„Tárgyaim”
Elöljáróban Dsida Jenő egyik antik (aszklépiadészi) formában írt hosszú, a témában végletes felfogású, de sok mindent kifejező versének néhány sorát idéztem. Dsida Jenő már Harminc év közelében vizionálta ezt a lázadást. Hogy mégsem valósult meg, arról nem ő tehet, hanem a halál: két év múlva érte jővén, felmenti talán elhamarkodott verses fogadalmának teljesítése alól. Abban ugyanis, hogy utolsó óráiban nem kísértette a gyerekes óhaj, egyet-kettőt, a legkedvesebbeket mégis magával vinni másvilági útjára a sok gyűlöletes „földi lom” közül: Dsida egyéniségének ismeretében megengedhető a kételkedés. Jómagam „földi lomjaimat”, miután ellenük fellázadni hatvanévesen sincs kellő bátorsagom, két csoportra oszthatom: a pusztán érzelmi becsűekre és olyanokra, melyekért az ószeres is kínálna kisebb-nagyobb pénzösszeget. De akár az első, akár a második csoportba tartozzanak is, majdnem mindegyikről állíthatom – a könyveken kívül –, hogy hozzám tartozásuk vagy hozzájuk tartozásom gyökere a gyermekkorból levezethető animisztikus ragaszkodás. E felismerés próbája nem más, mint öt-tíz éves korom közt elvesztett tárgyaimnak máig elható, sajgó emléke és visszakívánásuk valamiféle nálam erősebb (szülői, angyali, isteni – földi vagy földöntúli!), jóságos hatalomtól. És az is, hogy emlékük olyanformán sajog, ahogyan például egy-egy kis iskolatárs halálának vagy lelkes jószág, galamb, kutya, macska elpusztulásának emléke érzékenyít el. Holott amazok, egy-egy labda, bicsok, játékállatka, csupán élettelen tárgyaknak minősíthetők felnőtt értelmezésben. Ha tárgyaimat két csoportra osztottam, nem jelenti, hogy nincsenek köztük úgynevezett határesetnek számítók. Ezek azonban inkább későbbi szerzemények: sajátos hajlam és érdeklődés folytán, de általában mégis véletlenül, vagyis nem utánukjárás eredményeképpen kerültek hozzám. Akárhogy is: azokról tartom a leginkább érdemesnek néhány szavas jellemzést rögzíteni itt, melyek az imént pedzett animizmus bizonyságai. Éppen értéktelen voltuk kezeskedik, hogy csak az én „tulajdonaim” lehetnek. Akár én fedeztem fel őket, akár ők engem, volt egy-egy vonásuk vagy bélyegük, mellyel elárulták eleve hozzám tartozó voltukat. (Akárcsak egy-egy kóbor kutya, melytől aztán rendkívül bajos és fájdalmas volt elszakadni – hogy az ősi és titokzatos módon eleve ismertnek vélt hölgyeket ne is említsem.) Ezek a tárgyak a fent mondottakból következően addig érnek valamit, amíg a közelemben tartózkodnak. Ha valamiféle változás következtében megszűnnének közelemben tartózkodni, hamarosan, de legkésőbb egy emberöltő múlva a szeméttelep máglyáján végeznék. A tőlem számított második nemzedék tagjai hajtanák rajtuk végre kézremegés nélkül az ítéletet, melyre közvetlen ivadékaim csak rendkívüli helyzetben szánnák el magukat, következésképp az ilyen személyi, érzelmi értékű tárgyak végleges helye igazság szerint a föld mélye volna, mihelyt az őket lélekkel és élettel felruházó személy odakerül. Volna, mert az ilyen fokú visszaesést gyermekkori, azaz ősemberi hiedelmekbe egyelőre a végsőkig kerülendőnek tartom. A Haldokló Gallus-t azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, sőt azelőttről, hiszen születésem idején már két esztendő óta a szüleim enyedi Sétatér végi lakásában fehérlik. Nászajándék: boldog emlékezetű Járai István, apám tanár kollégája lepte meg őket a kis porcelán másolattal 1911 karácsonyán. Valaha apám könyvei közt haldoklott, most az én polcom tetején. Az 1914–18-as háború rémségeit: sebesült katonák, katonatemetések látványát, ismerősök hősihalál-híreit rémülten szemlélő és átélő három-öt éves fiúgyermeknek egy ilyen elesett meztelen, talán levetkőztetett katona látványa, tapintása, lelki sérülésnek minősíthető megrendülés! És ha hozzávesszük, hogy egy-két évvel később már a kegyetlen igazságot osztó történelemből kapott az a kisfiú korosztályának meg nem felelő leckét: akkor egy magyarázattal több, hogy megértsem, miért vagyok „gallus”-párti azóta is mindig és minden viszonylatban. Hogy az én tulajdonom, az én tárgyam, nem állíthatom, inkább azoké, akik itt hagyták, amikor örökre elköltöztek a lakásból. Csak átmeneti őrzője vagyok. Pituj Erzsi korsaja pontosan negyven esztendeje tartozik hozzám: amióta a kalotaszegi falucska javas-, egyszersmind rigmusfaragó asszonya útra válásom pillanatában emlékül adta. Csípőre tett kézzel, vidáman kerepelve ő maga is ilyenforma volt, és ilyen tán még ma is, mint ez a rövid nyakú, vaskos csípejű bokály. Csak színeiben különbözött: Ő csupa virágos tarkaság volt korához képest, az odavaló népviselet törvényein egy kicsit túllépően is az. A korsó viszont puritán kék-tarka sakkmintás, ami arra vall, hogy égetőkemencéje valahol a székelységnek a szászsággal érintkező területén izzott. (Pituj Erzsi viszont azóta már réges-régen az öregasszonyok tisztes feketéjébe öltözött.) Hozzám írt hajdani verses köszöntőjéből való idézettel köszönöm most meg neki ezt a jóban-rosszban velem tartó ajándékot.
