Előre a típusköltészet Parnasszusa felé!

A költészet mint mesterség, vagy, szebb szóval, mint hivatás, manapság – bármily osztódásszerű gyorsasággal szaporodik is a költők hada – még mindig a kiváltságosoké, a céhbelieké, akik irodalmi hordalékanyagból táplálkozván, vagy velük született, congenitális adományként olykor engedményes, ihletett pillanatokban, máskor izzadságos fejtörés árán, monomániás szívóssággal többtermelik a verseket.

Bár maguk a költérek kétségbeesetten, sokszor a kenyénéririgység paroxizmusában érzik, milyen sokan vannak, s a szerkesztőségek ajtajában egymásra vicsorogva, sorban állva, úgyszólván stanzákba és szonettekbe igazodva, lesik az egyre szűkebb papírvákuum felett szédelgő szerkesztők kegyét – számuk hazánkban mégsem tehető többre másfél ezernél. Ez a szám Magyarország kilencmilliónyi lakosához képest elenyészően csekély: csak minden 69 ezredik emberre esik egy költő Magyarországon!!

Hogy egyesek közülük fáznak és éheznek, nem proklamáció kereteibe tartozik. Az ő bajuk – mért nem kapcsolnak át valami hasznot hajtó kétkezi munkára?

Akárhogy is, a költészet birodalmában és a könyvkereskedések üvegei mögött egyelőre övék a dicsőség. A költő még ma, a köztársaság fennállásának harmadik esztendejében is olyan kiváltságosnak tekintett, isten ujjától több ízben megérintett lény Magyarországon, mint volt az áldatlan emlékű Ferenc Jóska-i időkben, mely időket Krúdy Gyula lektűrjeiben találjuk meg károsan apoteotizálva és mumifikálva. A költők dilettánsokat nem tűrnek meg soraikban – hacsak a dilettantizmus bizonyos mecénási hajlandósággal nem esik egybe.

Márpedig ha ők nem volnának, ezek az akár fit, akár nascitur poéták, akik mesterségbeli felkészültségből, illetőleg úgynevezett „ihletből” táplálkoznak, akkor a sugallatos költészet egészségtelen és kártékony babonája is megszűnnék, és a versírás módja és mikéntje, az eddigi versanyag felfrissítése, merőben forradalmi alapokra volna fektethető!

Az Új Módszer forradalmisága nemcsak abban áll, hogy bárki elsajátíthatja, hanem előzménytelen voltában is. A Ragout-költészetnek, legjobb tudomásom szerint, sem boldog, sem boldogtalan ősét nem tartják számon lexikonjaink.

Hacsak a legújabb párizsi „költői iskolát” ide nem ráncigáljuk, mely – eltekintve mechanikai és hazárdra alapító jellegétől – tagadhatatlanul mutat bizonyos módszerbeli egyezéseket. Ez a „költészet” ugyanis a vers forradalmát a verset alkotó egyes szavaknak egy, esetleg több kalapból való kiszedegetésével és egymás mellé illesztésével véli végrehajtani, mely szavak előzőleg egy vagy több újságból ollóval kivagdostattak… Ez az eljárás az ihlet évezredes babonáját végleg megtagadó költészet végletes példája! Merőben extravagancia, Dante, Goethe, Majakovszkij és az egész Parnasszus szembeköpése. Mint ilyent, mi, a Ragout- vagy típusköltészet hitvallói, kereken megtagadjuk, és a cinikus, l’art pour l’art-ista torzszülemények panoptikumába utaljuk!

Ezzel szemben a Ragout-, típus- vagy kaleidoszkopikus költészet, ugyanakkor, amikor az ihlet vagy akár a százszázalékos szakmabeli felkészültség követelményét, mint egyedül célhoz vezető követelményt, megtagadja, távol áll az alkotói észműködés és tudatosság ily eszeveszett mellőzésétől, sőt művelőitől legalább annyi agyi megerőltetést követel, mint a sakk, a römi vagy a pasziánsz. Azaz egy kis elmélyülés árán mindenki elsajátíthatja. Közel van az idő, melyben igazolást nyer a görög közmondás: „Minden ember költő, csak olyik nem tudja magáról.” Hát ezentúl már tudni fogja! A típusköltészet technikájának elsajátításával mindenki költő lehet Magyarországon! Egy-két emberöltő, s hazánk kilenc-tízmillió költő országa lesz, egyetlen százezer négyzetkilométer kiterjedésű Parnasszus!!

De lassan a lélekkel, ez se megy éppen olyan könnyen, mint ágyban a karikacsapás. Akarsz verset írni a Tavaszról, a Szerelemről, a Holdvilágról vagy bármily témáról, amiről hatezer esztendeje a költők a rímeket melegcsákány-mozgalomként egymás kezébe adva, szakadatlanul írnak…? Végy elő egy testes versantológiát, s miután megállapodtál magadban a versformát illetőleg – a jambizálás a legajánlatosabb, mert jambusból a legnagyobb a választék –, keresd ki és írd le a témára közvetlen vagy közvetve vonatkozó sorokat. Ne habozz látszólag össze nem függő soregységeket is megragadni – a vers egészébe, meglátod, varázslatos gyorsasággal beolvadnak, beépülnek, mint Pick szalámijába a különféle hús- s zsírdarabok. A versírás mai állapotát tekintve, a töretlennek látszó összhang megteremtése céljából, további követelmény a rímjáték illúziójának keltése, még abban az esetben is, ha személy szerint tagadod a határgyőzői, gabreliognosztikus önkényes tételt, mely szerint a „rím a ritmus differenciálhányadosa.”… Egy kis elmélyülés árán a ragout-rímelés csínjait és bínjait is elsajátíthatod. Asszonáncig el lehet menni, utóvégre Petőfi és Arany után Illyés Gyula véglegesen polgárjogot szerzett – a polgárság jogainak általános megerősödése idején! – az asszonáncnak az új magyar ars poeticában.

A vers, mely az egymással rokonítható és rímegységbe fogató sorok jóvoltából tehát, nem a semmiből, hanem az eddig meglevő felmérhetetlen költői hordalékból a fent ismertetett eljárás eredményeképpen előtted fekszik, versenytársa lehet a legdivatosabb mai költők alkotásainak, hisz – salvo honore dictu – végső fokon ők is bizonyos emlékanyagból, reminiszcenciákból és más eszenciákból táplalkoznak. (Ehhez lásd bővebben Rónay György költőtársunk Ars Poetica című versét a Magyarok 1947. márciusi számában.)

A vers univerzálisabbá, transzparenssé tétele érdekében ne átallj megfelelő pontokon egy-egy teljes idegen protézis-verssort beültetni! Ezek az idegen, bel- vagy külföldi sorok lesznek az ablakok, melyeken a magyar típusköltő a nagyvilágba ki-kipislanthat…

Munkád megkönnyítése érdekében igen ajánlatos jó előre kartotékokban tárolni bizonyos számú soregységet, lehetőleg tárgykör és téma szerint csoportosítva, esetleg éppen rímenként egymás alá fektetve, hogy ne utolsó pillanatban kelljen aztán a könyvek és versek után kapdosnod; ezzel némely ihletből alkotó, világtól elmaradt, retrográd költér hibájába esnél, aki sokszor elnagyolja és úgyszólván impurumban hagyja a verset, mely szerencsésebb munkafeltételek között alkalmasint maradandó formában, az aranymetszés csodáját sejtetőn szülemlett volna meg!

A típusköltészet első zsengéje: A Holdhoz

(A szerző büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy e vers egyetlen sora sem eredeti; tizenkét idegen versből ragoutizáltatott.)