Volt valami…

1/ A Nyugat-ban való megjelenés a 30-as évek derekán, úgy vélem, minden induló írónak és költőnek a legrangosabb irodalmi elismerést jelentette. Ebben az elismerésben aránylag korán, 22 éves koromban (1935) részesültem. Visszatekintve akkori, éretlen, mindenféle tekintéllyel packázó magatartásomra – inkább a fenegyerekeskedés, mint a szerkesztőségekben való csiszolt forgolódás jellemzett –, fel kell ismernem, hogy Szerb Antal közvetítése nélkül talán még két-három évig is vártam volna ez elismerés kivívásának kísérletével, vagyis a Nyugat szerkesztőségében való jelentkezéssel. Szerb Antallal Makkai Sándor pesti lakásán ismerkedtem meg, 1934-ben, mikor megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céhnek emlékezetes, magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatát. Zsengéim javát, vagy nyolc-tíz verset, Makkai László mutatta meg neki, egyre-kettőre pedig már az Erdélyi Helikon-ból emlékezhetett… Az ő kezéből kerültek tehát Babits Mihály asztalára s nemsokára a Nyugat hasábjaira, ifjúkori verseim. (Feltételezem, hogy Szerb Antal pártfogói fellépésének nyomatékot adott négy-öt versemnek a Válasz hasábjain való néhány hónappal korábbi megjelenése.)

2/ Nem annyira egyes költők és írók, mint inkább maga a légkör, az akkoriban immár több mint két évtizedes Nyugat-ból áramló eklektikus modernség hathatott. A Nyugat-ot egyébként úgyszólván gyermekkorom óta ismertem – sokáig csak külseje szerint, a töprengő Ferenczy-alakkal sötétlő címlap igézetében –, mert apám az első szám megjelenése óta vásárolta, majd, 1909-től, enyedi helyettes tanár korától előfizetője volt, s az évfolyamok sora jóformán velem együtt növekedett; a Nyugat-könyvtár egyes példányairól pedig hovatovább ismerősként néztek rám a szerzők arcmásai… De ha mégis valami sorrendet kellene megállapítani ebben a folyóiratszámokba zsúfolt panteonban, melyben holtak és élők számomra alig különválasztható dimenzióban voltak jelen: egy kis elmélyedéssel túlzás nélkül állíthatom, hogy Ady Endre szelleme hatott rám kamaszkorom óta a legigézőbben, a legborzongatóbban. (Ebben nem kis részük volt a Jaschik-féle illusztrációknak, természetesen…) Utána, ez ösztöneim vagy öröklöm hajlamom alakította hierarchiában, Kosztolányi következett, A szegény kisgyemmek panaszai-nak, a Mágiá-nak Kosztolányija. És mindjárt mellette, de soha olyan szíven ütően (egészem a késő versek Babitsáig) Babits Mihály. (Herceg, hátha megjön a tél is, Hegeso sírja, A Danaidák stb.)

3/ A csütörtök délutáni teákon, Babits lakásán, a Vérmező felett, talán háromszor jelentem meg, és nem többször, habár a házigazda talált rá módot, hogy oly sok irodalmár vendége közt reám is sugarazzon valamicskét érdeklődő megbecsüléséből… A Nyugat „vezérkarával” inkább Rédey Tivadarék Buday László utcai, archaikus hangulatú, tudós-író-művész lakásán nyílt alkalmam találkozni, ahol Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Sárközi György volt gyakori vendég… ltt készültek, Hoffmann Edit művészettörténész (Rédey sógornője volt) keze munkájával azok a XVIIl. század végi ihletésű árnyékrajzolatok, melyek mintha egyenesen Kazinczy Ferenc e kedvelt szórakozását folytatták volna. Aki Hoffmann Edit reflektora elé ülhetett, s profilja egy-két percig ott feketéllett a falra feszített kartonlapon – az remélhette, hogy egyszer s mindenkorra „tesserát” nyer a Magyar Irodalom Szentelt Csarnokába… Az a sajnálatos kimenetelű – a ház asszonyát felháborító játszi dióverés, az esztergomi házikó tornáca előtt (talán 1937-ben), melyről az Élet és Irodalom munkatársának kérdéseire válaszolgatva említést tettem, s melynek bővebb emlegetése, ebből az alkalomból, ünneprontásnak minősülhetne – bátortalanná tett a csütörtöki fogadónapokon való meg-megjelenésben. Ennek az engedély nélküli dióverésnek lehetett a következménye az is, hagy amikor T. G. barátommal a Siesta szanatóriumban ápolt Babits látogatására jelentkeztünk – a költőnő feleség, mintegy főápolónői rangban, utunkat állta… Később, Babits Mihály betegségének súlyosabbra fordulása idején már újra Erdélyben éltem; halála 1941 augusztusában, nagyon megrendített, egy-két álmatlan vagy rossz álmú éjszakát okozott, talán éppen azért, mert elmulasztottam Tőle illendőképpen búcsút venni.

A Magyar Csillag-gal való kapcsolatom természetes folytatása volt a Nyugat-tal való kapcsolatnak. Illyés Gyulának erdélyi írókat toborzó körútja, a személyes barátság közvetlensége elmélyítette ezt a vonzódást, a mindenkori egy és azonos magyar kultúra vidékről fővárosba, fővárosból vidékre áramló vérkeringésének törvénye szerint.

4/ Az űr vagy a szakadék, mely azóta sem töltődött be igazán, amióta a Nyugat-ot, majd a Magyar Csillag-ot megszüntették, rémítő kongással emlékeztet olykor arra, hogy