Szerb Antal emlékére

„Élni annyi, mint veszendőnek érezni magunkat” – állapította meg valamelyik művében még a „boldog” harmincas évek derekán, amikor pedig el lehetett volna még illannia a vihar előtti fülledtségű Európából, hisz hogy mást ne mondjak, a Perdragon legenda szerzőjét széles e világon minden emberséges nemzet előkelő irodalmi vendégként fogadta volna. De itt maradt – és vállalta az országra zúduló „ősvilági borzalmakat”. (Az ő kifejezése!)

A napokban egy magyarországi újság hasábjaiból tépett lelkünkbe a gyászkeretes hír: meghalt Szerb Antal. 1944. november végén vitték el nyugati irányba, Sárközi Györggyel és Halász Gáborral együtt, azokkal a magyar írókkal, akik a Válasz és a Nyugat vezérkarához tartoztak. A Halál körülbelül két hónap múlva, a legaljasabb formában: hosszú ólálkodás és settenkedés után, január 27-én érte utol: valósággal éhen halt. Nem tudjuk, elhurcolói halatták-e éhen, vagy önként keresett módja volt-e a szörnyű megaláztatások elől való végleges kitérésnek, s ez, irtóztató szenvedéseinek felmérése szempontjából, végeredményben nem is lényeges. Kolozsvári rokonságától azonban úgy tudjuk, hogy Szerb Antal az utóbbi időben már kezdeményező erő nélkül, összetört testtel és lélekkel imbolygott a tomboló fergetegben, s november végén, Sopron környékéről keltezett utolsó levelét így írta alá: „szerencsétlen Tónitok”.

Szerb Antal irodalmunk egyik nagy halottja. Életívének csúcsa, amint tudjuk, 1934-ben Kolozsvárral érintkezik: kétkötetes magyar irodalomtörténete megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatát, s ez a diadal nevét egy csapásra ismertté tette mindenütt, ahol magyarul beszélnek. Ennek a munkának, a szellemes és bölcs újdonatúj megállapítások, az irodalmi népszerűsítés könnyedén pergő, huncutul okos módszerén kívül, fő érdeme a Krúdy-újjáértékelés, melynek nyomán bekövetkezett a méltatlanul ponyvára sülyesztett gigászi írónak valóságos feltámadása. Ezzel kezdődött a „Hold rehabilitálása”, mely annyi nem naturalista írótehetség öntudatosításával hozzájárul a mai harmincasok egyik csoportjának kristályosodásához. Művei – a Hétköznapok és csodák – melyben az új európai regényírás titkait fürkészi – hatalmas európai irodalomtörténet, az Utas és holdvilág című regénye, a Száz vers című műfordítás-antológia, számtalan tanulmánya, melyek közül elég most a Magyar Csillag-ban közzétett terjedelmes Gogol-esszét említeni, halhatatlanságot biztosítanak neki e tájon.

Nem volt politikus alkatú író. Benseje egy életművész és egy remete állandó küzdőtere. Az idő azonban nem az életművésznek kedvezett, s így, mint valami szakadatlanul szorongó és riadozó új Erazmus, vált magatartása mégis politikaivá: egyetlen tiltakozás volt az embertelen korszellem ellen, mely végül is a leggonoszabb halálnemet küldte reá.

Halála a pótolhatatlanság minden veszteségérzésével, a nagycsaládtagnak és kedves örök barátnak kijáró fájdalommal sajog – legfennebb az a gyermekien babonás tiltakozás enyhíti, hogy nem, mégsem lehet igaz! Lehet, hogy ezt az érzést csak azoknak a halálhíre váltja ki az emberből, akiknek lelkét nem lehet elpusztítani – akik halhatatlanok.