaposabban végignézem magam, s megmérem pillanatnyi világhelyzetemet, hajlandó vagyok egész életemet holmi megszilárdult hosszú sóhajtásnak minősíteni, egyetlen fájdalomfelhőcskének, mely az ő egén kószál időtlen idők óta, s arra vár, hogy napja tüzében felszívódhassék. Ó, egek és összes istenek! Eltűnni, megsemmisülni Benne: egyetlen mozgatóm. De ebből elég volt, lássuk most a harmadik bizonyítékot. Amikor egy késő este, talán még áprilisban, ott a rakpart lépcsején hirtelen levette a saruját s patyolat lábát belemártotta a Dunába: közvetlenül emlékezett, persze önmaga sem tudhatta, mire. Nos, nem akarok magában kellemetlen érzéseket kelteni, de ki kell jelentenem, hogy lábának meglubickoltatása a Dunában hajdanában, amikor én voltam neki az, aki most maga, kamaszos-Diánás szokása volt. A tűzoltó legénység olykor tetten érte, és őrjöngve ordított: Bis! Bis! Mint az antilop szaladt be a nyárfaligetbe a mohó férfiszemek elől. Eheu! be gyönyörű volt! És néha jobb kezét könyökben elfordítva, derekával egy magasságban kinyúlt, magas növésű margarétát, pipacsot, klematiszt szakított csak úgy
mentiben, andalogva, miközben a szellő lábai közé sodorta áttetsző rózsaszín tunikáját…
A szellem áradozó szavai valóságos féltékenységi rohamot keltettek bennem. Szellem voltának köszönhette, hogy nem estem neki… Való igaz, hogy néhány ízben észrevettem magam is: szépségének fölösen keres, s olykor méltatlanok közt, elismerést és bizonyítékot. Vagy talán a román hajósok diadalordítása kétezer évnyi sorközzel, nem az egykori aquincumi tűzoltók lármájára rímelt…?
A szellem, úgy látszik, magában folytatta a gondolatsort. Egyre több sóhaj csapott meg, hideg, pincemély leheletű szellő.
– Eheu! Be boldog ember is maga! S be szerencsétlen vagyok én. Van róla fogalma, micsoda szenvedés látni, bokrok mögül figyelni, amikor kezét kezébe veszi, arcát végigsimogatja, s ha mégoly hosszas könyörgés árán is, de megcsókolhatja a nyakát?… A szellemek tehetetlensége minden kivénhedt szerető és rokkant férj tehetetlenségénél fájdalmasabb. Ezen nem segít semmi varázsszer – Nullum apollinea qui levet arte malum…
Folyton zokogást hallatott, még a szeme is eltűnt néhány pillanatra, mintha tenyerébe temette volna arcát. Aztán bántó, gyűlölködő hangon förmedt rám:
– Csak maga ne legyen elégedetlen és hálátlan! Foglalja aranyba a kezét, mert érintheti teste egyedülvaló bársonyosságát, a diánai izmok feszülését napbarnított bőre alatt, érezhet; leheletét, haja illatát, s több-kevesebb joggal lesheti a beteljesülés pillanatát! De képzelje magát csak egy napra, egy órára az én helyzetembe: remegni testetlenül, szélnek, kakasszónak kiszolgáltatva a viszontszeretés, egyáltalán létezésem tudomásulvételének legkisebb reménye nélkül, talán az idők végezetéig… Mert arisztoteliánus neveltetésemnél fogva megalkudni nem tudok, s ha mégis aljas engedményt tennék emberségem rovására, irtózatosan megbűnhődöm…
– Ezt nem értem. Kezdje messzebbről…
– Nekünk, szellemeknek, meg vagyon engedve, hogy ideig-óráig, amíg újra emberi formát nem ölthetünk, állati alakba költözzünk; az állati lét azonban – persze relatíve, az egykori emberi léttel való párhuzamosításban – irtózatos: hiányzik a létezés ontológiai alapja, vertikális tagozottsága, parányi kis horizontot érzünk csupán magunk körül, csak gyomrunk, begyünk szavát halljuk. Nos, én eszeveszett szerelmemben arra vetemedtem a minap – de talán jobb, ha elhallgatom…
– Most már mondja végig! Fogalma sincs róla; mennyire megragad a sorsa, mennyire a magam eljövendő küzdelmeit érzem ki belőle – mondtam, s ölelő mozdulattal nyúltam a válla felé. De levegőt öleltem.
– Látja: ez vagyok én. Levegő, sóhajtás. És szerelmes vagyok a legtökéletesebb női testbe… Egyszóval a múltkor, hogy szavamat egymásba ne öltsem, én voltam az a verébfióka, melyet, ha még emlékszik rá, tenyeréből etetett a Drága a Duna-parton.
Hiába türtőztettem magam: kacagnom kellett. Ez a daliás római árnyék, mint csórényakú, koszos farkú veréb!
– Kikacag! Nem szép magától. De még megbánhatja!… Habár ezt nem kívánom magának. Irtózatos volt… De ki is szálltam hamar az istenadtából!
– Azért múlt ki olyan hamar! Most már értem. Kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy idézhessem neki Lesbia Verebé-t.
– Én sugalltam!
– Könnyű mondani…
– Majd elhiszi. Most azonban nekem volna szükségem a maga sugallatára… Ismeri azt a spánielszukát a Via Sacrán – azaz a Fő utcában? Várandós. Álljak lesbe? Változzam kiskutyává abban a reményben, hogy megtetszem neki, lehajol értem, kezébe vesz, ölébe ültet…
– Megőrülnék a féltékenységtől. Hogyisne, hogy maga üljön az ölébe?
A szellem most akkorát sóhajtott, hogy meg kellett fogjam a kalapom: szele levitte volna.
– Eheu! Az előbb nem értette meg, mit mondtam. Azt se tudnám, kinek az ölébe ülök! Az állati lét nem tesz alkalmassá emberi, értsd: férfias érzelmekre. Csak némi meleget éreznék… Mégis, mit tanácsol? Maga az én helyemben tenne-e ilyen gyászos engedményt?
– Majd meglátom szellemkoromban. Nekem általában, hogyismondjamcsak… hajlamom van mindenfajta metamorfózisra…
– Metamorphosis! – álmélkodott a szellem. Szája, láthatatlan száj, zenei hangolásban, valami pásztori dal töredékeként visszhangozta a hosszú szót.
– Be szépen hangzik a maga ajkáról! Felkeltette bennem az örök honvágyat Ovidius nimfás birodalma iránt.
– Hát még a Tristia! Valaha együtt olvasgattuk egy hatalmas parti nyárfa alatt… Ó, csak még egyszer láthatnám átszellemülten, Daphne sorsát megkönnyezve… Ovidiusszal főztem – ha szabad ilyen triviálisan fejeznem ki magam…
– Bocsánat, itt valami eltérés mutatkozik: mai állapotában ugyanis – elég szomorúság ez nekem – nem mutat semmi különösebb fogékonyságot a költészet iránt. Olykor éppenséggel ellenséges érzületűnek tartom…
– Újabb bizonyíték! A mai költők hidegen hagyják. Próbálkozzál legközelebb Ovidiusszal!
Ha a szellem – nyilván az idősebb jogán – letegezett, megteheti, van köztünk egy kis korkülönbség. Hát még ha a tapasztaltságát, „illegalitásban” eltöltött esztendeit, szenvedéseit vesszük!… Tanácsa megfontolandó: hátha Ovidiusszal elevenére tapintok Egyetlenünknek. Csakhogy…
– Csakhogy én alig tudok latinul! Nem segíthetne, nem segíthetnél, édes öregem? Úgy gondolom, hogy ha fordításban vagy memoriterben megakadnék, szépen mögém állnál, és súgnál nekem.
– Szíves örömest! Egyáltalán, óriási lehetőségeket kezdek felfedezni a mi barátságunkban! Kezdjük ezentúl viribus unitis – Érte!
– Csak ismertesd elképzeléseidet, elvileg máris beleegyeztem a dologba.
– Mindennek alapfeltétele az, hogy megtűrsz a testedben amolyan társbérlőnek…
– Hát már megbocsáss… Állatnak nézel engem? Vagy nem az imént mondtad, hogy a magadfajta nyomorult lélek csak állatba költözhetik?
– Igen, de csak addig, amíg egy hozzá hasonló lelkületű és célkitűzésű halandóra nem talált! Méghozzá olyanra, aki szintén rászorul erre az egyezségre… Nos?
– Két lélek ebben a hitvány porhüvelyben? – töprengtem. – Egy is túl sok bajt és szenvedést okoz… Ezután kettő marcangoljon, hasogasson, talán egy életen át?
– Értsd meg: azonosulunk! A közös cél szolgálata hamarosan elmos köztünk minden különbséget. Legfeljebb némi szerepcseréről lehet majd szó: te érzed magad kétezer, én harminchat évesnek. Őt azonban, Egyetlenünket, egyetlenebbnek és páratlanabbnak fogjuk érezni, mint valaha! További előnyeid: az én lelkesedésem, időálló rajongásom, találkozva a te modern trubadúrfogásaiddal: feltétlenül közelebb visz bennünket a forráshoz, melyre mindketten egyformán szomjazunk… S végül: Ovidius!
– Hatvan kiló vagyok – vágtam közbe –, egy lélekre harminc. Nem ijesztően kevés? Gondold meg, erre mindketten rámehetünk. Míg viszont így, magunkban, még sokáig tengődhetünk…
– Labuntur anni! – legyintett a szellem. – Gyorsan dönts tehát!
Ebben a pillanatban a Vízivárosból hosszú, kornyikáló, fiatal kakasszó hallatszott; vöröses, tarajszínű kacskaringót láttam gondolkodva lehunyt szememben.
A szellem majdnem elsodort nyugtalan, csapkodó leheletével:
– Soha vissza nem térő alkalmat szalasztasz el! Kétezer év minden tapasztalatát neked adom nyomorult harminckilónyi húsért, csontért, egy kupa vérért! Beleláthatsz, beleérezhetsz egy eltűnt, négyméteres földréteg alá bukott világba – belecsókolhatsz a legparthenonibb metszésű szájba! Megnősz, szemed diadalmasan, belső tűztől szikrázik, koponyádban kiváltságot adó bölcsesség, húsz évszázad rostáján megszűrt tapasztalatok…
A kakas másodszor is beletrombitált az éjfél utáni csendbe. A szellem egészen közel jött hozzám, szeme úgyszólván szememben izzott.
– Most mutasd meg, keresztény vagy-e igazán? Mersz-e áldozatot hozni a Szellemért?…
– Parancsolj velem – jelentettem ki némi teatralitással, s nagyot sóhajtottam a hazárd lépés következményeinek előérzetében.
– Lélegezz egy nagyot – vezényelt a szellem, egészen közelről –, aztán sokáig, amíg bírod, tartsd vissza a lélegzetedet.
Úgy tettem. S miközben a kakas harmadszori kukorékolása végigtekergőzött a Víziváros háztetői felett, éreztem, hogy elnyelek valamit, mint amikor nagy szélben küzd az ember, mely vad hullámokban tolul a torkába.
…Sokáig álltam ugyanazon a helyen, lélegzetemet visszafojtva. A virágzó olajfa felfedezett, s hosszú, sárga lombú karjait körülöttem meg-meglóbálta, olyan mozdulatokkal, mint áldozatát bűvölő polip. Szívemben, agyamban különös, sosem érzett bizsergés támadt; gyorsan növekvő tavaszi virág érezhet ilyesmit zápor után. A Kassiopeia felderengett az ég alján, s az aquincumi partok felől fájdalmas dudaszó harsant. Aquincum, szerelem, kétezer év… Hallják-e a dudát, a vonuló hajó szavát azok, négy méterre a föld alatt? Élni kell, élni, átlépni a sírokat, ezret szeretni egy helyett, ha az az egy…
– Eheu – sóhajtottam el magam önkéntelenül, mert jázig nyílnál fájdalmasabban ütött szíven: nem tudom, hol van. S megkettőződött szerelemmel vágtam neki éjnek évadján a sötét városnak, hogy ha kell, Plutó birodalmába is leszálljak érte, és ha hamarabb nem lehet, kétezer év múlva – megtaláljam!
Szoros kapu, keskeny út
A havasalji csendes parókiában, nagybátyám dohány- és somkóróvirág illatú birodalmában, különösen a nyári vakációk alatt töltöttünk mesébe illő napokat. Ahogy kamaszodtunk, ahogy belenőttünk az ifjúkorba, úgy lett ez a birodalom egyre színesebb, tágasabb. A tizennégy-tizenöt éves kamaszt még csak a jószág vagy az öregasszonyok kísértettörténetei érdekelték. De később már az Árpád-kori templomocska köveit méregettük, behatoltunk a kihalt Havasali család sírboltjába, kopjafákat rajzolgattunk, „turáni” fejeket fényképeztünk, vagy a kenderfeldolgozás helybeli módjáról készítettünk följegyzéseket. És – esős napokon – betelepedtünk nagybátyánk irodájába, s a kétszáz éves matrikulából szűrtünk le szociográfiai észleleteket, vagy Bölschét, Diderot-t olvasgattunk – mert a daliás, erdélyi fejedelem külsejű kálvinista lelkész könyvtára a nyugtalanító filozófiai vagy biológiai műveket sem nélkülözte.
A zárkózott, dörgő szavait szűken mérő férfiú alkalmasint hitvese kedvéért viselte el a városi unokaöcsök és -húgok meg-megújuló rohamait. Nagynéném viszont egy testes, de tarka és csodálatos ide-oda lebbenő pillangó módjára vett részt minden örömünkben, és kacagása, nótázása fiatalosan vegyült bele tréfáinkba, hancúrozásainkba. Ez a csodálatos asszony nemcsak a repedezett falú, zsindelyfedelű papi lakot töltötte be lüktető elevenséggel: az egész álmatag kedvű falura is kihatott. Nemcsak házában gyűjtötte maga köré a fiatalságot, hogy éneklésük esténként majd szétvetette a düledező hajlékot – hanem majálist, színielőadásokat, kirándulásokat is rendezgetett nekik. Gyermeke nem lévén, a falu apraját-nagyját gyermekévé fogadta, és mint igazi anya, kitűnő társadalmi ösztönnel vezette úgy a dolgokat, hogy nem voltak kivételezettjei, kedvencei. Szerette is mindenki, s még a szomszéd falvakból is át-átjártak ezekre a mulatságokra, s a háza tanítók, tanítónők, papok és papnék zarándokhelye lett.
Géza bácsi híres jó gazda volt; nemesállat-nevelésben, gyümölcsfaápolásban mutatott példát hét határban. De az emberekkel való érintkezésben kimért s mord volt világéletében. Homloka közepén két kemény, szigorú ránc, sárgásbarna szeme mélyről tűző, szúrós, szakálla-bajusza gondosan nyesett és kenegetett, mint talán Görgey Artúré volt. A járása is olyan egyenes, hogy az ember merő véletlennek találta, miért is nem lett belőle katona. Csütörtökönként befogatott, és behajtott vagy hajtatott a közeli mezővárosba hetivásárra; a reggeli órákban a baromvásár téren jött-ment, lovak fogát vizsgálgatta, tulkok nyakát vakargatta-paskolgatta olyan becéző szavakkal, amilyeneket emberre tán sohasem pazarolt, s a környék nevezetesebb gazdáival, jól gazdálkodó mágnásokkal s örményekkel diskurált. Déltájban behajtatott a „Tigris” nevű fogadóba, s leült egy sarokasztalhoz. Nemsokára megjött – ha ugyan már nem volt ott – a helybeli pópa: egyetlen méltó sakkpartnere és ellenfele a járásban. Szó nélkül paroláztak – egymás nyelvén ki-ki vajmi gyatrán tudott –, s kinyitották a sakktáblát. Közben egyetlen szót sem ejtettek. Hírlett, hogy egyszer valami vásárból kifolyólag csúful
összevesztek, még korán reggel a vásártéren. Aznap elmaradt a parti. De a következő csütörtökön éppen úgy gubbasztottak a „Tigris” sarokasztalánál, mint hosszú évekig azelőtt – s mint azután is hosszú évekig.
A gazdaság virágzott; a nehéz permetezőputtonyt hátára csatoló, ha kellett, az ekeszarvát is megragadó pap megmutatta a világnak, hogy mire képes a szakszerű, belterjes gazdálkodás egy rövid emberöltő alatt. S virágoztak a lelkek is a kis faluban: a papné úgy ápolta, nyesegette az emberi virágokat és palántákat, mint férje a kert bokrait, maga oltotta csemetéit. Nem múlt el esztendő, hogy valami új szórakozást ki ne eszelt volna a zsenge ifjúságnak. Még tornaszereket, nyújtót, korlátot, kúszórudakat is ácsoltatott egy városi mesterrel, s felállíttatta a szérűskertben; hadd fejlesszék izmaikat, hadd szórakozzanak, vetélkedjenek a legénykék azokon! A lányok kedvéért – hogy ők se maradjanak ki a városi fiatalság örömeiből – egy hatalmas kőrisfa vízszintesen elnyúló ágára biztonságos hintát szereltetett ugyanekkor. Ott lengedeztek a berakott, bordó színű szoknyák és aranyhímes muszujok a magasban, mint valami egzotikus madarak, s a lányok visongva hagyták, hadd lendítsenek rajtuk jó nagyokat a dévajkodó fiúk. Nagynéném maga sem átallotta olykor felszökkenni erre a mesés alkotmányra. S miközben megadtam neki a kezdeti lendületet, fehér vászon cipős, fehér harisnyás lábát hol maga alá kapva, hol előrenyújtva, a következő verssel (valami századvégi
folyóiratban fedezte fel kedvenc költőjétől) magyarázta és mentegette furcsa, papnéhoz nem éppen illő, az ő korában különben is mulatságszámba menő vállalkozását:
| Szeretek most is, úgy mint régen |
| A suttogó, zöld lomb felett |
| Hintázni; ez a kedvtelésem |
| A gyermekkorból megmaradt. |
| Lebegni, mintha volna szárnyam |
| Az üde, tiszta légezz át, |
| Míg a fűben, a nedves árnyban |
| Kakukfű nyílik s vadvirág. |
|
Csupa idill, csupa naplóba való csoda volt minden nyári napunk. A falu, a két hegyvonulat közé szorult gyümölcsösök, kerekes- és gémeskutak, a magas tetejű, jobbára már cserepes, mint zsindelyfedelű házak, a dombon ékeskedő kerített templom megtelt a mi mohó, fiatal életünkkel, s minden, minden úgy állt az időben, mint amikor a korláton „nagyhalálba” lendülő atléta napbarnított, izmos teste, fehér trikóban, fehér pantallóban, egy pillanatra, a bámulók lélegzetét elakasztva, megáll… Azt hittük, így tart ez már a világ végezetéig.
…Nagynéném halálának híre messze földön ért utol. Gondolni sem lehetett arra, hogy a temetésére elutazzam. A csupa élet, csupa nevetés, csupa jóság asszony elmúlását, talán éppen ezért, még sokáig nem tudtam valóságnak venni – attól még távolabb álltam, hogy bele is törődjem… Hogy is lehetett volna elképzelni a falut most már örökre nélküle? Amint Géza bátyám közölte a családdal, „tüdőgyulladás közben fellépett szívgyengeség ragadta ki a vén parókiából. Temetésén az egész falu zokogott…”
Utasemberek mondták, nagybátyámék földijei, hogy a gyász után nagy némaság szakadt a templomfertályra; a vidám játékok abbamaradtak, a hinta csüngő kötéllel lóginyázott a szélben, a vasárnap délutáni dalolások, „utolsó pár előre fuss” és „körbenforgó”-játékok ricsaja mintha sohasem verte volna fel a cinterem csendjét – úgy elhallgatott. Csak a harangszóban csendülgetett fel továbbra is az Ő hangja: a harmadik, kicsi, csengettyűszerű harangocska jóvoltából, mely lüktető asszonyszív módjára csilingelt bele kíséretül a két öregebb, férfiharang kondulásába, ünnepnapokon, lakodalmakon – s persze akkor is, amikor temetésre húzták.
De a gyászév letelt, s nagybátyám – akinek, úgy látszik, elviselhetetlen volt ez a nagy némaság – megpróbálta újravarázsolni a régi szép napokat. Eljutott hozzánk a híre, hogy egy fiatal, frissen odakerült tanítónő jóvoltából a fiatalság ismét épületes szórakoztatásban részesül; az élet megy tovább, mondogatták, alkalmasint senki sem pótolhatatlan.
Körülbelül egy esztendő telhetett el nagynéném halála óta, amikor Géza bácsi nagy, sárgult árkus papíron írt levélben arról tudatta a családot, hogy olthatatlan vágy támadt szívében bennünket ismét vendégül látnia, s ha nem restelljük a téli utazás fáradalmait, töltsük nála a karácsonyi ünnepeket; újdonatúj, kagyló formájú lovasszánját is kipróbálhatjuk a havas utakon, azonkívül részt vehetünk az immár hagyományos karácsonyi ünnepségen, melynek alapjait – ősi, helybeli szokás felelevenítésével – még a boldog emlékezetű Eszter néni rakta le.
A meghívást boldogan fogadtuk el, annál is inkább, mert eloszlatta abbeli aggodalmunkat, hogy Géza bácsi meg akarja szakítani a felesége révén fennállott rokoni kapcsolatokat – tehát az áldott teremtés halála után sem zárattunk ki gyermekkori örömeink kisded paradicsomából. Úgy vágtunk neki a félnapos utazásnak, úgy nézegettünk ki a vonatablakból a falu felett ködlő havasok felé, mintha Eszter nénénk most is éppen úgy várna az X-i állomáson, mint azelőtt…
Az idő hóra állt; fekete-fehér tarlók között robogtunk; néha görcsös füzek és égerfák szürke ágbogai alatt meg-megkéklett a folyó egy-egy jégkaréjos zuga. Nagy kucsmás, szőrködmönös férfiak tettek-vettek a kunyhók körül – párálló barmok csapták fel a farkukat a vaspálya mentén, a mozdony szikrázó füstjétől, a zakatolástól megriasztva. Aztán bealkonyodott, s csak egy-egy vasúti jelzőlámpa fénye vagy valami emberi hajlék lámpása tűnt a szemünkbe, s a messzi pásztortüzek a havasok oldalában.
Az X-i állomáson Géza bácsi nagy kocsibundában, fekete asztrakánsüvegben, behavazott vállal, kezében ostornyéllel állt elénk; megölelt s jobbról-balról megcsókolt, inkább jelképesen, hogy csak éppen megcsiklandozta az embert zúzmarás bajusza-szakálla.
– Hát csak ketten szántátok rá magatokat? Hát apátok hol maradt? Meg a lányok? No, így is jó, hadd örüljek legalább tinektek – s kifelé tessékelt a bakterháznyi állomásépület sövénykapuján.
Felkapaszkodtunk a szánba, Géza bácsi jól bebugyolált bennünket két-három csergébe, aztán végtelen tapintattal, mintha könnyen sértődő lelkibetegnek szólt volna, megbiztatta a lovakat.
Egy óra múlva meggémberedett, elzsibbadt tagokkal a paplak udvarán álltunk. A házban világosság volt, ajtók csapódtak. Most, most nyílik a verandaajtó, s Eszter néni szalad elénk tárt karokkal, csörgedező kacagással, örömkönnyel a szemében…
De csak az öreg mindenesasszony, Ráki néni botorkált elő, istállólámpással a kezében, s hátulról, a pajtából Minya, a darabont, hogy kifogja a lovakat. Beléptünk a verandára, süvegünket, sapkánkat is lekaptuk, a havat lecsapkodtuk magunkról – de senki sem szólt semmit. Mindhármunkat ugyanaz a gondolat foglalkoztatott.
Már bent voltunk a tágas ebédlőben, le is telepedtünk, de még mindig szótlanul nézelődtünk, fejünket forgattuk: hátha, hátha?… Aztán hirtelen, teljesen rohamszerűen, talán az Eszter néni leánykori képétől, melyet a régi helyén találtam a falon, elkezdtem sírni, hangtalan, rázkódó sírással, talán könnytelenül, s fejemet az asztalra koppantottam. Unokaöcsém felállt, töltött egy pohár pálinkát, s vállamra tette a kezét.
– Igyál.
– Már elmúlt – mondtam, de még sokáig maradtam úgy, homlokommal a hideg asztallapon.
Amikor felnéztem, Géza bácsi már köztünk állt; odaküntről a verandáról, vagy a konyha felé vezető folyosóról élénk beszélgetés hallatszott és lábdobogás, mintha többen is verdesnék lefelé bundájukról, lábbelijükről a havat. A férfihangokba csengő női csivitolás vegyült – s ez elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra megint becsapjam magam, s azt higgyem, Ő jött meg valahonnan az éjszakából. S a következő pillanatban a kitárult verandaajtóban megjelent egy karcsú nőalak. Vonásait a petróleumlámpa gyarló fényében akkor még nem tudtam megkülönböztetni, csak nagy, barna szeme, homlokba nevelt, rövidre nyírt barna haja, népies hímzéssel szegett galléros kék ruhája mutatkozott meg. S mögötte a tanító, Barcza Miklós, régi ismerősünk, még Eszter néni idejéből, egy iszákos hírű, sovány, szertelen beszédű, horgas orrú, szőke székely, aki faluról falura s asszonyról asszonyra csapongó tanítói és férfiúi pályára tekinthetett vissza, s csak itt szelídült meg némiképpen, Eszter néni jótékony légkörében…
Géza bátyám elébük lépett, s beljebb tessékelte őket, széles mozdulatokkal; mi is felpattantunk, székek után néztünk. Éppen a kezemben volt egy szék karfája, éppen emelintettem rajta, amikor a nőt, most már egészen a közelemből, szemügyre vettem: a szék lába nagyot koppant a padlón, erőm úgyszólván elhagyott…
Első szerelmem volt, Bándy Elvira. Tizenöt évvel ezelőtt orgonabokrok alatt sötétbújócskáztam vele és barátnőivel, virágot és irkapapírra írt levélkéket loptam ki a kezéből, s ilyen hasonló érintkezések lobbantották meg bennem azt a nagy és tiszta rajongást, melyet csak ártatlan gyermekszív érezhet. Aztán más városba kerültem, eltelt vagy három év, csak barátaim leveleiből kaptam róla elvétve híreket. Míg egy szeptemberi évnyitón, amikor már tizenhat éves voltam, ott láttam meg gyönyörű, kerekded arcát, nagy lobogó szemét a velünk átellenben helyet foglaló internátusi leánycsoportban a tengersok matrózblúzos, loknis vagy bubifrizurás leányfej között. És azután is mindig őt bámultam a templomozásokon – viszonzó, hamiskás-zavart nézését sohasem felejtettem el –, míg végre nagy tettre szántam el magam: levelet írtam, életemben az első „szerelmes levelet”, s hősiesen el is küldtem egy osztálytársam húgával, akivel mindig együtt kacarászott felém a „libasorban”. Titkos utakon jött válasza három nap múlva a zsebemben volt. Hol bontsam fel, hogy senki se legyen a nagy pillanat tanúja, hogy senki se leshesse ki a titkomat? Dicstelen helyre, a tyúkól mögé húzódtam; a környezet méltatlan voltát csupán virágzó orgonabokrok
és egy nemrégiben eltemetett galamb sírja enyhítette némiképpen. „Kedves Z…” olvastam mohón, s aztán többször is egymás után, s minden szavát halálos komolyan vettem, attól kezdve, hogy neki „kedves Z” vagyok, s olyan diadalmasnak éreztem magamat, mint a Tennyson Idilljeiben Lancelot lovag, akkori hősöm, amikor megtudja, hogy „Helén, a szép, a bájoló Helén, az astoláti liliom”, viszonozza érzelmeit. Válaszom nem késett. Az ő viszontválasza is megjött nemsokára, s talán négy-öt levelet váltottunk még, egyre forróbban, egyre epekedőbben, s ehhez képest egyre jelentőségteljesebben nézegettük egymást a templomozásokon vagy az utcán, amikor hazamenet, felügyelőnőjük árgusszemét kijátszva, közelében rohantam el kerékpáromon. Aztán még egyszer láttam, még egyszer bámulhattam rá könyörögve és búcsúzóan, az évzáró ünnepen; akkor már tudtam, hogy ősszel Pesten leszek, s Elvirát talán sohasem láthatom viszont…
S most – ennyi esztendő után – itt volt mellettem a behavazott papi lak ebédlőjében, a rézláncon függő, hatalmas porcelán lámpa sugárkörében, kis apró harmatcseppé olvadt hópelyhek csillagaival a homlokán.
– Hadd mutassalak be tanodánk új oszlopának, Bándy Elvira kisasszonynak – szólt nagybátyám szertartásosan. Elvira kezét egy pillanatig a kezemben felejtettem. Hideg, ideges kézszorítás volt a válasz; azt hittem, a téli estéből érkező kéz ilyen hideg, csak amikor a szemében kerestem volna viszontlátásunk örömének valamilyen visszfényét, ám helyette szenvtelen, semmitmondó mosolyt találtam, fordult meg a fejemben, hogy voltaképpen meg sem ismer – vagy nem akar megismerni. De a szememet le nem vettem róla egy pillanatig sem. Mind vártam, hogy valami cinkos mosoly, szemvágás felcsillantsa a régi titkos kapcsolat, a templomi összenézések, a forró levélváltások emlékét; de hiába vártam. Elvira fegyelmezetten, nyársat nyelve ült, s csak a pap s a tanító felé beszélt, ha beszélt egyáltalában. A férfiak a másnapi ünnepség részleteit tárgyalták meg oly tüzetességgel, hogy mi hárman szinte feleslegesnek éreztük magunkat. A tanító több pohár szilvapálinkát hajtott fel, mint mi együttvéve – Elvira azonban csak éppen belekóstolt a kicsi pohárba. Merev volt, szinte már szenvedő, mintha ellenséget szimatolt volna környezetében. Ez a nő volna Eszter néném művének folytatója – kérdeztem magamban; a csupa nótát, csevegést, tréfálkozást, kacagást
pótolhatja-e ennek a kedélybeteg teremtésnek gátlásos, remegő, fakó lelkülete –, hisz ez halottabb, mint maga a halott!
Vacsoraidőtájt a vendégek felkerekedtek, s kióvakodtak a hófúvásos éjszakába. Az udvar mélyén s a szomszédban felugattak a kutyák.
– No, hogy tetszik az új tanítónőnk – kérdezte Géza bácsi kedélyeskedve. – Ugye, bájos, aranyos teremtés?
Nem állhattam meg, hogy – kétségeimet eloszlatandó – meg ne kérdezzem:
– A lőrincrévei pap leánya? Akinek annyi gyermeke volt?
– Hát ismered? – húzta össze a szemöldökét a pap. – Nem mutattad!
– Nem, mert ő sem árulta el. Pedig valaha, kis fika koromban, még Enyeden…
Géza bácsi szeme olyan furcsán villant, hogy már nem úgy folytattam, ahogy akartam.
– Igen – mondtam –, harmadik gimnazista koromban egy majálison, a Szabaderdőben „utolsó pár előre fuss”-t játszottunk. Persze, régen volt, hogyne felejtette volna el!
– A Szabaderdőben!… Hej, ott valaha én is játszottam… – sóhajtott Géza bácsi, s láthatóan átadta magát réges-régi diákemlékeinek. De az a furcsa villanás a szemében!… Még szerencse, hogy észrevettem, különben elfecsegtem volna diákkori érzelmeimet, s tán még a levelezés titkát is kikottyantottam volna.
Egész éjjel Elvirán járt az eszem. Valami furcsa titkot gyanítottam, sőt, meg is mondtam unokaöcsémnek, akivel egy szobába kerültem, hogy a tanítónő és Géza bácsi körül nincs valami rendben. Ha ettől, ha a kiadós vacsorától, elég az hozzá, hogy álomszakasztó, nyugtalan éjszakám volt, s többször, hol a régi, hol az új alakjában jelent meg előttem Elvira. Elhatároztam, hogy másnap végére járok a dolognak.
Másnap délelőtt Géza bácsi befogatott az új szánba, mely hatalmas rózsaszínű tengeri kagylót formázott, ha jól emlékszem, majolikából, és öblében hárman fértek el, ketten pedig elöl, a magasabbra ácsolt bakon.
Kifordultunk a kapun, csilingelve lesiklottunk a meredek úton, bekanyarodtunk az Iskola-szegre, s megálltunk egy takaros ház előtt; Géza bácsi leszállt, s a nagy hóban begázolt a ház udvarába. Pár perc múlva Elvirával tért vissza, s felsegítette közénk, Vénusz kagylójába. Közös pokrócba csavart lábbal vágtunk neki a havas domboldalnak; Géza bácsi bekecses, kucsmás, óriás alakja háttal takarta el előlünk az utat, amint kihúzott derékkal, jobbjában a piros pántlikás, guminyelű ostorral, feszesen hajtott a bakon, s csak néha-néha szisszentett vagy csettintett egyet-egyet a lovaknak. Sándor öcsém fesztelen csevegésbe bocsátkozott Elvirával, míg én a tájat nézegettem jobbra-balra, s elhatároztam, hogy meg se szólalok ezen a kiránduláson, hadd éreztessem csalódásomat. Elvira úgy viselkedett, mintha ott se lettem volna; sőt, felszabadultan, egyet-egyet kaccantva fogadta Sándi élceit, jogászos nagymondásait. Szeme most már a régi volt: a nagy, szenvedélyesen parázsló, barna leánykaszem; fájt a szívem, hogy nem én csaltam elő ezt a pajkos lángot a szeméből…
A hó akkora volt egy-egy horpadásban, hogy a szán valóságos lavinát tolt maga előtt, s minduntalan forgolódni kellett, hogy a lovak előbbre jussanak. Bár ezen az úton többször jártunk nyaranta, most alig ismertem reá; úgy látszik, amíg Eszter néni élt, örökös nyár volt e tájon – s hogy meghalt, tél szakadt rá, örökös tél… Egyszer csak messziről, egy éles kanyarulat után, tova a templomoldalon, szemembe tűnt a temető: feketéllő kopjafák a fehér havon, mint ácsorgó, megfagyott gyászmenet, s egy-egy gyümölcsfa görcsös, kísértetszerű váza. Ott lehet valahol a cinteremben, a régi papok és papnék között Eszter néni sírja is! Nem oda kellett volna elsősorban ellátogatnunk? – kérdeztem magamban. S miért volt Géza bácsinak a szánkózás fontosabb? A daliásan hajtó papra néztem, s úgy éreztem, titkához egy lépéssel közelebb jutottam. Már magában ez a cifra hintó-szán is sokat sejtet, magyaráz…
Közben besiklottunk-csilingeltünk a szomszéd faluba. A szán megállt egy nagyobbacska ház előtt, amelynek szép galambdúcos kapuja volt, s bent az udvaron a háznál is nagyobb csűr, pajtaépület. Géza bácsi fiatalosan leszállt a bakról; az volt a dolga, hogy a jegyzőt – az lakott itt – meghívja a délutáni ünnepségre. Beinvitált bennünket is, de hogy, hogy nem, a szánkában maradtunk. Sándi később leszállt, s nézelődni kezdett a szomszédos, szerényebb, de jóval régibb, fekete zsindelyes székely kapuk előtt. Hogy mondanivalómat közben jól megrágtam, magam is el-elbámultam a nagy- és kiskapukat, s az ablakon kikandikáló embereket is szemügyre vettem. A jegyzőház dúcos kapujának szemöldökfáján szurokkal kifestett, berótt betűkkel ezt olvashattam: Szoros kapu, keskeny út az, mely az életre vezet. – S az építtetők, a gazda és a felesége nevét, valamint az 1892.-es évszámot, szép tulipánok közt kifaragva. Ahogy oldalvást pillantottam Elvirára, megláttam, hogy ő is ezen a feliraton elmélkedik. Talán itt az alkalom, hogy megtudjak egyet-mást az ő titkából vagy közös titkunkról.
– Emlékszik rám, Elvira? – fordultam hozzá. – Hogyne, mondta, pajkos fiúcska volt: soha sem állt meg, folyton szaladgált az utcában. Aztán kerékpáron a „libasor” után! – s felkacagott. Arca, a csípős szellőtől vagy az emlékezéstől, kipirultan rózsállott közvetlen közelemben, s combja a pokróc alatt szinte sütötte a lábszáramat. – Végtelenül örülök ennek – mondtam –, mert tegnap este már azt hittem, felismerhetetlenné tett az idő. Tizenöt esztendő múlt el azóta! Tudja-e, hogy még mindig őrzöm a leveleit – csaptam le most már nekibátorodva, s egészen a szemébe hajoltam.
– A leveleimet? – változott meg egy csapásra, hogy szinte belesápadt s ajka megkeskenyedett – én sose írtam magának levelet!
Egy percig is ültem megdermedve, némán, amíg végre ismét szólalni bírtam. S közben végigcikázott fejemben a tegnap megsejtett titok, a Géza bácsi és közte feltételezett kapcsolat minden eddig megsejtett mozzanata. De a fájdalom elnyomta ebbeli érdeklődésemet, s csak annyit mondtam: – Lehetséges volna? Ezek szerint maga sem kapott tőlem soha levelet? – Mikor kaptam volna? Soha! – S ezt olyan határozottan, szinte szenvedélyesen állította, hogy hirtelen kételkedni sem mertem a szavában. – Akárhogy is, én ebbe nem tudok beletörődni. A maga levelei, édes Elvira, aranyszalaggal átkötve, legféltettebb emlékeim! Az első levelek leánytól! Magától, Elvira! – Tőlem? Értse meg, én sohase írtam magának levelet! Talán tréfát űztek magával, vagy valakivel összetéveszt, kedves uram! – S furcsán kaccantott hozzá.
