A stílusról

A világosság az író udvariassága – mondta Jules Renard, aki, mint általában a francia írók, finom stiliszta: következésképp udvarias volt.

Minden íróművészt foglalkoztatott a – csúf közigazgatási nyelven szólva – „maradéktalan” önkifejezés és megértetés kérdése, egyszóval a stílus. De a tudósnak és politikusnak is alkalmazkodnia kell a közérthetőség szabályaihoz, hisz tételei és igazságai forognak kockán. Zavaros stílus minden esetben zavaros elme terméke. Kell-e jobb bizonyíték erre, mint Szálasi hajmeresztő szógyártmányai, s általában a nyilasok rosszízű politikai madárnyelve?

A régiek stylusnak egy finom, késszerű vagy vésőszerű eszközöcskét neveztek: íróvessző volt, azzal rótták, vésték betűiket a viasztáblába. A szó idővel jelentésváltozáson esett át, úgyannyira, hogy ha valakiről azt mondjuk, hogy jó stílusa van, már nem gondolunk a különben sohasem is látott eszközre, mint ahogy nem feltétlenül „Osmia” arany tollheggyel ír az sem, akit jó tollú embernek mondanak. Ma annak van jó, remek, ragyogó stílusa, aki értelmesen s egyszersmind szellemesen tudja anyanyelvén kifejezni magát.

Természetesen az élőszónak, a beszédnek is van stílusa. Leszögezhetjük mindjárt, hogy nálunkfelé, magyar nyelvterületen élőszóban általában könnyebben és helyesebben közlik magukat az emberek, mint írásban. Élőszó és írásbeli megnyilatkozás közt sokszor áthidalhatatlan űr tátong, s ha papírra kell valamit vessenek, hivatalos kérvényt vagy szerelmes levelet, még azok is majdnem analfabétának érzik magukat, akiknek zsebükben van a négy vagy hat elemi elvégzéséről szóló bizonyítvány. Ezek legszívesebben egyenest valami hivatalos tollforgatóhoz járulnának, mint ahogy Keleten itt-ott manapság is utcai sátorban kuporgó írástudóval róttatják leveleiket az ügyes-bajos emberek.

„Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk… az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk” – írja Kosztolányi Dezső, legtisztább stílusú modern írónk, akinél többet nyelvünk épségéért tán senki sem küzdött a XX. században. És amikor ezt írta, voltaképpen ugyanazt vallotta, amit Jules Renard, azzal a különbséggel, hogy megállapításában még az is benne érződik: saját jól felfogott érdekünkben! Mert ugyan kit ér nagyobb kár a zagyva gondolatközléséért: azt, aki káromkodva olvassa, mert nem érti, vagy a közlőt, aki panaszát vagy kérését, esetleg éppen világmegváltó álmait zavarosan adta elő, s nem volt képes megértetni magát. Tehát a hibátlan stílus elsajátítása nem is annyira a mások, mint inkább saját érdekünk.

De mi az oka annak, hogy ma itten, annyi fontosabb dolog helyett, éppen a stílusról kell beszélni – hogy egyáltalán beszélni kell a stílusról? Miért nem ír és beszél minden magyar anyanyelvű ember olyan természetesen és tökéletesen anyja nyelvén, mint például egy olasz vagy egy francia? Ha a feleletnek minden ága-bogát meg kellene mutatni, az előadásnak vége-hossza nem volna. Röviden: nálunk a stílus betegségének és satnyulásának fő oka a magyar nép évszázados, többrétű gyarmati sorsa. Nincs a magyar nyelvterületnek olyan zuga, mely évszázadok folyamán ne nyögött volna török, német vagy valamilyen más zsarnokságot. A nemzeti jelleg elhomályosítása pedig természetesen mindenütt éppen a nyelv fordítgatásával kezdődik. Erdélyben is az utolsó évtizedekben hány magyar gyermek vesztette el anyanyelve dallamát, veretességét!

A magyar nyelv életerejének és keletről hozott törvényeinek legtöbbet a legnagyobb gyarmatosító, a német-osztrák ártott. Nemcsak maga az idegen vezényszavakra katonáskodó köznép volt kiszolgáltatottja a nyelvi gyarmatosításnak: a nagy nyelvi rontásokat a teljesen vagy részben elnémetesedett, majd felületesen visszamagyarosodó főúri és polgári osztálytól kapta, a XIX. század második és a XX. század első felében. Fő nyelvzüllesztő központ már maga a magyar főváros, Budapest; az operettekkel, a kuplékkal együtt csak úgy dűti, árasztja a gyámoltalan és mohó vidékre az új és idegen szókorcsait. Hozzájárul a nyelv züllesztéséhez a magyar közigazgatás szózagyvaléka – valami Bach-korszakbeli osztrák törvénykönyvnek sületlen fordítása –, mely olyan szógyártmányokat honosít meg, hogy egy alföldi postamester vagy csendőrlepény úgy kell vele birkózzék, mintha hottentotta volna.