(A cz-vel írt Álcziliom s a ts-sel írt nefelejcs elárulja, hogy versfaragó tudományát jórészt hajdani tudós prédikátorok halotti orációiból merítette, melyekben azonban e titokzatos virág még madár, vagyis a mitikus Alcyon.) Az Asszonyságok díja. Krúdy Gyulának egyik legfordulatosabb és témájánál fogva is igen erős műve. Budapest, 1920. első kiadás. Címlapján – Hornyánszki Miklóstól a Frank Jeromos és neje utcája, abban is a Jella asszony rossz hírű háza, mely a regényben egy-két órácskára a leggyöngédebb szülőotthonná tisztul, hogy a következőkben halottas házzá komorodjék. E példány lelőhelye: Kolozsvár, egy kapualji bukinista, a nemsokára öngyilkossá lett Kovács úr ládákból hevenyészett polca, 1945 áprilisában. Könyvészeti értéke egy másik, számomra bizonyítóbb erejű tulajdonsága mellett eltörpül, ez pedig a könyvektől szokatlan ragaszkodás. Ezt at könyvet ugyanis egyszer alattomban „elidegenítették” tőlem. Legalább tíz évig véltem elveszettnek, hát egyszer csak visszajött! A hölgy személyében, aki egy antikváriumban belső címlapján a nevemmel felfedezte és visszahozta, a könyvekre és méltó tulajdonosaikra méltó gondot viselő őrangyalt hálálom és tisztelem. Páriz Pápai Ferenc Latin-Magyar és Magyar-Latin Dictionariuma. 1762-ből való 2. kiadás. Szükség törvényt bont és békességet szerez: a Jezsuita Academia kollégiumának betűivel nyomtatták a nagyenyedi Református Kollégium professzorának több évtizedig készült művét! Lelőhelye és az időpont azonos az Asszonyságok díjá-éval. A gubacstintával beleírt helynév (Nagyenyed) a XIX. századi évszámok és a diáknevek tatnúsága szerint a Bethlen Kollégium diákkönyvtárának állományából való. (Pl. Franciscus Hollaki, 1848. Hollaki Arthur 1864.) Tárgyaim közt említem, holott sokkal több, mint tárgy, és ezt már nem animizmus diktálta gyermekes áhítattal állítom. Lelkes tárgy, sajátneműen az. Ezer meg ezer év lelkeiből lelkedzett magyar szókincs tárháza, úgyszólván a kezdetektől fogva az erdélyi fejedelmi udvarok gazdag és árnyalatos, fordulatos nyelvhasználatáig. Elfelejtett, használatból kiveszett, kiölt szavak és kifejezések, szólásmondások titkos, megtartó kazettája! Régi visszatérő álmom: új kiadásban látni, bármily szerényben is, a megtámadtatott magyar nyelv védelmezői sorába állt nemes lelkű ifjak és minden rendű s rangú érdeklődők kezében. A rút seb e példányon alkalmasint az őrjöngő, oktalan, martalóc támadás és gyújtogatás emléke, mely Enyed városát és Páriz Pápai Kollégiumát 1849 januáriusának két napján át lakosaival együtt pusztította. A könyv értékét ez a fekete-üszkös sebhely emeli sokszorosan minden megmaradt ép példánya fölé. Tömegmészárlásból élve kivánszorgott egyetlen szemtanú! Az Alcools. Apám vette Párizsban, 1935 decemberében: bokrosodó Apollinaire-mániám ismeretében rám gondolt vele. Nagy örömet szerzett: ha az antológiákból ismert négy-öt Apollinaire-vers (La Chanson du mal-aimé, Cors de Chasse, des colchiques, Adieu) is elég volt, hogy költőjük megbabonázzon, képzelhető, miért dúskáltam e fűszeres dallamok rendkívül színes versgyűjteményében oly mohón, mint a dongó egy elvadult, de rendkívül változatos flórájú sziklakert virágaiban. Apám e szertelen rajonsást tudomásul vette – anélkül, hogy osztozott volna benne. Erre vall a nemzedékkülönbséget, ízlésváltást tapintatosan érzékeltető