Nem volt mit tennem, látszólag beletörődtem a dologba. Az eszem azonban tovább kutatott, s mesterdetektívnek is dicséretére váló pszichiáter-buzgalommal boncoltam a titkot tovább. S miközben az arcát fürkésztem, amelyre odafagyott a furcsa nevetés nyomán keletkezett kaján, fölényes vonás, két hipotézist dolgoztam ki sebtében, tagadásának magyarázatául: vagy valóban olyan szerelmes volt akkoriban belém, hogy elutazásomat-elhallgatásomat sohase tudta megbocsátani (azaz régi sebe szakadt fel, amikor most a paplakban megpillantott) – vagy a pap s a közte gyanítható kapcsolat pillanatnyi fázisa kényszeríti erre a vidékies, múltszázadias álorcáskodásra… Úgy ültünk még egy darabig feszélyezetten, némán, mint akiknek több szavuk sincs egymáshoz. De az utolsó percben, amikor meghallottam a jegyzőlak belső ajtajának nyikordulását, s a tornácon megpillantottam Géza bátyám alakját, nem állhattam meg, hogy oda ne súgjam neki, látván, hogy tekintete ismét a kapu feliratára tapad:
– Maga ezt az utat választotta, kedves Elvira! Szívemből kívánom, hogy csakugyan az Életre vezesse! Talán egyszer még találkozunk, és akkor…
– Köszönöm – vágott szavamba epésen, s tovább nézte-nézte, üveges semmibe bámulással a nagy, fekete kaput.
Amikor a mi falunk közepére ért a szán, vidám nótaszó ütötte meg a fülünket. A felszegi kocsma ajtajában több gyermek ácsorgott bekecsben, csizmában, s be-bekukucskáltak az ablakon. Hogy fújta valaki odabent s hogy muzsikáltak! S egyszer csak kinyílt Jákob kocsmájának félig bedeszkázott, üveges ajtaja, s ingujjban, hajadonfőtt, homlokába tapadt veresszőke hajával megjelent ott a tanító. Szeme véraláfutásosan dagadt ki a fejéből, s egy darabig vakoskodva imbolygott fel s alá a fényben. Öreg, toprongyos cigány kukucskált a háta mögött, s kéthárom jómadár, kocsmázó nagylegény. – Az én nótámat, csak az én nótámat – kapta fel a karját a tanító, s odavezényelt a cigánynak, s mint a kerge juh toporgott, fejét fogdosva bőgött a hóban. Aztán a legények hónaljon fogták, s valósággal beemelték a kocsmaajtón.
Géza bácsi arcát sohasem felejtem el; számonkérő, szigorú, ijedt szemmel fordult többször is vissza; de nem a tanítóra, hanem Elvirára… Elvira pedig szinte halálsápadtan, bundája és takarója védelmét keresve, arcát zsebkendőjébe temetve, megvert kutya módra zsugorodott össze, s a világért se nézett volna a papra. Géza bácsi gyorsabb futásra fogta a lovait, s a bámuló falusiak sorfala közt bekanyarodtunk végre a Templom utcába.
Az ünnepség első részére, mely az iskolában zajlott le, alig emlékszem: annyit kellett inni ebéd után, hogy zákányos fejjel, majd félig aludva néztük végig az előadást. De emlékszem arra, hogy Elvira eleinte hivatalos fekete ruhában, fehér csipkegallérral jött-ment, játszott a harmóniumon, dirigálta a kórust, ezután pedig aranyos vendéghajjal, csillagos szárnyakkal, fehér, ezüstszegélyű ruhában énekelt a kicsi színpadon, mint betlehemi angyal. Az iskolatermet dagadásig megtöltötték a helybeli falusiak s a szomszéd falvak „nadrágosai”, jegyző- és papfamíliák.
Vonatunk aznap este indult: a karácsony estét otthon akartuk tölteni, családi környezetben mindenképpen.
Géza bácsi velünk együtt illant el az ünnepségről, miután beletörődött a változtathatatlanba: az esti vonattal indulunk haza.
Miközben felszolgálták az uzsonnát a nagy ebédlőasztalon, igen rosszkedvűen, szinte fájdalmasan, szemrehányóan hajtogatta, hogy keresztülhúztuk számításait: nem így képzelte – mondta –, azt hitte, hogy a téli vigasságok elszórakoztatnak, feltaláljuk magunkat. Az volt a rögeszméje, hogy valami megzavarta jókedvünket, s ezért fogtuk végre is rövidebbre az itt-tartózkodást. – Hát már akárhogy is, ne váljunk el dolgunk végezetlen, kedves fiúk – fújta ki fájdalmát, és újabb cigarettát sodort. – Még van egy jó óra az indulásig, sőt, ha a hegyen át vágtok neki, több is, s még az erdei karácsonyfa-ünnepséget is megnézhetitek, hisz az utatok ott vezet a kisfenyvesen át. Tehát hadd mondjam el nektek, mint a család képviselőinek, mi nyomja a szívemet!
Hirtelen azt hittük, hogy a mi családunk részéről követtetett el valami atyafiságbontó tapintatlanság, és ezt találgatva néztünk össze. Géza bácsi pedig folytatta: – Jól tudjátok, ki volt nekem a ti Eszter nénétek, életem boldog emlékezetű csillaga! Úgy éltünk harminchárom esztendeig, hogy rossz szó, civódás, bántalom meg nem zavarta házaséletünk harmóniáját. Ami szívünket össze-összeszorította s lelkünket meg-megkeserítette, annak nem mi magunk voltunk az oka: az Úr akarata volt; éspedig az, hogy Eszter nénétek szegény, nyugodjék, nem hordozhatta az anyaság gyümölcseit. Olyan volt ő, mint egy csodálatos virágú díszfa, amelynek termését azonban soha senki se láthatta. Bizony, ez fájó sebem mostan is, s amint az öregség pitvara felé lépkedek, egyre fájóbb. Nos, amikor kevéssel Eszter nénétek halála után felettes egyházi hatóságaink ide nevezték ki Bándy Elvirát…
Egy pillanatra megállt a szava, s körülfirtatott bennünket. Majd így folytatta: – Nem tudom, elég volt-e ez a rövid másfél napocska arra, hogy megismerjétek őt? Egyszóval ez a szelíd, jóságos teremtés, akit a Gondviselés vezérelt ide, s akinek az élete – négy öccsével, két húgával, özvegy papné anyjával a nyakán merő áldozat volt – nagy és tiszta érzéseket ébresztett az én öreg szívemben. Sok-sok imádkozással, Eszter nénétek örökkévalóságba szökkent lelkét is megkérdezve, arra az elhatározásra jutottam, hogy magam mellé veszem, életem társául. S ő, nem minden lelki tusakodás nélkül, ami érthető is, hiszen az ember fél a megszólástól, rágton-rágástól, az irigy szemektől – megértette, elfogadta az én ajánlatomat. Szerettem volna, ha a holnapi napot még itt töltitek, ugyanis holnap, az istentisztelet után, amikorra már Elvira édesanyja és két öccse is megérkezik, mondom, holnap lesz a jegyváltásunk. Aztán, ha a Gondviselés megengedi, húsvétkor megtartjuk az esküvőt. Nem tudom, mi a véleményetek, de szent meggyőződésem, hogy Eszter nénétek is így akarná, mert tudja, hogy méltóbb teremtést nem is választhattam volna az ő örökébe…
Dobogó szívvel, sírástól fojtogatva felálltam, s odaléptem Géza bácsihoz, hogy gratuláljak. De mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, talán a kézfogás előkészületeként, valahogyan a keze fejére esett a szemem. Az erős, cserzett, kemény férfijobb ott dobolt idegesen a kalotaszegi, írásos terítő szélén, a barnapiros meggyfaasztalon. S egyszer csak leborultam erre a kézre, megragadtam és megcsókoltam; s aztán kitört belőlem a sírás, hiába küzdtem ellene, és sokáig sírtam, azt sem tudtam, hogy miért. – Fiam – vonta el a kezét homlokom elől, és ugyanazzal a kézzel simogatni kezdte a fejemet –, fiacskám! Látom, a te szíved mindent megértett! Most már megnyugodtam: jó tolmácsa lesz ügyemnek a famíliában!
Az öcsém is odajárult elébe, s követni akarta példámat abban a furcsa odarogyásban – de Géza bácsi elhárította ezt, csak kezet rázott vele, mint gratulálóval szokás, s aztán megcsókolta atyafiságosan, mindkét arcán.
Ma sem tudom, voltaképpen mi váltotta ki belőlem ama kézcsók s a sírás kényszerét. Az öregedő férfi iránt érzett szolidaritása volt-e az ifjúnak, aki megérezte e vállalkozás lehetetlen vakmerőségét? Az asztalon idegeskedő csontos, száraz papi kéznek szólt talán, melyet régebben annyiszor láttam volt csecsemők homlokán megpihenni egy pillanatig, amikor keresztelt, s koporsók fölé kiterjesztett tenyérrel, amikor utolsó útjára bocsátott egy-egy emberi porhüvelyt; Eszter néném emlékének adóztam valójában, vagy éppenséggel Elvira sorsának, akinek élete most lesz csak igazán merő lemondás és áldozat? Ez utóbbi feltevés mellett szólt az, hogy unokaöcsém szeme – akinek ugyanis semmi múltbeli köze sem volt nagybátyánk választottjához – tökéletesen száraz, sőt hidegen szigorú maradt.
Felszedelőzködtünk s elbúcsúztunk a házbeliektől. Ráki néni, a régi tiszteletesasszony mindenese és bizalmasa úgy állt ott, köténye alá fogott kézzel, feketén és szigorúan, mint maga a vádló lelkiismeret. Karvalyorrán nagy könnyek gurultak végig, amikor kiléptünk a verandaajtón.
A szánkó más, későbben induló vendégek hazaszállítására várt – gyalogosan vágtunk hát neki a rövidítő útnak. Géza bácsi a szérűskert kapujáig kísért, ott aztán elváltunk – persze azzal, hogy a nyáron ismét eljövünk, s akkor majd huzamosabb időre. Innen a temetőbe kaptattunk ki, behavazott falépcsőn, s botorkálni kezdtünk a sírok között kifelé, hogy megleljük a temető túlsó felén a határra nyíló kiskaput.
Hát amint a templom közelében gázoljuk a havat, egyszer csak ott találjuk magunkat Eszter néni sírja előtt. Egyszerű fejfa, rajta barnult fenyőfagally-koszorúk, a tövében kalotaszegi kancsóban száraz krizantém. S mintha földbe gyökerezett volna a lábunk, úgy álltunk meg ottan, s csak néztük a hatalmas hókupacot, ezt a könnyű selyempaplant, mely alatt olyan közelinek sejlett a halott, mintha csak alábújt volna, hogy egy jót aludjék. Végre a fejem felett megkondultak a harangok, három is, lépcsőzetesen, külön-külön, aztán együtt, és csodálatos felhangok csendültek ki a zokogó ércekből, s fent a fenyves oldalában fényesség támadt és muzsikaszó, mintha száz fényszórót gyújtottak volna meg egy roppant karácsonyfán. Gyermekkacagás és leányok viháncolása hallatszott, aztán kardal a Kisdedről, aki e napon született Napkeleten, ahol sohasem is volt tél és fenyő. S míg zengett a születés ujjongó hirdetése, végre elszakadhattam a halottól, s elindulhattam a hívó, lüktető téli vigasság felé.
Nemsokára ott voltam a mesék arany-ezüst-réz erdejének kellős közepén. Valósággal repülve szeltem a síkos ösvényt, s lépten-nyomon újabb karácsonyfacsodákba ütköztem, csak úgy sziporkáztak rajtuk a különös alakú üvegdíszek, aranyos tobozok, ezüstkoszorúk és selyempapír pomponok. Fényszórók villámlották, robbantották szét minduntalan milliónyi csillaguk, és ha egyszer meggyúltak, nem aludtak ki többé, örökké égni és világítani látszottak. S egyszer csak, egy tisztáson, bámészkodó gyermekek, kicsi csizmás, ködmönös legénykék és leánykák koszorújában, magasan a fejem felett, prémes rámájú hócsizmáját hol maga alá kapva, hol előrelendítve, magasan, hosszú kötelű hintán, ott repült Elvira. A tanító mögötte állt a homályban, csak akkor lépett ki a fényre, mikor a hinta hozzá-hozzálendült; nagyokat lódított rajta, hogy fekete csizmája alatt meg-megroppant a hó, s feje felett meg-megnyikordult a hintacsiga. Behunyt szemmel, haját előre-hátra lobogtatva, arcán különös, mámoros mosollyal repült a fejem felett Elvira. – Boldog, boldog, és ez a fődolog – állapítottam meg magamban, s nem tudtam levenni a szememet róla. Ki tudja, meddig bámultam volna, ha az öcsém végre tovább nem ráncigál a
csodálatos hinta bűvköréből…
Vonatunk már javában robogott a patak völgyében, és a sűrű éjszakában semmit sem láttunk a tájból – amikor hirtelen nagy fényesség támadt messze, az imént otthagyott falu felett. A dombok karéja, fűrészfogú fenyőerdők mutatkoztak meg a távolból, s az ismerős templomtorony. Egy darabig azt hittük, hogy új látószögbe került a vonat valami kanyarodóban, ezért bukkan fel újból a karácsonyi vigasság tündöklő erdeje. De aztán, hogy a fényesség egyre vörösebb lett, s egyre hatalmasabb karéjt harapott ki az éjszakából, s hogy az utasok egyike-másika fejét csóválva tapadt a párás ablakokra, sőt akadtak, akik egyenesen erdőégést emlegettek, kezdtünk rosszat sejteni, s ahogy távolodtunk, egyre nőtt-növekedett ez a nyugtalanság. Végre a hegyek eltakarták az ég keleti alját – s a vöröslő fénytengerből többet semmit se láttam.
A valóságot csak harmadnap tudtam meg: az ünnepek után az újságok is megírták. A x-i fenyveserdő vigyázatlanságból okozott tűz martaléka lett. Az egymásra omlott üszkös fenyőszálak között megtalálták a tanító és a tanítónő földi maradványait, akik minden jel szerint a kezük alá rendelt gyermekéletek önfeláldozó mentése közben vesztették életüket… A falu és a közeli templom – hála a tetőket borító félméteres hótakarónak – semmi kárt sem szenvedett…
Ezzel vége volna ennek a történetnek; csak a teljesség kedvéért, s egy kis hiúságból, valamint a furcsa percekben tanúsított szenvedélyes viselkedésem mentségéül említem meg, hogy amikor kis útitáskámat odahaza kinyitottam, a legtetején egy nagyobb, kék szalaggal átkötött borítékot találtam, rajta a nevemmel. Benne, lepréselt virágszirmok és hárslevelek közt megsárgulva, furcsa, ódon szagot árasztva, Elvirának írt kék borítékú leveleim.
Három lépcső
S-ba kora délután érkeztünk, hosszú és keserves utazás után. A szállodába, feltűnést és megszólást elkerülendő, nem egyszerre kértünk szobát, s a városba is bizonyos óvatossággal, külön-külön surrantunk ki, azzal, hogy pontosan ötkor találkozunk a Szentháromság-szobor alatt, s aztán a korai alkonyatban – ilyenkor a legvarázslatosabb ez az ódon város – bejárjuk Lizbet gyermekkorának sokat emlegetett sikátorait, kapualjait és templomait.
Az ilyen „érzelmes” utazások mindig rejtenek magukban valami kockázatot. A környezetváltozással járó izgalmak és fáradalmak a legmeghittebb és legkipróbáltabb kapcsolatot is megrendíthetik. Az új kerékvágás zökkenői ismeretlen vagy csak gyanított, a megszokott környezetben leplezhető vonásokat rázhatnak fel a felekből: az erőviszony vagy egyensúlyhelyzet károsan felbillenhet és megváltozhatik…
Már az sem nagyon tetszett, hogy Lizbet ilyen pedáns óvatossági rendszabályokat kényszerített reám, ámbár a régi ismerőseivel és rokonaival való összefutás lehetősége, e Budapesthez képest kicsi városban, némileg indokolta ezt. Az is ugyanilyen mértékben zavart, hogy – mintha mégis eleve belekombinált volna s-i tartózkodásunkba egy-két találkozást vagy látogatást – minduntalan számomra ismeretlen nők és férfiak nevét emlegette, sztoricskáikat és mondókáikat idézte, és mondatait a „no, de majd meglátja”-féle kifejezésekkel fűszerezte.
(Drága, angyalian naiv nők, akik engem alkalmazkodásra próbáltak kényszeríteni! Ha tudták volna – ha tudnák –, milyen kajánul alkalmazkodom ideig-óráig, s közben számlálom a perceket, jobb esetben a napokat, mikor bejelenthetem, vagy viselkedésemmel megéreztethetem: kegyeikre méltatlannak érzem magam.)
Máris, mint valami tiltakozásnak vagy sértettségnek a jele, feltört hajnali álmom emléke, melyet kegyetlenül zavart meg az ébresztő éles berregése, mielőtt a végkifejletig eljutottam volna. Igen, újra halott szerelmem követelt magának, már ki tudja hányadikszor húsz év óta, de talán ezúttal a legbujábban, a legszemrehányóbban, akkori ügyetlenségemért… Vagyis most a Lizbettől, a gyönyörű élőtől elszenvedett vagy vélt sérelmemért igyekeztem az álombeli szerető csókjainak emlékével elégtételt szerezni. A szűk, dohos kapualjak levegőjét lehelő utcák így teltek meg hirtelen, az alkonyat emeleti ablaksorokból visszaverődő fattyúfényei közt, a húsz esztendeje porrá s hamuvá vált, rózsaszín testű fiatal nő jelenlétével.
Rajtakaptam magam: mosolygok, mint egy eszelős. Ezzel a kaján mosollyal fogom mindezt, csak egy kissé tréfásabban, de rögtönzőleg Lizbetnek elmondani. Utóvégre barátságunk, együvétartozásunk alapja éppen ez a kölcsönös, pallérozott, mértéktartó őszinteség. A féltékenység alattomos kis rágcsálója, melyet majdnem minden nőben tetten értem, Lizbetből a szenvtelenségig hiányzik. Magasabb rendű emberpéldány. Bátran beszélhetek neki: Juditról még úgysem hallott. Hadd legyen hát ez a démon-halott, ifjúkoromból maradt szép kísértetem s-i útitársunk! S aztán majd eldöntjük, talán már egy cukrászdában, kávé és ízletes sütemények mellett, vagy eldönti ő maga, bravúrosan rögtönzött, tudományos igényű megállapításokkal, egy olyan nő szerepét és hieratikus rangját az életemben, többi szerelmem között, aki a valóságban sohase volt a szeretőm. Véleménye mindenképpen érdekel, hisz bennem, egy-két évtized óta, mintha elmosódtak volna valóság-álom között az addig éles határvonalak…
Körülbelül így morfondírozhattam, amikor hirtelen egy rozsdás, töredezett vasráccsal körülvett oszlop alatt találtam magam. A dárdás, indás, kovácsolt kerítés mintha édestestvére lett volna annak, melyen át, vagy huszonöt évvel ezelőtt, Judittal a házsongárdi temetőben, egy félig kitört vasajtajú kripta homályába léptünk, s én gyufa helyett a mellényzsebemből egészen más valamit vettem szórakozottan elő… Nem, ezt a rosszízű epizódot Lizbetnek nem mondhatom el: most kegyeletsértőn hatna e hajdan, még Judit életében, barátaimnak is el-elmesélt kínos baleset.
Egy háztetők fölé emelkedő torony hatalmas órája ötöt mutatott. Lizbet mindjárt itt terem, s gratulálni fog, hogy ilyen ügyesen idetaláltam ebben a számomra idegen városban. …Csak azt ne mondja majd, hogy valami szférából jár vissza hozzám Judit! Olyan fájdalmas nekem, amikor Lizbet, ez a magasrendű intellektus, okkult képzeteivel hozakodik elő, s árulja el ezzel, hogy az életben megtalálni vélt s az enyémhez képest nagyon szilárdnak látszó egyensúlya mily ingatag! Én ugyanis hajlamos vagyok feltételezni, hogy Judit, mint általában az álomban jelentkező nem-élők, emlékeink könnyen megbolygatható, időjárásra, látens asszociációkra reagáló fészkéből suhannak elő, vagyis addig „élnek” tovább, amíg a reájuk emlékezők…
Megborzongtam. A terecske hirtelen homályba borult: a nap eltűntével a magas háztetők mögött azonnal belopakodott az alkonyat. Mint a mély hegyszakadékokban, melyek alján már repdes a denevér, s fent a napban aranyló perem fölött még szálldosnak a fecskék…
A járókelők megbámultak: bámészkodásomból látták, idegen vagyok. Valamiért gyanús lehettem nekik, de nem jártak körül, csak nézegettek és eloldalogtak.
Öt óra öt perc volt, s a magasból a sudár Szentháromság-szobor háromszögszeméből vakítón vágott be a korai homályba a nap. Feltettem a fekete szemüvegemet. Egykét arra haladónak most még gyanúsabb lehettem. Bosszantott, hogy semmi olvasnivalót nem hoztam magammal: leülhetnék a rácsdorongra, betűkkel morzsolhatnám a perceket, mint marokra fogott csutkával a kukoricát.
Öt óra tíz – Lizbet sehol. Pedig a késés igazán nem tartozik gyengéi közé. Baleset? Vagy van ebben a városban egy másik ilyen szobor is? Az alatt várna? Meglehetősen tanácstalanul néztem körül. Egy fiatalember szelte át a terecskét, áhítattal szorított a füléhez egy imamalom gyanánt használt kézirádiót. Utálattal fordultam tőle el. Kérdezősködni különben is megalázó: az ember ne éljen vissza azzal, hogy idegen.
Valami rossz érzés fogott el, talán a korai sötétedés miatt. Egyszerre kételkedni kezdtem a memóriámban: vajon csakugyan ide szólt a randevú? Jöhet egy rendőr, igazoltathat: elvégre határvárosban vagyunk; ingerülten fogok viselkedni, csak kellemetlenséget szerezhetek magamnak, talán Lizbetnek is. Jobb, ha eltűnök innen…
Nem a sötét, szűk utcák, hanem egy világosabb városrész felé indultam el. Boltíves, szénásszekereket is átengedő kapun és udvaron át egy másik térre értem. Itt, egészen meglepően, vásár vagy valami búcsú volt. Tarka sátrak között tengersok ember, főként fiatalság – mintha mindenki ide sereglett volna, s azért volna a többi tér és utca oly kihalt.
A színes, hangos, itt-ott már ívlámpák fényében tolongó sokadalom zsivaja fölött több hangszóró, zenegép és kézirádió elviselhetetlen lármája kavargott. Egy pillanatra felbukkant az imént látott fiatalemberke is, de most már egy vele egyívású lányka füle is a kezében tartott csoda-hangszekrénykére hajolt, s így vonultak, mintegy külön, saját zenebonájukkal törve utat a kollektív zenebona hullámaiban. Most már utálatomba némi szánalom is vegyült, s a kelleténél tovább kísértem vakondútjukat a hömpölygő sokaságban.
Itt Lizbetet hiába keresném, gondoltam, ez a túlságosan populáris ünnepség az ő idegeit kemény próbára tenné – s már-már visszafordultam előbbi nyomaimon, amikor megpillantottam vakítón fehér, széles karimájú szalmakalapját, mely mint valami kis vitorla imbolygott tőlem elfele, áthatolhatatlan tömeg sűrűjén túl, vagy ötvenméternyire. Ebben a rettenetes lármában hiába kiáltanék: tehát nemcsak céltalan, de tapintatlan is volna neve kiáltozása. Mert nem volt egyedül. Két férfi társaságában, akik közrefogták, hol jobbra, hol balra fordult, mosolya ide-oda villant, de mégis különösen az egyik, a magasabbik férfi felé, akit személyleírásából ismerni véltem – kislánykori gavallérja volt, Pesten is fel-felbukkant később körülötte –, míg a másiknak, aki így messziről nézve talán egyházi férfiú lehetett, inkább csak illedelmes-udvariasan válaszolgatott.
Határozott szorongás lett rajtam úrrá, furcsa zavar és bénaság, s mintha azt az alattomos kis rágcsálót is motoszkálni éreztem volna a szívem körül… Kellett nekem ez az utazás? Ő tervelte ki, ő intézkedett, méghozzá lelkesen, az első közös üdülés változataiba jó előre beleélve magát, én viszont eleve aggodalmas, balsejtelmes voltam, igenis, most már világosan látom. És nem is jogtalanul, amint a példa mutatja.
A fehér vitorla, Lizbet egy kissé félrecsapott, könnyű, de malomkerék nagyságú szalmakalapja még egyet villant felém; aztán gyors kézfogásoknak, kalapemelintéseknek, széles mosolygásoknak lehettem távoli tanúja – és Lizbet abban a pillanatban, amikor fejvesztettségemben mégis éppen el akartam kiáltani a nevét, eltűnt egy gótikus kapumélyedésben. Abba az irányba, melyből az imént jöttem.
Őrült furakodással vetettem magam utána. Homályos, keskeny, beépített kapualj fogadott. Itt már nemcsak alkonyat, egyenesen éjszaka volt. A dohos, nyirkos levegőben még keveretlenül úszott Lizbet karácsony óta jellegzetesen hozzátartozó, bizalmas ünnepeinkkel összeforrott, tán valami nem is létező egzotikus virágot idéző francia kölnijének illata. Nyomjelző jelenléte visszaadta önbizalmamat, képzelődéseim már-már oszladoztak. Mihelyt hozzászokott a szemem a sötétséghez, megpróbáltam tájékozódni a kapualjban. Két, sőt három irányt is választhatnék, hisz ez valóságos kis labirintus. Egy lépcső felfelé, az emeletre vezet, egy másik, jobb kéz felől, lefelé, a harmadik a bejárattal szemben, ki tudja, hová, talán egy második udvarra. Ez is átjáróház volna? – villant meg a feltevés egy pillanatra, s ugyanakkor a lefelé vezető lépcső, melynek egészen kávásak voltak a látható fokai, megint csak azt a pillanatot juttatta eszembe, amikor Judittal egy téli napon oly szörnyű zavarban álltam a sötét kripta küszöbén… Szinte ridegen hessentettem el ezt a kínos emléket, s e legsötétebb lépcsőről elkapva a szemem, csak azért is a felfelé vezető lépcsőt választottam.
Itt már Lizbet jelenlétét oly közelinek éreztem, mint az előbb, a szűk utcában, majd a pincelejárat előtt a Juditét: van is, és nincs is, valóság is, fantom is, árnyék is, illat is, s most tartozik csak igazán az életemhez, amióta elveszítettem. Csak felfelé mehetett. Magas termetével, fehér kosztümben, vitorlaszerű fehér kalapban csak a világosságot választhatta! És amint az öt-hat fokú, kanyarodó lépcsőn elindulok, eszembe jut, hogy valami közös látogatással rémítgetett, két idős hölgyhöz, akik életük első felét Bécsben töltötték, s most elszegényedve, totyogó vénségükben is teadélutánokat tartanak, s lakásuk – valami furcsa bagolyvár, egy láthatatlan kastély egyetlen szobája, vagy hogy is mondta – nemcsak a városi deklasszált elemeknek, de a művészféléknek is kedvelt találkozóhelye.
Itt vaníliás kiflit sütöttek, állapítom meg a lépcső újabb fordulóján, az ölnyi vastag falban fehérlő, rézkilincses ajtó előtt. Beszélgetés, nevetés és három-négy húros hangszer vibráló, ezüstös patakzása üti meg a fülemet. Csodálatos biztonságérzet áraszt el, szinte felelőtlen vigyori megkönnyebbülés: jó helyen járok, Lizbet, ha valahol a városban, csak itt tartózkodhatik. Szinte bódulat már, amiben leledzem, még a bemutatkozástól való kamaszkori szorongás sem jelentkezik – amikor az előszobában egy kissé görnyedt, fekete sétapálcára támaszkodó idős hölggyel találom magam szemben, aki harsány, eszelős nevetéssel fogad, s a pálca fogantyúját rendkívül kedélyesen a gallérom alá akasztja.
– És Lizbet? – kérdezi, mielőtt megmondhatnám, ki s mi járatban vagyok.
Kérdése sokkal jobban meglep, mint meggondolatlanságom következménye, hogy itt találom magam, ismeretlen lakásban, ismeretlen öreg dámák és három javakorabeli férfi közt, mint valami betolakodó. Hogy itt vagyok, most már természetesnek érzem – de nem értem, hogy Lizbet mért nincs közöttük.
Egy színészkülsejű, negyvenéves forma férfi siet elém:
– Végtelenül örvendek! Már egyetemista koromban…
Valamivel elhárítom, belefojtom szóáradatát. Más hangon, közvetlenebb modorban próbálkozik tovább:
– Egyszóval Lizbet késik egy kicsit. A nők sohasem pontosak, de annyi jó tulajdonságuk mellett ezt a kis fogyatékosságot meg lehet bocsátani nekik, ugyebár… – Hangja még ércesen zeng a terem nagyságú helyiségben, keze még a kezemben, lehelete az arcomban, de már szemem ide-oda rebben, s úgyszólván észre sem veszem, hogy feljebb visz és lenyom egy nyikorgó rugójú, süppedt karosszékbe. Valamit cseveg még, érzem, rokonszenvez velem, s talán ő az egyetlen itt, aki átérzi furcsa helyzetemet. Cigarettával s valami itókával kínál, mely színében és ízében nagyon emlékeztet a vidéki húsvétok házilag készített mézes pálinkájára.
A másik öregasszony mozdulatlanul ül a falnak támaszkodó szófa sarkában, fél arca lecsüng, szeme egykedvűen mered reám, vagy a semmibe.
Ferdén téglalap alakú, zsúfolt bútorzatú, legalább hatszor nyolc méteres szoba. Mennyezete, a beázások rozsdás-zöldes, roppantul modern, mondhatni nonfiguratív freskóival élénk ellentéte a kilencvenes évek egy pillanatában megmerevedett környezetnek. A hosszanti fal mentén két hajónyi diófa ágy: a falakon széles, aranyozott keretű képek, a mély ablaknyílásokban dobogó, felettük a földig omló, megkopott, kifakult bordó függönyök. Szemem még ki tudja mi mindent fel nem fedezne, ha egy alkóvszerű benyílóban, melybe három-négy lépcsőfokon lehet bejutni, észre nem vennék, éppen velem szemben, valami díványféleségen, egy falnak támaszkodva heverő, talán muzsikára figyelő nőt. Két könyökre támaszkodik, mögötte színes, torontáli faliszőnyeg, szeme reám, vagy talán valahová mögém mered. De egyszer csak elmosolyodik, furcsa, gunyoros, ajkbiggyesztő mosollyal. Nem értem. Ilyen nevetségesnek találná betoppanásomat. De mért ily fölényes vagy ellenséges ez a…
(Lábát, szép vonalú hosszú lábát most keresztbeveti. Piros szegedi papucs lóg úgyszólván a lábujjain. Sarka, lábfeje iderózsállik, pongyolájából ide látszik – vagy azt hiszem, hogy ide látszik – melle hajlata.)
Ki ez a gyönyörű nő?
– Engedd meg, hogy bemutassalak Ancsurkának! Szegényke ugyanis gyengélkedik…
A színészkülsejű férfi, úgy látszik, figyelte a tekintetemet. Jobbját karomra tette, jelentőségteljesen megütögetett, s valamit akart volna még mondani, de a szófa sarkában kuporgó öreg hölgy hirtelen kihúzta a derekát, s valami lóprüsszögésszerű, figyelmeztető vagy fenyegető hangot hallatott, s ez belefojtotta a szót.
Abban azonban, hogy felkeljünk s bevonuljunk az alkóvba, nem akadályozhatott meg, bár egy-két horkantást, prüsszögést mintha hallottunk volna még a hátunk mögött.
Meghajoltam, bemutatkoztam.
– Anna – mondta meglepő, cinkosan nyájas, régi ismerőst fogadó mosollyal, és kezét csókra nyújtotta a széles, mély heverőről. Majdnem rázuhantam, akkorát kellett hajolnom. Míg jobb keze feje ajkam előtt fehérlett, baljával a pongyolája nyílását feltűnést kereső sietséggel húzta össze, ugyanakkor azonban, valamilyen rángó, ellenőrizetlen mozdulatától, a zöld selyem ruhadarab szárnyai alól kibukkant egy pillanatra a combja, a térde, harisnyátlan, könnyelmű, pelyhes pőreségében…
Anna! Persze hogy Anna (e név nem annyira újtestamentumi, mint inkább reneszánsz grande-dame töltetével!), nem pedig Ancsurka, a teremtésit, futott át az agyamon: micsoda vidékies ízléstelenség egy ilyen nagy testű, érett, talán túlérett, izgalmas nőt Ancsurkának degradálni, szecessziós-érzelmes regények cseléd-hamupipőkéinek szlávos változatával meghamisítani!
– Vagyis nem Ancsurka – mondtam, s igyekeztem hozzá méltó, világfias lendülettel áthintázni a bemutatkozás első pillanatain –, ebben egy percig nem kételkedtem.
– Ancsurka? – ruccant le a heverőről egy erőteljes kéz- és lábmozdulattal, majdnem akrobatikusan. – Igazán nevetséges, ahogy ezek itt az első áldozó kislányt szeretnék meghosszabbítani bennem az idők végezetéig! Ugye, idióták!?
A színész zavarában akkor már magunkra hagyott. Anna mellettem állt, ki kellett húznom magam, hogy el ne törpüljek mellette; és, hogy az őt Ancsurkának silányító ellenséges elemek látószögéből eltűnjünk, az alkóv ablakközeli részébe húzott, ahol a falnak támasztva régimódi, közepén tintapecsétes zöld posztóval bevont, karéjos íróasztalka állt, fölötte képek a falon, távolabb egykét régi paraszttányér, kancsó, bokály, a környék híres népművészetének remekei, és mindenütt, ahová pillantani találtam, székben, heverőn, kanapén, öregládán, tarkabarka szőttesek és varrottasok, párnák, terítők, vőfélykendők… S éppen az íróasztal fölött, fehér lenalapon fekete, itt-ott aranyszálakkal áttört, hosszú kendő vagy micsoda; s egy másik is, tőle alig egyméternyire. És köztük, két sorban, egymás alá aggatva arcképek, aranyozott szélű vagy fekete keretben, talán egy tucat is.
Miközben Anna jobb keze a vállamra szállt, s forró, nikotinos-alkoholos leheletét az arcomon éreztem, irtózattal ismertem fel e gyászlobogónak is beillő kendőkben a környékbeli népművészet egyik jellegzetes remekének tartott, a XVII. század főúri művészetét továbbplántáló halotti keszkenőt vagy szemfedőt.
Menekülni! Adtam ki magamban a jelszót; a hely különös, s nyilván a régi varrottasok, bútorok enyhe penész, verejték, fonálsodró nyál, gyászoló könnyek szagából összeverődött fojtó levegőjét a nyitott ablak sem tudta frissíteni, ahogy a ravatalozók levegője sem üdébb, csak még fülledtebb a bazsalikom, fenyőgallyak, virágkoszorúk jelenlététől. És Anna, mintha megneszelte volna riadalmamat, most már a combjával is átfont, és hátradőlve magára húzott a megreccsenő íróasztalon.
Jobbra tőlem a nyitott ablak, az előtt csak két meg-meglebbenő, átlátszó tüllfüggönyszárny, s künt, valami elhanyagolt kertben, sok-sok félig elszáradt, lombtalan vén fa, élettelenül csüngő, vörösbarna vagy csontszínű ágak, a szilfavész, mely az erdőket és a fasorokat vagy öt év óta oly rémmeseivé teszi egész Közép-Európában, vagy talán az egész világon. S velem szemben, a falon, a két szomorúan csüngő kendővel közrefogva, azok az arcképek.
De mit is láthattam én mindezekből azokban a vértolulásos, önuralmat, gátlást, társadalmi aggályt elsodró pillanatokban?
Egy csíptetőszemüveges, hosszú nyakú férfi, álla alá szorított hegedű fölé hajlik… Aláírás: Annának, aki a lélek szárnyait csatolta béna hangszeremre – és egy ismert művész neve, majd néhány akkord hevenyészett hangjegyei, melynek dallamát azonban nem tudtam megfejteni. – A hegedűművész, feltűnő magas gallérjáról ítélve, fiatalkorában, a húszas évek elején fényképeztette le magát… (Tíz éve halott.)
Nagy hajú, borzas atléta: dudoros homlok, bozontos szemöldök alól bazedovkóros vagy alkoholista szempár, szinte sírva mered a semmibe. A háttérben, halványan, idomtalan női és férfi kolosszusok körvonalai. Erőszakos, földön kúszó írás: „Hatezer év múlva is a tiéd JOCÓ.” És elmosódott dátum. B. József szobrászművész személyes ismerősöm volt. Hét-nyolc éve halt meg – delírium tremensben –, és ő is abban a lehetetlenül magas gallérban állt a fotográfus lencséje elé!