De nehogy túlzásba és igazságtalanságba essünk!

Ismerjük el, hogy a magyar nyelv az elmaradt ipari és kereskedelmi élet függvényeképpen, számtalan új, éppen meghonosodó ipari és kereskedelmi fogalomra nem tudott hirtelenjében megfelelő magyar szót találni, és ezért fogadták be nyakra-főre, például a német ipari szókincs egy részét: a strecket, a fuszeklit, a sparhertet és a sperhaknit. Ez a terület még hagyján volna: az időközben megtalált vagy újra meghonosult magyar megfelelők, mint a tűzhely, vasúti töltés, álkulcs, fokról fokra kiszorítja a levitézlett idegent. Csak az a baj, hogy egyidejűleg, mint valami járvány, kezdtek terjedni az ételek s egyáltalában a mindennapi családi élet idegen szavai. Amikor pedig például a magyar konyhaművészet már rég nem volt pendelyes gyerek! Azt még elfogadja az ember, hogy a reteszt vagy tolózárt egyesek riglinek mondják, de mindig utasítsuk vissza, ha a becsületes túrós galuskát fülünk hallatára nokedlinek, a kenyér dúcát vagy sarkát serclinek, a kamrát spájznak jöttmentesítik.

E szó-kakukkfiókákkal egyidőben nyelvünket idegenes mondatszerkezetek, hangsúlyok és beszédformák is ellepték, s ezek a nyelv életerejét és eredeti szépségét tekintve még veszedelmesebbek a magukban ártalmatlan szeplőkként is felfogható jövevényszavaknál. Ha Márai Sándor – aki mellesleg megjegyezve huszonöt éves korában tanult meg igazán magyarul, mert addig a Frankfurter Zeitung belső munkatársaként Németországban élt – azt írja: fekete rigó volt sárga csőrrel, azonnal e kifejezések német származására kell gondoljunk, hisz magyarul így volna: sárga csőrű fekete rigó volt. Ugyanilyen germanizmusok: a rendőrség őrizetbe vette, vagy: ez a kép meg lett véve. És még hány meg hány példát idézhetnénk mondatszerkezeteink elmagyartalanodására!

Ma ott tartunk, hogy a becsületes, gyökeres köznyelv elszakadt a hivatali és a „magas” társalgási nyelvtől, de el az argotikus, jassz madárnyelvtől is… A föld népe tájékozatlanul és kukán ődöng az idegen szóképek és szerkezetek bábeljében. Mit érthetett meg például egy húszéves parasztlegény vagy egy javakorabeli munkásasszony ebből az első viIágháborús haditudósítói mesterműből: „A vezérkar kebelében fejetlenség kapott lábra…” A teljes képzavart előidéző emberi-testrészek és méltóságok között – kebel, fej, láb, vezérkar – elsikkad az értelem. Éppen úgy nincs mit kezdenünk vele, mint ahogy például nem hihetett a szemének az a régi, egyszerű magyar sem, aki egy 1860-ban szerkesztett német-magyar társalkodó szótárban Einer Dame hofmachen kifejezés első magyar megfelelőjeként ezt találta: egy delnőnél kéjelkedni s levet csapni – a helyett a szép, tömören zengő kifejezés helyett: egy asszonynak udvarolni.

Az írók még hellyel-közzel tanulnak a köznyelvből: le-leereszkednek a magyar nyelv ősi mélységeibe, s onnan igyekeznek fel-felhozogatni gyöngyszemeket. Sajnos, küzdelmük úgyszólván meddő, mert amíg nagy nehezen köztudatba csempésznek egy időnap előtt elfelejtett, sutba dobott régi szót vagy kifejezést, azalatt százszor annyi bitorló idegen újszerűség nyomul be magába a köznyelvbe is. Ezt a szomorú folyamatot akarta ábrázolni Kosztolányi Dezső, amikor Szarvas Gábor, a neves nyelvész árnyával folytatott képzeletbeli beszélgetésben jeleníti meg a Pestre vetődött parasztlány nyelvi válságát…

Szenteljünk végül néhány szót szűkebb hazánknak, Erdélynek is, erdélyi jelenünknek. Még ha reméljük is, hogy a jövendő biztosítani fogja a szabad nyalvhasználatot, azt is tudnunk kell, hogy különös támogatásban és védelemben a magyar nyelvet nem részesíthetik – ezt nem is kívánhatjuk senkitől; márpedig a magyar nyelv ma inkább védelemre szorul, mint valaha. Hogyan lehessen tömegek tudását gyarapítani olyan nyelven, melyet éppen a tömegek nem értenek meg, vagy ha félig-meddig járatosak is benne, a fogalmi zűrzavarok előbb-utóbb eszmei zűrzavarokat is előidéznek.

