Népi művészet

A múlt század vége felé Buffalo Bill, az amerikai kalandorkirály, egy csoport becsületes sziú indiánt, majmokkal és papagájokkal együtt behajózott, Európába hozta, cirkuszi ponyva alatt városról városra produkáltatta sziúindiánságukat, majomságukat, papagájságukat. Az európai sajtónak egy parányi, humanizmust játszó része felhördült eme vademberekkel frissített állatsereglet ellen, s nem kevesebbet követelt a Rothschildok méreteiben gazdagodó cirkuszigazgatótól, mint hogy azonnal szállítsa vissza őket szülötte vadonukba!

Az 1930-as években akadt Buffalo mesternek egy ügyes magyar utódja és kiváló tanítványa, …; ő azonban már nem tolldíszes és tomahawkos vadembereket fogdosott össze, hanem istentől és közigazgatástól elrugaszkodott, árva magyar tájaknak ősi szokásait kényszerűségből őriző parasztjait. Ez volt a Gyöngyösbokréta. Végigmutogatta őket Budapest rossz társadalmi lelkiismeretű közönsége s minden magyar város előtt, s elhitette a világgal, hogy ez a parádés, kösöntyűs és árvalányhajas, selyemkeszkenős paraszt olyan fene életerős, hogy a szociológus írók jajkiáltása cifra nyomorúságról, egykéről, barlanglakásról, skorbutról, a 20 filléres kubikus órabérről csupa vajákolás és bolsevista propaganda.

A közelmúltban Kolozsvárnak is volt egy női Billje, akit az új éra sajtója több ízben megtámadott. Az ember feltételezte, hogy ezek a támadások nem is annyira egy személy, mint inkább egy célját tévesztett ügy ellen szólnak, s bízvást reméltük, hogy már ezután nem kerül sor a föld népének látványos célra történő fel-felvonultatására. Utóvégre ma nagyobb becsülete és méltósága van a magyar parasztnak mindnyájunk előtt, mint valaha.

Miért folytatjuk most mégis ott, ahol a különböző fajú és nemű Billek abbahagyták? Miért kényszerítjük parasztjainkat – méghozzá felkészületlenül – olyan „nemzetközi” versenyre, melyben, a dolgok természetéből folyóan, nagyobbára alul kell maradjanak. Félreértés ne essék: nem azt kívánjuk drága földmíveseinktől, akik, mellesleg, a földkerekség legderekabb gazdái és gazdasszonyai, hogy a Doni Kozák Kórus vagy a római Szentháromság-templom karénekeseit lehengerlő hangtündérkertet varázsoljanak elénk. S a Kolozsvárt csellengő, úgyszólván magnak itt maradt, gyér számú székely fiatalságtól sem követeljük, hogy az orosz balettal vetekedő táncosokat, Nizsinszkijeket és Karsavinákat virágozzanak ki magukból. Nem az ő tudásukban van a hiba: ők a Békás borsóföldjein, a Brétfű kaszálóin isteni szépen dalolnak, hogy az ember mindennél jobban érzi s tudja a szénaillattal, a bükkönyszaggal szálló dallamról: milyen egyedül-lehetségesen magyar! A Népi Szövetség táncestéin szerelemmel és pár pohár borral a szívükben úgy járják a forgatósat s a gólyatáncot, hogy az individualista középosztálybeli egyszerre síró nyilallást érez a közönség hatalmának érzetétől, s irigy csodálattal vágyik soraikba, mint Toldi Miklós Lacfi nádor huszárai közé… Azonban színpadi dobogón valami bogaras, vén etnográfus gyűjteményének csodabogaraiként hatnak; zavartak, csetlők-botlók, félszegek – szóval nem művészek. Mert a piros lajbi – zöld kalap – kurta szárú csizma háromsága bármily szívet s szemet gyönyörködtető látvány legyen is – még egyáltalán nem művészi teljesítmény.

