Nizsinszkij él!

A tavasszal külföldről terjedt el a híre, hogy Vaclav Nizsinszkij, az egykori világjáró Cári Balett csillaga – sok tekintetben a mai szovjet táncművészet atyja – Budapesten, ahol anyósa, Márkus Emília villájában élt, kevéssel a német visszavonulás előtt meghalt.

A hír valóságában kevés okunk lehetett kételkedni: a zárkózott hűvösvölgyi villa, melynek emeleti verandáján még 1940 körül látható volt néha az egykori tánccsoda magába merülten darvadozó, mogorva alakja, a hadak útjába esett, a menekülésük közben bizonyára védekező németek útjába…

S magunkban némán elbúcsúztattuk a velencei kőoroszlánok őrizte századvégi épület másik, múltból itt maradt csodáját, Márkus Emíliát, a magyar színjátszás Sarah Bernhardt-ját és Eleonora Dusé-ját is – akinek halálhírét sehol sem láttuk ugyan, de magas életkorát tekintve, nem mertük remélni, hogy átvészelte az ostrom ezerfajta borzalmait.

Annál nagyobb örömünkre szolgál most a Veac Nou legutolsó számának kis cikke, mely idézi egy Suzanne Normand nevű írónő cikkét az élő Nizsinszkijjel való találkozásáról. Az írónő Nizsinszkijt – vagy inkább az árnyékát – Bécsben, a Sacher-szállóban fedezte fel, s alkalma volt feleségével, Pulszky Romolával elbeszélgetni. Így tudta meg, hogy Nizsinszkij súlyos amnéziában, vészes feledékenységben szenved: fényes művészpályája egyetlen mozzanatát sem őrzi, a tündöklő múlt futó álomnál nyomtalanabbul hullt ki megzavarodott elméjéből. Azonban egyszer, még svájci tartózkodásuk idején, amikor a Párizsban élő nagy orosz táncos, Serge Lifar meglátogatta s próbálta ébresztgetni emlékeit, Nizsinszkij hirtelen magasba lendült – s ez a mozdulat kísértetiesen emlékeztetett a A Rózsa Lelké-ben tett repülésszerű, legendás ugrására.

A továbbiakban megtudunk egyet s mást Nizsinszkij háborús hányódtatásairól. A szovjet csapatok az osztrák határszél egy kis falujában bukkantak rá – alkalmasint a nyugat-magyarországi származású Márkus családdal menekült ide –, ahonnan a szovjet hatóságok Bécs bevétele után az egykori császárvárosba szállították. Nizsinszkijnek itt csodálatos élményben volt része: megcsodálhatta a vendégszereplő szovjet balettet – köztük Olga Lepesinszkaját –, a régi moszkvai iskola követőit és megújítóit. És Nizsinszkij a páholy homályában alkalmasint mégiscsak emlékezett! Könnybe lábadt szemét egy pillanatra se vette le az előtte színesedő tüneményről: könnyezett, s ez annyi, mintha emlékezett volna.

Márkus Emília, amint nemrégiben értesültünk – csodák csodája –, szintén életben maradt, sőt szerepel is, ha nem is éppen az „isteni deszkákon”, de a pesti színházi lapok oldalain.