Elsősorban a sajtónak kell tartózkodni attól, hogy szállást csináljon bármilyen nyelvi idétlenségnek. Éppen ezért az apróhirdetéseket csakúgy tűhegyre, rostára kell tenni, mint a beküldött vagy akár a bent fogant cikkeket. Lehetőleg kerüljük a feIesleges idegen szóhasználatot, főként az idegen mondatszerkezetet, a képzavarokat. Ne fordulhasson elő például, hogy az első oldalon efféle értelmetlenséget közöljön bormelyik lapunk: „Ha az élelmiszerek ára ilyen tempóban emelkedik, a lakosság éhen hal, nem is beszélve a textilárukról.” (Szegény, éhhalálra ítélt textiláruk, sóhajt galambszívű olvasó, hát már nekik is korog a gyomruk?)

De éppen ilyen konokul kell őrködni a közéletben, a társadalmi szervezetekben is. Ahogy nagyobb közintézményeinknek van üzemi bizottsága és bizalmija – miért ne lehetne egy-egy nyelvbizalmink is, aki közleményeinket, előadásainkat megvizsgálja.

De álljunk is meg egy szóra ennél a szónál! Ez a szegény magyar ige ugyanis – vizsgál – az utóbbi évtizedben a legborzalmasabb, különféle idegen észjárások közvetítette kényszerházasságokat kötöget, úgyszólván az összes igekötővel. Egyszer kivizsgálják valakinek politikai múltját, másszor bevizsgálják az érkezett jelentéseket, mintha a becsületes megvizsgálás valami átkos fasiszta maradvány volna, úgy félnek tőle, úgy rühellik. Ezek mind az idegenes gondolkodásmód torzszüleményei, akárcsak a beindít, beígér, leállít, kitámad, bemond, letárgyal, kicsinál és társai. Ha nem vigyázunk, maholnap sajtónkban vagy plakátjainkon ilyen mondatokkal is találkozhatunk: A rendőrség a leállított gyár ügyében beindította a beígért bevizsgálást. Ugye, felebarátaim, akarózik, hogy annak, aki ilyesmit írna, beverjék a fejét, vagy, legalábbis kiüssék a tollat a kezéből, hogy bánatában becsináljon!

Az sem érthető egészen, hogy miért kell még ma is csökönyösen dolgozókat emlegetni a jó magyar munkás szó helyett. Ez a szó: dolgozó, a német Arbeiter nyers átvétele, s tudtommal akkor honosult meg, amikor a munkás szó használata legalább olyan rossz vért szült, s körülbelül annyit jelentett atz érzékeny füleknek, mint a kommunista. Tehát el a dolgozókat és elő a munkásokat!

De van még egy kellemetlenül tolakodó, pöffeszkedő, sőt minden lében kanál szavunk, mely naponta több s több embernek lesz valóságos fétise, s egyesek úgy mondják ki, mintha egyszersmind a bölcsek kövének is boldog, kiváltságos birtokosai volnának. Nem találják ki, melyik szóra célzok? Határozószó, egy é és három e magánhangzó nyögdécsel benne: a ténylegesen.

Vajon tudják-e azok, akik e szót fölösen használják, hogy olyan jobb sorsra érdemes rokon értelmű szavainkat felejtették és felejtetik el, mint a csakugyan, valóban, valóságban, igazán, határozottan, istenigazában? Vissza tehát vele oda, ahonnan vétetett, valami nyelvújítás kori salabakterszótárba!

S végül valami gyakorlati tanácsot is: ha valaki erről-amarról meg akarja írni nézeteit, vagy naplót óhajt vezetni, netalán érzéseit szeretné közölni szíve választottjával, igyekezzék mindenkor olyan természetes lenni, mint amikor édesanyjával beszél. Ha ez sikerül neki, akkor megfelel Kosztolányi követelményének: azonnal megértik, mit akar.

Minden élni akaró népnek joga van küzdeni a szabadságért, a keretért, mely tovább élését biztosítja. Egy népet azonban csak nyelve őriz meg. Ne restelljük hát tanulgatni, megtanulni saját anyanyelvünket, hisz félember az, ki saját anyanyelvét nem ismeri! S ha különféle jelek arra vallanak, hogy nyelvünk elnyomott, gyötrődő: kezdjük meg a magyar nyelv szabadságharcát!

Mindaz, amit a német eredetű idegen szavainkra és mondatszerkesztéseinkre mondtam, már inkább a múlt veszedelme, eltokosodott nyavalya, nem akut többé. A veszedelem ma s különösen Erdélyben, az adott helyzetből következően, a virágkorát élő, buja román nyelv felől közeleg. Az ember lépten-nyomon román mondatsémával beszélő magyarokkal találkozik, így beszélnek elsősorban a szórványbeliek, másodsorban a román többségű városok magyar munkásai (Dicsőszentmárton); itt Kolozsvárt a Lupsa és a Monostor magyarjai. Egy nép életereje pedig a nyelvén is megmérethetik – s ez a mérés Erdélyben nagyon fájdalmas eredményű. Csak az iskolák, minél több magyar iskola tarthatja meg a magyarságot.