Sokan abban a lelkes tévedésben leledzenek, hogy minden tarkább népi megnyilvánulás egyben művészet is. Ezek a faji bűbájosság vajákosai. A művészi ugyanis népi síkon is ott kezdődik, ahol valaki valamilyen játszó vagy szépítő talentumánál fogva, az átlagból kiemelkedik, mint ahogy kivált például a versfaragó népfiak beláthatatlan, szürke tömegéből Sinka István vagy Horváth István. A mai társadalomnak tehát nem az a feladata, hogy a falusi fonóban és csűrbeli táncban egyébként jeleskedő népi dalosokat és táncosokat néprajzi múzeumi, elevenen kitömött csodalényekként szerepeltesse, nyakra-főre dobogóra ráncigálja, hanem az, hogy a kiválásokat, a felbukkanó tehetségeket figyelje, s eredeti közösségükből való természetellenes kikényszerítéstől megóva, számon tartsa, taníttassa, neveltesse őket. Másrészt gondoskodjék arról, hogy legyen mitől gyarapodjék a fonóbeli dalosok és csűrbeli táncosok daloló és táncoló kedve.

A minap, egy jelentéktelen olasz film előtt, orosz filmrevüt láttunk. A különféle, modernkedő, amerikaias-polgárias számok közül csodálatos, álombeli színként lombosodott elő egy részlet Gogol Bulyba Tárász-ának balettfeldolgozásából. Valami egészen ősi, s ennek az ősinek a legmagasabb művészi fokon való reprodukálása volt, mintha csak azt akarta volna bizonyítani, hogy – szemben a nemzetközies revüszámokkal – a maradandó műalkotás valamilyen módon mindig a gyökerekből, a televényből táplálkozik. Az interpretálók azonban – s ezen van a hangsúly – egészen bizonyosan nem egyszerű kozák földmívesek vagy Don-menti tutajosok voltak, hanem a moszkvai Operaház balettkarának legkitűnőbb tagjai! Talán csak véletlenül akadt köztük egy-két vér szerint való kozák. Tehát népi gyökerű és népi mélységű művészi élmény mélysége szédített el, szükségképpen nem népi kivitelben s feldolgozásban!

Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, hogy megalapozzuk a román tánc- és énekszámokkal kapcsolatos mondanivalónkat. Ezek a pazar műsorszámok ugyanis többé-kevésbé ugyanezt éreztették, amit a Bulyba Tárász-balett: a népi anyag először különleges vargabetűt kell megtegyen ahhoz, hogy klasszikusan művészivé szublimálódjék. A román népi táncokat és dalokat bemutató fiatalok – egy kolozsvári középiskola növendékei – nagyobbára népivé öltözött középosztálybeliek, vidéki pap- és tanítófiúk, olyan eszményi fokon adták vissza a bennük felhalmozott, sajátosan román etnikai élményeket, hogy ezt már bízvást művészinek lehet tisztelni. Ruháik dekoratívsága, a nők csinossága, a fiúk sudársága egy kész, remekül összetanult balettkar benyomását tette a nézőtérre. A művészi élmény itt sok esetben teljes volt – akár országjáró körútra is indulhatnának. Ugyanezt mondhatjuk a népdalokat éneklő művésznőről is: noha középosztálybeli, a népihez annyira közel van, hogy nem hamisítja meg, hanem ellenkezőleg, megnemesíti.

S még valamit, a szavalókat illetően. A szavalóművészet a meggyőződés és a művészi kifejezés egységén alapszik, azaz a költő helyes értelmezésén és a hibátlan kiejtésen. Ha ezeket a követelményeket az eddigi ünnepségekre alkalmazzuk, meg kell állapítanunk, hogy ezen a téren viszont a magyarok vannak fölényben és előnyben korszerű versanyaguk tekintetében is. Mert mit tapasztaltunk a vasárnapi ünnepségen? Különféle beszédhibában szenvedő román fiatal emberek, mesterkélt taglejtések kíséretében, főleg Eminescu emlékének hódoltak…

Szavalókórusaink általában jól szerepelnek; átérezték s helyesen értelmezték az idők parancsát a különféle kórusok vezetői is. Csak éppen azt nem értjük, miért kell a köz- és magánalkalmazottak kórusvezetőjének minden dalocskát olyan gimnasztikai titánkodással vezényelnie, mintha mindig egy Beethoven-szimfónia eget-földet rázó fortissimójánál tartana? Annyit rángatózik egy induló végigvezényelése közben, hogy azzal az izomenergiával a tizedik menetben knockoutolhatna egy nehézsúlyú néger bokszvilágbajnokot.