A koldusokról

A koldusok a társadalom élő rossz lelkiismerete… Soha még ennyi koldust, mint napjainkban; mintha valami Victor Hugo-i képzelet ontaná őket. A Mezőségről jönnek taligán, ahol időtlen idő óta támasztották s fényesre súrolták a templomocska oldalát; havasi falvakból ereszkednek alá, ahol tán évtizedekig „bérelték” a palló sarkát; s a két háború harcterein hagyott lábszárak, karok és szemek egykori tulajdonosai most itt vánszorognak vagy bóbiskolnak a város piacán, templomaik hűvösében. A vén pápaszemes magyar szó nélkül gyökönt a járdaszélen, olyan, mint egy öreg, bibliás paptanár. A tüszős, lábatlan móc aggastyán ortodox litániákból ellesett cikornyákkal kántál s – captatio benevolentiae – a járdát meg-megcsókolja. A féllábú asszony a Szemérmetlen Vénusznál is szemérmetlenebbül mutogatja szeméremdombszerű alakzatban végződő lábszárcsonkját, s perfekt kétnyelvűséggel kunyerál. A vak hóstáti öregasszony zsoltárt énekel a hídon, s pálcával ütögeti a járókelők lábát…

Önmaguknál is öregebbek; nótáik és mondókáik még tán a középkorból valók, vagy a nyomorúság időtelenségéből, ahogyan rongyaik is koldusról koldusra szállnak.

A tavaly ősszel nagy hangjával, mozgékonyságával, követelődző fellépésével két koldus uralkodott a Széchenyi téren. Az egyiken elhurbolt honvédruha, sipka, a másikon tüsző, bocskor vala. Előbbi vak, utóbbi sánta; összekapaszkodva nyomakodtak a vásárlók sokaságában, s ki-ki a saját anyanyelvén vajákolta világgá panaszát. Az alamizsnát egy koszos, fekete kalapba gyűjtötték. A „vak” fekete szemüvege alól lépten-nyomon bele-belesandított: a bizalom, úgy látszik, még nem volt teljes közöttük. De még így is, irtózatos elesettségükben is fenségesen példázták népeik tragikus egymásrautaltságát.

A furulyás, lábatlan ember egyetlen dallamot tud, mint a földibéka vagy az ősziféreg; ezt sípolja, tremolókkal megcifrázva, végtelen szomorúsággal a járókelők szeme közé. A dallamocska ősi, Bartók fonográfjára való. A csonka-bonka ember, mielőtt behívóját megkapta, s a háborúba elindult volna, alkalmasint semlyékes polyánákon és bábakalácsos havasi legelőkön gyakorolgatta ezt a dallamot, pásztorfiú lehetett. Most pedig egy megbolydult, eszeveszetten tülekedő, öklelődző embernyájnak fújja. Közben nagyokat szippant a körme közé fogott cigarettacsutkából. A kapott pénzt számlálatlan, gyakorlott és egy kissé unott mozdulattal gyűri be mellén lógó kisebbik tarisznyájába. Sokat kap: a furulyázó sok embernek ismerős; még parasztok is adogatnak neki; kövér és elégedett. Kiskirály. A pénz, esetleg a vagyonka, befektetés nélkül árad kincstárába. Lába lila csonkját jobb kezébe fogja, s hadonászva reszketteti, mint valami jogart. Ezzel kormányozza kiskirályságát.

A kapualjból tüdővészes, sorvadt orrcsontú, kétmankós kollégája figyeli. Halálosan szomorú. Neki nincs furulyája, ő nem tud lármát csapni. A koldusok hierarchiájában ő az utolsó, a helóta. Irigyli és csodálja a lábatlan kiskirályt s számon kérően néz saját ép fél lábára: minden nyomorúságának ez az oka!