Benedek Marcell műhelyében

Benedek Marcellt, az európai csúcsokon hétmérföldes csizmával járó írót és irodalomtudóst hivatásához és egyéniségéhez méltó környezetben: egy házsongárdi villa virágillatos magányában találjuk. Ha az ember kitekint a keskeny, szép ívű ablakon, s elfeledkezik róla, hogy Kolozsvár határában van, bátran hiheti, hogy Benedek Marcell Tégy, amit akarsz című regényének mesebeli környezetébe pottyant…

Benedek Marcell, szombaton délután, egyik vezető kulturális intézmény felkérésére, esztétikai kérdéseket boncolgató előadáson mutatkozik meg test szerint is azok előtt, akik őt műveiből különben már régóta ismerik és számon tartják. Az előadás címe – Az irodalom jövő formái – nemcsak írókban és más szakmabeliekben kelt érdeklődést, hanem mindazokban, akik az új világtól általában gyökeres újításokat várnak. Megkérjük, ízelítőnek mondjon el valamit az érdeklődéssel vert előadás anyagából.

– Először is álljunk meg: az előadás címe nem fedi teljességgel az előadás tartalmát. Ez a cím amolyan kézen-közön keletkezett, inkább csak megközelítő indítvány. Előadásomban voltaképp abból indulok ki, hogy az irodalom fejlődésében mindig válság állt elő, amikor valamilyen okból hirtelen nagy tömegek kapcsolódtak az olvasók közé. Napjainkban ilyen válságot észlelhetünk, s én most ennek lehető következményeit vizsgálom. Ilyen válságkorokban bizonyos műfajok mindig elvesztek s ugyanakkor újak keletkeztek (például éposz helyett regény), s ezeknek színvonala együtt emelkedett az újonnan bekapcsolódott tömegekével. E történeti adottságok alapján merül fel a kérdés, hogy minő formák azok, melyek a most kultúrához jutó új tömegeket helyes irányban nevelhetik.

– Ezzel kapcsolatban hogyan látja az erdélyi irodalom jövendő szerepét?

– Erdély irodalmának fejlődése egyrészt attól függ, hogy milyen mértékben kerülnek vissza az elment vagy elhurcolt írók – elsősorban Tamásira, Karácsony Benőre, Gaál Gáborra gondolok –, másrészt attól, hogy az új korszaknak szabadabb népnevelése hány olyanszerű tehetséget szabadít majd fel, mint például Tamásié, hiszen kétségtelen, hogy a régi iskolázás és szociális viszonyok közt nem egy Tamási és Nagy István kallódhatott el.

– Hát a transsylvanizmussal hányadán van?

– Ezt mindig jogosultnak éreztem, sőt ezen belül a székely árnyalatot is, hiszen ez az európai irodalom palettáján különös új színeket jelentett, a színhatás egységét azonban nem bontja meg, csak kiegészíti. Tehát minél erősebb és színesebb a transsylván irodalom, annál gazdagabb a magyar s ezáltal az európai…

Jólesik ezeket hallani olyan valakitől, aki az európai irodalmakat annyira és annyiszor átélte, s akit Erdély mai kulturális vezetőinek bizalma a kolozsvári magyar egyetem esztétikai tanszékére helyezett. Köztudomású, hogy Benedek Marcell ezelőtt jó negyedszázaddal részesült ugyan hasonló megtiszteltetésben, de ebből vajmi kevés öröme származott. Megkérjük, emlékezzék egy kicsit arról az első, budapesti katedráról.

– 1919 áprilisában történt, Kunfi népbiztossága alatt, talán éppen Lukács György, kedves ifjúkori barátom s a Thália nevű forradalmi színpadkísérletben munkatársam jóvoltából: kineveztek tanárképzőintézeti tanárnak a Pázmány Péter Tudományegyetemre.

– Ha jól emlékszem, ugyanakkor kapott Babits Mihály is irodalomtörténeti katedrát.

