Közben

A Kerek Asztal Legendában egy lovag próbatételre indul, s közben valami bozótban koronás csontvázra bukkan. A népmese szegény halásza hálózás közben karbunkuluskövet emel ki a tóból. Turgenyev vadászpuskával járja az Orel körüli erdőt-mezőt, s micsoda emberi sorsokkal találkozik, ismét csak közben. Hemingway oroszlánvadászatai is mintha ezt a titokzatos többletet céloznák; míg egy éjszaka megérzi Afrika vad illatát…

El ne felejtsem közben, miért soroltam fel ezt a néhány példát az eredeti céltól eltérő, de a feltett szándékot inkább színező, mintsem szürkítő mellékes élmények erejének bizonyítására: egy Visegrád környékén lakó íróbarátom az Élet és Irodalom-ban néhány Duna-könyökbeli köz- és magánügy felsorolása közben szerét ejtette, hogy együttérzőn aposztrofálja vajmi kevés látható hasznot hajtó horgászbolondériámat. („…Pompás horgászfelszerelés… de megint csak elmaradt a várva várt mesebeli csoda!”)

A magamfajta horgász nem okvetlenül azért jár ki néha távoli vízpartokra is, hogy vergődő, véres vízi lényekkel térjen haza; horgászbot, vízhatlan csizma, kíméletet már nem érdemlő ruha csak amolyan ürügy, alkalom, hogy fenntarthassam a természettel a gyermekkorban, ősi fokon kötött szövetséget; hogy beleolvadjak egy-egy órára a vízmorajba, nádsuhogásba, s olykor kisebb-nagyobb veszedelmekbe sodródva, küzdenem kelljen az elemekkel.

Aki jó néhány évtizede horgászgat vagy vadászgat, tudja: az eredeti cél, a zsákmány mennyisége-minősége a kiruccanás közben nyíltan vagy titokban remélt élmények mellett elhomályosul. Én magam már régóta nem fogásaimmal kérkedem; egyre világosabban érzem: a ravaszságukban véges, mohóságukon rajtavesztő vízi lényekkel szemben ez afféle lovagiatlanság. Karomon tehát a sanda szemlélő hiába keresné a zsákmány méretét fitogtató hagyományos kék foltokat! Sokkal inkább „kudarcaimat”, a rám kacsintott, felvillant halak elszalasztásának, visszaejtésének körülményeit ecsetelem, öngúnnyal, bemelegedve. És újabban valóságos megrendülést okoz s önelemzésre késztet egy-egy kifogott, nagyobb példány szemkifejezése. (Egyre emberibb!)

A mesebeli csodát tehát már nem feltétlenül a nagy vagy még nagyobb hal kifogásától remélem. (Persze, arról sem mondtam még le végképp.)

A csodával nagyon sokszor közben találkozom, vagyis a vízparton barangolva, rendszerint oly távoli pontokon, ahová a horgászat, vagyis az eredeti szenvedély centrifugális ereje nélkül aligha penderültem volna ki.

Micsoda csodák lehetnek ezek a horgászat ürügyével szerezhetők, Budapesttől 40–50–60 kilométernyire, a ritkuló nádú szigetek és berkek között, ahová őrjítő hangerővel tör be a motorcsónak-pufogás vagy a kézi rádiók kíméletlen zikizakatája… Nimfák, sellők incselkedése? Elsüllyedt gályák kincsei?

Néha egyetlen szál vízililiom a májusi berekben, dallamosan zümmögő méhek elözönlötte fűzbokor alatt. Máskor aranyozott női saru, rajta nemcsak a bécsi cég bélyegzője, hanem valami tragikus vagy huncut csónakkirándulás sejtelme is. Ismét máskor a ritkán mutatkozó kék-zöld-arany jégmadár látványa, amint a vízszinttől kétarasznyira káprázatos tükörképével együtt suhan.

És nemrégiben, Szalkszentmártonon is túl, a Kunsági Nagycsatorna nádasai felett kibontakozott teljes színpompájában az alföldi napszentület, oly monumentálisan, hogy az ember egyszeriben megértette Petőfi Alföld-imádatát. Mivé töpörödött e kozmogóniai látomás mellett az a gasztronómiai ígéret, amelyet a tarisznyámban szorongó két-három csuka képviselt?… És hogy hallgassam el, hogy a 65-ös árvíz után, Kisoroszival szemben az iszapból egy gyönyörű, népviseletbe bújtatott parasztbaba mosolygott reám? Mosolya túlélte a Vág menti falu vagy hajlék pusztulását, amelyben leánygyermekek játszadoztak vele; hazavittem mementónak.

Egyszer, vagy tíz esztendeje, egy ember volt a „csoda”, egy ember, a hajnali ködben. A visegrádi sziklák alatt imbolygott felém, ott, ahol az országút a hegy alá ér; egy-két lépésnyire megállt. Dermesztően magunkra voltunk; néhány pillanatig az egymásra köszönés sem oldta fel a találkozás döbbenetét. Öreg, borostás, ősz ember állt előttem, rajta rojtos-foltos lódenkabát, vedlett kucsma, oldalán nagyon régies, nyírfakéregszerű borjúbőr tarisznya; arca ólomszürkés, beesett foghíjas. – Engedelmet, tisztelt uram – szólalt meg rekedtesen, nagyon régiesen. – Kérdezhetek valamit? Hol vagyok?

Ez a kérdés döbbentett meg csak igazán! Az öreg nem volt részeg, sem őrült; szemében értelmes, némi öngúnyt is feltételező csillogás.