De Annát, úgy látszik, nyugtalanította elbámészkodásom, vagy valamiért nem volt kellemes neki. Most már vállamat két kézzel megragadva húzott magához. Szememet behunytam, fejem a falba koppant. Agyoncigarettázott, cserepes, keserű ajka, forró és egy kissé lepedékes nyelve keményen, szinte gerjedt állapotban tapadt a számra. Amikor a szememet egy pillanatra kinyitottam, találkoztam majdnem kifordult, fennakadt szeme fehérjével. Hátrarugaszkodtam, szabadulni e bármily kéjt is ígérő, de lehetetlen helyzetből.
Ekkor pillantottam meg, a nő fejétől alig egyarasznyira, a legalsó arcképet, melyen most, talán az alkonyat utolsó visszfényétől, különös fénykoszorú lebegett, majdnem glória. Igen! Alig két hónapja meghalt barátom mosolygott, talán bólogatott is nekem, fanyar önigazoló kacsintás kíséretében. Vagy talán biztatott, hogy ne félj! Ha elvesztem a talajt a lábam alatt, s mélybe zuhanok, ő majd kifog…
De már késő volt. A forró öl győzedelmesen szívott magába. Mint elcseppentett mézbe szárnyastul a darázs, vergelődés nélkül beleragadtam; s behunyt szemmel, lógó, ernyedt végtagokkal, teljes bénaságban adtam meg magam sorsomnak.
Nem tudom, meddig maradtam volna ebben a helyzetben, ha szinte riadt sietséggel, s megint azzal az imént megfigyelt akrobatikus testmozdulattal, ő maga nem ugrik talpra, s el nem taszít magától. Különös ügybuzgalom, lázas agilitás jellemezte már minden mozdulatát: aki olyan aggálytalanul sodort bele az őrült áldozatba, utólag rendkívül körültekintőnek, túlzottan óvatosnak bizonyult. Mintegy alibiből hirtelen hangos fecsegésbe kezdett, a rádiót felerősítette, mely a küszöbről hallott kvartett utolsó tételét sugározta, s a helyiség megtelt főleg a mélyhegedű zokogásával s a prím hiszteroid visongásaival – és cigarettára gyújtott, cigarettával kínált. – Áron inkább szivarozott nálam, de nem szerettem a szagát: a te szádba különben sem illik a szivar – mondta szinte lekicsinylően, s tüntetően társasági modorban felkacagott.
(Mennyi sablon, rémüldöztem. Bizonyos aktus után cigarettára gyújt, valami világméretű összebeszélés alapján; az egyszeri egymásba omlás jussán úgy tegez, mint egy ringyó, társalgást provokálna, sőt, erre közvetlen vagy feltehetően közvetlen elődöm emlegetéséhez folyamodik, talán, hogy engem féltékennyé vagy magát értékesebbé tegye a szememben…)
A fal képei megvilágosodva, jelentésükben, térfogatukban is megnövekedve néztek reám. Úgyszólván figyelmeztettek, hogy nézzem sorra őket, hisz most már közelebb állnak hozzám, mint egy negyedórával ezelőtt, s meg is volt bennem a lendület és kíváncsiság – de Anna lenyomott az ablak előtti cifra faragású padkára, ő maga pedig kotorászni kezdett az íróasztalfiókban, s nemsokára elővett egy levelezőlap nagyságú fényképet, s a kezembe nyomta. Kezem egyre jobban remegett, amíg néztem. A kép engem ábrázolt. Sohasem láttam ezt a képemet. Tizenöt év előtti felvétel lehetett – „javakorombeli” –, de mégis honnan, s miért rajta ez a fanyar, fájdalmas, „d’ outre tombe” csillogás a szem körül, mely csak holtak arcképein otthonos? Ezt is a retusáló csempészte volna rá ravaszdi fénymágiával? És viseltem-e valaha olyan magas gallérú inget, fekete csokornyakkendőt? Micsoda farsangon viselhettem ezt a kitömött vállú, széles hajtókájú fekete zakót?
– Csodálkozol? – kacarászott Anna, most már olyanforma eszelősen, mint az a botra támaszkodó vénasszony az előszobában, aki tán a nagynénje lehetett. – Csodálkozol, hogy hozzám tartozol? Mindig is hozzám tartoztál! S most már örökre nálam maradsz!
Kezét a tarkómon éreztem, fülem tövét birizgálta. Aztán koponyámat kezdte simogatni, szinte frenológiai érdeklődéssel. Önkéntelenül vállam közé húztam a fejem, lelapultam.
– Olyan zavart vagy, mint egy teológus! – kaccantott megint, s az íróasztalról, valami márvány vályúból felkapott egy régimódi, vastag teknőc tollszárat, s a kezembe nyomta.
– Azt írd rá, ami éppen eszedbe jut. Eszem ágában sincs, hogy befolyásoljalak. – Tekintete szúrós, szeme titokzatoskodón hunyori volt, egy pillanatra feltételeztem, hogy – kijelentése ellenére – szuggerálni akar. De otthagyott, s visszaheveredett a díványra.
A tollszár végét zavaromban a fogam közé vettem, mint váratlanul-készületlenül rákényszerített dolgozatírás előtt a diák. S míg méltó ajánláson törtem a fejem, szemem ismét arra a falrészre tévedt, melyen valószínű elődeim arcképei függtek, nyilván érkezésük és távozásuk sorrendjében. Ki tudja, nem rágcsálták-e ők is ugyanígy ezt az átkozott tollat, jutott eszembe, s mintha már a foguk nyomát is éreztem volna a nyelvem hegyével, s ínyemet keserű íz öntötte el. „Non omnes moriar”? Vagy: „Omnes eodem cogimur”? Melyik célszerűbb és stílszerűbb idézet – tanakodtam magamban, s tétovaságomban éppen meg akartam nézni közelebbről, hogyan oldották meg a többiek ezt a szokatlan zárthelyit, kiváltképpen Áron, aki ilyesmiben nagy mester volt – amikor az ablak fényterében, tőlem alig kétméternyire, nagy, fehér kalap jelent meg, mintha egy sirály reppent volna oda, s ahogy odafordultam, szembetalálkoztam Lizbet kissé gunyoros, ugyanakkor zavart mosolyával.
A tollat letettem, felugrottam a székről, és rohantam az ablakhoz. Szemem sarkából láttam, hogy Anna, megint csak akrobatikus, műlovarnői sietséggel és rugalmassággal, levonaglik a kerevetről, és eltűnik valami súlyos függöny mögött.
– Hol volt, az istenért – nyújtottam ki a kezem az ablakon. – Én vártam ott magát, igazán nem tehetek róla…
És szégyenletes, sőt lovagiatlan mentegetőzésbe kezdtem volna, a tetten ért alkalmi tolvajok módján mindent a körülményekre hárítva – vagyis rá, Lizbetre, aki cserbenhagyott ebben az idegen városban, s erre a másikra, aki minden jel szerint nagyon régóta várta látogatásomat. De Lizbet csak legyintett, s egy ujját a számra tapasztotta, hogy hagyjam abba. „Ancsurka” még egyszer felbukkant egy pillanatra, s tüntető pongyolasuhogtatással vonult át a nagyobbik helyiségbe.
Nem sokat haboztam: egyszerűen kiléptem a kertbe, az alacsony ablakon át. A lendülettől meginogtam, de Lizbet ügyesen elkapott, és mellére vont egy pillanatra. Most láttam csak, hogy a régi várfal egy lőrésből nagyobbított ablakán léptem ki. Az elhanyagolt kertben voltunk, a hűvös alkonyati szél veszedelmesen kalimpáltatta és ropogtatta fejünk felett az elszáradt, háncstalan szilfaágakat.
– Tíz percet késtem, én vagyok a hibás – magyarázta Lizbet, mert zordonnak találta csupán rossz lelkiismeretű hallgatásomat. – Lépten-nyomon ismerősökbe botlik itt az ember.
Ezt természetesnek találtam, csak azon csodálkoztam, hogyhogy végül is megtalált. Lizbet egy kissé kesernyésen, talán erőltetetten kacagott fel, megállt s a szemembe mondta:
– Ismerem magát. És ismerem Ancsurkát. Ebben a városban máshol nem is kereshettem volna.
Néma, elképedt csodálkozásomra jónak látta bővebb magyarázatba fogni:
– Minden művészfélére, aki csak megfordul e városban, lepkefogóval vadászik. Valóságos bogárgyűjteménye van. Múzeumnak vagy minek képzeli magát, szegényke… Remélem, idejében érkeztem, magát még nem tűzte gombostűre!…
Furcsa borzongás járt át. Mintha csak most ébredtem volna tudatára, mily veszedelem fenyegetett. Nem mertem hátranézni, pedig mágnesezett valami. Belekapaszkodtam Lizbet karjába. Önkéntelenül gyorsítottam lépteimet. Eszembe jutott, hogy arcképem aláíratlanul, dedikálatlanul maradt ott, lapjával lefelé fordítva, az íróasztal pecsétes zöld posztóján. És nem aláírva, a falon, ami, most mértem fel igazán, lényeges különbség: továbbélésem záloga.
Lizbet érezhette, mi zajlik bennem. Talán sajnált, talán kellemetlen volt neki, hogy végeredményben az ő hibájából kerültem ilyen gyanús és veszedelmes szituációba. Hogy figyelmemet elterelje az elmúlt félóra emlékeiről, egy magas, kiszáradt fáról lógó rozsdás, vékony vasrudakra erősített hintára mutatott, s színesen, szentimento-groteszk stílusban mondta el, hány kis gavallérral hintázott azon gyermekkorában. Megfogtam a hinta korhadt ülőkéjét, megtapogattam a rozsdamart vékony vasrudat is. – Hát bizony elég rég lehetett – mondtam, s végre egyszerre kezdtünk kacagni mind a ketten.
Római harangok
Ha nem kérdeztem volna meg a naptárt, ha az emberek nem emlegették volna minduntalan, nem hittem volna el, hogy itt van a karácsony. Megszoktam, hogy a karácsony nagy havat, elérzelmesedett családtagokat és friss fenyőszagot jelentsen; hogy lehessen hát karácsony nélkülük? Szenvedtem, mint az útszéli koldusok, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy kimaradt valami szép játékból, vagy nélküle suhan tovább egy drága hintó…
Sokáig nem mertem otthonomra gondolni; eltiltottam magamtól a képzelődést, mint ahogy a szerelmi álmodozást is elparancsolja magától az érett férfi, ha tudja, hogy vágya jó ideig teljesíthetetlen. S ebből különös gondolatom támadt, amely már talán nem is gondolat, hanem annál több: tapasztalat volt. Rádöbbentem, hogy a holtak másvilágon kóborló, kisebb-nagyobb mértékben együtt maradt én-egységei is így tengődnek odaát, ahogy nagy gyötrelmeimben a földön én. Tudják, hogy vissza nem jöhetnek, tudják, hogy kapcsolatot nem teremthetnek többé e világgal – hát nem vágyakoznak, nem áhítoznak, nem sóhajtoznak. Örök várakozásban lappanganak.
Pedig karácsony volt. Némely ház előtt hosszú pálmaágat láttam. A piacokon nyüzsögtek az emberek, s piros brokátfüggönyt vontak a templomkapuk fölé. A harangok szokatlan ünnepélyességgel szóltak, s hirdették, hogy a gyermek nemsokára megszületik. A virágárusok szebbnél szebb rózsákat, kánákat, nárciszokat és mimózákat hordtak állványaikra, s a mészárosok teméntelen sok nyúzott bárányt, házinyulat, kappant és pulykát akasztottak ki boltjuk elé, alattuk pedig durván összetákolt ketrecekben, állandóan kukorékoltak a kakasok. Ilyent még életemben nem hallottam. Pedig ezelőtt is láttam itt efféle ketreceket a boltok előtt, a kereskedők éppen annyi baromfit gyömöszöltek belé, mint mostan – de a szegény állatok eddig csendben ültek, legfeljebb szomjúságtól tikácsoltak néha. Most azonban – mintha valami mennyei szellő csapta volna meg őket – kukorékoltak szakadatlanul. Fejük felett társaik véres, kopasztott hullája lógott, nyulak csupasz, kicsi testéből csepegett tarajukra a vér, vad csattanásokkal vágták a hentesek a bárddal szegény bárányok, bornyak csontját, utcakölykök tépdesték rácson kibújt tollukat – s ők mégis kukorékoltak, hosszan, sóhajtón, tévedhetetlen ősi hanghordozással, reggeltől estig. Vajon ezek az oktalan állatok is ugyanazt
látták életük mélyén, amit én láttam lelkemben azalatt, amíg hallgattam szomorú üzengetésük? Mintha a kerítések aljától, ketrecek zsendelytetejétől, kivájt fatövektől, ölfalak friss erdőszagától, búzától, kukoricától, éjféli szellőtől, hajnali harangszótól, eső előtti langyos fuvalomtól – mindattól, amire életükben fel-felfigyelt tarajos fejük –, magasan kerengő kányától, gonosz ellenfelektől én is velük búcsúzkodtam volna.
Késő este volt, s még mindig nem tudtam őket elfelejteni. Úgy éreztem, hogy rabállapotukban sorstársaim: éppen olyan biztos, hogy karácsonyra én sem juthatok haza; panaszoló, siralmas hangjukban benne volt az én végtelennek, mérhetetlen távolságnak szóló hazakiáltásom.
Késő este volt, s még mindig nem engedtem át magam a képzelődésnek; csak pillanatokra hagytam szemem előtt, tudatom világos mezejében, egy-egy nagyon ősi és nagyon karácsonyi hangulatfoszlányt – aztán elhessegettem magamtól, mint éjjeli lepkét, amely rám akar szállani. Féltem a végleges elérzékenyedéstől, az utána következő magárakényszerítettségtől (hogy is mehettem volna társaim közé könnyesen), igyekeztem hát a jelen figyelésére parancsolni magam.
A Famese-palota padlásán denevér sírt, s Krisztina királynő az árkádos veranda kőpárkányára dűlve, kihajolt a kert fölé. Nálam sokkal, de sokkal északibb, hóhoz szokottabb lénye vajon hogyan és milyen érzésekkel, milyen emlékképek hatalmában élte meg itt a karácsonyt annak idején? Egyedülséget keresett-e, mint én, vagy zajos ünneplésbe vetette magát? Milyen borzongása támadt, ha ilyen idegen karácsonyestén feje felett megszólalt s fülébe sírt a denevér?
Később olvasgattam, jegyezgettem, emberek közé mentem, zenét hallgattam, táncoltam, énekeltem.
De az éjfél egyedül talált a szobámban, mikor Róma harangjai megszólaltak. Betöltötték a hold alatt ringó háztetővilágot, s érezhető volt, hogy sejtő, halló lényekké válnak általuk az alacsonyan szálló, lila tengeri fellegek. Talán angyalok táncoltak odafent szavuk zenéjére, s az Úristen is lejjebb hajtotta szakállas Michelangelo-fejét, tenyerét füle mögé illesztette, hogy még jobban hallja.
S ezekben a pillanatokban kezdtem nagy erővel és ellenállhatatlan bizonysággal érezni, hogy otthon is tizenkét óra van, hogy otthon is szólanak a harangok, hogy valaki most szavukra felfigyel, s arra gondol, hogy ebben a pillanatban Rómában is éjfél van, szólanak a római harangok. Azok a hirtelen tépdesett s még gyökeret nem verhetett vesszőgátak, melyeket az ilyen előretörő és felbuzgó érzéseim elé napközben építettem, mintha nem is lettek volna, úgy eltűntek. Hogy a nagy szaggatásoktól megmeneküljek, azonnal lefeküdtem. Sokáig nem jött álom a szememre. De a fájdalom lassan csendesedett. Nemsokára már jól éreztem magam, s hamarosan már boldog is voltam.
Pedig nem álmodtam. Ébren, vagy inkább éber állapotban voltam, csak éppen megszűnt a nappali ember ellenőrző kényszere. Fékezhetetlen és látomásos képzelődésnek adtam át magam, olyannak, amilyent csak kamaszkori szerelmi vágyódásaiban érezhet az ember…
…A karácsonyfás ember messziről jött, a hegyekből, fenyő-, hó- és báránybőrszaga volt. Bajuszáról jégcsapok lógtak, mert nagy hideg volt odakünt. Szép, arányos ezüstfenyőt hozott, s nem is akarta a tavalyi árban adni: ezer veszély közt jutott hozzá, s ráadásul hajnalban az úton még meg is űzték a farkasok. Nem sokat alkudoztunk, megadtuk neki, amit kért, mert tudtuk, falujában lakó nagynénénknek, a valkai papnénak sok jót fog majd rólunk mondani. Künt az ajtó előtt két társa várt reá, hatalmas, kucsmás emberek. Olyanok voltak így hárman, amikor végigdöngtek a kapu alatt, mint a három napkeleti király…
Az udvaron macskák nyávogtak, majdnem emberhangon beszéltek. Kimentünk közéjük hancúrozni, mert szüleink ezalatt hozzáláttak a karácsonyfa-díszítéshez. Nem háborgattuk kíváncsiskodással őket. Odakünt az utca végén álló nagytemplomban megszólalt az orgona. A temető felett fényesség támadt, a hegy is megnőtt magasra, az ég felé. A kert filagóriájában mesebeli lények jöttek-mentek, mert ők is a maguk különleges karácsonyi ünnepére készülődtek. Zörögtek a bokrok közt összebújva szundikáló madarak, s álmukban néha üveghangon sípoltak egyet-egyet.
Az angyalt megint megpillantottam. Ki tudja, hány esztendeje nem jelent meg előttem ilyen világosan? Rézszínű volt, mint amilyen egy nagyon régi karácsonykor volt az ég a temető felett, akkor, amikor Bibliával és angyalokkal társalgó nagynénénk így szólt mihozzánk: Látjátok, de szép ott az ég! Már közelednek az angyalok! S még abban az évben meg is jelent nekem egy angyal, suhogva, forgolódva, nagy fényességben. S íme, most megint előttem lebegett. Meg is borzongtam egy kicsit most is, amint akkor, amikor először látogatott meg, megborzongtam, mert nem evilágból való vala. Vajon hagyott-e szaloncukrot, angyalhajat maga után? Kíváncsian lopakodtam nyomában a kert felé; mert, mint minden este közlekedő ember, állat vagy kísértet, ő is a kert felé vette útját, jól tudom. Megyek, megyek a kiskapu felé, melynek zsendelytetejében nagy macskacsontváz aluszik már a világ eleje óta, megyek, megyek a filagória felé, s hát, uramisten, a nagy fekete zsendelytető felett fényes csillag jelenik meg, mintha csak az angyal vetette volna hirtelen oda. A kert gyermekek és talán nem is evilágból való lények játszó kiabálásától zeng, kutyák és macskák szaladgálnak a suhanó szánkák után, s a gyümölcsfákon szikrázik a zúzmara, mintha mind ragyogó ruhájú ezüst- és rézangyalok szállották volna meg őket. Orromban
jó, édes szaloncukorszag; szememet csalogatja a csillag sárga fénye, s csak érzem, valaki kézen fog s vezet. Nagymama. Megyünk, megyünk a filagória felé. A hancúrozó gyermekek kitérnek utunkból, nagy kanyarulattal suhannak el mellettünk a szánkák. Elhagyjuk a pincegádort, el a ketrecet s a gúlába rakott paszulykarókat, s már a második oszlopon túl járunk, amikor észrevesszük, hogy a kórézsúpos, szerszámos benyíló előtt több hatalmas ember áll. Belülről gyenge fény szivárog, mintha valaki kicsi rőzsetüzet rakott volna. Csudálkozom, hogy mért álldogálnak itt ezek az emberek, s egyáltalán kicsodák lehetnek, s mi lehet odabent a kórézsúpos, szalmatörmelékes pincegádor feletti zugban, ahol a tavaly macskafészek volt s három kicsi kölyök ugrándozott volt a napfoltos padozaton – amikor észreveszem, hogy az emberek ugyanazok, akik reggel a karácsonyfát hozták: a valkai atyafiak. De mért temetik arcukat hatalmas fejszemarkoló tenyerükbe, s mért törölgetik ingujjuk csücskével a szemük? Kérdő tekintettel nézek Nagymamára, hátha ő, a mindentudó asszony meg tudja nekem mondani.
Közben odaérünk a benyíló elé, s az emberek nagy báránybőrgubája mellett beleskelődünk a lyukba.
A szalmatörmelékeken piszkos rongyok, csomagolópapír-darabok gubancában fiatal asszony feküdt. Arca nagyon ismerős volt nekem, s Nagymama is úgy tekintett rá, mint ismerősre. Egyelőre azonban nem tudtam, kicsoda s mi közöm is van hozzá. Szép fehér arcán szenvedés vágott sötét ráncokat, bennük könnycseppek ereszkedtek lefelé az álla alatt megtorlódott rongydarabokra. Alighogy végigvizsgáltam a kínban fetrengő szegény asszonyt, alighogy szememet lekaptam gyötrődő arcáról, belém csapott a tudat, hogy szenvedésének okozója, nem tudom milyen csínytevésemmel, nem tudom, miféle kegyetlenségem által – de én, én vagyok! Mi történt vele voltaképpen? – Kezdtem faggatni a valkai embereket, s könyörögve kértem őket, hogy ha lehet, segítsenek rajta. Szomorúan legyintettek, vonogatták a válluk. Rajta még talán lehetne segíteni – de a gyermek, a gyermeke halott! És sírtak tovább, nagy, kérges tenyerükbe temették csontos arcukat a valkai emberek.
Rohanni szerettem volna, kiáltani szerettem volna, véremet szerettem volna adni érette – de éreztem, semmit sem tehetek, még talán meg sem moccanhatok. Ez az én büntetésem – láttam be nemsokára –, hogy itt kell álljak, földbe fagyott lábbal kell hogy figyeljem szenvedését, minden vonaglását, szemem állandóan a rongygubancra kell tapadjon, melynek mélyén, tudom, véres cafatok közt, ott van a kicsi, napot soha sem láthatott emberporonty. Ez az én büntetésem! Mit tettem, Úristen, mit is tettem vajon, amiért így kell most bűnhődjek, öltem-e, gyilkoltam-e, raboltam-e? Mért nem leheltél életet abba a kicsi, fagyott vér között dermedő testbe, mért nem simogattad meg nagy, meleg tenyereddel, Énistenem? Pedig, ki tudja, ki lehetett volna belőle? Megsegíthette volna szegény, elhagyott anyját, erősíthette, támogathatta volna családját, rokonságát, felvirágoztathatta volna országát, nemzetét – megválthatta volna a Világot!
S ekkor a kórézsúp tetején megszólalt hirtelen, s panaszosat, búbánatosat kukorikolt egy fekete, sovány kakas. Felébredtem.
Sok időbe telt, amíg végre azonosítani tudtam magam jelenemmel s földrajzi helyzetemmel. Közben valami zenére kezdtem fülelni, csendes, egyhangú zsongásra, melyből csak ritkán szárnyalt fel egy-egy panaszos, magasabb jajgatás. Csak a Halottak Templomából jöhet – állapítottam meg borzongva –, valami éjjeli szertartásra hívja az embereket ez a siralmas orgona. Vagy talán maguk a halottak, a kripta hatalmas polcaira rakott rengeteg csontváz muzsikáltat magának? Szobám közvetlenül a templom falához tapad, nem csuda hát, hogy nagyon féltem a különös éjjeli muzsikától, s csak jóval elhallgatása után tudtam elaludni, amikor künt már virradott. S most józan ésszel is hiába gondolkozom azon, hogy mi is volt valójában ez a zenebona; nem találok magamnak megnyugtató magyarázatot. Talán valaki éjnek éjszakáján bekapcsolta a rádiót, mert kedves zenedarabját szerette volna meghallgatni az Újvilágból? Lehet. De az is megtörténhetik, hogy nem volt egyéb, mint éjszakám erős képálmainak kiegészítője: borzongató erejű zeneálom.
Óesztendő éjszakája
Óesztendő éjszakáján történt a római magyarok szállásán, a béke utolsó esztendejében.
Éjféltájban már javában állt a bál. Gramofonlemezről cigányzene szólt, s a divatos műdal hangulata a gyengébbszívűeket és gyengébbízlésűeket sírva vigadásra csábította, egykettő kitermelte belőlük a külföldi műmagyarkodás pózait. Szegény távoli hazájuk úgy jelent meg nekik, mint valami csábos, szép valószínűtlenségektől hemzsegő idegenforgalmi prospektus. Egy tagbaszakadt ösztöndíjas hölgy könnybe lábadt szemmel, félárbocra eresztett szemhéjjal parlandózta a Piros pünkösd napján kezdetű „tősgyökeres” nótát, bámulta cigarettája füstjét, mintha lelke ugyanakkor kies hazai tájakon ringana. A csinosabb nőkkel olasz katonatisztek és egyetemi hallgatók táncoltak, tüzesek és bátrak voltak az olasz-magyar barátkozás jegyében. Az asztalokon finomabbnál finomabb eledelek, drága hazai és itáliai borok csendéletei tarkállottak.
A szakállas festő, Csontváry Kosztka Tivadar földi helytartója, pityókosan-mámorosan járt-kelt a termekben, lerítt róla, hogy – nagy elődje mintájára – ezekben a pillanatokban „felülmúlta az egész Vatikánt”. De hát miért ne lett volna diadalmas? Háromszor öt méteres vászna, a Szegényemben Halála című kompozíció, tegnap óta ott terebélyesedett a Monsignore lakásának falán. A világhír nagy tengerjáró madara éppen mellette csapdosott ezekben a napokban, hogy szárnyára kapja, s messzi világok pompájába repítse, úgylehet…
Hova lett a „kicsi borzas” a bársonyruhás festőművésznő, aki az előbb még Istenest itatta s bátorította? Talán künt jár a sötét városban, s szokásához híven a szegény nép életét lesi, macska módján jár-kel a Velabro sikátoraiban, hogy valami „nagyon római” hangulatot megragadjon, és kicsi maszatos vázlatkönyvében hazahozza? Hát Istenes hová lett? Tán nem ismét a Vicolo degli Cupis táján ténfereg? Barátaim mind eltűntek. Egyedül maradtam.
Nem tudom, mi sodort Vida mellé. Hóharmat csípte, hervadásnak indult északi nő volt, olyasmi áradt egyéniségéből, mint a szőlőérlelő októberi napsugárból, egy olyan napon, amikor még fürdeni is lehet. Szomorú sorsú hazájáról, ismeretlen hozzátartozóiról beszélt, s szemét az emlékezés minduntalan könnybe lábasztotta. Csak ne lett volna a szívem még mindig annyira másé, csak ne lettem volna a távolba-vágyakozás roncsa! De az voltam, magamtól is elidegenedett szerelmi kegyes, aki nem tudja felhasználni Vénusz drága ajándékait. Pedig Vida úgy simult hozzám, úgy kapaszkodott belém azzal a kikericsszemével!
Egyszerre csak abbahagyta a táncot, a terem közepében álló nagy aranymánusú órára mutatott a szemével: két perc múlva tizenkettő! – Bizony – sóhajtottam. – Vége 1939-nek. Hadd sírjanak a gyengeszívűek – hősködtem –, gondoljanak távoli kedveseikre – én erős leszek, énekelve, féllábon táncolva akarok átlebbenni ezen a jelentéktelen s csupán némi historico-astrológiai konvención alapuló bökkenőn!
Vida értetlenül, rosszallóan csóválta a fejét. Arra magyaráztam, hogy hencegésemet talán kegyeletsértőnek tartja.
Megszorította a kezemet, fátyolosan rám nézett, s így szólt:
– Nálunk az a szokás, hogy éjfélkor az ember megcsókolja azt, akit legjobban szeret. Maguk magyarok nem ismerik ezt a szokást?
– Többé-kevésbé. Voltak szilvesztereim, amikor – szokás ide, szokás oda – csókolóztam. De bizony ritkán családi alapon! Csak régen, ártatlan gyermekkoromban. Azután, hogy elkezdtem a szilvesztert családon kívül tölteni!…
Az óramutató már majdnem érintette a tizenkettes számjegyet. Vida nyugtalankodni kezdett.
– Aki nem csókkal kezdi az újesztendőt, az nagyon szerencsétlen lesz abban az évben! Tudja-e? Ez nem tréfadolog. S én úgy félek a boldogtalanságtól! – Az órára remegő pillantást vetett s körülnézett.
– Én magát választottam. Nem haragszik? Ebben a társaságban maga a legkedvesebb nekem. Magának nagy szíve van. Megtetszett a keze, a járása. De maga nem vette észre, hogy figyelem. Pedig már tizenegy óta magán a szemem. Ki maga?
Csupa kínálkozás volt, csupa csábítás. Egy Athosz hegyi szerzetes is megszédült volna a belőle sugárzó asszonyi forróságtól. Éreztem, befellegzett minden fogadalomnak.
– Itt nem lehet – mondtam s körülnéztem, mint egy rabló. – Jöjjön, mire eloltják a villanyt, künt leszünk a folyosón.
Kisuhantunk a folyosóra; emberekbe ütköztünk. Átmentünk egy rézfoglalatú, rézkilincsű ajtón, befordultunk egy szűk átjáróba. Itt hirtelen nagy vöröses lobbanások csaptak felénk. Az épület eme szárnyának ablakai nem a Tiberisre, hanem Gyula pápa utcájára néztek, azon is túl a megszámlálhatatlan római tetőrengetegre, a házak tetején épült pergolákra, mosókonyhákra, tyúkketrecekre, búbos kéményekre, vörhenyeges templomkupolákra és keresztekre. A lobbanások fényében már két rémült tündér, megégett szárnyú lepke bámult egymásra.
Felugrottam az ablak alatti kétfokú kőlépcsőre, megragadtam az olasz fogású, rozoga kilincset, s az ablakot kinyitottam. A lobogás megnövekedésével egyenes arányban ropogott bele fülünkbe valami közeli tűzvész sistergése-pattogása. Mintha az ég mind nyiladozott-becsukódott volna, úgy lobogott, csapkodott valami óriási láng. Harangok szóltak, autók visítottak,
Egy újabb kanyarodással olyan részre értünk, ahonnan azután egyenesen a tűzre láthattunk. Mintha a fél város égett volna, minden, a Cancelláriától a Vatikánig. Előttünk alig száz méternyire toronymagasságú lángoszlopok rángatóztak, hánykolódtak, lesunytak majd felvetették magukat, s közben hol megmutatták, hol ismét eltüntették egy-egy torony vagy magasabb házfal rémült arculatát. Egy templom tornya – talán a szent Brigittáé – kísérteties átvilágítottságában imbolygott, s szemünk láttára hullt a tűzbe egy kettéégett gerendájú harang.
Felvert, perzselt szárnyú csókák, galambok, vércsék repdestek összevissza; az utcán jajveszékeltek, kiabáltak, szitkozódtak a kétségbeesett emberek.
Sokáig álltunk rémült mozdulatlanságban, egymást átölelve, az ablakban; megperzselődött galamb módján szállt el belőlünk a szilveszter babonás csókjának szomjúhozása. Aztán hanyatt-homlok rohantunk vissza a termekbe, hogy megvigyük a borzasztó hírt. Róma ég!
De megelőztek. Mire visszatértünk, ide-oda rohangáló vendégsereget találtunk. Az imént még tántorgó, mámoros olasz fiúk eszeveszetten rohantak ki az utcára, hajadonfőtt, ahogy voltak – oltani. Mindenki tódult a lépcsőkre vagy az ablakok felé. Egyetlen szilárd pont Istenesnek hórihorgas alakja volt; egy asztalon állt, narancs és datolya, szardínia és sonkaszendvics halmok között, s olaszul kiabált:
– C’e l’Apocalissi! Apocalissi!
Odahaza a Bibliából, Rómában a Campo di Fiori árusaitól és koldusaitól tanult olaszul; most, részegen, e két nyelvi árnyalat ötvözetéből rögtönzött őrült prédikációt.
– Nem csak a Cancellária, az egész világ ég! Hallgassatok és figyelmezzetek! Ütött e világnak utolsó órája!
A szakállas festő, honnét, honnét nem, rajzpapírt és szenet ragadva, e méltó téma ihletettségében ült ki az egyik ablakpárkányra, térdeit maga alá húzta, s széles kanyarintásokkal kezdett bele a nagyszerű lehetetlenbe: az egész égő Rómát egyetlen műbe belesűríteni! Hol marad majd ettől Csontváry Etnája! A feladat nagyszerűsége különös, inkább szerelmi, mintsem művészi hangzású hördüléseket vetett ki hatalmas mellkasából.
Az egyik ablakban, hátát a nyitott ablakszemnek támasztva, összefont karú, csíkos aranygombos kabátú férfi állt. Vállán tányértörlő szalvéta fehérlett. Szája nagyokat rándult, mint aki mondani akarna valamit, de hirtelen elvették a szavát. A kapus volt, egy condottiere arcélű olasz. Odamentünk hozzá, s megérintettem a vállát:
– Luigi, barátom, mi lesz?
Nem is nézett ránk, szeme ott ragadt a hömpölygő lángokon. Szája még egyet-kettőt rángott, némán, erőlködve, aztán kitört belőle:
– La guerra! La guerra! La guerra!
Valami iszonyú jóslatnak hatott. De nem értettük még akkor, mit akart vele mondani. Mi köze volna a háborúnak ehhez a tűzvészhez?
Csak másnap tudtam meg, mért emlegette a háborút a rémült római. Mert akkor már mindenki beszélte, hogy mit hallanak az olaszoktól, mit mondanak a banánárusok, a halkofák, a virágárus asszonyok:
„Ha Rómában újesztendő éjszakáján tűz támad, ez, mióta világ a világ, mindig háborút jelentett. Jön a háború!”
Vidával pedig nem találkoztam többet. Csókunktól az a Rém fosztott meg, mely azóta is annyi embermilliót.
Elszalasztott alkalom
Történet a Tabán utolsó napjaiból Akkor, ezelőtt öt évvel, már sokat beszéltek eltüntetéséről. Úgy kell neki, mondták szívtelen joghallgatók és fontoskodó orvosnövendékek, úgy kell neki, piszokfészek, bacilustanya, pusztuljon hát a föld színéről. De mi, hárman-négyen, Brenner, Zalay, Lakos és jómagam csak azért is kitartottunk mellette, s szerettük, kényeztettük a Tabánt, ahogy nagyanyámat is szerettem s kényeztettem, el-elbeszélgettem vele, attól a perctől kezdve, melyben megtudtuk, hogy nincs már sok hátra szegénynek…
A Tabán lett lassacskán második hazánk. Szinte menekültünk hozzá a harsogó Ferencvárosból, minden este. Nyolcadikosok voltunk, roppant kalandok reménységével félrecsapott kalapunk alatt, hetyke csokornyakkendővel, lobogó, makrancos frizurával. S úgy éreztük, itt lappang valami hatalmas kaland, valami óriási esemény, melyre már három-négy éve hiába lesünk, melynek a kedvéért hiába öltözünk esténként, lelki bukfenccel, romantikusokká, s hiába adunk magunknak történelmien, jókaiasan csengő „felhőpásztor” neveket.
A gutaütött, agyalágyult házacskák immár meglehetősen ismertek bennünket. Hisz már második éve mászkáltunk közöttük, s már a második tavasz orgonáit lopkodtuk az alacsony, besüppedt kőkerítésekről. Bohanekné előre elkészítette nekünk esténként a három zsemlét s a hatvanfilléres szardíniát, s mellé a tíz deka promincli cukrot, melyet aztán egy gázláng alatt, a Lépcső utca tetején elfogyasztottunk.
Rumpelmeyer néni meghalt a télen. Már hiába lestünk be esténként kis földszinti szobájába: csak két szomorú, tüdővészes leánya üldögélt varrogatva bent, s az ágy, melyben olyan sokszor láttuk az ablakon át halált váró arcát, vetetten, púposan állt a sarokban.
A Hadastyánok Otthonában szokatlan csend volt ezen a tavaszon. A nagy tél megtizedelte szegény öregeket, kik most bóbiskolva, mukkanás nélkül, szinte elbújva tengették tovább életüket ebben az orgonaillattal vegyülő kanálisszagú tavaszban. Néha hallottuk, amint a vén Tabódy tűzmester klarinétján kurucnótát fújdogál.
Ez volt a Tabán utolsó tavasza. A Kereszt téren a sötét beálltával játszani kezdtek a gyermekek, s olyan csiricsáré kezdődött, mint azelőtt soha. Ezek a szegény púpos, görbelábú gyerkőcök tudták, hogy nemsokára itt kell hagyják a pincéket, hol nagyanyjuk éjszakánként többször látta Mágnás Elzát véres nyakkal, lobogó hajjal fel s alá lebegni, s hol Luca-napkor kénes, lilászöld tüzek fakadtak a nyirkos talajból, jelezve, hogy az egykori török basa kincsét még senki sem találta meg… Ezek a kölykök úgy ordibálták minden este, olyan hajszát rendeztek a macskák, szentgyörgybogarak után, mintha tudták volna, hogy jövőre hatemeletes tömeglakások várják őket a Dandár utcában, a Liliom utcában vagy a félelmetes, dübörgő város zsúfolt negyedeiben – s kijátszadozták magukat kedvük szerint utoljára.