négysorosa, mellyel néhány év múlva a kötetet végképp rám testálta. Busafejű bölény bikaborjú. Uszadékfa. Hazája valamely fenyves a Fekete-erdőben vagy a Vág felső völgyében. Ráfoghatnám, hogy küldetésszerűen sodortatta magát a megvadult vizekkel 1965 nyarán, amíg Visegrád fölött egy berekben, ahol horgásztam, éppen előttem ért partot: valósággal „rítt az istenadta”, s az ilyen elhagyott kis jószágok követési ösztönével szegődött hozzám. Amiért háromlábú, senki se tartsa torzszülöttnek! Életrevalóságát a művészetben Csontváry háromlábú lovai bizonyítják. (Lehetséges, hogy esetében a természet utánozta a művészetet?) Mutábilis gyökérszobor. Ez is a Duna ajándéka. Azzal, hogy éppen előttem illegette magát az, alacsony, kövecses vízben egy napon, meggyőzött: hivalkodó szándéka van velem, talán éppen az, hogy másoknak is megmutassam. Agyafúrt művész alkotása vagy, próteuszi tulajdonsásait tekintve, Ókeanosz isteniség kései, degenerált ivadéka. Elülső nézetből: egymást a birtoklás görcsében szorongató szerelmespár. Oldalnézetből: a kielégületlenség vagy az utálkozás, az unalom lógó orrú sanda szörnyetege, mely láthatóan valami új gaztetten töri agancsos fejét. Hátsó nézetből: szárnyát bontogató ragadozó madár. Egy köztéren, vagy parkban, tízszeres nagyításban (ez már életnagyság volna) talán meggondolásra késztetné azt az elszaporodott, vagy testű, kéthátú rovarfajt, melynek hím- és nőnemű egyedei egyelőre csak párosával majmolnak csemcsegtető filmekben látott, bő lére eresztett szeretkezést. Romok Romjai Romokban – olyanformán, ahogy álom az álomban, vers a versben, szerelem a szerelemben. Talán észak-olasz, talán éppenséggel velencei festő műve a XIII. századból. Noha erősen restaurált, nem foghatom rá, hogy pusztán érzelmi értékű volna. Hogyan került a birtokomba? Ahogy megpillantottam egy műgyűjtő barátomnál, olyan lelkesedéssel dicsértem, hogy jóformán ajándékba adta. Rajongásomat a Magányos Alak ábrázolása váltotta ki, vad hegyek előterében, mögötte többrendbeli és több korszakokbeli romokkal. Ha romok ihlette verseimet illusztrálni tudnám, valahogy ilyenformán csempészném a képekre magam. A botra támaszkodó, magányos alak barnásvörös köpenyegét és a rohanó felhőket talán már a kora romantika szele fújja. Előtérben a romtömkeleg kulisszaszerű: fantázia szülötte. A táj, a háttér azonban valószerű. A Magányos Alak nem a romokra, hanem a sziklás messzeségekbe réved, mintha valahol ott sejtené azt a bizonyos Kék Virágot. De lehet, hogy pásztor, s a mélyedésben legelésző nyájra figyel. Eszkimó kisplasztika? Ezzel áltatott, amikor Óbudán egy kotrógép emelte kavicspiramisban rátaláltam. Sötétbarna, vemhes anyamedve. A víz, a homok, a jég munkálta remekké – éppen csak valamicskével több időt áldoztak rá, mint a szakasztott ilyen állatszobrokra áldoznak a míves, szorgos eszkimó kezek. Talapzata simára csiszolódott; eszményi levélnyomtató.
Záradékul. Akárcsak másoknál, az én tárgyaim közt is lappangnak, rejtőznek olyanok, melyeknek értékét többnyire a hozzájuk fűződő fájdalom vagy éppen gyász emléke adja meg, és mint ilyennek, valamiféle fétistilalom alatt egyelőre még nem mutathatók, napfényre nem bocsáthatók: a fényképezőgép kattanása előtti pillanatban porrá omlanának. Ilyesmikre célozhat Faust, amikor keserűen aposztrofálja az ősök „limlomát”.
1974 |