– Ő is, Schöpflin Aladár is, Laczkó Géza is. Nagyon szép kezdet volt. De csak egy kurta szemeszterig tartott, áprilistól júniusig. Ősszel bekövetkezett az elcsapatás, s utána jött az üldözés, amikor három gyermekkel úgyszólván egyik napról a másikra az utcára kerültem. A kiadóknak köszönhetem, hogy nem haltunk éhen…

– Milyen érzés egy negyedszázad múlva ismét katedrát érezni az embernek maga alatt?

– Egyrészt határtalan öröm nekem az, hogy éppen Erdélyben, szűkebb pátriámban kezdhetem újra. Ezt valósággal sorsszerűnek érzem, hisz édesapám is ugyanebben, az életkorban, a hatvanadik év küszöbén tért vissza Erdélybe. Másrészt: igazolás és sok tekintetben jóleső kártalanítás Poncet de Léon, XVI. századbeli spanyol tudós példája, akit politikai nézetei miatt előbb megfosztottak katedrájától, aztán évtizedek múlva rehabilitáltak, s első előadását így kezdte: „Mondottuk a tegnap…” Huszonhat évnyi „tegnap” után most én is valahogy így kezdhetném. Nézeteim nem változtak, csak talán tapasztalatokban gazdagodtam.

– A sok rosszban néha jó is akad. Azt hisszük, éppen a katedrától való megfosztásnak köszönheti a magyar irodalom remekbe készült műfordításait! Meg tudná-e mondani, hány külföldi művet ültetett át?

– Ha jól utánagondolok, talán valami háromszázat. De bármennyire szorongatott is néha a szegénység, olyasmit nem vállaltam el, ami nem egyezett az ízlésemmel. Sőt, lehetőleg olyasmit választottam, ami szívügyem volt.

– Elárulná, mely művek nőttek ezek közül leginkább a szívéhez? Tud-e egyáltalán e roppant népes családban különbséget tenni? Vagy úgy van ezekkel a könyvekkel egy kissé, mint Jókai novellájának hőse, a kilencgyermekes szegény ember?

– Leginkább az első nőtt szívemhez: Rostand Napkeleti királykisasszony című verses drámája, melyet tizennyolc éves koromban fordítottam, s először a pesti Nemzeti, majd 1905-ben a Kolozsvári Színház is játszott, s itt való premierje után a kolozsvári egyetemi ifjak babérkoszorúval ajándékozták meg a boldog, ifjú „szerzőt”. Ebben a históriában benne van egész ifjúságom… De nem kevesebb ragaszkodással vagyok a nehéz években, 1939 és 1943 közt fordított műveim közül A Thibault család-hoz és Steinbeck Érik a gyümölcs-éhez – vakmerő cselekedet volt, most látom csak, mennyire az!

– Odahaza Kisbaconban hogy érezte magát?

– Békességet és sok emberi jóságot találtam, valósággal sziget volt a gyűlölet és aljasság tengerében. A németek elől menekültem le még a múlt tavaszon. Apám portája jó menedéknek bizonyult.

– Hogyan találkozott édesapja, Benedek Elek hagyatékával?

– Hogy emléke milyen elevenen él, azt legjobban a kisbaconi kultúrház avatóünnepének műsorterve bizonyítja, amelyen egyik drámáját adják majd elő, s egyáltalán, valóságos Benedek Elek-emlékünnepnek szánják ezt a napot. Hagyatékát a jó székelyek megvédelmezték a háború rémeitől, semmi sem szenvedett kárt. Az a szoba, melyben dolgozott és meghalt, valóságos kis múzeummá fejlődött idők folyamán. Érdemes ennek a népnek élni, mely így őrzi írói emlékét… Magam is nem egy értékes tapasztalatot szereztem a kisbaconi esztendő alatt, s ezeket tán idővel hasznosíthatom Erdély kulturális kérdéseiben…

Az utolsó mondatból az csendül ki, hogy Benedek Marcell immár Erdélynek kívánja szentelni életét. Erdélynek, szűkebb pátriájának. Voltaire sok hányattatáson átesett s végül hazájába megtért hőse, Candide jut eszünkbe, aki ezzel a bölcsességgel foglalja össze tapasztalatait: „most aztán művelhetjük kertecskénket!” Benedek Marcellra nagy és meglehetősen gyomos kert vár: az egész Tündérkert.