S mi is tudtuk, hogy a Tabánnak meg vannak számlálva napjai. Hisz láthattuk, saját szemünkkel, hogy járkálnak, hetykén, bősz hódítóként, s hogy veszik szemügyre a tereket, a házakat, a fákat, a dombocskákat póznás, szalagos fiatalemberek. Így járkálhattak Peru földjén Cortez Ferdinánd gangos legényei…
S a kaland, az igazi, életbevágóan hatalmas Kaland még mindig váratott magára. Eddig én arattam a legnagyobb diadalt: egy munkájából hazatérő masamódlány, kit hercegnőnek szólítottam az utcán, fonnyadt, tulipiros szegfűvel ajándékozott meg, s megígérte, hogy vasárnap vár a Gellért-szobor alatt. De aztán nem jött el. S egyszer, amikor csak ketten kószáltunk Zalayval, bemerészkedtem a szép cigánylány virágüzletébe, mely ott állott a Szarvas téren. Éppen vallomásba kezdtem, amikor két suhanc állított be, s minden további nélkül feltelepedtek a pultra, mint kik itten máskor is szíves fogadtatásra találnak. Sietve kértem egy kis cserép hitvány kaktuszt, fizettem, s Zalay legnagyobb hahotázása közben, kínomban vigyorogva kiugrottam a boltból.
Egy alkonyatkor, tán május vége felé, egyedül mentem a Tabánba. A többiek valami gyorsíróversenyen voltak.
– Milyen más így egyedül kószálni! – gondoltam. – Érzéseim őszintébbek, mélyebbek, s szabadon követik alakulásuk, gomolygásuk törvényeit, akárcsak félálomban.
S a lemenő napban a sárga házfalakon oldalra sandítva figyeltem árnyékomat. A kapualjak, sikátorok, lépcsők, hol már ácsorogtam egyszer-kétszer, és aszerint, hogy milyen volt a hangulatom vagy az évszak időjárása, különböző történelmi attitűdökbe vágtam magam, s voltam Faublas lovag, voltam Krúdy Gyula Rezeda Kázmérja vagy rejtelmes Prágai Diák – mind elmaradtak mögöttem. Már ott kapaszkodtam a Holdvilág utcán is túl, arrafelé a várszerű ház felé, melynek udvarából óriási hársfa lombjai nőttek a magas, kupolás tetőkre. Lenn, valahol a Kereszt téren harsogva lehúztak egy üzletredőt, s mintha csak erre várt volna, a Szerb templom harangja kongatni kezdett. Megszűrt rádiózenét is hozott a szél a Cipő utca felől, s lenn az Attila körúton csengetett a villamos. Casanova abbé szobájának ablaka visszaverte az eltűnt nap égen maradt hömpölygő vörös színeit, s a hosszú nyakú kéményből kacskaringózva szállt fel a vacsoratüzelt cingár füstje.
Már gyepen haladtam, létjogosulatlan régi utcákon, melyek a nemrég lebontott házakhoz vezettek, s lábam néha eldobott fazekakba, üvegekbe ütközött. Az egyik ösvényen macska kucorgott egy egérlyuk előtt, s amikor meglátott, futásnak eredt a felé a különálló apró ház felé, melynek kertjébe még a télen lestünk be utoljára. Ennek a háznak hátsó oldala dombnak támaszkodott, s kertje olyan volt, mint valami nagyobb gödör. Kerítése csak belső oldalán volt, kifelé alig félméteres téglarakás az egész…
Egyszer csak finom, halk női éneket hallottam. Onnan jött a kútmélységű kertből, mintha a kihajló orgonák szárán kúszott volna fel. Az öreg falak megerősítették, zengőbbé tették. Egyszerű kis divatnóta volt, melyet osztálytársaimtól ismertem, s magam is énekeltem gyengébb pillanataimban:
| – a parton szól a vén gitár, |
|
Gyorsan ott-teremtem a kerítésnél, s benéztem a sűrű orgonák közé. Az énekes ott ült napozószékben egy orgonalugasban. Rózsaszín ruhájának foltjai ki-kivillantak itt-ott. Lábait is láthattam, amint keresztbe fektetve hevertek a pázsiton. Fekete harisnya volt rajta.
Többet innen nem láthattam. Egy-két lépéssel balra mentem, s onnan is benéztem. A haja szőke volt s nagyon dús, gondozatlan. Egy-két orgonaszirom fehérlett benne, mely, úgy látszik, hosszú ittülése alatt hullott oda. S láttam szép, magas homlokát. Az arcát azonban egy virág eltakarta. Kutya hevert bal oldalán, valami vén, elhízott burkus, ki még közeledésemet se vette észre. Ültek itt ketten valami véglegességben, mintha már akkor is itt ültek volna, mikor Pestről Budára még hajóhídon közlekedtek az emberek…
Egy darabig csak álltam ottan az alacsony kőkerítésnek támaszkodva; s amikor egy együgyű nóta elhallgatott, folytatni kezdtem, hogy hatásosan vétessem magam észre. A fekete harisnyás leány felemelte fejét, és a lombok között keresgélt, keresgélt, mint egy figyelő őzike. S egyszer csak megláttam a szemét.
Fehér, meredt szeme volt, mint a görög szoborleányoknak, kik félrefordított nyakkal lelkük mélységeiből bámulnak a múzeumlátogatókra. A megdöbbenéstől hátraléptem, és hirtelen valami trükkön kezdtem törni a fejem, valamilyen udvarias csalafintaságon, amellyel esetleg elhitethetném vele, hogy semmit sem tudtam meg élete szörnyű titkából. S amikor megint lehajtotta fejét, újból énekelni kezdtem a hitvány dalocskát. Egy kezem ügyébe eső fehér orgonát letéptem, és bravúros célzással pontosan az ölébe dobtam. Hadd szagolgassa szegény vak leány! De nem vártam meg, amíg kezébe veszi, hanem megfordultam, s a Holdvilág utca felé vettem utamat.
Dea, Dea!… „A nevető ember” vak leányhőse járt az eszembe. Ó, ide még gyakran visszatérek, fogadkoztam, s én leszek Budapest legromantikusabb szerelmese. Esténként meglátogatom. Leülök melléje a gyepre, s Ronsard verseit fogom fennhangon olvasni neki, vagy pedig az Anyegin-t…
S így mentem haza a Ferencvárosba határtalan tervekkel és nagyhorizontú álmodozásokkal a fejemben. Barátaimnak semmit sem meséltem el. E kalandon nem akartam osztozkodni velük. De másnap nem mentem el, valami borzongás visszatartott: pedig a kis rózsaszínű Ronsard-kötetecskét, amelyet apámtól kaptam, elő is készítettem neki. S harmadnap már kezdődtek az érettségi napjai, erőt vett rajtunk és egy hónapig el sem hagyott a vizsga-delírium. Egyszer-kétszer megjelent álmomban a vak leány, és hívott, hívott, de én nem látogattam meg többet azon a nyáron.
Ősz elején, nyaralás után, mikor a kis tabáni udvarokban már pirult a vadszőlő levele és hervadoztak a dáliák, ismét arra jártam. Akkor már szaporán bontogatták a Tabánt, s egy-egy kis utca sarkán nagy halom korhadt gerenda, összetört tégla állt. A Holdvilág utcában erős szennylészag fogadott. Hol voltak már az orgonák, melyek azt a szagot ellensúlyozták májusi napokon!
Siettem, hogy szabad levegőre érjek, és ne kelljen megundorodnom kedves rozoga városomtól, melyet annyit szidtak, ócsároltak akkoriban. A vacak kis tangódalt fütyültem megint. Csak nehogy megrepedjen a szíve szegénykének, gondoltam, ha majd három hónap után újra hallani fogja!
Dobogott a szívem, amikor a Holdvilág utca tetejére értem, ahonnan tavaly az alacsony kerítéses, besüppedt házat megpillantottam. Arra néztem, ahol állnia kellett volna, kikukucskáló orgonalombokkal, magas sárga kéményével és mohás tetőcserepeivel.
Az úton macska ült egérlyuk előtt. Rémülten kapaszkodott bele a szemem, hogy messzebbre ne kelljen látnom, hogy ne kelljen észrevennem azt, ami túl a macskán, az ösvény tetején tárulna elém. De nem sokáig nézhettem a macskát: rohanni kezdett, s eltűnt egy rozoga deszkarakás mögött.
Ennyi maradt az alacsony kerítésű, besüppedt házból: egy halom keresztbe rakott korhadt gerenda, egy ajtószárny melléje támasztva, öt-hat hatalmas mészkőkocka és teméntelen téglatörmelék.
Valami sohasem érzett bűntudat tőrt rám ottan, a visszahozhatatlannak, helyrehozhatatlannak tudata. Sírni szerettem volna, de élveteg, mélyebb érzések elől menekülő érettségizett kamasz voltam akkor. Beértem azzal, hogy bőkezű üzletbe bocsátkoztam az ördöggel, s tenyerébe csaptam:
– Tíz évet adok az életemből, ha még egyszer megmutatod nekem szerelmemet, a szépséges vak leányt!
„Kiskorú” voltam; az ördög kutyába se vette szavamat. Tudta, hogy az írásbeli szülői beleegyezést semmi áron se lehetne megszerezni ehhez a kommencióhoz.
Isten madara
„Egyebem sem lesz maholnap, mint néhány nagyon édes, nagyon, távoli emlék – de ezek aztán igazán az enyémek, s úgy bánok majd velük, ahogy akarok.”
H. Alain-Fournier
Különös római napok! Emléketeket, úgy látszik, holtom napjáig magammal hurcolom. Azóta mérem másképpen az ember dolgait e földön, amióta Rómában élnem megadatott; tapasztalásaim, megélt dolgaim nem évülnek el, sőt, egyre színesednek, érnek, zamatosodnak bennem. Tele voltam figyeléssel, tépelődéssel, s főleg csodálatosabbnál csodálatosabb álmok látogattak! Pedig élményeim is majdnem álomszerűek voltak, úgyannyira, hogy legtöbbször nem is mertem őket előadni, mert el se hitték – vagy egyszerűen bolondnak tartottak volna. A kedves kis kolozsvári úr, aki néhány napra bukkant fel a Városban, látván, mily eksztatikusan csodálkozom némely föld alatti csodán, a földi szorongásával kezdett érdeklődni honfitársa iránt: de úgy, hogy ujjait a homloka táján billegtette. S nekem eszem ágában sem volt megsértődni…
Valóban, különös élményeim voltak. Erről, amelyet most elmesélek, sokáig nem tudtam még magamnak sem számot adni. Mostanában is mind gyakrabban élem újra, s egyre különösebbnek találom. Íme:
Már ott jártam, ahol az Örök Város a természettel egyesül, s nyomorúságos fattoriák, pásztorkalibák s építészeti jellegüket réges-rég elvesztett romladékok között szinte utolsókat rúgja. Sirokkósan fülledt volt a levegő, s a tengeri szél valami sűrű éjjeli eső leheletét hozogatta. Alkonyodott, szóltak a kakasok, s egy ütött-kopott, tucatnyi tagot számláló kecskenyáj kocogott lefelé a kopasz dombról; mögötte rongyos, piros frígiai sapkás emberke baktatott. Ha nem tudtam volna, el is felejthettem volna, hogy Rómában vagyok, Rómában, s méghozzá nem Kr. előtt 100-ban vagy valamikor Cola di Rienzi idejében, hanem éppenséggel az Úr 1940-ik esztendejében…
A Prima-Valle felé tartottam: ebben az antik leheletű völgyben öreg kővályúba csörgedező forrásból már többször kerestem enyhülést és békességet.
Az egyik düledező kőépület előtt néhány bámészkodó, izgatottnak látszó suhanc kötötte le figyelmemet. Be-benéztek az udvarba, erősen tanakodtak, vitatkoztak. A kerítésen három-négy fickó kuporgott, jeleket váltottak, integettek, kiabáltak befelé.
Megálltam a rácsos kapu előtt s benéztem. A limlomos, kimustrált gazdasági szerszámokkal megrakott, burjános terület közepén egy csomó gyermek sürgött-forgott; az első pillanatban úgy hatott rám a kép, mint valami jó hazai disznóölés csődülete: csak éppen a disznó s a szalmarakás hiányzott.
Bátortalanul kérdeztem meg az egyik inaskülsejű sihedertől: mi készül odabent?
– Mindjárt meglátjuk, meg merik-e tenni – mondta jelentősen, s némi fenyegetőzést érezhettem hanghordozásán. Az izgalom azonban, úgy látszik, elvette a kedvét minden közelebbi felvilágosítástól. Vagy illetéktelennek tartott volna?
– Mindjárt meglátjuk – gondoltam, s elhatároztam, megvárom a fejleményeket.
Egyelőre csak annyit vettem észre, hogy a mellettem álló fiúk lopva fel-feldobnak egy-egy jókora kavicsot, tégladarabot a kerítésen kuporgóknak; azok elkapják, s elsüllyesztik a zsebükben, vagy ügyesen maguk mellé rakják a kerítés szélére.
Végre a belső csoportból két alak kivált, s eltűnt egy mésszel fecskendezett, nyomorúságos fészer toldott-foldott deszkaajtaján. A többiek noszogtató rivalgása kísérte őket. A kintiek pedig ezalatt még több követ rugdaltak ki a ház előtti út letaposott sarából, s helyezték őket, lehetőleg kezük ügyében.
A fészer ajtaja ismét megnyílt, s íme, mi jelent meg rajta? Egy különös s az első pillanatban ijesztő arányú, sohasem látott formájú madár. Valamikor bizonnyal fehér lehetett: most azonban mocskos-szürke volt, egyik szárnya a földön fityegett, tolla borzas volt vagy csapzott, s a lábán dróttal megtoldott ruhaszárító kötél. Ezen vezették a poroszlók, mint valami kutyát. Csak előre nézett, de azért mindenkit elért oldalra is sugárzó, beteg lángolású, kecskeszem színű szeme. Idegen világban volt, ismeretlenek, ellenségek között, s mintha ezt kérdezte volna: „Mit akartok velem?”
Néztem, bámultam, ijedelem és zavar járt át, s éreztem, hogy mondanak rendre csődöt madártani ismereteim: se nem sirály, se nem gólya, se nem gödény – mi lehet tehát? A sasok görbe csőrű, szigorú tekintetű, karmos fajától is nagyon távol áll. Vajon miféle madár? Mért olyan emberszerű (vagy helyesebben: angyalszerű), hogy láttára az ember kénytelen a majmokkal való rokonság darwini tételét menten sutba dobni, hogy helyette valami közös madárőstől való származás elméletét kezdje szövögetni magában! A lába is mintha egy öregedő táncos inas, kidolgozott lábfeje volna, a feje is mintha egy koraérett jeles diáké, s a szárnyai pedig egyenesen az Utolsó Ítélet angyalainak sok sürgés-forgásban, hivatali fáradozásban elbágyadt szárnyaihoz hasonlítanak.
A poroszlók hátulról megbökték egy karóval; megtántorodott s kötelékeiben botladozva előrerogyott. Erre a többiek, a belső csoportbeliek, vérszemet kapva nekirohantak. Ki a szárnyát, ki a nyakát fogta; így vitték egy tőkéhez s kötözték saját bilincseivel oda.
Ebben a pillanatban ugyanazon a fészerajtón, melyen a madarat kihozták, megjelent egy tagbaszakadt, köpcös vénember: olyan volt, mint amilyennek egy kiérdemesült középkori hóhért képzel az ember: vénségében is friss, ereje teljében levő, gonosz tekintetű, fürge és nagy fogú. Kötéllel megkötött, szárközépig érő barna bársonynadrágot, zöld csíkos trikót, a nyakán pedig gondolás módra megcsomózott hatalmas sárga kendőt viselt, fején széles karimájú, vadonatúj szalmakalapot. Amikor a madarat meglátta, vad ujjongásba kezdett, s alig győzte a fiúknak a hálálkodást: többet megölelt, megcsókolgatott közülük, édes fiacskáinak, a jövő reménységeinek, szíve vércseppjeinek nevezgetvén őket.
– Cucurullo! Cucurullo! – ordibálták a fiúk, a fejszét szertartásosan és kellő áhítatossággal kezébe adták, nyakába csimpaszkodtak, s forró tenyérrel szorongatták felső karjának megfeketült, görcsös izmait.
Cucurullo mester pedig, mielőtt megemelte volna a baltát, kalapját hátrapöccintette, tekintetét körülhordozta a környező dombokon, az ég felhőin, s láthatóan nekifohászkodott. A fiúk, bár a türelmetlenség már-már felvetette őket, nem háborgatták.
A madár feje azalatt a tőkén pihent, erős kamaszmarkok szorították oda; csalt a szeme nézett – most is ugyanazzal a változatlan nézéssel, melynek ereje s vádas lobogása a közeledő vég előtt sem módosulhatott, annyira ijedt s ijesztő volt már a legelső percben – nézett, s majdnem kipattant a helyéből, mint valami szikra.
Cucurullo végre befejezte a lelki előkészületet, és nekihuzakodott: odavágott, ahol a nyak a fővel érintkezik. S a madár csudálatos diákfeje szépen legurult a tőkéről, teste pedig egy pillanatra ott vonaglott és remegett a poroszlók lába előtt. – A fiúk felordítottak, nagyot ugrottak fékezhetetlen örömükben; Cucurullo diadalmasan ereszkedett rá félkönyökkel a balta hosszú nyelére, másik kezét csípejére illesztette, hanyag akrobataeleganciaival, mintha azt mondaná: voilà!
A kapu előtt ácsorgók ekkor hirtelen jeleket váltottak a kerítés tetején kuporgókkal; előkerültek a kövek. Éreztem, tudtam, a bosszú most mindjárt utoléri azokat odabent!
De valami egészen más dolog történt, valami, amiről ma sem tudok pontosan számot adni.
Az a lehullt csodálatos diákfő irtózatos kiáltást hallatott! Emberi hang volt, vérbe borult, lucskos emberi hangszálak, emberi ajkak alakította szó, egy óriási, iszonyatos „segítség”. De mintha annak a vonagló, porban fetrengő testnek szólott volna! Mert a fejetlen test erre a hangra – mintha valami áramot kapcsoltak volna bele – szárnyára kapott, s pár bizonytalankodó csapkodás után, mialatt a gyilkosokat, arcukon, kezükön, ruhájukon összefecskendezte sűrű vérrel – a vérveszteség fokozódása szerint könnyebbedve, levegőbe emelkedett. Hullt, hullt a véreső a fiúkra, hullt a gonosztevőre is, hogy azt se tudták, hova rohanjanak, hova bújjanak előle. Pár pillanat alatt teljesen kiürült az udvar.
A kapu előtt ólálkodók kezében ott maradt a bosszuló dobásra szánt féltégla, macskakő; odaszegezve álltak, kuporogtak, s nézték a mind magasabbra lebegő, mind messzebbre szálló madarat. Végre eltűnt a magasságban-messzeségben…
1940 tavaszán történt, Róma egyik külső városában, annak is a határában, valahol a Vatikán háta mögött, a Via del Gallón is túl, ahol a város csendesen kiadja páráját, s az ősi latin dombokon elenyész. El kellett mondanom, mert végigéltem; mostanában pedig mind gyakrabban jár el hozzám a rejtelmes madár árnyéka-emléke, s mind tépelődőbben találgatom magamban: minek is voltam tanúja voltaképpen, mert mind nagyobb bizonyossággal érzem – nem lehetett evilágból való.
Nem sokáig volt maradásom Rómában. Szülőföldem is egyre fájóbban üzengetett szívemnek. Alig két hete voltam otthon, s felharsant a hír; Olaszország hadat üzent…
Novellino
A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében, annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A XX. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csaportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban, a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török-majom kukucskál ki valamely ablakon…
Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfiú, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú köpcös nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.
– Most következik, ami még nem volt, hölgyek és urak – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat kétoldalról a fentemlített hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.
A bámészkodók sokaságában hirtelen egy csodálatos kicsi apácát pillantottam meg; mellette hasonló vonású idősebb nő – nyilván az anyja –, s kicsi sápadt kezét egy tizenkét-tizenhárom éves fiúcska fogja-szorongatja az irgalom hevében. A leányka arcát keményített hófehér fityula övezi, teste, a sovány, serdületlen leánykatest, e szörnyű augusztusi hőség ellenére koromfekete gyapjúcsuhában. A szeme akkora, mint talán a Beatricéé lehetett: álmodozó, de a látvány szörnyűségétől meg-meglobbanó hosszú pillájú szempár. A borzas szőke hajú lurkó a korai gyerekszerelem rajongásával csügg rajta, s olykor-olykor átöleli apácacsuhás derekát…
Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk; típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…
Az akrobatanő csontjai ropogtak, fújt, lihegett, mint egy bölény, kettőt-hármat rándított magán, kígyósan vonaglott, aztán felső karját ügyesen kiemelte a szörnyű láncból, s így tovább – öt perc alatt lába előtt zörrent a béklyó, csak a testébe mélyen bevésődött láncszemek Lila körei emlékeztettek szörnyű megpróbáltatására. Az apácácska keresztet vetett, a fiúcska boldogan szorítatta meg kicsi virágkezét.
A tagbaszakadt majomképű bohóc most hosszú, háromujjnyi széles hóhérkardot vett elő egy ládából, mocskos ronggyal alaposan megtörölgette, majd úgy lenyelte, mint csirke a gilisztát. Csak a markolat állott ki a szájából, a kereszt alakú markolat. Miután néhány percig különös bakugrásokkal járta körül a közönséget, kihúzta a szörnyű nyálas vasat, ismét megtörölte s visszadobta a ládába. Aztán hirtelen felpattant a karosszékre, s rekedt ordítozással kihirdette, hogy mindez csak előjáték volt a legnagyobb mutatványhoz! Most be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban… de hát nem vág elébe a mutatványnak, hanem hozzá is lát azonnal. Hol van egy bátor fiú, aki a csodatételben segítségérc lenne? Elő, fiúk, mit bámészkodtok? Ezer líra a jutalom!
A tömegben mozgolódás támadt: ki-ki nógatta a hozzá legközelebb álló kamaszt. Egyszer csak látjuk, hogy az icipici apáca megveregeti lovagja vállát, s a kör közepébe kilökdösi. A bohóc megragadja, maga elé állítja, izmos combjaival félig maga alá gyűri, majd fennhangon kérdezi a nevét.
– Renato – mondja halálsápadtan a fiú.
– Bravó, Renatócskám. Most felteszek egy kérdést, de figyelmeztetlek, én gondolatolvasó is vagyok, tehát őszintén kell felelned. – Renato bólintással jelzi, hogy őszinte lesz.
– Jól van, fiacskám. Hát akkor mondd meg nekem szépen, de úgy, hogy mindenki hallja: elvégezted-e ma kisebbik dolgodat? Na ne pirulj, ne izegj-mozogj, nincs ebben semmi szégyen. Mind emberek vagyunk, nemde, hölgyek és urak? Szóval, nem? Nahát én majd teszek róla, hogy elvégezd – ordítja túl az általános röhögést, s a halálravált fiú csuklóját egyik kezével megragadva, tölcsért vesz elő, s oda illeszti, ahová a mutatvány megkívánja: a kis toldott-foldott rövidnadrág elé. A fiú már vinnyog és kapálódzik, arcán halálveríték, de vasmarok szorítja a csuklóját, iszonyú akrobatacombok ropogtatják a derekát.
– Egy, kettő, három – számol a bohóc. – Voilà! – A tölcsérből bő sugárban csurran a víz, nagy tócsát vet a kockakövekre.
A siker óriási. A bohóc is röhög, a hasát fogja, s a tölcsért körülmutogatja, hadd lássák, nincs benne semmi fifika. Aztán nagyot lódít a fiún, mehet, amerre a szeme lát.
Nem, nem az apáca felé indul: fejjel neki a tömegnek, könnyektől, gyalázattól megvakulva, s mint űzött vad, belecsörtet az embervadonba. Még egyszer-kétszer megpillantom borzas, bronzszőke fejét, aztán eltűnik egy sikátor szájában. Hogy is hallaná a kicsi apáca hangját. – Renato, Renato mio! – a kacagás és éljenzés túlharsogja. A bohóc pedig diadalmasan tányérozik, alig győzi zsebre gyűrni a piszkos bankjegyeket. S az apáca ott marad az anyjával. Mintha nem értenék, miért ilyen bolond a gyerek: jóízűen nevetgélnek. A mutatványban utóvégre nem volt semmi megszégyenítő – gondolják –, Renato túlérzékeny, szentimentális gyerek, majd kinövi idővel…
De én nem hiszem, hogy túlélte gyalázatát. Alkalmasint a lagúnába ölte magát – egy második Dantéval kevesebb lesz az olasz irodalomban…
Pacsirtavacsora
Tegnap, verőfényes vasárnap délelőtt, apró madarak flottillája húzott el felettem. Kilenc egység. A télből kivirult fattyú-tavaszban boldogan vonultak a kékség alatt. Pacsirták, zömök, tarlón hízott búbos pacsirták. Pásztorok, szántóvetők és költők madarai. A legszebbet róluk – Róla, a Pacsirtáról – talán Petőfi mondta, állítván, hogy úgy emelkedik dalán, mint fonalán a pók… És Shakespeare adja nevét Romeo ajakára, amikor Júliától búcsúzkodik. S ki nem ismerné Szinyei képét, melyen a pacsirta ugyan alig-alig látható, ellenben annál inkább a hatalmas női test, amint idomait fitogtatva heverész a zöld gyepen.
Sajnos, nekem ezúttal semmi költői kép nem jutott eszembe. Tutt’ altro che!… Valami egészen más, ami talán majd csalt évek múltán válik költőivé, amikor a pacsirtákkal való dicstelen esti találkozásom színhelye, Róma, végképp a viszont nem látható dolgok sorába igazodik. Mert ez a kilenc pacsirta, mely az újév első napján fejem felett elsurrogott, talán kísértetcsapat volt, pici fantomok gyülekezete, azoké, akik testi lényük szerint egy csodálatos római estén véremmé váltak. Ugyanis megettem őket.
Rodolfo Adroverrel, a pacsirtavadásszal a Virágok piacán kötöttem ismeretséget, sőt, ha nem sértem meg, örök barátságot is. Ott árulja naponta etruszk és latin törmelékeit, istenfőket, kezeket és lábakat, urnákat, mécselvet, bronzbikákat, könnytartó üvegcséket kicsi kordéján, mely mellett lovaglónyakkendősen, illatos kenőcscsel lelapított frizurával álldogál. Tekintélyes, javakorabeli úr, nem csalogat, nem kiabál. Portékáinak java részét ő maga ássa ki a cerveteri, civitacastellói nekropoliszokból – s mellesleg, miután ásóját letette, puskát ragad, három vizsláját ráereszti a mezőkre s utánuk ered. Ő egyike azoknak a puskás, tarisznyás, lomha léptű fantomoknak, akiket vonatról, autóbuszról oly gyakran lát az idegen a Campagna rekettyéi és sáncai közt, vagy akiket estefelé gyalogszerrel vagy kerékpáron találunk, hazafelé mentükben, övükön vagy tarisznyájukban fejjel lefelé lógó apró szárnyasokkal…
Miután egy etruszk mécsest megvásároltam, Adrover úr az iránt érdeklődött, hogy vajon milyen országba viszem. Megmondtam. Adrover abban a pillanatban visszaadta a pénzem felét, s keblére ölelt. A magyarok – állította – a világ legkedvesebb emberei. Azonkívül van neki Budapesten egy barátja, Mikháli Sándor nevezetű igazgató, aki valaha legjobb vevőjének számított, s különösképpen az istennőszobrok érdekelték… S általában a magyarok a legjobb vevői, itt laknak a szomszédos akadémián… Nem volna kedvem meglátogatni? – kérdezte – holnap este jöjjön el hozzám vacsorára, érti, pacsirtavacsorára!
Az olasz konyha változatosságát elég jól megtapasztaltam: polipot, tintahalat, tengeri tököt, mindenféle rákot stb. ettem, sőt az ostiai fenyvesben ismeretlen vörös bogyókat is kóstolgattam, mint egy Robinson. Tehát csak éppen a pacsirtavacsora van hátra… A megállapított időpontban előálltam Adroveréknál. A földszintes lakás ajtaja az utcára nyílt, s a belépőt sistergő olajszag fogadta meg kutyavonítás. A mester kis fehér kötényben jött elém, s egy trónusszerű hatalmas székbe nyomott le. A szoba tele volt műkincseivel: kardok, páncélok, lófarkas zászlók összevisszasága, s imitt-amott egy-egy kukucskáló istenfő, barokk angyalkaszobor. Hátul, a konyhában nagy a sürgés-forgás. – Akarja látni őket? – kérdezte, miután egy pohár bort felhajtottunk. – Én magam készítem! Az asszonyok ilyesmihez nem értenek. – S bevitt a konyhába. A hatalmas nyílt tűzhely előtt, előrekotort parázs felett, hosszú spádén valami tíz-tizenöt apró, meredt lábú tetem pirosodott. Adrover megragadta a kard markolatát, s madarait a tűz felett ügyesen megforgatta. A szárnyak – tövig égett szomorú csonkok – élettelenül kapálóztak a tűz felett, s daluk, a pásztorok, szántóvetők és költők szívének csiklandója, sistergéssé fajult e szörnyű
átlényegülés küszöbén.
Nemsokára nyílt egy ajtó, s három vizslafullajtár mögött termetes asszonyság jelent meg, a pacsirtavadász felesége. Átesvén a bemutatkozáson, szaporán megterített – csak két személyre –, aztán meglehetősen fagyosan magunkra hagyott, sőt, a kutyákat is kikergette maga előtt.
– Kész – jelentette ki Adrover. – Jöhet a következő széria. – Azzal a megsült madarakat egyetlen mozdulattal leseperte a nyársról, s egy tálból, ahol valami ötven lehetett egy rakáson, újabb rakományt húzott nyársra. Szemem behunyva kértem bocsánatot a költőktől, amért e látványtól nem kaptam tengeribetegséget…
Addig, amíg az új rakomány pörkölődött, hozzáláttunk a lakomához. – Csak úgy kézzel, uram, ne restellje – ragadta meg a combjánál fogva az egyiket. – A salátát közben villázhatja… Pacsirtaevésnél ez a szabály. Meglátja, még az ujját is megszopogatja utána!
Megvártam, amíg elárul egy-két műhelytitkot, aztán nekifohászkodtam. S a gyarló test győzedelmeskedett. Majoránna s tán szerecsendió tette zamatossá és pikánssá a zsenge pecsenyét, s a combocskák, mellhúsok, szárnyak, pici püspökfalatok egymás után tünedeztek el. Ropogós s egyben omlós volt a húsuk, mint a jól sütött békacomb februárban, s egyik azonnal hívta a társát maga után. Mire befejeztük, a ház figyelmes asszonya a hosszú gyíklesővel köztünk termett, s az új sütetet egyetlen villarántással a tálba zuhintotta. Odakint az utcán kecskebőrduda szólalt meg, a véletlen hozzájárult lakománk hangulatának emeléséhez. Alig győztük borral tartani a sok szomjas pacsirtát. Bizony kilenc pacsirtát pusztítottam el! Isten ne vegye bűnömül, ízükkel csak daluk vetekedhetik, „hármas mezőn, hármas határon…”
– Soha, soha nem felejtem el, uram! – hálálkodtam a végén. – Reveláció volt, becsületemre! A pacsirtát ön ismertette meg velem merőben új oldaláról. Azt is mondhatom, forradalmasította a pacsirtairodalmat – fogadkoztam, s alig győztem viszonozni Adrover lapockaveregetését. Amikor ki akartam lépni az ajtón, elém toppant a rövid bundás, zöld kalapos dudás, mintha valami XVII. századi festményről szaladt volna el. Odabent, a szoba muzeális homályában lakománk maradéka felett marakodtak a kutyák.
Pogány csoda
Sant Ambrogio Pescatore apró halászfalu a Ligur-tenger partján – olvastam az útikalauzban –, Chiavariból gyalogszerrel megközelíthető… Egy kora reggel megközelítettem. A fehér márványerekkel futtatott fekete gránitkockás parton a csodálatos ifjú angol költő lobogó hajú árnyékát kerestem, akinek halottaiban is szép testét innen nem messze vetette partra a tenger – s a végtelenség peremén bandukolva, szokatlanul esendőnek éreztem magamat, és rendkívül jelentéktelennek, hiábavalónak minden emberi vállalkozást: ismert érzések, világban kóborló ifjú emberek szívében…
A falucska egyetlen szennyes sikátor… Egyik házsora a tengernek vetette hátát, a házak alapját örökösen paskolták a nyughatatlan hullámok. Az ütött-kopott, salétromos épületeken szegényes fehérneműk s különféle halászhálók száradtak, óriási teniszhálókra emlékeztető ólmos kerítőktől a nálunk is használt közönséges emelőhálókig és kötélvarsákig. A házacskák egyike-másika cingár füstöt eregetett az égre, jelezvén, hogy lakói éppen melegítik a reggelit. A tenger csendes volt odalenn, s még kissé feketéskék az éjszaka benne szorult sötétségétől – bár itt-ott már aranyos csíkokat futtatott rajta végig az emelkedő nap.
Egy ponton, hatalmas, homokba vert cövekek és félig partra vont rozoga bárkák közelében, hangoskodó, izgága embercsoport foglalatoskodott. Jobbára férfiak és kék izmú, szívós kamaszok voltak, de akadt köztük egy-két rongyos asszony is. Beszédüket már csak hadarisága miatt sem értettem. Annyit azonban kivehettem, hogy valami nagy és döntő vállalkozás szerepeit osztogatják ki maguk között. S mennél izgatottabban és fontoskodóbban tanakodtak, sürögtek-forogtak, annál különösebben kezdett rám hatni egy magányos alak sötét mozdulatlansága. A félszemű, tán éhségtől fakózöld arcú, sárga trikós férfiú egy tuskószerű fekete kövön kuporgott, pipáját rágicsálta, s dühödten köpdösött maga elé. Meztelen, inas alsó karján tetovált krokodilus és víziló vonalain futottak át a duzzadt vérerek. Eddig csak ifjúsági kalózregények lapjairól meredtek rám hasonló egyéniségek… Nem szerettem volna vele nyílt tengeren találkozni!
Itt azonban egyenesen hozzá fordultam. Magányos voltam én is, benne láttam társamat. – Mire készülődnek ezek itt? – kérdeztem. A tengerészforma ember rám emelte fél szemét, s mintha cinkosául akart volna megnyerni, eszelősen lázas mondókába fogott:
– Ha van Isten az égben, nem fognak semmit – vicsorgott, és köpött egy nagyot két cipője közé. – Ha a Szűz Mária is úgy akarja, egész éjjeli munkájuk kárba vész! Az ilyen kutyáknak, irigyeknek, akik képesek felebarátjukat kijátszani, megcsúfolni, a szerencse hátat fordít. Nem akarom, hogy fogjanak!
– Ugyan, mért nem akarja – ütköztem meg a hagymázos beszéden. Mire emberem egy homályos, tengerész és halász műszavaktól hemzsegő magyarázatba kezdett, amelyből csak annyit értettem, hogy nemrégiben valami osztozkodásban rútul megrövidítették, s ezért ő most öt lírát s egy liter kitűnő bor árát ajánlotta fel védszentjüknek Szent Ambrusnak, ha szerencséjüket elfordítja…
– Hát erre való Szent Ambrus – hergeltem –, hogy rosszat míveltessenek vele?
– Rosszat? – horkant fel a félszemű. – Nekem az volna rossz, ha fognának, maguk közt elosztanák és jó pénzért eladnák Rapallóban! Mert én éhen dögölhetek tőlük, pedig valaha nagy úr voltam: a Conte Rosso kormányosa!
Ezalatt új csoport csatlakozott a halászokhoz, talán egy másik család munkaképes tagjai. Azok is dologhoz láttak, s nemsokára hét apró ladik, három-három emberrel, tengerre siklott. A többi húsz-harminc toprongyos alak kint maradt, és tovább matatott a köteleken.
A kis flottilla elindult, hogy az éjjel kifeszített óriási kerítőháló víz tetején hintázó parafacsücskeit megragadják. A part felső peremén apró gyerkőcök és tehetetlen vénségek jelentek meg, s együttérző kíváncsisággal vettek részt a vállalkozásban. Künt izgult már úgyszólván az egész falu.
A csónakok már jó száz méterre jártak kint a vízen: sugár alakban eloszolva odaevickéltek a feketéllő parafabójákhoz, csáklyát akasztottak beléjük, és erőteljes evezéssel kezdték a hálót mind szorosabbra vonni. Arcukon meg-megcsillant a gyarapodó verejték, kar- és vállizmaik kidagadtak, sziszegő, fojtott vezényszavak hallatszottak. Az ősi, tökéletesen beidegzett mesterség mozdulatai és módszerei csodálattal töltöttek el, egyszerre nagyon szerettem volna közülük való lenni, és számadoltattam a sorsot, amiért nem születtem halásznak Szent Ambrus falujában. Filmek és festmények jelenetei elevenedtek meg képzeletemben, haltól nyüzsgő háló, a tengermély felszínre hozott csodái és szörnyei, hömpölygő tonhal-rakományok, lazac- és heringzsákmányok, melyek felett rücskös halászarcok mosolya ragyog, s víg gyermekhad ugrándoz körül. Az Újszövetség halászpéldázatai is megjárták eszemet, különféle csodatételek a Genezáret-taván, a háborgó tengeren – de a tengerész sercintése felrezzentett látomásaimból.