– Bogdány és Visegrád között, az országúton – mondtam a holdbeli jövevénynek. Az a kis csillogás eltűnt a szeméből; riadt fejcsóválással folytatta: – Engedelmet, kérdezhetek még valamit: Milyen nap van ma?

Csütörtök volt; megmondtam neki, mire már rémülettel vegyes csodálkozással meredt rám. Látszott, ez már sehogy sem fér a fejébe.

– Ki érti ezt? Ki érti ezt? – kérdezte, s kérdezősködését ezzel tetőzte be: – És most reggel van vagy este van, uram?

Miután erre a kérdésre is könnyűszerrel választ kapott, teljes tanácstalansággal nézett körül. Hogy most hova, merre? Cigarettával kínáltam, hogy elüssem zavarát. Aztán már csak én kérdezősködtem. Megtudtam, hogy temetésre hívták valami rokonai vasárnapra, Esztergomba. Mire megérkezett, javában folyt a torozás. És annak rendje s módja szerint istenesen felöntött a garatra az egész, messze földről összekürtölt nagy család, s persze ő is, aki valahonnan felső Nógrádból érkezett. Még vasárnap este eszméletét veszthette, mert attól fogva nincsenek emlékei, egészen addig, amíg találkozásunk előtt néhány perccel egy elhagyott csónakház vackán, gondolom, Visegrádon, magához nem tért, és el nem indult a vakvilágba… Így lettem én az első halandó, akivel három nap óta először beszélhetett… Talán Radics maga volt ez a különös útonjáró, Krúdy Gyula nagybátyja, aki furcsa kötelességének tartja megjelenni minden családtag búcsúztatássín, akár az ország túlsó végen is… Hogy aznap mekkora és mennyi hal került a horgomra, ki tudná megmondani.

És még valamit, de már nagyon régi emberekről. A Dömösi Kapu felett, a pilismaróti sík peremén, óriási kövek szürkéllnek a parton, mint a tavasz felé a megtorlódott jégdarabok. Évszázados fűzgyökerek ölelgetik őket, mintha védeni akarnák a sodró vadvizektől. A Duna szeptember vége felé annyira leapad, hogy száz méterre is belegázolhat az ember, mint a szelíd tengerpartokon. A fodrozódó limányban különféle halak sejthetők. Mi tagadás, a jó fogás reménye csalt ide, nem a kezdetleges, őskori töltést gyaníttató kőkoloncok. Hal nem akadt, de ahogy feljebb botorkáltunk a parton, csizmánk alatt valósággal ropogni kezdtek holmi csontdarabkák. Nem, nem valami hajdani temetőnek emberi, inkább valami hatalmas konyha szemétdombjának állati maradványai! És egy-egy edénytörmelék, rendkívül kis méretű égetett agyagfindzsák, csészék és lábasok peremei, fülei: egy ősnép rekonstruálhatatlan életmódjának izgalmas emlékei. Az első pillanatban feltűnt ezeknek: az edényeknek apró mérete; némelyik egy mai kávéscsészénél is kisebb lehetett, fülébe legfeljebb zsineget húzhat az ember; és az oldalukon kedves, játékos minták. Talán fazekasdit játszottak a törzs gyermekei? S ha felnőttek használták, mit ittak belőlük, mit tarthattak bennük? Mézet, sót vagy ritka fűszerszámokat?

Ki törődött már a halakkal, amikor, alig fél óra alatt, e cserepeken kívül csontdárdák, nyílhegyek, morzsolóbütykök, csontárak és pengék egész garmadáját „szákoltuk meg”; némelyiken a használat csorbái is ott vannak, vagy az emberi kéz által kikoptatott simább felület. Egy félökölnyi, talán lófejet ábrázoló csontdarabon fenyőtűszerű rovátkák. Az ismeretlen törzsbeli ősember díszítő ösztönének tanújele… Egy háromezer-négyezer éves halásztanya kacatjai… Semmi kőeszköz, se csiszolatlan, se csiszolt, csak valami primitív bőrmívességet feltételezhető csonteszközök változatai. Se réz, se vas e tárgyak között, mintha e törzs itt, a maga hordta vulkáni tufakoloncok s a mostani fűzfák őseinek dzsungeli védelmében, minden fejlődési foktól távol tartotta volna magát. Túl szegények voltak vagy túl bizalmatlanok, kultikus tilalmak közt élők? Amikor a túlsó parton talán már javában öntötték, kalapálták a bronzot, a vasat, ők itt olyan elmaradottságban tengődtek tovább, mint manapság az afrikai busmanok vagy Ausztrália ősemberei? Törpék lehettek? s ez magyarázná gyermeteg lelküket? Vessük el mindjárt ezt a még műkedvelő régészhez sem illő, tudománytalan feltevést. A szakavatott archeológusok majd megvilágítják e számunkra tán még ismeretlen lelőhely tárgyi emlékeinek közeli és távoli összefüggéseit… Nekem egyelőre „kincses sziget”, titokzatos, izgalmas, „mesebeli csoda” marad, minden ki nem fogott óriás hal busás kárpótlása.

Még sorolhatnám horgászélményeimet: kifogyhatatlanok. (Nem úgy, mint a Duna halai.) De ez olyan volna, mintha valami ellen-fogásinaplót készítenék a Horgász Szövetség vezetőségének bosszantására. Márpedig mi volna, ha kitiltanának, s azontúl orvhalászként kellene hajhásznom ezeket a csodálatos, haltalan élményeket.