József Attila

A Balaton melléki kis állomás öngyilkosa ama ködös hajnalon – nyolc évvel ezelőtt – jobbadán csak egy osztály, esetleg osztályöntudattal nem is dicsekedhető kiválasztottak, freudista entellektüelek, a szellem szokatlan és új megnyilatkozásai iránt fogékony költők és művészek számon tartottja volt, mert ezek ismerték és figyelték rémekkel küzdő, áldott-áldozati életét. József Attila, amíg élt, mint minden idegenszerűen új, s a lélek vulkáni mélyeiből feltörő, a fölszín keretei ellen rombolva lázadó egyéniség – akárcsak az előtte járó emberöltő óriása, Ady Endre –, természetszerűleg keveseké volt, beavatottaké, híveké és tanítványoké, akik az Apostolok módjára, csak esztendők állhatatos munkájával vihették művét a nép közé. Az „Apostolok” ezúttal sem voltak egy jó tucatnál többen, viszont mögöttük sorakoztak a feudális Magyarország Messiást váró munkásai, akik nevében szóltak mindenekelőtt József Attila keserűen rögeszmés, átkozódó, de nem mindig közérthető énekei. Tehát népszerűsödésének hullámai úgyszólván egy kis budapesti baráti körből kiindulva, a műveiben saját panaszaikra ismerő munkásságban gyűrűztek másodfokon tovább – hogy fenyegető és dühös halála tudomásulvételének pillanatában már egy egész nemzet jobbjainak lelkiismeretét borzongassák.

Egy nagy költő öngyilkossága sokban hasonlatos a felelős államférfi öngyilkosságához: valami ellen, amit nemzete szempontjából végzetesnek ítél, legfőbb emberi tiltakozás. Azoknak szól, akik még látni, gondolkozni s tán cselekedni is tudnak. S az ilyen áldozatokat, ha a tett előérzetes voltát az idő is igazolja, nem a „Volkov-temető” árka, hanem mauzóleum és panteon illeti meg.

József Attila halála körülbelül arra az időre esik, amikor Magyarország akkori vezetői – mit sem törődve a szellem embereinek úgyszólván egyöntetű állásfoglalásával – a nemzetet a tengelypolitika vak eszközévé kezdték elkötelezni.

Ma, kellő időtávlatból, már tisztán látjuk költői arculatát is. Nemzedékének gúzst és nyűgöt nem ismerő zsenije volt; élete és halála a szellemet korlátozással fenyegető mindenfajta önkény ellen való jelképes tiltakozás. Ma hat és termékenyít. Proletárköltő volt, de nemcsak gyárudvarokról és külvárosi nyomortanyákról énekelt, hanem szinte mániákus módon a szerelemről is – s méghozzá mily gyötrelmes intellektuálisan! – – Istenről, mint a protestánsul perlekedő Ady – vagy Rilke, a szerzeteslelkű katolikus – s mindezt már nem egyetlen társadalmi osztály, hanem a költők nélkül oly elhagyatott, oly szürke és oly névtelen örök ember nevében.