– A latrok! Hiába erőlködnek. Gonoszokhoz a szerencse is gonosz, s a tenger megnézi ám, hogy kinek adja a halát! Ezek mind tolvajok! – és undorral köpött egyet, a tenger felé.
A halászoknak ezalatt jó félórás vesződséggel sikerült rengeteg nagy hálójukat alig néhány ölnyi szűkre összehúzni. Az utolsó csónak is kisurrant a gyűrűből, s a hálót most már kívülről kezdték összefogott erővel vonszolni. A part ácsorgóin a nagy futballmérkőzések gól előtti, lázas moraja zúgott végig. Szívem hevesen kezdett dobogni, utóvégre én is halász vagyok! Ezek a fürge, kiéhezett emberek egész éjszakájuk munkájának gyümölcsét lesik. A városban már javában áll a piac, a kofák, a gazdasszonyok türelmetlenül lesik a friss halszállítmányt, s a kocsmák hűsében óriási agyaghordókban és nagy hasú fonottasokban piroslik a bor, a tengerrel küszködő szegény emberek jutalma és vigasza…
Most két vastag kötélvég repült ki a homokra. Inas karok ragadták fel, mögéjük, mint kötélhúzó verseny atlétái, kétoldalt emberek sorakoztak, lábukat megvetve a puha homokba, vonszolni kezdték a hálót kifelé.
Mind több és több bukkant ki belőle a víz alól, de hal csak nem mutatkozott. A végzett munka s az eddigi eredmény közti űr érzése szinte szédületig fokozódott bennem. A végén a több száz öles irdatlan háló ólmos gubancai közt egyetlen halacska ficánkolt. Meg kell adni, gyönyörű volt, szivárványszínű, ragyogóan tiszta, mint egyetlen tiszta igazgyöngy. Nyomhatott másfél kilót. Másfél kiló hal, tizenkét órás megfeszített tömegmunka eredménye!
Az emberek csak álltak, s mintha nem mertek volna egymás szemébe nézni, Az egyik földhöz csapta piros sapkáját, és égre fordított arccal kereste, bizonyára Szent Ambrust a rojtos, opálos felhők között, hogy számon kérje. A másiknak halaktól nyüzsgő, szakadásig telt háló vágyképe remeghetett szeme előtt. Bamba vigyorgással bámult maga elé a homokba.
Valamiért szégyelltem magam. Furcsa hideglelés szaladozott a hátamon, éreztem, hogy el kell takarodnom onnan. Ezek babonás emberek, a végén még bennem találják meg a bűnbakot. De a tengerészforma ember mellettem termett, s oldalba bökött.
– Mit mondtam!? Ugye, hogy hoppon maradtak a gyalázatosok. – Azzal rövid szárú pipáját belegyűrte nadrágzsebébe. Belém karolt, s szó nélkül hurcolni kezdett a sikátor felé. Valósággal átloholtunk a szomorú utcán. S nemsokára üvegablakos homályban, liliomillatú hűvösben találtam magam. Egy szegletben kifestett arcú, tulipánnal körülrakott, nőies szent álldogált, kezében apró kagylókkal kirakott vitorlás hajót dédelgetett, és áldólap tekintett a bejövőkre.
Az ötlírás csörrenése megnőtt a csendben, és szentségtörőn robajlott végig a koszorús fogadalmi táblácskákkal telerakott boltozatokon.
S a Szent szeme hirtelen elhomályosult. S bennem megnőtt és szavakat keresett az emberi tehetetlenség, nyomorúság és gonoszság feletti fájdalom, már én is sírtam, amikor látnom kellett, hogy két könnycsepp gördül végig Szent Ambrus gyermeteg, leányos viaszarcán…
Tasso barátja
„Che più giova amicizia o giova amore?
Ahi lacrime, ahi dolore!”
Tasso: Torrismondo
Hetedik esztendeje sínylődött Tasso a Szent Anna kórház börtönszerű falai közt; a külvilágtól néhány hónapja örökre eltiltották, s áldozatos jótevője, Grido apát is időtlen idők óta nem mutatta magát. Kik képviselték az emberi társadalmat? A sunyi, leskelődő ápolók és szolgák, s természetesen az őrültek és megszállottak hada, vagyis társai, kiket e kis hercegi magáninferno bugyraiba vetettek, s kik naponta kétszer-háromszor rá-rá vigyorogtak-vicsorogtak, valahányszor szemközt jöttek vele a szűk latrinafolyosón. Meg aztán persze az állandó vinnyogás, ordítozás!
Egy verőfényes délelőtt az ápoló-foglár-spion valami pecsétes, száguldó betűs levéllel sunyizik be a cellába. Hátha megváltásának hírét hozza!? Utolsó ezüstjét előkotorja hát bugyellárisából, s odaveti Pepino elé, az asztalra. Aztán magához ragadja a levelet, keblébe süllyeszti: amíg a spion bent tartózkodik, ki nem bontaná a világ minden kincséért sem!
Lehetséges volna? Nem valami új csapda csupán? Nem az ördög incselkedése? Világhírű költő volna, akinek annyiszor álmodta magát, tisztelői és tanítványai vannak messzi idegen városokban?… S vajon valóban ezeknek egyike jelentkezik e levélben, vagy csak a herceg valamelyik ravasz ügynöke? Mindenesetre alaposan szemügyre veszi majd, mielőtt szóba állna vele.
Letérdel, négykézlábra ereszkedik, úgy kúszik az ablak elé, s éppen csak szeme csücskét kidugva, kémlelni kezdi az idegent. A kútnál, félig Szent Anna szobrának árnyékában, tollas kalpagú, kis termetű, nőies arcvonású ifjú állingál; bal keze finom spádé gombján, ujjai idegesen billegnek, s lábait állandóan cserélgeti egyensúlyállapotukban. Talán nem is férfiú, hanem álruhás, álbajuszos nő?… Mit akarhat? Alkalmasint az inkvizíció küldte a nyakára… Vagy valóban az, akinek vallja magát, Antonio Costantini, Camillo Albizzi velencei követ titkára, Perugia egyetemén a hét művészetből diplomát szerzett ifjú, verseket ír, s őt, a „költők fejedelmét” tartja mintaképének…?
Tasso az izgalomtól felemelkedik, keze a rácsra kulcsolódik, gyűrűje odakoccan. Az ifjú felüti fejét, s szemében a rémület és az álmélkodás vibrálásával, megindul imbolyogvást a költő felé. – Magasságos Isten! – sóhajtja el magát. – Megérhettem ezt a pillanatot! – és zokogva ragadja meg a bizonytalanul felkínált száraz, sápadt jobbot. – Miért sír, uram? – kérdi nyersen a költő. A feleletet az ablaktükör adja meg: a torzonborz szakáll, a bajusz, a viaszsárga, csupa csont arc, melyen a bőr már úgy feszül, mint a gebék csípőcsontján, a kopasz homlok, a kidagadt eres halánték, a meredt, lázasan tüzelő szem: egy gótikus Krisztus-víziót is felülmúl a maga gyötröttségében! – Takarodjék a szemem elől! – rikácsolja. – Még éppen itt nem tartunk! Még nem vagyok halott, hogy megsirassanak! Kíméljen meg a szánalmától, egyszer s mindenkorra! – s kezét őrjöngő erővel kirángatja a fiatalember szorításából.
– Azért jöttem, hogy kiszabadítsam! – kapaszkodik a rácsba Antonio, s térdre veti magát. – Ne taszítson el magától, uram! Az emberiségnek még szüksége van kegyelmedre!… Gazdám is tiszteli, még ma akar beszélni a herceggel, s ha kell, megfenyegeti Velence dühével…
A mondanivalóját nem fejezheti be: a költőfejedelem a szoba leghátsó sarkába farolva, egyre kiáltozik: – Kém! Sakál! Hiéna! Szégyellje magát, s mondja meg a gazdájának, az igazinak, hogy megint túljártam az eszén. Hahaha! Hogyisne! Majd bolond leszek beugrani! Én nem konspirálok Velencével, vegye tudomásul! Én már csak az Úristennel konspirálok, s ebbe – tudtommal – a tridenti zsinat határozatainak sincs beleszólásuk… Megértette?
Antonio egy darabig hallgatja, aztán megfordul, s könnyeit törülgetve, rogyadozva vág neki a kerti kapunak. Tollas kalapján megcsillan valami gyöngy, valami csat ezüstje: talán az utolsó reménysugár. Tassót rémület ragadja torkon: hátha ártatlan embert, sőt, igazi rajongót bántott meg ily kegyetlenül, s most elmegy, többé soha nem nyújtja ki a kezét. Felugrik, s nekiront az ablaknak. – Uram! – kiáltja – szánjon meg, ha keresztény anya szülötte! Jöjjön vissza egy szóra!
Antonio megfordul, s szemét csipkés kézelőjével dörzsölve állít az ablakhoz. – Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb kiderül a félreértés! Mivel bizonyítsam, hogy testemmel-lelkemmel a kegyelmedé vagyok? Akarja, hogy hosszú időre bezárassam magam a Szent Annába? Vagy csuhát öltsek, örök szüzességet fogadjak? Mondjak le apai örökségemről egy ismeretlen templomi koldus javára?
– Ne, ne – esedezik Tasso –, csak semmi áldozatot! Már nem érdemlem meg, édes uram! Egy-két esztendőm lehet hátra… Tüdőm, gyomrom beteg, csontjaimat is köszvény szaggatja, nem ehetem, nem alhatom, az ördög mellemen dobolt ma éjfélkor is! Tehát semmi nagy áldozatot érettem, öcsémuram. Csak éppen jöjjön el néhanapján ide né, az ablakhoz, mondjon hírt a vigalmakról, a hölgyekről, a mezőkről és a ligetekről s a könyveimről! Tudja, hogy kilencezer sajtóhibát számláltam meg a Liberata utolsó kiadásában? Már ez is elég ahhoz, hogy végképp megbolonduljak. De még hozzá is toldottak! Nyakukat tudnám kitekerni a piszkosoknak! Én pedig itt nyomorgok, állati sorban, mialatt ők vagyont gyűjtenek elragadott szegény műveimmel…
Antonio keze a költő vállán nyugszik. A kétségbeesés nagy tirádáját minduntalan abbaszakítja:
– Kiszabadítom!… kiszabadítom!…
– De gyorsan! Minden mozdulatomat lesik itten! Likat vertek a falba, ellopják a kézirataimat, kalamárisomba ocsmány levet öntenek. Mondja, voltaképpen mért gyűlöl a herceg? Nem dicsőítettem tán eleget? Legnagyobb művemet is neki ajánlom. Véremet, agyamat sajtoltam nyomorult halandó mivoltának megörökítéséért, s most ez a hála. Jönnek! Engedjen el… Mikor látom viszont?
Az udvarban két porkoláb ápoló fordul be; utánuk, pórázon, megkötözött öregember. Tasso irtózattal húzódik a homályba, lekushad a vackán. Az öreget látásból ismeri: tegnap szökött meg a Szent Annából.
– Holnap! – hallja Antonio suttogó szavát, s aztán valami csörrenés a salétromos téglapadlón. Utánanyúl. Egy finom, tüszőbe való erszény – hét velencei arany a markában.
Farkaskaland
– A vadászat iszonyat – kezdte Gyöngyházy rég beharangozott történetét –, mindig vérrel jár, olykor éppen a vadász vérével, vagy ami még rosszabb, a becsületével…
Néhány hatalmasat szippantott nem kielégítőn szelelő makrapipájából, a füstbe bámult, s folytatta lassú, megfontolt beszéddel.
– A romlási határban akkoriban, a század első felében, ijesztően elszaporodtak a farkasok, holott az utolsót ezen a tájon valamikor a kilencvenes években lőtték. Ősszel a havasi pásztorok, később már a falusiak is panaszkodtak; tízesével, húszasával tépték össze, vitték el juhaikat. Februárban végre járási vadászatot hirdettek a kártékony dúvadak ellen. Meghívást kaptam, mert alig harmincéves létemre már egy medve, két kapitális vadkan és farkas volt mögöttem, a szarvasbikák tucatját nem is említve… Késő délután érkeztem vonaton, s alighogy véget ért a kiadós vacsora, akár a többi vadászvendég, visszavonultam jól fűtött vendégszobámba. A vadászriadót hajnali öt órában állapítottuk meg: ki akartam aludni magam. Az ódon bútorzatú, boltíves szobában kissé fojtott volt a levegő… Szellőztessek? Odakint tizenöt fokos hideg, északi szél… Megpróbáltam elaludni. Azonban az ágynemű… Ismeritek azokat a háziszőttes, érdes lepedőket, nagyanyáink vagy varróasszonyaik csipkézte paplanhuzatokat, melyek fodraiba az ember körme, kisujja minduntalan bele-beleakad?… Mondom, az ágynemű módfelett dohos volt, szellőzetlen, öreg ládaszagú… Felkeltem s kinyitottam az ablakot. S az alatt a két-három perc alatt, míg nyitva volt, a kert magas,
háztetőre boruló fáin át, vakító csillagok alól tisztán hallottam a farkasok felelgető üvöltözését. – A holnapi viszontlátásra, búcsúztam tőlük mosolyogva, és becsuktam az ablakot. A friss, metsző levegővel együtt kellemes izgalom is átjárt: a farkasokkal való közeli találkozás szívdobogtató gyönyörűsége. Elfújtam a lámpát.
Már-már elnyomott a kívánatos álom, amikor a szoba bal sarkában jellegzetes halk szöszmötölés és kasmatolás támadt, s hovatovább egyre erősödött. Mintha apró fűrésszel faricskálták volna az öreg, több mázsás almárium hátsó deszkáit. Bizony szívesebben hallgatnám a farkasüvöltést, gondoltam, de majd csak megszokom e hitvány egérke motoszkálását, s előbb-utóbb álomba ringatom magam… Igen, de nemsokára még egy érkezett, méghozzá valami dióval, mert erőszakosan elkezdte görgetni a kemény, kibütykösödött deszkapadlón. Alkalmasint ki akarta rágni, hogy a beléhez férhessen, de az átkozott dió minduntalan megugrott; tovább gurult előle. Ez már sok volt a jóból. Feltápászkodtam, meggyújtottam a lámpát, s körülnéztem a szobában. Csendháborítóim persze sehol… Nem szeretik a világosságot… Órám tizenegyet mutatott, bizony legfőbb idő volna aludni. Kialvatlan nem tanácsos nekivágni a térdig érő hónak, tizenöt fokos hidegben, amikor emberre is rá-rátámadnak a kiéhezett farkasok… A lámpát elfújtam, visszafeküdtem, most már egyenesen megparancsoltam magamnak az azonnali elalvást. Már-már sikerült is, az ébrenlét s az álom mezsgyéjén imbolyogtam, amikor az átkozott gurigázás elölről
kezdődött, sőt a fűrészes egér is rátercelt, s valóságos atonális duóba kezdtek ott, az almárium körül. Nagy óvatosan felkaptam a papucsomat, és odasóztam. Talált! vagy legalábbis a szele ütötte el őket – gondoltam –, mert végre csend lett, és nagyszerű volt érezni, valóságos diadal, hogy szervezetem még egyszer képes kitermelni, ennyi zaklatás után, az álom üdvözítő balzsamát. Talán el is aludtam, talán álmodtam is, elég az hozzá, amikor felriadtam, valóságos esztergályosműhely zakatolt körülöttem. Mániákus munkalázban, szívós szorgalomban tevékenykedtek az egerek. A különféle zajokból próbáltam létszámukra következtetni. De hiábavaló kísérlet volt: a zörejek, cincogások, lomotolások ritkán, csak egy-egy másodpercre hallatszottak külön-külön, mintha egyénieskedés, szólószám nem lett volna megengedett ebben a zenekarban. Láthatatlan karmesterük állandóan tuttira tartotta pálcáját… Foszforos órámra néztem, éjfél is elmúlt, kezdtem kétségbeesni. Papucsomat ismét felragadtam, szememet a sötétbe meresztve sokáig céloztam, majd odavágtam, ahol a legsűrűbbnek véltem a zenekart. Tüstént csend lett, csendnél is csendesebb csend – s ebben a csend fölötti csendben tisztán hallhattam odakintről, a falucskát bekerítő dombkaréjról az
elnyújtott, dudáló farkasüvöltést. Közelednek… A hideg futkározni kezdett a hátamon. Egyre gyarlóbbnak éreztem már magam a velük való mérkőzésre, hisz hallottam már olyasmit, hogy a nagy hidegben meggémberedtek a vadász karjai, ujjai a hideg puskaagyra fagytak, s mire a farkasok kirontottak a sűrűségből… hm… nem, erre nem kerülhet sor, az egerekkel le kell számoljak életre-halálra! Csak volna nálam valami jóféle méreg, bekenném vele útravalóm valamelyik jó falatját, szalonnát vagy száraz kolbászt, s felajánlanám nekik boldogan. Egyelőre a likat kell megtaláljam, melyen oly vígan közlekednek… Ez csak az öreg pohárszék alatt lehet a falban. Felkeltem s megpróbáltam a hatalmas bútordarabot elmozdítani. Talán oda volt szegezve… Talán évszázadok folyamán összenőtt a padlóval, meg se mozdult. Én ezt még egyszer nem kezdem elölről, döntöttem el magamban, s ekkor merült fel bennem a végső megoldás, amelyhez szorult helyzetemben indokoltan folyamodhatom: lekaptam a fogasról a puskát. Patrontáskámból kiválasztottam két tízes madárserétet és rátöltöttem. De hogy csaljam őket elő? S ha elő is jönnek, hogy kezdjek itt sorozatos lövöldözést az alvó házban? Cselhez folyamodtam. Levágtam egy darab szalonnát, az almárium melletti súlyos tölgyfa asztal egyik lába alá szorítottam, hogy ellenfeleim ne tudják onnan
elráncigálni, a puskát beállítottam a szalonnára, majd nadrágszíjjal és cipőfűzővel odarögzítettem az ágyfőhöz s egy székkarfához. A lámpát eloltottam, s visszabújtam az ágyba… Emberetekre akadtatok! – vicsorogtam a sötétbe, s hallgattam a csendben szívem egyre izgatottabb dobogását. Csak akkor dobogott még így vadászaton, amikor egyszer a medvével szemtől szemben egyik kakasom csütörtököt mondott, s ha a másik is csütörtököt mond, vagy a golyó célt tévesztett volna, elvisz az ördög… Nagyon sokáig vártam, már-már azt hittem, megneszelték a veszélyt, s eszük ágában sincs előszemtelenkedni, amikor hajnali két óra tájban elölről kezdődött a zenebona. Mosolyogtam, ami elég furcsán hatott volna arra, aki ebben a helyzetben valahonnan megfigyel… Igen, csupa optimizmus voltam, hogy úgy mondjam, előre ittam az egerek bőrére… és senki se csodálkozhatik azon, hogy a közeli vársáncról felhangzó farkasüvöltésre már ügyet sem vetettem, annyira lekötötte figyelmemet az egérvadászat gyönyörűsége… Megvártam, amíg a zenekar a szalonna körül eléri a fortisszimót, és óvatosan meghúztam a ravaszt. Kis kattanás – az első patron csütörtököt mondott. De a zaj elég volt a gyalázatosoknak, hogy hanyatt-homlok szétszaladjanak! Minden reményemet a másik patronba vetve, elölről kezdtem a
várakozást. A kutyák odakünt élethalálharcot vívtak a farkasokkal… Órám pontasan hajnali fél hármat mutatott, amikor végre úgy ítéltem, hogy a lehető legideálisabbak az egyetlen lövés feltételei! Mert második dörrenéssel nem riaszthatom fel tisztelt szállásadóimat, sem a fáradt vendégsereget. Mint aki életét egyetlen kártyalapra tette fel, őrült szívdobogással eresztettem közibük a madárserét százait… Alighogy a dörrenés visszhangsora elült a boltozatos szobában s a kastély folyosóin, lámpát gyújtottam. Az eredmény felülmúlta minden várakozásomat: hét egér hevert mozdulatlanul, vagy rúgta éppen az utolsókat meghatóan apró lábaival, talán húsz négyzetcentiméteres körzetben, az asztal alatt a csalétek körül – köztük egy oly hatalmas, kifejlett cickány vagy mezei pocok, hogy érdemes lett volna kitömetni!
Elégtételem teljes volt. Még diadalmas óriásként álltam fölöttük a kegyelemdöfés ajándékát sem igen kívánkozván megadni a gyalázatosoknak – amikor a folyosón szaladgálás, ajtócsapkodás hallatszott, s nemsokára bekopogtak… Házigazdám volt, sebtiben felrántott bélelt házikabátban. – Lőni méltóztattál? – érdeklődött indignáltan. Szó nélkül a terítékre mutattam, s tekintetemből legalább annyi szemrehányást olvashatott ki, mint amennyi mentegetőzést. Az öregúr fejét csóválta, ami szólhatott az éji nyugalmamat bizonyára megzavaró egereknek, de éppúgy nekem is, aki a kastély éjjeli nyugalmát megzavartam… majd óvatosan lehajolt, azt a hatalmas cickányt farkánál fogva felemelte, a lámpa elé tartotta, s csak ennyit mondott némi szarkazmussal: – Gratulálok! Kapitális példány! – és kicsoszogott a szobából.
Nemsokára bejött egy borzas háziszolga, az egereket szemétlapátra seperte, meghajolt és furcsa vigyorgás kíséretében farolt ki az ajtón.
Három óra volt, mire újra ágyba kerültem. De a tudat, hogy rövid két óra múlva úgyis felvernek, nem hagyott aludni… Négy órakor feltápászkodtam, és utolsó erőmmel névjegyet szegeztem az ajtó külső oldalára: Kérem, ne költsenek… a vadászaton nem vehetek részt…
Tíz óra tájban ébredtem, becsengettem a szobalányt, s kocsit kértem a déli vonathoz. Csak a ház asszonyától búcsúzhattam el: Felejthetetlen kínos pillanatok!… Már bent ültem a vasúti kupéban, cókmókjaimat elhelyeztem, amikor vadászkalapom szalagján, közvetlenül a szarvasfog és a zergetoll mellett, egy hosszú, vedlett egérfarkat találtam, akkurátusan felvarrva. Gondolom, a bájos házikisasszony ajándéka volt, s bár sok csípős élcet kellett még elszenvednem miatta, lovagi kötelességemnek éreztem megható figyelmességét hét szál rózsa kíséretében megköszönni.
Elintézetlen ügy
A horgászatra rossz időt választottam. Mérges szél mutogatta a fűzfák ezüstös fonákját, az égen tarajos felhők gyakorlatoztak, s néha futó eső pásztázta végig a Szamost. A parton, ameddig a szemem ellátott, egy halász nem sok, annyit se láttam. Okosabbak voltak, otthon maradtak. Mégis, mielőtt hazaeregélnék, gondoltam, megpróbálom még a Vízműveknél, ahol a Fenesen elvezetett víz örömteljes tombolással szakad vissza az anyaárokba; a zúgón alul s felül mély göbe forgatja sötét vizét. Ott nagy halak tanyáznak.
Arra haladtomban már messziről észrevettem egy embert, aki az árok cementjén ült, görcsös karót lógatott maga elé, s bámult a vízbe mozdulatlanul. Megelőztek. De csak elég nagy ez a göbe ahhoz, hogy ne akasszuk össze horgainkat, gondolkoztam, s a görbe karóból megállapítottam, hogy vetélytársam nem lehet igazi horgász, mert az igazi horgász, ha nem is éppen drága és manapság különben is beszerezhetetlen nádbottal, de legalábbis szép sudár mogyoróvesszővel dolgozik. Ennek megszerzése pedig egyáltalán nem társadalmi állapot dolga: amíg erdő a monostori erdő, mogyoróvesszőre szert tehet minden rend- és rangbéli halász. Ehhez mérten a görcsös paszujkaróval ügyetlenkedő emberre a kocahorgásznak kijáró fitymáló hanghordozással köszöntem reá:
– Van valami?
A horgász riadtan pattintotta hátra a fejét; némán, csupán alsó ajka biggyesztésével válaszolt.
– Szóval semmi – nyugtáztam a jelbeszédet, s hogy kifejezzem együttérzésemet, ugyanazzal az arckifejezéssel lóbáltam meg üres halzsákomat. Egyszersmind, ahogy ott a háta mögött álltam, jobban megvizsgáltam emberem félprofilját. Húsos orrú, alacsony homlokú, hatalmas állkapcsú, cigányos arc. Apró fekete szem, sűrű szemöldök. Szája körül mély, keserű vonás. Nyakán bogra kötött sál, fejében biciklisapka. Ilyesféleképpen ismertük meg kisdiák korunkban a „mesterdetektívet” és a „betörőkirályt” egyaránt, a Temesvárt szerkesztett ponyvaregények címlapjain… De honnét olyan ismerős ez az arc?
Amennyire helyzete megengedte, ő is megfordult; fürkészni kezdtük egymást. Emlékezetem sebes száguldásba kezdett, és villámnál is gyorsabban cikázott keresztül-kasul gyermekkorom osztálytermein, udvarain és játszóterein. Az agyvelő ama rekesztékeiben, ahol az emlékezet fészkel, valóságos bányarobbanás folyhatott. S nemsokára tudatom csilléje felszínre hozott egy egyéniséget, a hozzátapadt névvel egyetemben. Próbából abba helybe ki is mondtam:
– Forró Feri!
A megszólított összesűrítette szemöldökét, szúrósan megnézett, aztán feltápászkodott s elém állt:
– Én vagyok. Kihez van szerencsém?
Ha én lettem volna a „mesterdetektív”, s revolverrel a kezemben megadásra szólítottam volna fel a „betörőkirályt”, csak az viselkedhetett volna még ilyen cinikus ellenségesen. Valakivel összetéveszt talán, igyekeztem megmagyarázni idegenkedését. Annyi baj legyen: ha meghallja a nevem, bezzeg felderül morcos ábrázata: azonnal elárasztják közös emlékeink! De melyek is ezek az emlékek, kezdtem meg hirtelen múltunk számbavételét, s mire elvégeztem, már nem voltam olyan bizonyos benne, hogy nevem hallatára boldogság önti el. Mert hiába állt előttem a marcona felnőtt: tőle függetlenül, külön élet darabjaként egy kicsi, szurtos gyermeket láttam, vézna, rongybuba fiúcskát. Forró Ferikét, a törvénytelent, akit minden gyermek bosszanthat, megsapkázhat, megdobálhat. Hirtelen megjelent emlékezetemben sebes térdű, piszkos lába szára, a kunkori orrú női gombos cipő, melyet szégyenszemre még iskolába is viselt. S elém termett édesanyja, a megesett városvégi leány, aki reggeltől estig ott dolgozott, mosott-vasalt az utca nagyobb házaiban, hogy a kettejükre valót megkeresse, fiacskáját öltöztethesse és iskoláztathassa. Az úri családok talán már vétke pillanatában megbocsátottak neki. Számításba vették, hogy csábítója a háborúban maradt, s ha akarta volna, se tehette volna jóvá
ballépését. Ellenben a rangjabeliek, a cselédek és mosónék, meg a gyermekek, akik ezektől sokat tanultak, mindent elkövettek, hogy vétkét már itt a földön levezekeltessék. Valósággal szövetkeztek ellene. Így lett a fia utcánk „Bitang Ferikéje”, a nagyok rossz példájától serkentett kölykök bűnbakja és céltáblája. S hogy a társaimon komiszságban se maradjak alul, mi tagadás, én se voltam valami finom szegényhez. De hát Istenem, tizenkét esztendős voltam, s akkori mintaképeim közül nem egyről lehetett volna a vásottság szobrát megfaragni. Mindennek már idestova húsz esztendeje. Nemcsak az okosak mondogatják, magam is tapasztalgatom: az emlékek „eufemizálódnak”, megszépülve kristályosodnak. Hát mért ne merném egykori játszótársaim előtt kilétemet felfedni?
Megmondtam a nevemet, de úgy, mintha én volnék a gyermekkor tündérbirodalmának nagykövete.
– Áhá – dünnyögte, s végigmért tetőtől talpig, mintha magában így folytatta volna: „Szóval te vagy az. Mi dolgod velem, nyavalyás?” De azért valahogy kezet szorítottunk. Arcára lassacskán felrajzolódott valami kínos társasági vigyorgás görbéje, s erőltetett kedveskedéssel rázta meg a kezem:
– Há hogy még van? – kérdezte az Alsó-fehér megyeiek jellegzetes romános szórendű érdeklődésével. – S mit még csinál?
– S maga? – viszonoztam. – Maga mit?
– Há csak halászgatok. Várom a jó szerencsét.
– Szóval nincs állása?
– Van is, nincs is. Úgy né. Most éppeg facér vagyok.
– Milyen szakmát tanult?
– Cipész voltam. De dolgoztam gyárban is. Aztán pincérkedtem Bukarestben; Konstancában is voltam… Aztán behívót kaptam, erre átszöktem, most né, júniusban.
– Hiszen akkor még elhelyezkedhetik! – nyugtattam meg, s cigarettával kínáltam.
Megköszönte. Megnézett s belenyúlt a dobozba. Feltűnt, hogy jobb keze mutatóujját furcsán mozgatja, mintha oda akarná tartani a szemem elé. Megnéztem. Fekete, ún. vakköröm volt rajta. Kellemetlen kísérőérzéssel kezdett bennem derengeni valami… Datkyék udvara. Hatan-heten bakalódunk, esős időben az eresz alá szorulva. Az egyik fiú nagyot lök rajtam, s én, hogy egyensúlyban maradjak, lábammal kapálózom hátrafelé. Szeges bakancsom alatt reccsen valami, mögöttem állati visítás Forró Ferike kezére tapostam! – Erre akarna most emlékeztetni? Jobbnak láttam úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre. Pedig mentegetőzni szerettem volna.
– Abban a nagy emeletes házban laktak, ugye? – kérdezte, inkább csak azért, hogy kipróbálja emlékezetét.
– Bizony – érzékenyedtem el. – Rég volt – sóhajtottam, s vártam, hogy pendítsen meg már valami joviálisabb emlékezést. De várhattam. Hangja élesebbé vált:
– Réég? Mintha tegnap lett volna! Mindenre tisztán emlékszem! Érti? Minden él bennem, még mozog, mintha eleven csíkot nyeltem volna.
Hangja szenvedélyes volt és borzongató. Már nem is rám nézett, hanem le a földre. Ha már a kedélyeskedés nem sikerült, gondoltam, szerencsét próbálok érzelmes húrok pengetésével.
– Látja, én is éppen így vagyok. Mintha akkor, amikor azt az utcát ott hagytuk, ami addig történt, mind, mind spirituszba merült volna: olyan épségben őrzöm emlékeimet! Valóságos múzeum az emlékezetem!
– Az más! – legyintett Forró. – Minket nem lehet egy napon említeni. Érti?
– Nézze – igyekeztem magam értelmesnek mutatni, éber pszichológusnak, aki nemcsak hogy felfogja, hanem le is szereli egy agresszíven szenvedő beteg rebbenéseit. De dúlt és zavaros tekintete belém fojtatta a szót. Kezdtem bánni az egész újraismerkedést; lelkiismeretemen kínos szorongás úrhodott el. Jobbnak láttam, ha beszélgetésünket egy menekülésszerű fordulattal a horgászatra terelem.
– Nézze, milyen fájin csalétket hoztam – s lekenyerezően csillogtattam meg előtte üvegben tartott nagy szöcskéimet. – Nem próbálja meg?
– Minek? – vont vállat Ferkó. – „Gye fel” nem jár a hal. S különben is, nekem soha sincs szerencsém… – Hátat fordított s elfoglalta előbbi helyét a kövön. Hagytam, hadd füstölögjön magában. A göbe felső partjára kerültem, s a legkecsegtetőbb helyre bevetettem a horgot.
Keservesen fájt a kudarc. Egy embernek nem találtam el a szája ízét. Nem tudtam úgy viselkedni irányában, hogy elhitessem vele: a földi életben egyazon családba tartozunk! Szándékomban volt megkérdezni, hogy édesanyja él-e még? Kik voltak hozzá jók az életben? De nem akartam éreztetni, hogy számon tartom származását, sötét gyermekkorát. Az is megfordult a fejemben, hogy elhelyezkedésében felajánlom segítségemet, de egyelőre lelkiismeretlenség volna, hisz csak erről a dúlt oldaláról ismerem. Mi lenne, ha például kiderülne, hogy egy megrögzött kasszafúrót láttam el meleg ajánlólevéllel?
Amíg így töprenkedtem, észre se vettem, hogy a nap lement s az idő szépen megcsendesedett. A szél szellővé, majd fuvalommá változott, s a halak ki-kiugrottak a víz színére egy-egy rovar után; hol itt, hol ott csobbantottak egy nagyot. Nemsokára én is kirántottam az első balint, s szemem szögletéből figyeltem a hatást. Oda se neki! Forró úgy tett, mintha nem is látta volna.
Mire sötétedni kezdett, öt darab szép hal fickándozott a tarisznyámban. A vacsorát kifogtam – állapítottam meg –, sőt a Forró vacsoráját is, mert kettőt most mindjárt neki adok.
Felszedelőzködtem s megindultam hazafelé.
– Na, marad még? – fordultam hozzá.
Jött. Odakínáltam két jókora halat. – Ne szégyellje, hogy nem fogott – vigasztaltam –, máskor magának lesz szerencséje. Akkor majd visszaadja!
Nem fogadta el! – Már csak egye meg, aki fogta – mondta. Ő nem is szereti a halat.
Jól van. Az ő dolga, ha semmi áron nem akarja lekötelezni magát. Legalább holnap délre is marad.
A part menti halászösvény hol finom homokon, hol kiégett, eltiport füvön haladt. Nem fértünk el rajta egymás mellett. Én mentem elöl, ő utánam. Olyan nesztelenül lépkedtünk, hogy meg kellett halljam a mögöttem jövő ember különös szuszogását, azonban semmi jelentőséget sem tulajdonítottam neki.
Gyorsan sötétedett. A város végi házakban világosság gyulladt, a levegőben messziről jött vacsoramelegítő rőzsetűz illata szállt, jámbor harangszó lengedezett, s ebben a pillanatban arra kellett gondolnom, hogy mégis, mégis, mindennek ellenére egy ilyen estében mindenki boldog lehet, hogy éppen ez a Földcsillag az otthona, amikor hirtelenül forró, dohányszagú lehelet csapott meg, nyakamat iszonyú gyors és erős rándítással átkapták, hátamat nekifeszített térddel beroggyantották, s lerántottak a földre. Egy pillanat alatt ott feküdtem a nedves fűben; Forró a mellemen térdelt.
– Mit akarsz? – tegeztem le a feléledő gyermekkor jogán, s szorításától fuldokolva nyögtem: – Te bitang!
Ezt a szót természetesen nem társadalmi vonatkozásban alkalmaztam, hanem mint közkeletű becsmérlő kifejezést, ahogy már az ember orvtámadóját jogosan illetni szokta…
Forrónak több se kellett. A szót háromszor-négyszer ismételve, ugyanannyiszor sújtott az arcomba. Fújt, zihált, szeme szikrázott, s szájából nyál fecskendezett szemem közé. – Most leszámolok veled – hörögte. – Kezembe adott az Isten! Már ketten megkapták azok közül a taknyosok közül, te vagy a harmadik, az Isten igaza! – Azzal a torkomnak esett, s karomszerűen meggörbített fekete körmű ujját a gégémbe vájta.
A sajgó ütések, mellem ropogtatása már eddig is serkentgették védelmezőmet, az ősembert, aki örökké utánam kullog, mint valami hűséges kutya. Most azonban, hogy életemet ekkora veszedelemben látta, hatalmas mordulással előreugrott. Neki köszönhetem, hogy minden erőmet összeszedve, ki tudtam csúszni Forró alól, lábamat hirtelen felgörbítettem álla alá, ott bokában megbogoztam, egyetlen lökéssel hanyatt vágtam s fölébe kerekedtem. A verekedés mámora zúgva öntött el, alig tudtam fékezni magam, hogy ne találjam túlságba vinni a visszafizetés műveletét.
– Kellett ez neked? – kiáltottam. – Most mit csináljak veled? Ha felkelek rólad, megint nekem támadsz. Rajtad ülök reggelig, ha kell! Esküdj meg, hogy ha elengedlek, nem ugrasz nekem, hanem mész Isten hírivel!
De Forrónak beszélhettem. Csak fújt, zihált, s csuklóján, melyet a mellére szorítottam, minduntalan nagyokat rándított. Lábával is kapálta a füvet, s tarkóját emelgette, hogy hídba horgadjon.
Nem tudom, mi történt volna, ha a bokor hirtelen meg nem zörren mögöttünk, s oda nem toppan két turistaruhás horgász. Két fő-fő horgász volt, többször találkoztam velük a Szamos-parton.
– Mi folyik itt? – mordult rám az öregebbik, s szeges botjával dühösen csapdosta a földet.
– Nem szégyenlik magukat! Mint valami csiszlikek! Azonnal keljen fel róla! – toppantott a másik, s megfenyegetett nikkelezett fokosával, amelyre sebes gázlókban támaszkodni szokott.
