Bartók Béla

A magyar zenei megújulás Adyját, az álnépien műdalok, az idegenes műzenei képletek elsöprőjét, az erdélyi Seprődi János által szerényen kezdett hazai mű hatalmas, európai építménnyé emelőjét, Bartók Bélát, hazájától távol, önkéntes számkivetésben érte a halál. Újításának eredményei nem válhattak népszerűvé a „beteg századokért lakoló”, szabályos kispolgári harmóniákhoz szokott szívekben. Műve csak keveseké, beavatottaké és kiválasztottaké volt, mint ahogy Adyt is úgyszólván egy szekta, a „tanítványok” kisded, állhatatos serege tudta évek munkájával közkinccsé tenni. Bartók is a jövendőé. Most lesz igazán nagy és ellenállhatatlan, halála után. Hazájában, a keveseken kívül, úgyszólván minden zenei fórum fenekedett reá, a kutyabagosi kántortól a vidéki főgimnázium zenetanárán át a budapesti rádió vaskalapos uraiig: egyetlen szívós érdekszövetségben forrtak annak idején ellene össze a kétes értékű zenei múlt megrontottjai. S valljuk meg, ez idegenkedésnek nem kis mértékben ama Bartók-művek erősen gondolati, racionális jellege is oka volt, melyekből hiányzik a közönségesen számon tartott zenei alkotások fő-fő népszerűsítő eleme: a dallam lemérhető, fülbemászó édessége. Műve aszerint válik napról napra nagyobbá és ismertebbé, ahogy az emberiség, közelebbről a magyarság erre magát művelődés árán éretté, méltóvá teszi.

1940 elején, az üldöztetések bizonyos bekövetkezését látva, a végzetesen háborúba sodródó hivatalos Magyarországgal végképp megtagadva az azonosulást, Amerikába emigrált. Így vált a magyar szellemi ellenállás fő-fő jelképévé. Búcsúhangversenyén a Zeneakadémia nagytermében mindenki ott volt, aki szívesen vele ment volna, bár akkor tán senki se sejthaette az elkövetkező borzalmak méreteit. S akkor, az utolsó zongoraakkord után tombolássá hatalmasodó taps szédületében, a csupa ráció ember szemében, a nagy és feszült erű fehér homlok alatt megcsillant valami… Mintha arra gondolt volna, hogy hazáját s ezeket a könnyes-ujjongó arcokat többé nem láthatja viszont.

Műve, zenei szerepe nagyjában megfelel az irodalom Ady-Móricz vonalainak. Alkotása, vizsgálódásainak területe nemcsak a magyar muzsika őstermő vidékeit, hanem a környező népekét is, köztük a románságét is felöleli. Kitüntetései közt ott csillog a román Kulturális Érdemrend keresztje is.

Ütőhangszerekre írt művével, melyet nem sokkal a háború kitörése előtt, utolsó alkotásaként mutatott be Budapesten, s aztán sorra bemutatásra került a világ legnagyobb hangversenydobogóin, olyan újítást hajtott végre, mely forradalomnak nevezhető a forradalomban. Friss, állandóan kereső és fejlődő zsenijéről tett ezzel tanúságot. Egy francia folyóirat akkoriban közvetlen nemzeti bálványuk, Debussy mellé emeli.

Hajtsuk meg homlokunkat emléke előtt! Ama kevesek egyike volt, akik megbecsülést szereztek nemzetünknek a nagyvilágban. Meghalt – fogadjuk hát végre igazán magunkénak örökké élő szellemét.