Nem mondattam kétszer. Feltápászkodtam Forró melléről, zsebkendőt vettem elő, s törölgetni kezdtem vérző számat.
Forró is felkecmergett. Körülnézett, görbe karóját felemelte, sapkáját helyrerángatta, s betömte alája kiomlott, sűrű haját.
– Takarodjék a dolgára! Mi volna, ha az engedélyt kérném, hitvány fráter! – s az öregebbik, aki civilben ötvösmester, úgy csattogtatta Forróra műfogas állkapcsát, mintha menten leharapná a fejét.
– Mi volt ez? – fordult hozzám barátságosan a másik.
Mit feleljek? Panaszoljam be Forrót, hogy ő támadott meg? Nem tehetem: még meg találják verni, vagy csúful lehordják. Vagy kezdjek hosszú magyarázatba? Talán meg sem értenék. Tehát csak ennyit mondtam:
– Régi, elintézetlen ügy.
A két sporthorgász összenézett. Megnőttek egymás szemében, mivelhogy, úgy látszik, lovagias ügybe keveredtek.
– Ja úgy? – eszmélkedett az öreg.
– Az már más – kapott észbe a fiatalabb. – Szóval nő van a dologban. – S összekacsintottak.
Forró már az ösvény végén kullogott. Kicsi volt és fekete, mint gyermekkorában, amikor elkergették valahonnan. Nem tudom, sajnáltam-e még embert olyan erősen, ahogy őt ebben a pillanatban? S szégyelltem, keservesen szégyelltem magam. Jött, hogy utánakiáltsam: ne búsulj, testvér, még találkozunk!
Az ősember szűkölve kushadt le bennem, mint a korbácstól rettegő kutya.
Az akragasi halászverseny
Phalaris, a siciliai hajdani Akragas tyrannusa, sűrű gyakorsággal cserélgeté fényűző udvartartása embereit; ezek közül nem egy éppenséggel ama rettentő ércbikában végezte, amelyről még évezredek múlva is beszélnek Siciliában. Legutóbb az udvari főhalászság tisztsége ürült meg; éppen ezért a kényúr – hogy a derék öreg halászmesternek méltó utódja kerüljön – nyilvános halászversenyt hirdetett. A versenyen részt vehetett minden ötven éven aluli akragasi polgár, ki-ki egy-egy segítőtárssal; s a pálma majd azé, aki a legnagyobb halat fogja. A verseny színterét pedig a tengerpart szikláin épült kastélyának bástyájában jelölte meg, mint ahonnan halászni: a hosszú zsineget tízölnyi mélységbe lógatni, a halaknak csalétek körüli táncát, majd megfogottan, vad vergelődését s a hosszú pályán való felhúzatásukat figyelni: a legszínpadiasabb, azaz egy nagyszabású, elfinomult zsarnok fantáziáját feltétlenül kielégítő dolog.
A kitűzött napon, alighogy a hajnal rózsás ujjaival tapogatni kezdé a gömbölyded eget, seregelni kezdtek a versenyben részt venni kívánók s a bámészkodók. Nem csoda! Hisz a halászokat még közönséges napokon is mindig körülveszi a szurkolók hada, hát hogyne tódultak volna ezen a jeles napon! Mert minden ember halász, csak sok még nem tudja magáról. Tódultak bizony, mégpedig olyan tömegben, amilyenben csak az évente egyszer rendezett phallophoriákra szokás, amelyeken tudvalevőleg a város hajadonai furcsábbnál furcsább bálványokat hordoznak körül… Ott zsinatoltak a tengerparti magas vár falai körül, s megfáradt tengeri madarak módjaira telepedtek meg a bástyák két oldalán, tanyát vertek a kaktuszbozótos, euphorbiás sziklákon, s elemózsiázással, pénzezéssel, vagy éppen malmozással óhajtották a verseny kezdetéig múlatni az időt. Lent, a határtalannak tetsző, de jobb távcső szerint Afrika partjaival szegett, s még az éjszaka sűrű szellemeitől kissé sötétes vízen (a tenger tovább őrzi az éjszakát, mint az ég: nehéz munkával kell kiöblögetnie magából) a zsarnok felcicomázott hadi- és kéjbárkái lebegtek.
Amikor Phoebus kocsijának aranyos rúdját elbillentette a zenit felé, a bástya kapuja éktelen csikorgással megnyittatott, s a különféle rostálásokon szerencsésen átesett tizenkét halászmester segédestül bebocsáttatott. A többit, valami háromszázat, rongyosság, ótvarosság, nyápicság vagy élemedett koruk miatt a palotaőrök sűrű korbácsütésekkel hazakergették. Ekkor a kürtök megharsantak, kitárultak a belső kapuk is, és a zsarnok, alattvalóinak eget verő üdvrivalgása közepett megjelent, s helyet foglalt a magas, egyenesen erre az alkalomra ácsolt, bíborszőnyeggel borított, tövestül kiásott sudár pálmákkal árnyékosított dobogón. A tizenkét halász egyenként elébe járult, leborultak s megcsókolták aranyos saruba bújtatott, illatos olajokkal való friss kenegetéstől még párállá, rózsaszínű lábát; a kényúr kegyelmesen legyintett, s közbe be-bekapott egy-egy mézes fügét, mely csemege garmadában állott a keze ügyében, kagyló formájú tálon. A halászok ezután elfoglalták megjelölt helyüket a bástyán; mind tagbaszakadt, javakorabeli férfiak valának, a tenger és a halál eljegyezettjei; némelyiknek orcája a sok halászástól, a halakkal való állandó érintkezéstől valósággal halszerűvé
változott: szájuk megszélesedett, ragadozóvá vált, szemük összeszűkült, megkerekedett, nemigen tudtak vele pislantani; lábszáraik a rengeteg sós tajtéktól kiszáradtak, megrepedeztek: a fűrészhal pikkelyes testéhez lettek hasonlatosak. Most, ahogy horgaikkal, köteleikkel, csalétkeik garmadáival a bástyafalon tettre készen álltak, olyanok voltak, mint valami gyürkőző, elszánt várvédő katonák. Szemük máris a tengerre meredt: a víz színéből, a szél szagából és irányából óhajtották megállapítani, miféle csalétek lesz ma a legalkalmasabb. A szomszédos sziklán öreg tengeri fenyő árnyékában feleségeik: tizenkét asszony, s egy sereg gyermek szorongott, de ezekkel a halászok immár édeskeveset törődtek: a vérbeli halász, mihelyt kiteszi lábát háza kapuján, már csak a vízbelieknek él. Tehát az asszonyok hiába integettek csókot feléjük, a gyermekek hiába óbégattak, ahogy a torkukon kifért; bár a verseny még meg sem kezdődött, ők lélekben, képzeletben máris óriási delfinekkel és tintahalakkal tusáztak.
A kürt ismét felharsant, a halászok munkához láttak, gyors és mégis akkurátus mozdulattal felhúzták a csalétket – zöldbékát, pelyhes kicsirucát, melynek, hogy el ne pusztuljon, nem a testébe szúrták, hanem csak a hónalja alá szerelték a rettentő kampós rézhorgot – egy-egy jókora sajtot, lucskos, öklömnyi májat vagy néhány kövér lótetűt: ki-ki azt, amit e napon legcélravezetőbbnek tartott, Meg vala engedve nekik egyszerre több horog bevetése is – azonban az eredmény majd aszerint bíráltatik el, hogy ki hány horoggal dolgozott. A kötelek, zsinegek surrogtak az orsókon, meg-megvillantak a tenger felett, majd eltűntek a mélyben, csak a nehezékek csobbanása hallatszott, és fel-feltűnt becsapódásuk helyén egy-egy ezüstös folt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak, csak szemmel vagy kézzel adogattak jelt segítőiknek.
Phalaris gyermekkorában szenvedélyes horgász vala, sőt, ha országló gondjai megengedték, s nem akadt aznap valami izgalmasabb szórakozás, még mostanság is el-elhalászgatott üres óráiban. Tehát a mesterséghez konyított valamit. Ilyenformán azt is tudta, hogy jó félóráig nemigen eshetik fogás: a sok becuppanó ólom, zsineg és miegymás a halakat feltétlenül elhessenti, s időbe telik, amíg visszaóvakodnak. Éppen ezért hosszú, kilenc lencséből álló egyiptomi látcsövét leereszté, s az egyik halász mögött sürgő-forgó fiúcskára mutatva, valamit odasúgott a mellette ülő főemberek egyikének. A szakállas úr csodálkozólag tekintett a fiúcskára, majd felkelt, a halászhoz totyogott, s a zsarnok elé vonta.
– Hogy hínak?
– Philoemon a nevem, kegyelmes urunk – borult elébe a halász –, mivel lehetek még nagyobb szolgálatodra?
– Miért hoztál ide gyermeket? Talán a fiad éppen?
– A fiam, ó, nagyúr! Ő az én szemem fénye, jövendőm, reménységem: csak tizenegy esztendős, s íme máris a legügyesebb halász! Öreg napjaimban ő fog engemet eltartani. Kit hoztam volna, ha nem őt? Mert szegény ember vagyok, más segítségem nincsen.
– Nem félsz, hogy a többiek, kik látom, mind tagbaszakadt fickókat hoztak, lepipálnak?
– Egyikért sem adnám a fiamat! Nézd meg, ó, nagy jóuram, mily remek kéztartással húzza fel épp most a csalétket!
– Valóban talpraesett kölök! Ha megnyered a versenyt – bár nem sok esélyed van rá –, ő külön ajándékot kap. Remek fiú… – s szeme mohón tapadt a fiatal testecskére, majd intett, hogy a kihallgatás véget ért. A halász leborult, és ismét ajkával illette a kényúr szőke pelyhes lábujjait.
– Légy ügyes, fiacskám! – noszogatta Philaemon a fiát – a nagy jóurunk érdeklődött irántad. Tégy ki magadért! – Azzal leült egy nagy katapulta-kőre, s merev tekintete a bevetett horogra tapadt.
Nem sokkal ezután az egyik halász elordította magát: Megvan! S valóban, zsinege az iszonyúan szép mélység felett vad rángatózásba kezdett, hosszú kígyó módjára hajladozott ide-oda. Phalaris felragadta távcsövét, és izgalmát alig palástolva kezdte figyelni a fejleményeket. A hal hamarosan kibukkant, majd pár pillanatnyi élethalálharc után búcsút mondott éltető elemének. A csiga hamarosan felhúzta a bástyára. Szivárványos-szederjes testét szigonnyal általverték, s odavetették a mérőemberek elé.
S a második sem sokáig váratott magára: egy másik halász is elrikkantotta magát. Aztán egy harmadik, egy negyedik, s így sorjában, valami tíz. Csak éppen a szegény Philoemon nem fogott még, meg egy másik, aki a túlsó szélén álldogált. Sőt voltak, akik már második, harmadik halukat hintáztatták fel a végtelen kötélen, a magas fal mentében; ez a látvány a jámbor nézőknek csakúgy, mint a különös élményekre és élvezetekre éhes zsarnoknak, valami bizsergő, csiklandós örömöt okozott. Hát ha még azt is hozzávesszük, hogy a halak hol pirosak, hol világoskékek, hol tengerzöldek voltak!
Ezalatt szegény Philoemon már a hatodikfajta csalétket húzta horogra, de hiába: szakértelmét a szerencse, úgy látszik, cserbenhagyta. Kicsinyhitűség kezdett elúrhodni rajta, s lelkét beteg képzelődés rántotta görcsbe: bizonyosan Poseidon bünteti – a vizek és minden vízbeliek ura –, amiért a verseny előestéjén elmulasztott neki valamit felajánlani. Homlokán kidagadtak az erek, ajka meg-megreszketett. S véreres szemmel bámult a mélységbe: nem jelenik meg a hatalmas, megváltó rángatás? De zsinegei kókadtan fityegtek, sőt, akkora nyugalomban, hogy rájuk telepedtek sütkérezni a fáradt szitakötők és legyek. Nem mert megfordulni, mert attól tartott, hogy tekintete a zsarnok megvető, rosszalló tekintetével találkozik. Oldalt se mert nézni, mert onnan a bámészkodók fitymálása fogadta volna, sőt édes fia tekintetét is kerülte; attól félt, azt találja kiolvasni belőle, hogy atyját erkölcsi halottnak tartja… Az idő pedig sebes szárnyon haladt, a verseny vége ijesztő gyorsasággal közeledett. Egy hatalmas, sertésnyi delfin már ott hányta-vetette magát a zsarnok lába előtt, mint az eddigi legnagyobb fogás… a szerencsés halász pediglen – hogy le ne főzhessék – társait állandó felesleges dobásokkal zaklatta. Nagy, fekete ember volt, föníciai jövevény, hajótörött vagy mifene, aki már ezelőtt is gyakran
akasztotta össze Philoemonnal a horgát. S ez a jöttment legyen Phalaris udvari halászmestere?
A bírálók csengetéssel jelezték, hogy a verseny utolsó órája elkövetkezett. Philoemon érezte, hogy valami megroppan a fejében. Szemét egy pillanatra sűrű sötétség borította el, de nemsokára ismét megvilágosodott! Roskadt vállait kiemelte, tekintetét a vízről az égre fordítá; ajka valamit rebegni látszott, s tapogatózva fogta meg fiacskája kezét. Néhány percig így álltak a déli sugárban, apa s fia, mint húsból s vérből való, de bronzok színét és kemény, végleges formáit hordozó szoboralakok.
A nagy víz odalent csendesen lengett a térben, örök békességet s ártatlanságot hazudott; csak néhány messzi gálya evezősora csillámlott ütemesen, s oly játékosan-ezüstösen, hogy az embernek eszébe se jutott a hajófenéken kucorgó szerencsétlenek véres verejtékével kapcsolatba hozni, csak éppen Phalaris gonosz, hibbant veleje villant azonnal e távoli, ám mégis bizonyára érette való, neki szóló tömeges emberi szenvedésre…
De egyszer csak mit lát? Messze, a szemhatár szélén, fekete pont jelent meg, egyre nő, egyre közeledik. Kétoldalt szántja a vizet, fel-felszökik, hányja-veti magát. Távcsövét leteszi: már szabad szemmel is jól látható.
– Oda nézzetek – riasztja meg a bóbiskoló udvarbelieket, s kifelé mutat a tengerre.
– Egy vízikígyó! – sziszegi szörnyülködve az udvarmester.
– Cethal az! – törölgeti pápaszemét az orvos.
– Alkalmasint Arion nagy delfine!… – csillantja meg mitológiai jártasságát Épidémondász, az udvari költő.
A nézőközönség nyújtogatja a nyakát, egymás vállára hágnak, suttognak, riadoznak. Egy embert lelöknek, nagy ordítással gurul alá a menedékes sziklákon… Az ismeretlen tengeri lény pedig már egészen közel szaggatja a tenger kék paplanát, már ott dobzódik a várfok alatt. Akkorának tetszik, mint egy elefánt.
Mindenki a tengeri csodával van elfoglalva; ilyenformán senkinek se tűnik fel, hogy Philoemon, akin hirtelen vad tettvágy hatalmasodik el, megragadja a fiát, forró, őrült szavakat súg neki, teljes erejéből keblére szorítja, többször megcsókolja, majd gyors, szakavatott mozdulatokkal ráhurkolja még be nem vetett szerelékére; az óriási rézhorgot pedig, akárcsak a kicsi rucának, ügyesen a gyermek hónalja alá illeszti. S a gyermek pórázról eresztett vadászkutya hálájával tekint fel apjára; bátorítólag, cinkos fölényességgel kacsint reá. Csak egy éles, őrjöngő sikoltás tereli egyesek figyelmét a készülő rémségre: Axália, Philoemon hitvese, őrült módjára ugrik neki a bástya magas kerítésének.
De elkésik. A kicsi Philoemon máris repül, nagy ívben zuhan lefelé a kék ég s a még kékebb tenger között, moszatos kőfalakra mázolva kalimpáló árnyékát. S éppen oda csobban a szörnyeteg elébe. S a következő pillanatban eltűnik a csattogó fogú, feketén tátongó iszonyú szájban.
Az emberek őrjöngeni kezdenek, ordítoznak, egymást tiporják. A józanabbak meghúzzák magukat a sziklaüregekben, csak véreres szemük mered ki üregéből az ijedt álmélkodástól: érzik, ilyesmit még nem pipált Akragas. Ezt még kőbe fogják vésni az Agorán!
Az asszonyok visítva, átkozódva rontanak a palánknak, több helyen behasogatják, s bedűlnek a bástyába. Élükön fúriaszerű, vérben forgó szemű némber: Philoemon hitvese. S rárontanak a halászokra. Tépik, karmolják, köpdösik őket, kő- és vakolatdarabokkal zúzzák, ahol érik. Gyilkosoknak, vadállatoknak, istenátkainak mondják el őket. Philoemont, a sajátján kívül, még három asszony szaggatja: fülét, haját tépázzák, rúgják, püfölik. De ő nem védekezik, felsőbbrendűsége, félistenszerűsége tudatában ernyedten tűri a rettentő csapásokat.
Végül is maga a zsarnok elégeli meg a vad csihi-puhit, s katonáinak intvén, a tajtékzó asszonyokat dárdanyéllel szétveretteti.
Azalatt a vízi szörnyeteg a zsineget már messzire vonszolta, kint csapdossa a hullámokat, negyed mérföldnyire. S Philoemon véresen, megtépetten nekiugrik az orsónak, hogy megkezdje a fenevad kifárasztását. Akkor veszi ismét észre, hogy nincs ott a fia. Hirtelen tudatára ébred irtóztató cselekedetének. – Hátha él? – pattan ki gyászos lelkéből a reménység szikrája – hátha egészben nyelte el a nagy hal? – S most már kétszeres erővel húzza-ereszti, ereszti-húzza a végtelennek tetsző zsineget. S közben fel-felfohászkodik: csak el ne szakadjon! Mert ha elszakadna, fiacskáját még haló poraiban se látná viszont…
A sokaságon halálos versenyek izgalma hatalmasodik el: kihúzza-e? Nem húzza? A cserzettebb lelkűek feltalálják magukat, s fogadásokat kötnek: a napfényben Phalaris képével ékesített ezüst- meg aranypénzek csillámlanak. A halászfeleségek pedig dárdák között, megszégyenülten, csapzottan szipognak, s egyre halmozódik bennük a férjük elleni gyűlölet. Minden halászvétkük eszükbe jut a szorongás perceiben: odaégett ebédek, kihűlt vacsorák, üres fekhely mellett átvirrasztott aggodalmas éjszakák járják meg felkavart eszüket, míg alattuk, százöles mélységben, szélesen terpeszkedik nagy nemtörődöm vetélytársuk: a tenger.
S Phalaris? Phalaris ezekben a percekben a világ legboldogabb zsarnoka. Ez már az ő vetése – kéjeleg –, ezt az ő példái nélkül Philoemon meg nem cselekedte volna. Rózsás, olajos bőrén érzi bizseregni a hírnév, az utókor letörölhetetlen hímporát. Sőt, lelke egyenesen istenek teljességével vetekednék, ha nem birizgálná valami apró köröm: a féltékenység. Mert kissé féltékeny Philoemonnak, az egyszerű halásznak minden zsarnoki emberpazarláson túltevő, félisteni bőkezűségére. Mégis, elhatározza, hogy az effajta horgászversenyeket birodalmában meghonosítja; ezentúl kizárólag családapák jelentkezhetnek, elsőszülött fiaikkal…
A szerencsétlen Philoemon ezalatt tovább viaskodott a szikla peremén az oroszlánnál erősebb szörnyeteggel. Alvadt véres, félmeztelen testéről csak úgy szakadtak a verejtékpatakok. S a nagy élőlény nemsokára, éltető eleméből kiráncigálva, kibukkant a tenger felszínén. Hátán rozsdás, tüskés taraj fut törzse közepéig, szeme zöld szikrát hány, farka vetemedik, csavarodik. Láttán többen elájulnak: ránézni is irtózatos, hát még ha az ember arra gondol, hogy mi van a gyomrában! Csak Philoemont serkenti még nagyobb iparkodásra: a segíteni jelentkező katonákat és polgárokat durva szóval elkergeti, s egyes-egyedül akar megbirkózni Poseidon irtóztató ajándokával.
A nagy test már ott rengett a levegőben, már feleúton járt, már elérte a párkányt – és a kíváncsiak annyi lépéssel faroltak hátra, ahány lépéssel feljebb lebegett. Voltak, akik szemüket peplosuk fodraival eltakarták.
Most már Phalaris sem tétlenkedett, hanem odaküldte néhány bátor dárdását, hadd döfjék át a bestiát. A katonák oda is ugrottak, de Philoemon, felismervén szándékukat, veszett módjára ripakodott reájuk: – Meg akarjátok ölni a gyermekemet?!
S a nagy állatot egyedül húzta ki a bástya fokára. Abban a pillanatban – többen látták – a zeniten lüktető napból szigonyszerű fénynyaláb csapott ki, s a levegőeget keresztülhasítva, sisteregve csapódott bele Philoemon fejébe. Szeme közt ment be, tarkóján távozott.
Philoemon pedig némán hanyatlott oda zsákmánya oldalához, mely – akkor látszott meg – nála legalább hatszorta volt nagyobb.
Axália asszony kérésére a nagy víziállatot felbontották. De elkéstek: mire emésztőbeléhez értek, a gyermekből csak egy pépszerű, idomtalan massza maradt – amin nem is lehet csudálkozni, tudván, hogy a nagy tengeri állatok, különösen a cetek és cápák, milyen ijesztő gyorsan emésztenek.
Phalaris személyesen emelte fel az ájuldozó asszonyt; felmosatta, s megígérte, hogy amíg ő uralkodik Akragasban, addig ne féljen, semmire se lesz gondja: egy ilyen férfi hitvese s egy ilyen fiú anyja megérdemli, hogy holtig élvezze a hadiözvegyeknek kijáró megbecsülést és támogatást.
A csőcseléket hátrább parancsolta, a halottakat letakartatta, a halat pedig átadta az udvari szakácsnak, vizsgálja meg, alkalmas-e az udvari lakomára, vagy inkább átengedendő a népélelmezés céljaira?
Az udvarbeliek még mindig magukból kikelt ábrázattal lézengtek körülötte. Az öreg orvos rosszulléttel küszködött; az útépítő mérnök hátra tett kézzel bámult a semmibe. Csak Épidémondász, a költő árult el bizonyos termékeny nyugtalanságot. S Phalaris ezt észrevehette, mert kövér, aranypihés mutatóujjával mellbe bökve, ily szavakkal tisztelé meg:
– Ezt meg kell írni! Hm? – S kétszeres tokáját a költő orra elé tolta.
A költőt édes remegés kerítette hatalmába. Véghetetlen boldog volt, hogy a zsarnok végre észrevette; ettől a melle közepébe bökött párnás ujjacskától hirtelen a dolgok középpontjában találta magát. Lelkendezve dadogta:
– Köszönöm, nagyjóuram! Már készítettem is feljegyzéseket… Ezer sorra tervezem, hexameterekben. Érzem, ez lesz életem főműve! – S hálatelten borult Phalaris elé, hogy szíve minden melegségével csókolhassa meg illatos lábát.
Az ünnepélyes aktust azonban nem fejezhette be: kivülről veszett ordítás harsant, pillanatok alatt kórussá erősödött, s a lábcsók pózából riadtan feltekintő poéta csak azt látja, hogy a halászfeleségek, a kerítésen kívülrekesztett csőcselékkel egyetlen hatalmas falanxot alkotva, nekirontanak a terasz dőzsölőinek. Legelöl a halász friss özvegye, Axália. Az őrök megriadva, dárdáikat tengerbe hányva szaladnak szanaszét; Axália asszony kezében jókora macskakövet szorongat, majd alig öt lépésről, artikulátlan ordítás kíséretében a zsarnok szőke pihés fejéhez vágja…
Csak ez kellett a sokaságnak! A terasz tégláit őrjöngő, éhezéstől sovány és munkától görcsös ujjak feszítik fel, van muníció elég. A falból követ szaggatnak ki, azt emelik Phalaris felé. – Tiporjátok el a zsarnokot! – ordítoznak. – Most megfizetünk a bronzbikáért, lányainkért, fiainkért, minden elszenvedett csúfságunkért! Zúzzátok a bestyét – s amennyi tégla-, porfír- és üvegmozaik; mind a Phalaris fejéhez repül.
Phalaris így mállott péppé, udvartartásával és talpnyalóival együtt, a húsz esztendeje fogcsikorgatva szenvedő embertömeg kövei és sarui alatt.
Hát a költővel mi lett? A jó Épidémondász, vesztét érezve, fejest ugrott a tengerbe, s gyors úszással mentette a bőrét a köréje be-becsobbanó féltéglák és kövek zuhataga közt. Szirakúzába evickélt – az út felét egy könyörületes delfin hátán tette meg –, s itt, bujkálva, álöltözetben, a Latomiák hűsében jegyezte fel az akragasi halászverseny tanulságos és az utókor megszívlelésre mindenképpen méltó történetét.
Dzsungel-tanulmány
A szikár, deresedő fejű pákász három kamaszodó fiával és telő csípejű nagylányával ott verte fel ütött-kopott, sok vihart látott sátrát a nagy folyó egyik szigetének fűs, bokros partján, hajdani áradások emelte homokbucka oldalában, melynek suvadásos oldalából ki-kifehérlettek a több millió éve élt halak s egyéb vízilények megkövesedett csontjai.
A nyári éjszaka égboltja bátorítón kacsingató csillagaival oly bizalmat árasztón borult föléjük, mint valami hatalmas és minden veszedelem elől védelmet kínáló másik, örökkévaló sátor.
A pákász – miután pulyái a frissen vágott berki fűből, fűz- és nyárfalombból rögtönzött vackukon elaludtak – vetett még egy-két száraz uszadékfát a sátor előtt hamvadozó tűzre, s a fellobbanó, a víz tükrén is aranylón táncoló fényben megvizsgálta alkalmas csalétekkel ellátott horgait, s hogy mindent a legnagyobb reménységre jogosító állapotban talált, leült egy pokrócdarabra, pipára gyújtott, s néhány szippantás idejéig áhítattal és háládatossággal bámult a halat kínáló ősi vízre, a sorsot intéző csillagokra. És a természettől soha el nem szakadó pákász-ember avatottságával figyelte a madaraknak, apróbb állatoknak berkekből és nádasokból érkező, bizonyára jelentőségteljes üzengetéseit. S miután emberi hang, szomszédos, baráti vagy ellenséges törzsek halász-vadász területeiről egy sem zavarta meg a békés természetű állatvilág éjjeli üzenetváltásait, úgy vélte, jó helyen, szerencsés helyen ütötte fel a sátrát, s olyanszerű önelégültséggel kúszott be fekhelyére, mint valami családjára, törzsére nagy bölcsességgel gondot viselő kacika. Elaludt és mi sem háborgatta álmát.
Hajnalban ébredt a friss fű és lomb párájától fülledt ponyva alatt, alvó ivadékai mellől kikászálódott, s a folyó túlsó partján lilálló hegy mögül kibukkanó nap fényében pislogva lesietett a partra, s dobogó szívvel, de nagy óvatosan rendre kihuzigálta este bevetett horgait. A zsákmány kacikai-családapai önelégültségének legfőbb igazolására gazdag és változatos volt: az apróbbakat visszadobálva, három-négy félkarnyi halat rakhatott be haltartó szákjába. A szákot kicövekelte, s a fickándozó, ezüstös testű pontyokat és keszegeket most már biztonságban, jó mélyre visszasüllyesztette a vízbe, hadd lubickoljanak ott délig, amikor is örökre elbúcsúznak életadó elemüktől, és élettelenül, pikkelyüktől, belső részeiktől megfosztva, a parázs fölött izzó rostélyra kerülnek, és csontjuk nemsokára elkeveredik millió éves ősszüleik földi maradványaival…
A nap alig járt egyarasznyira a túlsó parti hosszú lábú füzes koronái felett, amikor a hangot jól vezető folyó ütemes emberi kiáltásokat hozott, s evezőlapátok pacskolását. A vezényszószerű kiáltásokat hamarosan vad hangzavar, összevissza ordítozás váltotta fel, melyekben a jó fülű pákász – nem kis aggodalommal figyelve már az ütemes vezényszavakat is – erőteljes férfihangokba, mutáló kamaszhangokba keveredő női rikoltásokat vélt felismerni. Felkapaszkodott a sátor fölött sárgálló homokdombra, s szemét tenyerével árnyékolva, riadtan kémlelt a holtág túlsó oldalán terülő kisebb sziget felé.
Az összevissza kiabálás egyre erősödött, és már semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy más vizekről érkezett, céltudatos partraszállók örömujjongásai és diadalordításai. És csakugyan: három kőhajításnyira, éppen átellenben a zavartalan és horgászbékességet kereső férfiú sátrával, egy tucat félmeztelen emberi lény hozta ki a partra két kunkorodó orrú, barnára és zöldre mázolt csónakját – egy, ebből a távolságból fel nem ismerhető törzs fiatalabb, az ő csemetéivel körülbelül egyívású nemzedékhez tartoztak, s amint tüzetesebb vizsgálódás árán megállapította, két nőnemű egyed is volt közöttük, s ez a tény a partraszálló törzs esetleges ellenséges magatartása felől jólesően oszlatta el aggodalmait. A lázas sürgés-forgásnak odaát hamarosan látható eredménye mutatkozott: két, egymástól arasznyira felállított hatalmas zöld sátor, melyekben a jövevények állandó karattyolás és rikoltozás közepette, mintegy a két hajlék otthonosságát kipróbálandó, az egyenként bemászó nőnemű egyedek után sorra ki- és bemászkáltak.
A szikár férfiú deresedő fejét furcsállóan csóválva már-már azt a szót kereste, mellyel egy-két emberöltővel ennek előtte ama jóval nagyobb hajlékokat illették, amelyekbe egy vagy több nőnemű lényhez a törzs hímnemű egyedei hosszabb-rövidebb időre bemásztak, azonban rosszhiszeműségét az utolsó pillanatban sikerült elhessentenie. Minden bizonnyal csak a sátor belsejét igyekeznek kényelmessé és meghitté varázsolni a velük született szépérzékkel, s ehhez nélkülözhetetlen mindkét sátorban a nők állandó jelenléte.
Telt a szép délelőtt; gyermekei sorra kibújtak, a zsákmányt megvizsgálták, és dicsérő szavak mezei virágjával fontak duzzadó önérzetű apjuk deres fejére koszorút. Megmosakodtak a holtág hűs vizében, s jobb híján az életkorukra már aligha jellemző játszadozásba fogtak: a gyermekkorból éppen kilépettek visszaeső kedvével ástak barlangokat a mart homokjába, vagy iszapvárakat építgettek, s a víz fel-felcsapó hullámai ellen vesszőfonással vették körül. A túlsó szigeten nyüzsgölődő, rikácsoló idegen törzs jelenlétének nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
Azt, hogy a nap lassan és méltóságteljesen delelő felé emelkedett, egy szomszédos bucka mögül kihömpölygő röffenések, visítások jelezték, valamint két borzas, sovány terelőkutyuska ügybuzgó vakkantásai. A csürhe nyomában karikás ostorával vígan pattintgatva – oldalán kulacs, termetéhez képest hatalmas bőrtarisznya –, hivatalának még a kutyáknál is nagyobb fontosságot tulajdonítva, botorkált a feltúrt legelő hepehupái közt egy tízéves forma, szalmakalapos, rongyos kis pásztorfiú.
A horgász aggodalmasan figyelte a testes emsék, lógó emlőjű kocák, s a köztük visítva szaladgáló, hempergő malacok vonulásának irányát, de kiváltképpen egy jó méternyi magas, kandúrhátú, sovány, öreg, kopott oldalú példányét, mely így messziről gyanítva csakis a kan lehetett; az ilyen félvad, kondájukat féltő kanok idegenekkel szemben tanúsított ellenséges indulatáról több átélt vagy hallott eset tanúskodott… Ha gondolnak egyet, s idetódulnak az ő homokbuckájuk alatt elterülő part- és vízszegélyre, kockázatos lesz erőszakos fellépéssel megkísérelni elkergetésüket. Sehol egy alkalmas dorong, amivel hatékonyan lehetne fellépni ellenük, node sebaj, a pásztorfiúnak felajánlható jó falatok majd csak célhoz vezetnek.
Így morfondírozott magában a zsákmányért és gyermekeiért aggodalmaskodó pákász, amíg a sertések szerencsésen be nem vonultak s el nem heveredtek a szomszédos bucka alatti pocsolyába. Csak olykor árulták el egy-egy röffentéssel vagy visítással nem kívánatos közelségüket.
Nem mindig onnan jő a vész, hová szemed vigyázva néz – mondja egy régi közmondás. Most sem onnan jött, vagyis nem disznó, hanem ember formájában. Méghozzá szép csendesen, színesen és látványosan jött, és sokáig nem is sejttette veszedelem voltát. De annak, hogy csendes közeledése már magát a veszedelmet jelezte, a pákász csak később ébredt tudatára. Tizenhárom félmeztelen, tetovált testű, idegen törzsbeli harcos, köztük két nem kevésbé félmeztelen sörényes amazon közeledett kettesével vagy libasorban a két sziget közti, szénásszekereknek rakott és most félig víz alatt álló kőtöltésen. Frissen felvert sátraikat valamilyen magasabb cél érdekében sebtiben odahagyták…
A pákász ott állt horgai tövében a parton, s rövid szárú pipájából csendesen pöfékelt. Gyermekei a menedékes, vízmosta partban ásott odúkban hűsöltek, csak a lány állt künn a parton, és a halakat nem zavaró, halk csörömpöléssel, óvatos pacskolással mosogatta, sikálta kezdetleges evőkészségeiket; tükörképét gyönyörűséggel ringatta a fodrozódó víztükör.
Azok már a sűrű közepén innen caplattak, s a horgász most már közelebbről is megmustrálhatta őket. Tizennyolc-húsz éves erőteljes sihederek tették ki a derékhadat, nagy szál bozontos hajú legények, szőkék és barnák vegyesen, s fejjel emelkedett ki közülük egy vörös hajú óriás, talán maga a kacika. Egy-két vézna kamasz képviselte az utóhadat. A két nőnemű egyed – öltözetük a hímneműekétől csupán egy mellükre kötözött tarka rongydarabbal különbözött – egy-egy fejlett izomzatú hím derekát ölelve, ringó járással szántotta a bokáig érő vizet. Az egyik görbe lábú harcos kezében hosszú pálcára erősített zöld hadizászló – egyébként semminemű fegyver, se íj, se lándzsa, se hajítók és semelyiküknél sem, ami a felvonulás célját illetően ismét csak megnyugtatta.
Körülbelül tízlépésnyire tőle a vízmosta kőgátról szótlanul a partra ereszkedtek, s mikor egytől egyig kint voltak, tömörülve, vörös hajú kacikájukat, oldalán a két nővel, mintegy védelmi gyűrűbe fogva megálltak, s bámulni kezdtek látszólag barátságos szakmai érdeklődéssel a horgász felé. Megszokta, hogy horgászat közben kérdésekkel vagy fölényes tanácsokkal zaklassák; csak egy pillanatra nézett fel, s hogy esetleges érdeklődésük elől elzárkózzék, mindjárt fordult is vissza a botjai felé.
Ebben a pillanatban valamelyikük, a hang magasságából ítélve éppenséggel a kacika, jó hangosan, szinte bődülve, hogy ne csak harcostársai, hanem a horgász is meghallhassa, vagy egyenesen neki adresszálva, mondott valamit. A félig idegen szavakból alkotott összetett mondat első részében is volt már egy jelző – lányára vonatkozott –, mely elég volt ahhoz, hogy felforralja a legbékésebb pákász apa vérét; második részében óhajtó módban fejezte ki, mi mindent szeretne művelni itt helyben a leánnyal.
A pákász felpattant ülőhelyéről. Szíve irtózatos dobogásba kezdett, szeme előtt a vértolulástól fekete-fehér foltok táncoltak, s bal keze reszketve tapogatta ki egyetlen fegyverét, az oldalán lógó tarisznyába lapuló nagy, halbelező kést.
Mozdulatára hatalmas röhögőkórus volt a válasz, s valami csataordítás, mely vértől zubogó fülébe „ahiráubezsnek” hallatszott, és sokáig keringett visszhangozva a két part füzesei közt. Leánya halálsápadtan rohant mögéje, és könyörgő, zokogástól csukló szavak kíséretében fogta le mindkét karját.
„Ahirá-ubezs” – harsant a második csataordítás, mely most már röhögéstől mentesen, még nagyobb hangerővel visszhangoztatta meg talán a mennyboltot is, s a homokodúkban kuporgó fiúgyermekeket úgyszólván kirobbantotta hűvös enyhelyükről. Ezek is apjuk mögé álltak, részben védekezésül, részben védelemül.
Farkasszemet néztek. De milyen szemekkel?! Még hagyján a bamba érdeklődés, mely egy-két, talán jóindulatú ellenfelük szeméből áradt; a vigyori, nyegle, fintorokkal kísért, majdnem kacsintó kihívás is elviselhető lett volna, de végképp érthetetlenül és magában is gyilkolóan hatott a deresedő férfiúra három-négy ifjú harcos, de főként a két lány szúrós szeméből izzó gyűlölet. És ezeknek a szemeknek össztüzében szándékuk felől immár semmi reményt sem táplálva, lánya egyre görcsösebb szorításában, háta mögött szepegő vagy rémülten néma fiaival kereste az apa lázas, cikázó gondolatokkal a menekülés, e szörnyű megaláztató helyzetből való kijutás módját. Annak az ősi pákásztörzsnek íratlan törvényei, amelyhez tartozott, a mindenáron való leszámolás kényszerét fokozták benne: ez a fajta legalábbvaló kihívás minden idők óta vért kívánt, de – sugallta közben az életösztön, a józan megfontolás – csak ő húzhatná a rövidebbet, ha őrjöngő kétségbeesésében a többszörös túlerővel szembeszáll; holttestét a vízbe dobják, fiait összeverik, menekülésre kényszerítik, és
zsákmányuk marad a leány…
A kacika pedig hármat lépett feléje, és harcosai egyetlen hullámban követték.
– Majrés vagy, fater – vigyorgatta rá hatalmas fiatal fogsorát a kacika. – Avec a francba, a csaj marad! – és még egyet lépett előre.
A pákász egyetlen mozdulattal kitépte magát lánya szorításából, és tarsolyából előrántotta a hosszú vadászkést, élét kinyitotta, hogy csak úgy kattant, és leszegett fővel, feszülő karizmokkal várta a kacika közeledését, akitől alig három lépés választotta el.
– Ahirá-ubezs! – harsant fel harmadszor is, és most már vérfagylalón, a törzsi csataordítás. A vigyorgás, a bamba kandiság eltűnt a szemükből, mind a tizenhárman azt a szúrós gyilkoló tekintetet lövellték rá, ami az előző pillanatban még csak öt-hat szempárból villogott. S az óriástermetű, vörös hajú harcos már-már ismét előrelendült, amikor valamelyik hátvédül hagyott vagy hunyászkodó kamasz mutáló hangon besipította a halálközeli csendbe:
– Nincs mese, Csöpi, húzz be neki!
A nyilvánvaló buzdításul elhangzott szavak azonban inkább kijózanítóan hangzottak. A fogalmazás – nincs mese – pontosan fejezte ki, hogy életről vagy halálról van szó ezekben a pillanatokban, s ez a felismerés magát a kacikát torpantotta meg, akit törzse, fejlett humorérzékre vallón, Csöpinek nevezett. Az ő pillanatnyi habozását használta fel az egyik lány – aki szintén jobbnak látta már első hímjének kockázatos vállalkozását abbahagyatni –, hogy hirtelen megragadja hátrafeszülő jobb öklét, nagyot rántson rajta, jobb belátásra térítő, suttogó rábeszélés kíséretében. Az óriás előbb csak félfordulatra kényszerült a rándítás következtében, aztán hagyta magát vezetni. A lány hátrább rángatta, a harcosoknak előbb még támadó, immár védelmi gyűrűjébe. Ez elég volt, hogy minden vezényszó vagy újabb haditanács nélkül mindnyájan sarkon forduljanak, s néhány ravasz vagy bambán fenyegető, de már korántsem szúrósan gyilkos hátrapillantás után tolongva, majdnem egymást tiporva hömpölyögjenek el a szomszédos homokbucka felé.
A pákász – sok dühöngő vihar szeszélyét tapasztalta ki életében – a támadók elvonulását inkább hadicselnek tartotta; többször átélte ugyanis, hagy a mennydörgés, villámlás, felhőszakadás erőre kap egy-egy rövid szünet után. Ellenfeleinek harcmodora pedig – a lovagiatlanság, a túlerőben való bizakodás, az ocsmány szavakból formált „hadüzenet”, a támadás csürhében történő, előzetes haditervet alig feltételezhető módja, s kivált gyáva és hirtelen meghátrálásuk – arra a következtetésre juttatta, hogy alkalmasint kóbor kannibál törzzsel van dolga, amilyeneknek felbukkanásáról a hegyeken túli síkságról néhány évvel ennekelőtte több egybehangzó hír jutott a fülébe… ezekről pedig köztudomású, hogy gyávaságukkal nagyfokú alattomosság és szívósság párosul, kudarcba fulladt támadásaikat nem restek más módszerrel elölről kezdeni. Éppen ezért továbbra is ugyanabban az elszántan védekező állásban maradt, csak görcsös nekifeszülése lazult valamennyire, s már-már szűnni kezdett tomboló szívverése. Leánya szipogása közvetlenül válla mögül hallatszott, intett neki, hogy hagyja abba; fiai feltápászkodtak, a legkisebbik mögéje
került, megszorította bicskát szorító kezét, felkacsintott rá diadalmasan: Győztünk, apu!
A pákász azonban még nem érezte elérkezettnek a pillanatot törzsi diadalordításuk – ahum-dihidum-dihidum! – tánclépésben való elharsantására. Nem tévedett.
A támadók ugyan már egy jó kőhajításnyira voltak a szomszédos homokbucka oldalában, de vissza-visszapillantásaik, suttogó tanakodásaik arra intették, hogy még szemmel tartsa őket. S ebben a pillanatban négyen-öten hirtelen lehajoltak, majd villámgyorsan felegyenesedtek, s mielőtt gyermekeit figyelmeztette volna, kőzáport zúdítottak reájuk. A középső fia combon találva vinnyogott fel, a többiek sértetlenül ugrottak vissza a part alá. Az öklömnyi kövek – ott találták őket a homokdomb egyik kavicsréteggel bélelt suvadása alatt – szörnyű zúgással csapódtak be fejétől egy-egy araszra a holtág vizébe. S aztán újabb össztűz keletkezett; a támadó törzs legjobb dobói kezébe a többiek adogatták az újabb kisebb-nagyobb kavicsokat, melyek közül némelyik egy ökör leterítésére is elég lett volna. A pákász nem ugorhatott fedezékbe – ellenfelei visszajönnének, s egyszerűen „lelépnék” –, tehát nyílt terepen kellett elfogadja, és ide-oda ugrándozással parírozza a feléje repülő kavicsokat. Támadói legfőbb gyönyörűségére. Csataordításuk ismét felharsant, vezényszó és újabb kőzápor követte, s utána hahotázás, visító röhögés kórusa. Érezte, nem sokáig győzi ezt a
bakugrándozást, előbb-utóbb harcképtelenné teszi egy vagy két ökölnyi kődarab. Egyetlen megoldás marad, közéjük rontani így, egy szál késsel, zihálva, hörögve, már-már végkimerülésben.
De csodák csodája, a negyedik vagy ötödik sortűz után több nem következett, támadói ide-oda fordultak, le-lehajoltak, s keresgélésükből a homokban arra következtetett, hogy kifogyott a „lőszerük”. Elég az hozzá, továbbvonultak olyanszerű összevissza kajabálásban, mint bizonyos majomtörzsekről beszélik a messze földet bejárt utazók.
A horgász kését a fűre dobta, melléje rogyott, s arcát, mintha szörnyű szégyen és gyalázat elől rejtené, felhúzott, remegő térde közé szorította. Gyermekei tanúi voltak megalázó szökdécselésének a zúgva repülő kövek mérges darazsai között. Sohase fogják elfelejteni! Miért nem oroszlán, hogy közéjük rontson, hogy ízzé-porrá szaggassa őket! Miért nem hegyi óriás, hogy buzogánya egyetlen csapásával földre sújtsa az elvetemülteket. Miért tűri cinkosan a hatalmas erő, mely a világot összetartja, a hitványságnak és alattomosságnak ekkora diadalát!?
Ki tudja, meddig ült volna így, a megalázottság és kimerültség szobra, fejét mind mélyebbre nyomva térde közé, mint az árvizek által a homokbuckákból ki-kimosott ősnép zsugorítottan eltemetett halottjai – ha hirtelen új, nyugtalanító hangok nem keverednek a távolodó ellenséges törzs rikoltásaiba: visítás, röfögés, horkantás változatai, valamint kutyák nyüszítése, mordulása, csaholása. S végül egy éles, kétségbeesett gyermekhang: segítség!
A horgász felpattant, a csatazaj irányába nézett. Azok ott, a harmadik homokbucka táján, tőlük alig egy nyíllövésnyire, már javában dobálták a békésen delelő disznócsordát, ugyanúgy, mint ahogy őket az előbb. A pásztorfiú kalapját elejtve inalt, folyton kiabálva a pirosló fedelű falu felé. A két hitvány, macska nagyságú puli, kövek záporában, lesántulva szegődött a nyomába, míg el nem nyelte őket valami tüskebozót. Ahirá-ubezs! – harsant diadalmasan, és repültek a kövek, a nap hevében kőkeményre száradt túrásrögök a disznók oldalának, fejének, lábának, hogy hanyatt-homlok kezdtek menekülni, visítva, röfögve, amerre a szemük látott. Az egyik harcos egy lábon talált lesántult malac után vetette magát, s a társai harcias biztatása közben sikerült is hátsó lábát elkapnia. A malac kétségbeesett visítása minden eddiginél élesebben tört ki az általános emberi és állati hangzavarból. És ekkor az egyik mélyebb dágványból hatalmas, iszapos-mocskos fekete test emelkedett ki, a kan, mely eddig a csihi-puhira egyelőre, úgy látszik, rá se hederített, vagy elvből nem zavartatta magát az őt ősi törvény szerint megillető déli sziesztájában. Ivadékának életveszélyt jelző, majdnem
sípoló visításától azonban megértette, hogy ennek fele se tréfa, hogy cselekedni kell – s nagyot horkantva tápászkodott fel a langyos pocsolyából, az iszapot lerázta magáról, hogy csak úgy csattogott a füle-farka, és tompa, mély horkantásokkal, fejét magasra tartva, agyarát csattogtatva, galoppban a támadók sűrűjébe rontott. Fejét leszegte, öklelt. Jobbra-balra forgott, hol egyiknek, hol másiknak vágott oda, körbeperdült, a futók után vetette magát. Egy-két rög csattant a fején, döndült sovány oldalán, de oda se neki, mintha csak simogatták volna. A kutyák, úgy látszik, lesben figyelték a fejleményeket, mert most sántaságukat is feledve rontottak elő, s iszonyú vicsorgással a hanyatt-homlok menekülő harcosok után vetették magukat: bokájukat mardosták, másodpercekre nadrágjukba akaszkodtak, s a csatateret egy perc alatt megtisztították. Elsőnek az óriás termetű kacika érte el a holtágat, és fejessel vetette bele magát a disznóganajos, hinaras pocsolyába. A két leány visongva gázolt a nyomába. A zászlóhordozó karikalábú harcos, ahogy a kan elől botjával hadonászva hátrált, keresztülbukfencezett egy ember nagyságú vízhozta tuskón, majd négykézláb menekült tovább, s krokodil módra evickélt be a mocsárba. Nemsokára mind a tizenhárman a túlsó part felé csapdosták, nyeldesték a vizet, ki
szabályos, ki csubukoló kutyaúszással, üvöltve, bömbölve, egymást rugdosva, tiporva. A kan kielégítetlen dühében sürgött-forgott egy darabig a parton, nagyokat fújt, prüsszögött, csak úgy köpte az agyarára rakódott iszapos habot, mintha a lihegő kutyákat uszította volna a menekülők után, aztán mint aki dolgát jól végezte, szép csendesen visszahevert kiváltságosan nagy, terebélyes dágványába, csak a fejét tartotta kiemelve, fülét hegyezve. Hívogató, bátorító röffentésekkel jelezte szétszaladt feleségeinek és ivadékainak a veszedelem elmúltát.
A támadók nagy üggyel-bajjal kievickéltek a túlsó partra; volt, aki rögtön lerogyott a sáte közé, és ott nyalogatta sebeit, más a sebesültekkel mit sem törődve csörtetett be a sűrű füzesbe, mintha még mindig a kan agyarainak csattogását hallotta volna a hátában.
A pákász – ha az imént még megaláztatásán dühöngött és szégyenkezett – most már kicsinyhitűségét restellte: mért nem bízott jobban a természet s a világgal egy emberi lélek erejében, mely íme, csodát mívelt. Ugyanis amaz eleinte még homályos, tapogatózó sejtelem, mely a kan váratlan beavatkozása pillanataiban ébredt benne, egyre inkább felismeréssé erősödött, s végül a támadók teljes veresége láttán meggyőződése lett: a kanban az ő akarata érvényesült. A kan diadala az ő győzelme volt. El is határozta, hogy talizmánját, a kalapján fehérlő halállkapcsot kanagyarral egészíti ki, a kan segítségével történt szerencsés megmenekülésének emlékére.
– Győztünk! – fordult gyermekeihez, és megpróbált mosolyogni hozzá.
– Ahum-ahum! Dihidum-dihidum! – harsant a felkiáltás öt torokból, s a gyerekek vidám ugrándozással táncolták körül apjukat.
E pillanatban karcsú, fellobogózott kék csónak siklott táborhelyük elé, s a benne ülő szőke szakállas, fekete szemüvegű férfiú idegen nyelven kiáltott valamit. Nem értették. Erre evezőit a csónakba húzta, egy tarisznyában kotorászni kezdett, térképet vett elő, és bökögetni kezdte a mutatóujjával, vagyis így adta értésükre, hogy eltévedt a szigetek között, szeretné tudni, hol van.
– Hier Kisoroszi! Dort Verőce! – kiáltott a pákász. Az idegen egy darabig vizsgálta a térképet, majd örvendezve kiáltott valami köszönetet, és továbbevezett a túlsó part felé.
– Ne arra, az istenért! A nyílt Dunára! – ordította utána a pákász, és kézzel-lábbal integetett. – Ott kannibálok vannak! – S a nyárfák alatt zöldellő sátortáborra mutatott.
Az idegen rémülten faroltatta meg karcsú csónakját, s hatalmas evezőcsapásokkal vágott neki a nagy Dunának Verőce felé.
Ahol a madár se jár
Precíz nagyotmondásairól ismert barátom, Gyöngyházy, így mesélte el egy téli estén valóban furcsa és kissé holdkóros ízű kalandját:
– Amikor a sodrony csigáján függő szék sziklás szakadék fölé suhant velem, e majdnem-repülés, majdnem-gyönyörét furcsa szorongás váltotta fel; miért restellném? Halálfélelem.
Egynémely dolgaim elintézetlenek maradtak.
Erre a kiruccanásra az utcán szántam el magam, egyik percről a másikra. Most senki sem tudja, hol tartózkodom.
Én magam sem tudom.
Valahol annak a városnak a határában, amelynek bejelentett lakosa vagyok. De ilyen magas hegyek és ilyen mély szakadék?
Ma, vasárnap reggel kilenc óra tájban elemózsiát akartam vásárolni – egy darab sajtot, kenyeret, almát –, hogy majd, ha kiérek az őszülő természetbe, s a friss levegőtől megéhezem, jóízűen meguzsonnázzam valami erdei padon. Betértem hát a vasárnap is nyitva tartó élelmiszerüzletbe: de csak a pitvar pitvaráig jutottam. Zsúfolásig volt vásárlókkal: vaskosarakkal tolongtak, csigavonalban hömpölyögtek, majd hirtelen, mint a megvadult konda, megrohamozták a kijáratot (tűz ütött ki, vagy tolvajt fogtak?), és engem kosarastul az utcára löktek. Eldobtam az összelapított vaskosarat, s elemózsia nélkül vágtam neki, gyalogszerrel, a város körül dalmahodó domboknak.
Nemsokára ahhoz a padhoz értem, ahol elképzelésem szerint oly jóízűen fogyaszthattam volna el a tízóraimat. Egy-két percet bóbiskolhattam ott, mikor érces, de nem kellemes fácánkakashangon diákkori nevemen szólítanak, s azt kérdi valaki:
– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár?
Még kacagott is, mintegy szellemességét honorálva.
Fel se néztem, úgyis tudtam, kicsoda.
Valóban, Fatály volt. Fatály Sebő, aki mindig mindent jobban tud, mint én, és nemcsak a tudományos, de a gazdasági és politikai berkekben is járatos, ítéleteiben pedig úgyszólván csalhatatlan. (Többre is vitte az életben, mint én! Néhány éve egy élőgalamb-kiviteli cég főembere…) Valamikor, talán 37-ben, egy nyári este, amikor szállás nélkül s már-már kétségbeesve kószáltam Nápoly sikátoraiban, ő adta meg a Mormon Gyülekezet menhelyének címét, ahol kipihenhettem fáradalmaimat, s noha másnap egy álmormon kirabolt, nem csökkent Fatály iránti hálaérzetem. A Magyar Királyi Solymász Klubba is ő ajánlott be 43 tavaszán, és nem rajta múlt, hogy a nagy múltú egylet felvételi kérelmem teljesítése elől végül is sajnálkozva elzárkózott. Ő volt az is, aki már a háború után, ha jól emlékszem, 46 őszén, egy hatalmas autóból egyenesen a nyakamba ugrott, és szerényen közölte, hogy a Nagy-Fuvaros Párt kerületi alelnöke, s mindjárt szervező titkári állást ajánlott, amit a Kis-Fuvaros Pártnak tett ígéretemre való hivatkozással el nem fogadván, máig is keservesen bánok! Megjegyzendő: Fatály mostani gazdasági karrierje elválaszthatatlan az említett politikai vállalkozás csődjétől (vagyis rám is ilyen
magasra ívelő bukás várt volna, ha ajánlatát akkor, botor fővel, vissza nem utasítom!). S végül – jó, hogy eszembe jut – most három éve a Wiener Walzer egyik első osztályú vagonjának folyosóján, ahol ugyanezzel a fácánkakas-kukorékolással köszönt rám: – Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – hívott be a fülkébe, melyben egyedül utazott, s hat új bőröndje alatt elterpeszkedve (akkor már a galambexport főembere volt, és éppen kiküldetésről tért haza), a szerencsés zsákmányoló titkolhatatlan dicsekvésével mutogatott meg egyet-mást külföldi ajándéktárgyai közül. Csak hüledeztem a finomabbnál finomabb szövetek, szőrmék, villanyberetvák, táskarádiók, háztartási robotgépek, s ah! Old Smugler, Remy Martin, Napoleon s a jó ég tudja még, miféle címkéjű konyakos meg whiskys butéliák káprázatában! Miután érdeklődésére bevallottam, hogy csak mintegy féltucat különböző színű női alsóneműt meg holmi leveskonzerveket hozok, a nyájas Fatály biztos címeket, kitűnő tippeket adott – s megfogadtatta velem, hogy legközelebb nem leszek külföld-jártamban ilyen gyámoltalan.
Nos, ez a férfiú állt most előttem tirolias turistaöltözékben, vastag nyersgumitalpú cipőben. Vállán, átalvető módján, színes műanyag tasakokban legalább két sült csirke idomai dudorodtak. De volt ott fél sonka, egész rúd szalámi, két-három csodálatos márkájú italnemű is. Mögötte pedig, kissé hátrább, szőke, begyes-faros delnő álldogált, akit e találkozás alkalmasint kelletlenül érintett, mert úgy tett, mintha elfoglalná vadvirágcsokrának rendezgetése.
– Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – reccsent a fülembe Fatály szokásos üdvözlésformulája, s én elmélkedésemből felrezzenve, röviden elmakogtam, milyen kínosan jártam abban az átkozott élelmiszerkereskedésben.
– Örülj neki – mondta –, hiszen itt a közelben, csak egy macskaugrásnyira, nemrég nyílt meg a Gyopár Egylet turistaboltja. A világ legmodernebb élelmiszerüzlete! A tagok jutányos áron vásárolhatnak, amit szemük-szájuk kíván. Sőt, minden századik vevőt ingyen szolgálnak ki.
– A tagok?! – legyintettem fájdalmasan.
– Te kis csacska – csóválta a fejét Fatály, s én elesett állapotomban, holtéhesen meg se sértődtem azon, hogy kis csacskának titulált, holott fél fejjel magasabb vagyok. – Nesze, itt a tagsági igazolványom! Ha kérik, felmutatod. De nemigen kérik, ezek sokkal nagyvonalúbbak! – és kezembe nyomott egy kétrét hajtott zöld kartondarabot. Irántam való jóindulata, segítőkészsége ismételten meghatott. Elérzékenyülve hallgattam végig s jegyeztem meg tüzetes útbaigazítását: a harmadik keresztútnál balra zöld fedelű faházikó, onnan indul a drótkötélpálya, az elém hintázó székbe belezökkenek, s körülbelül tízperces kényelmes utazás után kiszállok a hegytetőn épült üvegpalota előtt…
Számban a tőle kapott illatos cigarettával, hálás kézszorítással búcsúztam. Bodor füstfelhőket eregetve indultam el az erdei ösvényen, s mentem, mendegéltem, valamit fütyörésztem is, és valóban, nemsokára ott találtam magam a jelzett, alpesi stílusban épült házikó előtt. Aztán könnyelműen, hányavetin, talán szuggesztió hatása alatt zökkentem bele ebbe az alám penderült vaskosárba – s alighogy az övszerű biztosítópántot felcsatoltam, a földet jóformán kihúzták a lábam alól…
De mintha az a tíz perc már rég eltelt volna. Egy órája is tarthat ez a majdnem repülés, szinte gyönyörűség, azazhogy most már szinte halálfélelem.
Rossz vonalra szálltam volna? Vagy itt, negyven-ötven méter magasban, a ritkuló levegőn s a megváltozott perspektívából látott föld felett az időérzék tévesen alkalmazkodik? Esetleg felmondja a szolgálatot? Akárhogy is, kezdtem sokallani a levitáció e válfaját, és egyre sűrűbben pillogtam lefelé a mélybe. Ez persze csak súlyosbította az émelygésszerű állapotot, különösen amióta…
Nem, nem hihetem, s jobb, ha le sem írom: puszta képzelődés lehetett… Hiszen a sodrony karvastagságú; a fényes, olajozott kosarakat, úgy látom, szakszerűen, a legnagyobb lelkiismeretességgel gyártották, szerencsétlenség nem fordulhat elő!
Alighogy így megnyugtattam magam, ösztönszerűleg újra lenéztem. A szakadék itt volt a legkevésbé mély eddigi útvonalamon. A barnás, zöld mohos kőmorzsalék közt megint valami… Alig tíz méterre alattam! Még elgurult kalapja vagy sapkája is látszik, kezétől egy-két lépésnyire. Két fekete madár röppen fel a mellkasáról, s egyenesen felcsap a magasba. Már itt köröznek a fejem körül! – Az istenfátokat! – sziszegem feléjük, s hessegetem, ahogy tudom, a kalapommal. Nagy, ívelt csőrük acélosan villog, kurrogó hangot is hallatnak. Két holló volt, oly ritka madár e tájon – bizony, járnak itt madarak, de milyenek, gondoltam, s ha Fatály ezt a tényt nem bagatellizálná, más köszönő formulát választ, minden bizonnyal. Miközben ezt gondoltam, a hollók, úgy látszik, jobb belátásra tértek, mert bukórepüléssel zúgtak le újra, mozdulatlan prédájukra.
Ettől számítom utam harmadik szakaszát. Az a felismerés, hogy az irtózatkeltő madaraknak nem kellettem, némi optimizmussal töltött el. Nem is néztem többet alá, a szörnyű szakadékba. Elhatároztam, hogy tekintetemet a hegyekre emelem. S a köd, amelybe a drótkötélpálya torkollni látszott, hirtelen megaranylott, majd napsávok ütötték át meg át, és ahogy emelkedtem, egyre világosabban bontakoztak ki egy félig alumínium-, félig üvegpalota káprázatos sík- és téridomai. Csilingelés hallatszott, jel a leszállásra. Lábam nemsokára földet ért. A biztosítóövet kikapcsoltam, s szorongatásomat meghazudtoló eleganciával léptem ki a rácsos kosárból. Miközben gémberedett tagjaimat csapkodtam és rángattam, szemem hálásan bámult a kosár után, míg el nem tűnt meg-megcsillanó sodronykötelén, a hegycsúcson is túl, mintegy a föld görbületében. Aztán, csak félszemmel, lefelé, a megtett útra néztem. A remegő drótkötélen, egymástól bizonyos távolságra, újabb kosarak közeledtek. De utast egyelőre nem fedezett fel csodálkozó tekintetem.
Ezüstlő, karcsú oszloplábakon ott tündökölt a fejem fölött a Gyopár Egylet mintaboltja. Akárcsak egy megszilárdult, kissé tojásdad szappanbuborék, legalább tízmilliószoros nagyításban! Szerelmesen tükröződött benne a messze pirosló lomberdő, a közeli fenyősudarak smaragdja s a sziklaormok rózsaszín hava. Időnként egy-egy tömbjéről levált sziklamorzsa koppant a fedélre, amitől az egész épület olyan csengésbe-bongásba kezdett, mint valami üvegharang.
Turistajelzések mutatták a feljáratot: keskeny, helyenként célzatosan ritkított fokú alumínium lépcső, rajta imitt-amott kiszögellések és pihenők, célszerű figyelmeztetések és utasítások. Jókedvűen vágtam neki, az elején még szökelltem is egyet-egyet, de amikor az alumínium elfogyott, és szerepét minden átmenet és figyelmeztetés nélkül közönséges kötélhágcsó vette át, a turistaedzésnek és továbbképzésnek eme módját kezdtem, enyhén szólva, furcsállani. Bosszúságomat tetézte, hogy most már a bejárathoz mégiscsak közeledve, mutatványomat fentről, az üvegfal mögül kandi szemek figyelgették! Mikor már azt hittem, szerencsésen felértem, a bejárattal egy szinten, valami palló szélén találtam magam, amely mint tranbulin az üres úszómedence felett, a semmibe vezetett. Remegő vasrúdon fehér tábla tűnt szemembe, rajta egy szakadék felett ugró síbajnok szemléltetőn rajzolt alakja: hogy az írástudatlan is megértse, milyen eljárást kell követnie annak, aki ügyességével, szerencsével idáig tornázta fel magát! Maradék erőmet összeszedtem, és helyből nekirugaszkodtam.
A következő pillanatban az alumínium padló hatalmasat zendült alattam. E zengés muzsikává finomult, mintha ugrásommal holmi zenegép billentyűjét nyomtam volna meg. Maga a padló muzsikált, mégpedig a Könnyűlovasság nyitányát, és én álmélkodva állapítottam meg, hogy utoljára 37-ben hallottam a Párizsi Világkiállításon, egy óriási vastorony tetejéről.
Testi erőfeszítésem mintegy feloldódott a muzsikában. Térdemben, kapaszkodó izmaimban megszűnt a feszültség és remegés. Lépkednem sem kellett már, a járda halk nyikorgással siklott velem, s egyszer csak benn találtam magam az üvegpalota kellős közepében.
Csengő, érces vezényszavak hallatszottak, s az első pillanatban kihaltnak tetsző helyiség egykettőre megelevenedett. Ami a szemem elé került, egymagában is megérte a hihetetlen fáradságot és kockázatot. Legalább egy tucat csodálatosan szép, erdészlánykának öltözött hölgyike sereglett körém. Keblük a zöld pruszlikból félig kidalmahodott, rövid szoknyájuk fodrosan röpködött a tomporuk körül, fejükön, a csúcsos kis vadászkalapkán kacéran rezgett a hosszú fácántoll. Vadászkürt harsant, mire ijedtséget színlelve szétrebbentek, ki-ki helyet foglalván egy-egy, minden földi jóval megrakott eladópult mögött.
Az erdészlánykák olyan csábító mosollyal várták közeledésemet pultjuk mögött, mintha ők maguk is megannyi portéka volnának, cégük fő vonzóereje. Szerényen elindultam a sajtospult felé, s csak útközben vettem észre, hogy már tánclépésben, legalábbis indulóütemre járok. Kerekded, négyszög, téglalap alakú sajtok garmadája várt átlátszó színes műanyag csomagolásban, s mögöttük legadakozóbb mosollyal csábított az eladókisasszony. Félig kidagadó keblére meredtem, s csak úgy vaktában mutattam rá valamelyik gömbölyded sajtra. Felkapta és a kezembe nyomta.
Charcuteries… Salsamente… tűztek szemembe még három vagy négy nyelven is a következő polc feliratai. Gyomrom nagyot kordult, a nyál összefutott a számban. Kolbászkerítések, füstölttarja-halmok, dudoros, piros-barna sonkapárok, angolszalonna-kalangyák kínálták magukat, s mögöttük szőkén, félrecsapott kalapkában, izgő-mozgó fácántollal, kacér pruszlikjából keble eperszemét is mutogatva az eleven hús-vér portéka, akinek láttán rendkívüli, de azért civilizált emberhez még mindig illő étvágyam valóságos kannibalizmussá fajult. Már nem tudom, mit kértem a gazdagság látványának e zavarában. Akárhogy is, a sonkák és kolbászok tündére egy pár félméteres füstölt kolbászt akasztott a nyakamba, megtetézte egy rövid sonkával, és jó étvágyat kívánt hozzá, sőt kecses pukedlivel is megköszönte szíves érdeklődésemet.
Most már csak le kellene ülnöm valahol, és bicsakomat elővéve, megszegnem a sajtot, a kolbászt, de hol a hozzá való kenyér?… A szemben levő pulton volt, nem kellett sokat keresnem. Itt is ugyanúgy jártam el, s rövidesen egy ropogós cipó függött színes nylontasakban, az egyik kabátgombomon. E pillanatban – már kezdtem elszemtelenedni – sikerült megérintenem bal kezem középső ujjával a kenyér után hajló erdészlány keblét. A zene felizzott, talán a fináléhoz közeledett. Diadalmas léptekkel, de édes terhem alatt már-már roskadozva kerestem a kasszát, a kijáratot. S ekkor ütötték meg szememet az italok!
Az italok! Lépcsőzetesen felrakva, belső rejtett fényforrás szivárványlásában ragyogtak, egészen a mennyezetig, a különféle színű és formájú palackok, demizsonok és butéliák. Csak lenne türelmem válogatni – fohászkodtam, és éhesen támolyogtam eléjük, illetve alájuk. Csak az Isten tudná felsorolni, miféle nevek édeskedtek a címkéken, a sok henger, tojásdad, prizma stb. alakzatú palack ragyogása majd elvette a szemem világát.
Talán épp ezért tekintettem feljebb, ahol némileg tompább volt a ragyogás. A karbunkulusszemű, cigányhajú, műlovarnő termetű kiszolgálólány, úgy látszik, észrevette s egyszersmind félreértette ezt a bámulást: se szó, se beszéd, kecses alumíniumlétrát támasztott oda, és csípőjét is alig fedő szoknyácskájában, felvonaglott rajta. Lelkemben bűnös fohász fakadt: bár törne le alatta a létra, s ő zuhanna rám, a fejemre, az arcomra, édes terhével. Fohászom, sajna, nem talált teljes meghallgatásra, mindössze rövid, de gyönyörűségteljes kábulatba estem. Mire magamhoz tértem, jobb markom karcsú butéliát szorongatott.
De hogyan tudom most már mindezt kifizetni, van-e elég pénzem, hogy botrány nélkül távozhassam, ily gazdag zsákmánnyal megrakodva?
A fekete leányzó biztató legyintéssel és jelentőségteljes bólogatással igyekezett eloszlatni látható aggályaimat. Azzal az induló utolsó akkordjaira arrafelé támolyogtam, amerre a kijáratot mutatták a praktikusan elhelyezett nyilak és feliratok.
Az erdészlányok előpenderültek pultjuk mögül. Két sorba fejlődtek, s dallamosan, csengő hangon búcsúzkodtak tőlem a civilizált világ majd minden nyelvén, s én már egy-egy búcsúsimogatást, lapogatást helyeztem volna el arcukon, derekukon – de hát a sok batyutól a kisujjamat se mozdíthattam.
A legnagyobb meglepetés azonban a kasszánál ért, vagyis az emelvény előtt, ahol a matróna trónolt. A világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy századik vevő vagyok, semmivel sem tartozom. Tanácstalan zavaromban tiltakozni próbáltam, zsebemből százasokat rántottam elő, hadonásztam velük, mint egy önérzetes lókupec, s a tizenkét muskotályos mosolyhoz fordultam, mintegy igazolásomért – de micsoda durcás, sértett arcokkal találkoztam! „Kicsinyes senkiházi” – látszottak mondani. S ez volt a legfájdalmasabb. Mert a muzsika is elnémult, és ott álltam, ezúttal kosár nélkül is megrakodva, mint egy málhás öszvér, roskadozó inakkal, az élelmiszerbolt előtt.
Nem sokáig álldogáltam. Az aszfaltozott ösvény megindult alattam, és repülőszőnyeg módján vitt be egy korlátok közt keskenyedő szorítóba. A korlátokból hosszú, hegyes horgolótűszerű acélrudak meredeztek kifelé, és bökögették lábszáramat, oldalamat.
Úgy látszik, mégis mindennek megadjuk az árát – gondoltam keserűen, amiért ilyen megalázó helyzetbe sodortattam magam. Továbbvergődésre csak a közeli falatozás reménye adott erőt. Amikor egyszer visszafordultam, éppen az új vevő érkezését ünnepelték a lányok, láttam az üvegfalon át, ismét körtáncot lejtettek, tapsikoltak és zengett a Suppé-nyitány.
A megalázó vastüskés szorítóból kivergődtem ugyan, s már gyér füvű sziklás lankán bandukoltam, de igen rossz érzést hagyott bennem ez az üzleti rosszhiszeműség. Egy csapásra eloszlatta bennem az intézmény tökéletes voltába vetett bizalmamat. Ám ez lett volna még mindig a kisebbik baj. A nagyobb ott kezdődött, mikor enni szerettem volna; mert mihelyt letelepedtem, a bozótból szerfelett rongyos, különféle egyenruhamaradványokat viselő, többnyire lőcslábú emberkék vettek körül, oldalukon, hátukon ütött-kopott tarisznya. Feltápászkodtam, továbbcammogtam súlyosodó terhem alatt. Mikor egy hatalmas fenyőfa alá értem, újra nekibátorodtam a falatozásnak. De alighogy a sajtot megszegtem, s kezem ügyébe tettem a ropogós cipót, a fa mögül két összefogódzott, fekete ruhás, toprongyos öregasszony suhant elő. Mellém telepedtek, és száraz kezüket némán könyöradományra nyújtogatták. A karikalábúak figyelhették ezt messziről, mert rohamlépésben közeledtek, körbeálltak, és botra vagy mankóra támaszkodva bámulták mohó lakmározásomat. Többen cincogó hangon sírni és nyöszörögni kezdtek, így is felrázni kívánván szociális lelkiismeretemet. Azok lehetnek, állapítottam meg keserűen a csábító intézményt vádolva, akik
a hegy innenső oldalán laknak, s abba a csodálatos eldorádóba sohasem juthatnak be, egyrészt a szakadék, másrészt az átkozott vasszorító miatt.
Ez a felismerés hathatott rám oly elérzékenyítőn, hogy sajtot, sonkát, kolbászt, kenyeret szó nélkül a fa tövébe raktam, s némileg megkönnyebbülten továbbindultam. A borospalack azonban a zsebemben maradt, ehhez görcsösen ragaszkodtam, érzelmi okokból is, nemcsak halálos szomjúságban. Futólépésben vágtam át egy csaliton, s túl egy ösvényre találtam; azon igyekeztem lefelé a messzi, pislákoló fényű város felé. Itt már egy-egy turistajelzés is felbukkant, nagyobb kövek vagy vastagabb fák oldalán, s egyáltalán, már ismerősen hatott rám a táj. Hátra-hátranéztem, nem követnek-e a hegylakók? Hogy senkit se láttam, leültem egy ugyanolyan fatörzsből tákolt erdei padra, mint amely a Fatályval való véletlen – de fatális – találkozásunk színhelye volt. – Itt iszom meg a boromat – határoztam el, a sztaniollemezt lecsavartam az üveg nyakáról, a dugót kihúztam, s jól megdöntve, számhoz emeltem az üveg száját.
Nyeldeklőmet abban a pillanatban csípős, savanyú lé öntötte el: telefröccsintette orromat, szememet, hogy prüsszögve, félig megvakulva kapkodtam levegőért. Fel akartam ugrani, de minden mozdulatra erőtlen voltam, az üveg is kiesett a kezemből. Szívem elállt. Azt hiszem, mély ájulásba estem.
Amikor magamhoz tértem, az erdőre késő alkonyat borult. Körül se kellett nézni, pontosan tudtam, hol vagyok. Ott, ahol Fatály rám kukorékolt. Előttem az ösvényen mintha szentjánosbogár pislákolt volna. De ősszel? – lepődtem meg, és feléje hajoltam. Egy égő cigarettavég. Ki dobhatta el? Az, aki a borosüveget is elvitte, nyilván, mert a pad körül hűlt helyét találtam.
Boszorkányok a szőlő utcában
„A középkor sohasem múlik el.”
Krúdy: Álmoskönyv
– Fogynak a régi ismerősök – állapította meg Gyöngyházy rekedtes, vagy inkább sajnálkozástól fátylas hangon, s még bólintott is hozzá szomorkásan, majd hirtelen, egészen más hangnemben, szinte kajánul folytatta: – De még mindig túl sok van belőlük!
Megütközve bámultam.
Számíthatott e reflexre, hisz híres jó vívó volt ifjúkorában: tehát rögtön, mielőtt vághattam volna, könnyedén parírozott:
– A nyomorultak még mindig összesúgnak a hátam megett! Sőt, van, aki derékszögben tér ki előlem. Egyesek bolondnak, mások, enyhén szólva, kalandornak tartanak.
– Bocsáss meg, öregem, erre adtál is némi okot idők folyamán. Már úgy értem, hogy azt higgyék, több vagy kevesebb van neked egy kerékkel.
Gyöngyházy lehajtotta ősz tarkójú fejét, hogy kopasz búbján nagyot villant a lámpafény, mint holmi Nepomuki Szent János aureolája, s rosszallással vegyes megvetéssel nézett rám, kissé véraláfutásos, érzelmes szemével.
– Hát még te is…? Így kelljen, s éppen általad, bizonyítva látnom a vulgár-freudisták emlegette Hass-Liebe-jelenség igazát?
Hogy megjegyzésemnek élét vegyem, tréfás mentegetőzés formájában folytattam kedves ifjúkori barátom, sok tekintetben második énem nógatását:
– Csak egyre felelj, kérlek: ki szaladgált 1943 nyarán első világháborús tüzérőrnagy egyenruhában és mezítláb az utcán, és ki fenyegetett ugyanez estén laktanyafogsággal egy aktív főhadnagyot – amiért az nem tisztelgett neki előre?
Gyöngyházy látható pácban kezdte forgatni kisujja kabalisztikus pecsétgyűrűjét. De már heherészett is közbe-közbe, csüngő bajszát csipdeste, s látható gyönyörködéssel hallgatta további vádpontjaimat: hogy laktanyafogdába végül is ő maga került, s ha magas összeköttetéseinél fogva nem menekül onnan egyenest az idegklinikára, esetleg hetekig kuporoghat a nyirkos magánzárkában, mint veszedelmes bomlasztó elem… Itt értesült aztán a napisajtóból saját halálhíréről, miután civil ruháját bejelentőlapjával és újságíró igazolványával egyetemben a strandkabin fogasán megtalálták, „ámbár holttestét még nem vetették partra a Kis-Szamos hullaimai”…
Gyöngyházyt valósággal lázba hozta az emlékezés. Felhörpintett egy pohárka száraz szamorodnit – kedvelt itala volt –, s tömködni kezdte vaskos kis gyökérpipáját; éreztem, sikerült ismét felhúznom benne azt a nem mindig pontosan, de annál színesebben működő memóriagépezetet, mely olykor-olykor hajnalig ketyegett és muzsikált egyfolytában, s így végre megtudtam legendás uniformis-bitorlásának hiteles történetét.
– Harminc-egynéhány éves voltam – motyogta, miközben régi csatahajó módra füstfelhőkbe burkolta magát, és félelmetesen sokoldalú pipaszurkáló-készségével játszadozott –, de még mindig tapasztalatlan ifjonc ahhoz, hogy tudjam: a nők sugallataira, ösztönös megérzéseire hallgatni kell, már csak azért is, mert olykor saját maguk ellen dolgoznak!… Nellának hívták a színésznőcskét, aki csak néhány hónapra láncolt ugyan magához, de a Nella név azóta is fogalomként él bennem, és magát a „nellaságot” jelenti. Hogy mi is voltaképpen a „nellaság”? Sok mindenből összetett s nehezen meghatározható valami… A mesterkéltség, fél-, vagy negyedműveltség, a sűrű, de helytelen idegenszó-használat, az ádáz szuka-irigység, a rágalmazás, névtelenlevél-írogatás, intrikálás hihetetlen iskolázottsága; a színházi vezető emberekhez, helybeli notabilitásokhoz és újságírókhoz való törleszkedés gátlástalansága, a három, esetleg négy, tükör előtt betanult alapmosoly váltogatása, egybehangolva a megfelelő csücsörítésekkel és gügyögésekkel; a napszakokhoz, társadalmi vagy művészi eseményekhez alkalmazkodó állandó rugalmas
készenlét… S még valami, amiben pályatársnői közül talán egy sem múlta felül: Nella, Hidfői Nellácska birtokában volt bizonyos többnyelvűségnek az anyanyelven belül! Nos, e tulajdonság csillogtatása ismeretségünk elején még kápráztatott, de hovatovább mindjobban zavart és bosszantott, mert képtelen voltam alkalmazkodni, s a végefelé már valóságos utálatot keltett bennem. Nella ugyanis másként beszélt telefonban, mint szemtől szemben, még velem is! Másként gőgicsélt és csücsörített feljebbvalóinak, mint a kevésbé tekintélyeseknek; s hihetetlen érdes, közönséges hangot tudott megütni azokkal szemben, akiket nála alacsonyabb művészi vagy társadalmi rangúnak tekintett. Idegenszó-használatát is ezekhez a képzelt vagy valóságos kategóriákhoz alkalmazta, vagyis hol gyakrabban, hol ritkábban fűszerezte mondókáit franciának, angolnak, németnek, latinnak vélt szavakkal és kifejezésekkel, majdnem mindig hibásan és helytelenül.
Ennyi tulajdonság birtokában – gondolhatnád – Nella tehetséges színésznő volt, ugyebár, Thália igazi, áldozatos, megszállt papnője? Tévedsz. Nella nagyon közepes színésznőcske volt, a drágám, s amit elért a pályán, azt az akkori négy-öt elsőrangú színi csillagnő eklektikus utánzásának köszönhette. Ez nála szerepenként változott. Szerencsétlenségemre Nellának azokban a hetekben éppen Petrőczy Mária-korszaka volt. Mintha még az orra is megnyúlt volna e bámulatra méltó kaméleonságban…
Egy kissé kellemetlen bevallanom, de egyszer-kétszer még szájon is vágott őkegyessége, nem mintha tolakodásommal vagy követelőzésemmel erre okot szolgáltattam volna, hiszen szörnyű gyámoltalan voltam mindvégig az oldalán! – hanem, mert a színházi mendemondák szerint a nagy pesti művésznő is egy reneszánsz hercegasszony, vagy ha jobban tetszik, egy párizsi híres demimonde keménységével idomította mindenkori széptevőit…
Nos hát, e mellett a nőszemély mellett teljesítettem immár harmadik hónapja különféle apró-cseprő szolgálatokat, mint például lakásszerzés, költöztetés, falfestés, bútorbehúzatás, tárgyalás ügyvédekkel, női szabókkal, sőt egy ízben a városi gyepmesteri hivatal vezetőjével is, amikor is Petit (kis nyomorult, guvadt szemű pincsikutyájának francia neve volt) elveszett… És, ha hiszed, ha nem, még mindig csak a mézesmadzagot húzogatta el, bámulatos bájjal, meg kell adni, az orrom előtt, és a várva várt, többször szóbelileg ígért jutalom egyre késett. Egy idősebb, tekintélyes városatyát azonban, bizonyos korábbi lakásbotrányából kifolyólag, egyre sűrűbben kezdett látogatni; de nekem halvány gyanúm sem támadt, miért mentett fel hirtelen az ezzel kapcsolatos hatósági ügyek intézése alól…
Egy szeptember középi, majdnem kánikulás vasárnapon egyre terhesebbé váló lovagi szolgálatban a város strandfürdőjére szólított. Ez a szolgálat fürdőköpenyőrzésre, légyhessegetésre, öngyújtó-kattintgatásra, szódavízhordásra szorítkozott; viszontszolgálat avagy jutalomképpen a művésznő több ízben is lehetővé tette, hogy a bámész strandközönség színe előtt illatos napolajjal bekenhessem a hátát… Így heverésztem órákon át a fürdő kopott pázsitján, vagy egy-egy kegyelmes pillanatban Nella rózsás fürdőköpenyén, a tűző napon, abban a reményben, hogy estefelé, a szomszédos öreg gyümölcsösökben teendő sétánk alkalmával, vagy éppenséggel a lakásán, elnyerem végre a megérdemelt pályabért – s abban az illatos bódulatban, miközben Nella hol kibontotta, hol befonta, hol fürdősapkája alá gyűrögette – a legnagyobb közönségigénnyel – rozsdásszőkére festett haját, vagy felkelt és vonagló léptekkel a medence gyermekosztályába vonult, meg-megmártotta magát (úszni sajnos nem tudott a drágám!), apró sikoltásokat hallatott, s a remélt sikert ellenőrzendő, jobbra-balra keresgélte a rátapadó férfiszemeket maga körül – mondom, lovagi
bódulatomban észre se vettem, hogy velem egyáltalában nem törődik, s egy-egy társalgást kezdeményező megjegyzésemet vagy kérdésemet is tökéletes érdektelenséggel hagyja magáról leperegni. Gondolom, sokan irigyeltek, akik ott láttak, e szakadatlan testközeli ügyködésben, mely az avatatlanokban a legbensőségesebb kapcsolat látszatát keltette kettőnk között, s csak jóval később döbbentem rá, milyen szánalmas figura lehettem, amint a mindenkori vidéki újságírók és íróimitátorok csalhatatlansági pipájával agyaramon, az állandó szolgálatkészség jól idomított vizslaremegésében, szájam szélét nyalogatva tökéletlenkedtem ott, az egész város színe előtt!
Talán délután négy óráig húzhattam így, úgyszólván étlen-szomjan – ugyanis a művésznő éppen fogyókúrázott, s én ildomtalannak tartottam a társaságában egyetlen falatot is lenyelni –, amikor Nellácska rádöbbent, hogy elfogyott kedvelt cigarettája, a drága és finom illatú, aranyszopókás Khedive, amihez alkalmasint valamely pesti színicsillag példájára ragaszkodott mániákusan, s felszólított, hozzak neki egy dobozzal a strandfürdő büféjéből. – Ugye, nem haragszik, kedvesem – hallottam még a hátam mögül, amikor az újabb s bizonnyal hálát érdemlő szolgálatra lendülve léptem át szívem hölgyének rózsás mintájú köpenyén, s néhány ezüstpénzdarabbal fürdőnadrágom zsebében, délcegen indultam a büfé felé.
… Testek, testek, kitárult, elhanyatlott női testek mindenütt, e dús és végtelennek látszó testkalangyás mezőn – s mellettük guzsorodó férfiak, nyurga fiúk és pápaszemes, kövér éltesebbek, unott lankadtságban vagy a tettre kész rugaszkodás állapotában… Egy pillanatban lázadó keserűség fogta el a szívem a női szépség ily végtelen sok változata közt: amikor ily nyíltan és tömegesen kínálják magukat Napnak, fénynek, víznek, röviden a férfiaknak: mi az istennyiláért ragaszkodom oly elvakultan egyetlen egyedhez. És tekintetem most már behatóbban állapodott meg egy-egy leánykán, fiatalasszonyon, ismeretleneken vagy olyanokon, akiket látásból, sőt személyesen is volt szerencsém ismerni, és mennél messzebb kerültem Nella rózsás köpenyétől, annál mohóbban cikázott rajtuk végig a szemem. E felismerés lázító hatása alatt elhatároztam, hogy imádottammal még ma este, a strandfürdő elhagyása után, dűlőre viszem a dolgot.
Így vergődtem el, e valóságos kínok kertjében, az üvegbeton strandbüféig. Itt is félmeztelen nyüzsgés, izzadtság- és napolajszag keveréke fogadott, amit még a gyanúsan „pikáns” lacipecsenye illata sem volt képes közömbösíteni.
– Khedive? Hát az miféle? Ilyen cigarettát nem is gyártanak – közölte velem rosszallón s a vendégek körében visszhangot keresőn a pult mögött tevékenykedő kackiás nőszemély.
Egy éltesebb pápaszemes férfiú sietett segítségemre – Van itt a közelben egy kedves kis trafik, valami előkelő hadiözvegy nyitotta nemrégiben, ott biztosan tartanak Khedivét – magyarázta szívélyesen, s a vasúti töltés felé mutatott; az ember átmegy a viadukt alatt, aztán jobbra fordul, s az már a Szőlő utca…
– A Szőlő utca! – csodálkoztam hangosan. Hirtelen magam előtt láttam a századvégi, szerény, föléjük nőtt fák alá bújt villácskák kettős sorát, s főleg Júliát, egy csodálatos fehér bőrű, koromfekete hajú leányzót, akit néhány évvel azelőtt, még joghallgató koromban, néhányszor hazakísértem a tánciskolából. Imádtam Júliát, s ő is félreérthetetlen forrósággal tapadt hozzám, valahányszor, hazafelé menet, a sétatér évszázados nyárfáinak odvaiba húzódtunk egy-egy pillanatra. Özvegy édesanyja azonban egy élesen fogalmazott mondattal hamarost értésemre adta, hogy nem tartja kívánatosnak udvarlásomat… Összezúzva kullogtam el, s többet a tánciskola tájékára se mentem, hogy megpróbáljam kiégetni szívemből fájdalmas kudarcom emlékét… Nemsokára fülembe jutott, hogy egy fiatal orvost, aki már „kész ember” volt, a lánya s a maga jövőjét céltudatosan építő hadiözvegy természetesen sokkal jobb szívvel fogadott… Az ügyet lezártam magamban, és többé semmit sem hallottam felőlük.
A felemás emléktől bizsergő szívvel, s valami megmagyarázhatatlan bizakodással indultam a megjelölt irányba.
Amennyire fesztelenül érzi magát az ember egy szál fürdőnadrágban hasonló lenge öltözékűek sokasága közt, annyira zavart és félszeg lesz, mihelyt tetőtől talpig felöltözöttek közé kerül. Olyan ez, mintha valami rossz álomban szaladgálnának hálóingben a hetivásárkor város piacán, vagy állnának lenge-magyarban úrvacsoraosztáskor az úrasztal elé…
A viadukt felé siettemben külvárosi, ünneplőbe öltözött családokkal találtam magam szembe. Az anyák elfordultak, vagy napernyőt tartottak szemük elé; egy-egy serdülő leányka röhögcsélt a hátam mögött, az apák fejüket csóválták, s fenyegetően dörmögtek a bajszuk alatt. Egy deresedő halántékú, vörös orrú rendőr jelentőség teljesen lóbálta két ujja közt gumi fütykösét… Szerencsére, az útvonalon árnyas, évszázados eper- és diófák, egykori szőlőskertek és gyümölcsösök emlékei kínáltak búvóhelyet a már-már fejvesztetten menekülőnek… Csak egy szerelmes párocskát botránkoztattam meg; tisztesen andalogva fogták egymás kisujját, de amikor észrevettek, oly zavartan rebbentek szét, mintha édenfáján kapattak volna. Őszintén sajnáltam őket, s most már szinte rohanva surrantam volna be a viadukt alá, amikor magasan a fejem felett, a vaskorlátnak dőlve, megpillantottam egy lobogó hajú nőalakot. Az első minutumban azt hittem, gyászruhát visel: valami fekete ruhadarabot csapdosott a lába körül a szél, az a szellő, mely az ilyenfajta építmények táján sohasem szűnik meg, s mindig talál magának valami megcibálnivalót…
Amit most cibált, nem gyászruha, hanem valami fekete ún. klottköpeny volt, amilyent a varrodákban és fonodákban dolgozó nők viseltek akkoriban, és oly kívánatosakká tette őket, még a szerényebb külsejüket is, mint a náluk boldogobbnak vélt diáklányokat az internátusi matrózruha… A szél bűntársammá szegődött e pillanatban: a gombtalan fekete köpenyt úgy szétcsapta a nő kreol testén, hogy még fekete melltartóját is láthattam, nemcsak lengeteg, seszínű vagy talán szennyes alsóneműjét. A nő vigyorgott, a szél incselkedése nem zavarta. Jobbjával a vaskorlátot fogta, bal kezében átlátszó üvegkancsót tartott, és nyújtogatott felém. Le akar önteni! – döbbentem meg – ezt jelenti furcsa vigyora. Igen, meg akarja csúfolni a fürdőnadrágban szaladgáló s a kispolgári környék vasárnapi sétálóit botránkoztató ficsúrt.
Ezt az örömet nem szerzem meg neki – gondoltam –, s az övéhez hasonló kaján mosollyal már-már beugrottam a védelmet kínáló hűvös-árnyas betonépítmény alá, amikor a nőszemély riadt sikoltása visszhangosan állj-t parancsolt.
– Pardon, uram! Csak egy szóra! Nem vinné ezt a tejet ide a Szőlő utcába? Meghálálom…
Álmélkodva meredtem a magasba. A látvány innen észbontó volt. Most már forró szurokkal is leönthetett volna. Földbe gyökerezet lábbal álltam, s majd kitörött a nyakam a döbbent felfelé bámulásban.
– Most fejtünk – magyarázta –, s nekem fél kilométert kellene kerülni, hogy a töltésről leereszkedjem…
Fejtünk? Kiket jelent a többes szám? – kérdeztem magamban. Őt s az urat vagy az apját, aki talán vasúti bakter, s ott laknak a viadukt város felöli végén? abban a vasbeton őrházikóban? De hol az istálló, ha már fejésről beszél. Abban a házikóban csak nem tartanak tehenet? – s hasonló találgatásokba bocsátkoztam.
– Ugye elviszi? Meghálálom, ne féljen! – mondta, s nagyon külvárosias-cigányosan kacsintott is hozzá.
Ettől a kacsintástól aztán, amint mondani szokták, az ördög is csapdosni kezdte hátaljamat a tüzes lapáttal. – A legnagyobb készséggel – leheltem a magasba, egyenest fel, a fekete köpeny alá, s a szívem úgy kopácsolta a bordámat, mint a piros fejű harkály a fát.
– Akkor jöjjön fel érte! – hangzott most már szinte parancsolón, a mennyei szózat.
Körülnéztem; sehol egy hágcsó vagy valamiféle lépcső az építményen: a nő úgy képzeli tehát, hogy én kerüljek egy fél kilométert, a töltés mentén, így, fürdőruhában, a tűző napon? Szolgálatkészen, utasítást várón tekintettem a magasba.
– A fán! – hangzott kategorikusan, s még egy-két utasítás is talán, amit azonban, talán szívem dobogásától, nem hallottam. – Mit bámul? Talán olyan nagy dolog? – reccsentett rám megszégyenítőn, és csípejét őrjítőn megriszálta.
Nekirugaszkodtam, átöleltem a fa derekát. A sima, napsütötte diófakéreg perzselte karomat, lábszáramat; a fejem feltartva, halk nyögésekkel kapaszkodtam. Ma sem értem, hogyan voltam képes feljutni a legalább három méter magas, sima törzsön a legalsó ágakig, de feljutottam. Innen kezdve az ágak lépcsőzetesen meredeztek a szélrózsa minden irányába, s már könnyebb volt a haladás; a lombok hűse is erőt adott. És egészen közel volt a cél.
Amit a következő pillanatban láttam, valóban, amíg élek, nem fogom elfelejteni. A nő hirtelen átvetette magát a vaskorláton, s hallatlan biztonsággal, nemcsak hogy fiús, de majomszerű gyakorlottsággal csusszant lefelé egy ágon, mely a korlát mentén s azzal szinte párhuzamosan, az alakfák derékszögével nőtt ki a diófa sudarából. Csodálkozásomból fel sem ocsúdhattam, meg sem mukkanhattam, s már két vaskos, erősen napbarnított vagy nem egészen tiszta lábszár remegett az arcom előtt. Belekapaszkodtam, mint valami ágba, s csókolgatni kezdtem a térdhajlatát.
– Ha egy csepp kiömlik, megölöm! – fenyegetett, s nem csak az iménti akrobata mutatványtól lihegett oly eszelősen. Közben az átkozott tejeskancsót, mint valami szentséget, a bal kezében tartotta.
Nem tudom, hogy végződött volna ez a majom-idill, mert már-már belemelegedtünk a dologba, amikor szemem sarkából s egészen véletlenül valami mozgást vettem észre a viadukt tövében, egy jókora magyalbokor előtt. Girardi-kalapos, rózsaszín képű, csokornyakkendős, fehér cipős fiatalember izgett-mozgott ottan a nemi gerjedelem legeksztatikusabb állapotában; vizenyőskék szeme ránk tapadt, s egy pillanatra összevillant az enyémmel. Fenyegetést láthatott benne – jaj lett volna neki, ha elkapom, s ezt tudhatta –, mert mint valami rémült állat, szinte fejesugrással tűnt el a bokorban.
– Megint itt leskelődik ez! – mondta a nőszemély, s nem gondolt rá, hogy ebből a megint-ből milyen következtetést vonok le hirtelenében. De nemcsak ez a következtetés – vagyis hogy a nőnek ez a majomidill-keresés holmi perverzitása lehet, s nyilván nem engem tüntetett ki először őrjítő kegyével – tántorított meg és riasztott vissza a vállalkozástól, hanem a furcsa fiatalemberke közelsége is. A kancsót tehát átvettem, s szó nélkül, a kielégületlenség dúltságával szakadtam el alkalmi majomszeretőmtől. A kancsó annyira reszketett a kezemben, hogy egy-két csepp tej a térdemre löttyent, s végigfolyt a lábszáramon. Mire földet értem, a térdem is reszketett, hogy majdnem összerogytam, eszem ágában sem volt már a boldogságomat megrabló Girardi-kalapos fickó üldözése és megbüntetése. Mire aztán egy kicsit összeszedtem magam, és felnéztem a lombok közé, a tisztátalan nőnemű istenség, aki a fent leírt látogatásra méltatott, már a viadukt vaspallóján rohant, s csak meztelen, repedtes talpának trappolása hallatszott, mint valami vasbordák közt kongó, egyenetlen bádogszív-dobogás.
A dombocskára kanyarodó Szőlő utca olyan szűk volt, hogy a nyesetlen akácfák összeborultak fölötte; és olyan csend fogadott, hogy hallottam szívem rendetlen kalapálását. Mert a diófa lombsátrában lezajlott élmény izgalma nemhogy csillapult volna, de folyton új vérhullámokat korbácsolt végig érzékeimen. Az átkozott tejeskancsó táncolt a kezemben.
Úgy értem a trafik kőlépcsője elé, hogy szerencsémre egyetlen járókelővel sem találkoztam. A trafikajtó csukva, rajta keresztvas, jókora lakat. Kockás irkából kitépett, rajzszeggel feltűzött papírdarab hirdette, hogy vasárnap du. 4-ig tartanak nyitva. Egy kirakatul szolgáló, széthúzott csipkefüggönyű ablak azonban különféle cigarettákkal kecsegtetett, s köztük az aranyszopókás Khedive téglalap alakú dobozkáját is megpillantottam. Egyetlen koccantás valami kődarabbal az ablakszemre – villant meg a bűnös gondolat –, s futhatnék is vele vissza a strandra, hogy elegáns hányavetiséggel lódíthassam Nella undorító rózsás köpenyére! És nem tudom, nem vált volna-e tetté e garázda, de bizonyos mentő körülmények figyelembevételével megbocsátható gondolat, ha hirtelen nem tudatosítom a tejeskancsó rendeltetését. Ide szól, pontosan ide, ebbe a házba!
Valahonnan az udvar mélyéről zongoraszó hallatszott. (De akkor még rádióból eredőnek tartottam.) Azzal sem törődtem már, hogy a betoppanásra, még a tej átnyújtása ürügyével is, végképp szalonképtelen vagyok – s oly biztonságérzettel nyitottam be az udvar kiskapuján, mintha fesztvizitre öltöztem volna. A zongoraszó volt a kalauzom. Ennek köszönhető, hogy egy félig nyitott ajtón át, kopogás nélkül, egyenest a szalonba toppantam.
A jelentéktelen kis etűdöt vakkantászerű hang szakította félbe, nem, nem is vakkantáshoz, inkább a fészkén megriasztott galamb félig csőr-, félig torokhangja volt: – vu, vu, talán ezzel tudnám a legjobban visszaadni. A zongoraszéket fekete kontyos, fehér tüllszerű blúzt és zöldes tiroli szoknyát viselő nő csavarintotta az ajtó felé, oly gyorsan, hogy mozdulatától a papucsa a jobb lábáról éppen elém penderült.
– Uram?! Mit akar itt? – Arcán rémülettel vegyes csodálkozás. Én akkor már valószínűtlen bambán vigyoroghattam, és ez a muskotályos mosoly tükröződött a tekintetében. Egymásra ismertünk abban a szent pillanatban. – Kali? – csapta össze a tenyerét és felugrott. – Hogy kerül maga ide?
Júlia, a tánciskola tündére, akit hét esztendőnek előtte szorítottam utoljára magamhoz, de voltaképpen azóta se szabadulhattam forró, nyugtalan teste simulásának emlékétől, igen, Júlia egy pillanatig ismét a karomban volt, aztán illendőbbnek vélte egy határozott taszító gesztussal figyelmeztetni a helyzet abszolút illetlenségére. De hellyel kínált. Lehajolt, s ügyetlen mozdulatocskákkal illesztette lábára elrúgott papucsát.
Hatalmas, mély, barna klubfotelben terpeszkedtem el; oly hűvös volt, mintha valami zimankós februári nap hőmérsékletét őrizte volna, talán kiebrudalásom napjáét éppen, s lévén rajtam az egyetlen ruhadarab az a kis fürdőnadrág, e pozitúra minden etikettet felrúgó illetlen volta mélységesen áthatott; tehát fesztelenséggel igyekeztem palástolni roppant zavaromat. És a tánciskolák körsétájának előírásos „sans façon” társalgási stílusában adtam elő, látogatásomnak mi az eredeti célja (Nellát persze kifelejtettem), s hogy útközben egy rusztikus külsejű s alkalmasint nem egészen épelméjű nőszemély rám erőszakolta ezt a tejeskancsót.
– Hallatlan! – botránkozott Júlia. – Ez már mégiscsak sok, amit ez a Flórica művel! A minap egy orvosprofesszort molesztált a szégyentelen bestia! Vasárnap ugyanis az ura más vonalon van szolgálatban, s neki nem szabad a bakterháztól eltávolodnia…
– Én minden tekintetben csak hálás lehetek neki! – mondtam, s élveztem megjegyzésem rejtett kétértelműségét. (A majom-idillt, gondolhatod, jobbnak láttam elhallgatni…) – Ha nincs nálam ez az áldott kancsó, nem merek bezörgetni cigarettáért. Ugye, remélhetek?
Amikor ezt mondtam, már csak Júlia harisnyátlan, hosszú, hófehér combját láttam; a múltszázadi hölgyeké lehetett csak ilyen patyolatfehér: mintha sohasem érte volna napsugár! De láttam és bámultam, természetesen a fehér, hanyagul begombolt blúzocska alól ki-kivillanó gyöngyház fehérségű keblét, szinte túléretten duzzadó karját, egyszóval ezt a Barabás Miklós valamelyik vásznáról elszökött biedermeier csodát! S már csupa reménység voltam, de nem a cigaretta tekintetében…
– Várjon csak – pattant fel és fordult a nagy, háromfiókos szekrény felé, s pattintott hozzá, táncos mozdulattal –, ha van, itt kell lennie a középső fiókban. Minden drágább trafikárut idebenn tartunk, tudja, a betörők miatt… – Most a bal papucs esett le a lábáról, de ezúttal nem törődött vele. Lábujjhegyen billegett a bútordarabhoz, lehajolt s valami furcsa izgalommal ráncigálta ki a rozoga fiókot. Rövid, bokorugró szoknyája felhúzódott, s bár az első pillanatban csak rózsaszín sarkát bámultam, szemem most már egyre feljebb siklott erőteljes, térdtől felfele szinte kövér combjain. És hirtelen ugyanazt az áramütést éreztem, mely a diófa lombjai közt majdnem halálra sújtott az imént… Júlia pedig egyre beljebb kotorászott a mély fiókban, s egyik dohánygyári csomagot a másik után rakosgatta, dobálta ki maga köré, a padlóra. Húzta az időt, vagy valóban nehezen találta meg, amit keresett? – nem tudnám megmondani. S azt sem, hogy volt-e sejtelme állapotomról. Mert akkor, mint az alvajáró, támolygó-remegő léptekkel, de szemem egy pontra meresztve, egyszerűen mögéje álltam. Érintésemtől nem ugrott félre, fel sem emelkedett… Most is magam előtt látom gyűrűs bal kezét, amint a fiók sárgás peremébe kapaszkodik. Jobb keze hátranyúlt, és
belemarkolt a lábszáramba, talán tiltakozásul… Node ismerjük az ilyenfajta tiltakozást, ugyebár… Végül a szoknyáján egyet-kettőt rántva kirohant valahová, hogy hátra se nézett. S én visszarogytam a nagy, hideg bőrfotelbe, és percekig bámultam azt az elnyűtt, ferde sarkú kis szegedi papucsot ott a szőnyegen. Bevallom, szökésen törtem a fejem, de egyszerűen képtelen voltam moccanni is. Ha Júlia konyhakéssel támadt volna rám, a becsületén esett foltot vérrel lemosni – akkor sem mozdulhattam volna. Ettől a nőtől, aki kéretlenül, váratlanul életem legnagyobb gyönyörűségével és férfidiadalával ajándékozott meg: a legfájdalmasabb halált is boldogan elfogadtam volna. És nyílt az ajtó, és Júlia halványzöld pongyolában, a legszenvtelenebb társasági mosollyal suhant felém; s a tálcát, rajta egy üveggel és két talpas pohárkával oly házias-könnyeden helyezte az alacsony klubasztalka közepére, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy társaságbeli hölgy az ódon bútorzatú úriszobában félmeztelen férfit fogad…
– Diópálinka, anyám „remekműve” – mondta kedveskedőn –, de pillanatnyilag mással nem szolgálhatok.
Alamuszi vigyorral bólintottam. Közben magatartását felmértem, tudomásul vettem, s igyekeztem alkalmazkodni hozzá. Jól van, tegyük hát meg nem történtté a dolgot: igyunk egyet vakmerő, rögtönzött kirándulásunk emlékére, melyet mégiscsak közös elhatározással tettünk az imént Eros személytelen birodalmába, s azután örökre felejtsük el! A koccintáshoz azonban nem tudtam feltápászkodni, s mintha a nyelvem is szájpadlásomhoz tapadt volna. Ülve döntöttem magamba az erős, avasdióbél zamatú italt. S aztán még vagy kétszer is, vagyis ahányszor megkínált vele. Végül is ennek köszönhetem, hogy megoldódott a nyelvem.
– Dohányzik? – kérdeztem, amikor elém tett egy doboz Khedivét.
– Még csak az hiányzik! Adna is édesanyám! – hangzott a válasz. – Tudja, amolyan igazi múlt századbeli asszony módján, a cigarettázó nőket rosszféléknek tartja.
A hideg futkározni kezdett a hátamon. – Hát itthon van a kedves édesanyja? – kérdeztem palástolhatatlan izgalommal.
– Künn sziesztázik a lugasban, szegényke. Vasárnapi vendégjárás volt. Kimerült. Az utóbbi időben sokat romlott az állapota – mondta Júlia nagyon tárgyilagos hangon.
Mielőtt egyetlen szóval is érdeklődtem volna édesanyja betegségének természete felől, az imént még napsávos szoba egyszeriben homályba borult. Balsejtelem, sőt valami rémület fogott el; felugrottam s riadtan néztem körül.
– Lement a nap! Nálunk mindig ilyen hirtelen alkonyodik – mondta Júlia. – A fákat senki se nyeste meg szegény apám halála óta. Itt minden csupa árnyék…
Lehetetlen, hogy nyár közepén ily hamar alkonyodnék!… Órám nem volt, s nem mertem megkérdezni az időt. Pedig valamire hivatkozni kellett volna, hogy emelt fővel s ne kullogva távozzam. Júlia segítségemre sietett:
– Így nem mehet el! És anyámmal sem volna üdvös így találkoznia. Minden percben itt teremhet!
Tanácstalanul álltam. A kert sűrű bokrai közt mintha valaki fel s alá sétált volna… Egy szekrényajtó kinyílt, Júlia eltűnt egy pillanatra az ajtószárny mögött, majd a klubfotel támlájára tett egy kávébarna, aranysujtásos tüzératillát s egy zöldes színben játszó, fekete pantallót.
– Apámé volt. Ez maradt szegényből, Isten nyugosztalja. Vegye fel, gyorsam Jövő vasárnap visszahozza.
Viselkedése, hanghordozása olyan határozott, majdnem parancsoló volt, mint annak, aki nagy veszedelemben intézkedik. Szinte megbűvölten engedelmeskedtem. Felrántottam a nadrágot, magamra kaptam a szűk, dohos illatú mentét, s máris olyan otthonosan éreztem magam bennük, hogy félszemmel a tükörbe néztem, s megállapítottam, egészen helyre legény vagyok, s hogy ha eddig, előző félszeg és bátortalan szolgálatomban Nella személye körül legfeljebb hadnagyságig vittem, most a sublót előtt lezajlott fegyvertényért megérdemlem a tüzérőrnagyi rangfokozatot.
– Mintha magára öntötték volna! – tette a tenyerét szívemre Júlia végtelen gyöngédséggel (ami részben a néhai tüzérőrnagy, Piave hőse emlékének szólt), s én két ujjal megfogtam ezt a női jobbot a csuklójánál fogva, s reszketeg hálásan kezdtem csókolgatni a kéztő halványkék érvirágait. Azt hiszem, sírtam is azokban a pillanatokban. Ő pedig a vállamra borult, a nyakamat csókolgatta, tarkómat simogatta, és igen ártatlanul, s az egymás iránti hála immár testi vágyaktól tisztult áhítatában, szótlanul fogadtunk egymásnak örök hűséget…
És akkor történt valami, amiről máig sem tudok pontosan számot adni.
Az ajtó s vagy két ablak egyszerre csapódott ki: brutális reccsenések, üvegcsörömpölés. Szememet ösztönösen behunytam egy pillanatra. Mire kinyitottam, óriástermetű, fekete ruhás öregasszony állt a küszöbön, mint valami lompos, viharvert tengeri madár, feje a szemöldökfáig ért, éleset sikoltott, s görcsös seprűnyéllel hadonászva közeledett felénk. – De mama, az istenért – hallottam Júlia rémült hangját, miközben ellökött magától, s kifele tuszkolt, nyilván, hogy menekítsen. Hosszú, de aránylag világos folyosóra értem, melynek létezését fel sem tételezhettem a kívülről oly kicsinek és földbe süppedtnek látszó épület jobb oldalán, majd a kijáratot felfedezve, futólépésben igyekeztem az utca felé. Még a folyosó közepéig sem értem, a hátam mögül hallottam az előbbi artikulátlan rikácsolást, s bár hátranézni nem mertem, tudtam, éreztem, hogy üldözőm a gyűlölet, a düh erejétől úgyszólván szárnyra kapva, repülve csökkenti a köztünk levő négy-öt méter távolságot. Trágár káromkodások, szörnyű szitkok adtak erőt a folyosó rozoga ajtaját vállammal kitörnöm s nekirohannom egyenest a léckerítésnek, melyen farkasugrással vetettem át
magam. Egészen a Sétatérig futottam, de még ott sem voltam benne biztos, a sűrű és hatalmas fák sötétjének oltalmában, hogy valóban megmenekültem-e az üldözőm elől… Itt észleltem, hogy kitörőfélben a vihar, s hogy az a szél, amely Júlia szobájában hirtelen kitépte az ablakokat, ajtókat, e vihar előszele volt. Egy-egy villám fénye a Sétatér sűrű fái alá is be-behatolt; a korhadt padokról riadt bakák ugrottak fel a vasárnapi kimenőjüket élvező szolgálók mellől, s kerekre nyílt szemmel szalutáltak nekem. Viszonoztam, ahogy tudtam, ámbár sapkám nem volt, s amivel a strandról elindultam volt, de még talán a diófa körül elvesztettem: a fehér gumipapucs sem volt a lábamon. Így értem mezítláb, szinte futólépésben, egy forgalmasabb utcára, ahol az a bizonyos incidens lejátszódott. Persze nem úgy, ahogy a fáma terjesztette. Vagyis nem én hordtam le azt a főhadnagyocskát, amiért nem szalutált, hanem ő ripakodott rám, s állta utamat, hogy igazoltasson, mert enyhén szólva nem tartotta előírásosnak az öltözetemet… A többit már tudod… Járőr… Katonai fogda, őrültségszimulálás, idegklinika. Remélem, ezek után semmi kételyed afelől, hogy kényszerhelyzetben cselekedtem… Vagy talán te másként jártál volna el, barátocskám?
Gyöngyházy története annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem, milyen inszinuációkkal piszkáltam ki belőle. Mellemnek szegzett kérdésére nem kapott hát választ. Engem már csak a Júlia sorsa érdekelt, s egy kissé az is, vajon tanúsított-e némi hálát jártas-keltes vőlegény barátom e nő iránt, aki – amint ő maga is vallotta – minden jel szerint feloldozta az idült timiditás nyűgei alól, sőt, visszaadta férfi-önbizalmát.
– És Júlia? – tettem fel, sűrítve a kérdést. De bár ne tettem volna! A „kalandor” olyan komor tekintettel bámult egy darabig maga elé, hogy azt hittem, menten eltörik a mécsese… De megemberelte magát, s csak ennyit mondott:
– Az uniformist szerkesztőségi altiszttel küldtem vissza… néhány soros levélke kíséretében… Én magam többé nem tettem a lábam abba a házba. Azt hiszem, megérted… Aztán 44 június elején, amikor a vasútvonalat bombázták az amerikaiak – nyomtalanul eltűnt a föld színéről az a ház. Lakóival egyetemben, természetesen. De – Isten ne vegye bűnömül, amit mondok, talán megváltás volt mindkettejüknek, s ha nem is megváltás, de megoldásnak megoldás.
|