„Gránátölő Részvénytársaság”

A tavasz kicsalt a Házsongárdba. Egy hegyre menő utcán kaptattam, amikor néhány hatalmas dördülés, egészen közelről, megtorpantott.

Körülnéztem. Bal kéz felől, a temetőhöz tapadó gyümölcsösben sisakos alakok rohantak egyik földhányástól a másikig, s titokzatos vezényszavak harsantak. Egy frissnek tetsző gödör mögül, légelhárító ágyú módján, jókora cső meredt a szomszédos kertek felé. Körülötte füstölgött a hely, tövében tűz lobbant.

A titokzatos háborúzók tüzet szüntettek – bizonyára „halottaikat” vitték a hátsó vonalakba. Erre, mint bátor alkalmi haditudósító, bokortól bokorig osonva megközelítettem a frontszakaszt. S mit láttam?

A temető tőszomszédságában, zord kripták és friss sírkövek közelében, a múlt ősz háborújának emléke, futóárok vonul, előterében jól épített ütegállás. A háborúzók – négy marcona tizenkét-tizenöt éves forma kamasz – éppen a fedezékben foglalatoskodnak. Az egyik gépfegyverheveder roncsát kopogtatja, éles töltést szeretne belőle kivenni. A másik hason fekve fújdogálja a gödör széléhez tapadó különös tűzhely parazsát. (Ebből a tűzhelyből nyúlik az égnek ágyúszerűen az a cső…) S a vágás peremén két ütött-kopott, rozsdás sisak.

– Hát ti mit műveltek itten? – kérdem tőlük.

A fiúk összenéznek. Nyilván azon tanakodnak, hogy szóba álljanak-e egyáltalán egy civillel.

– Látom, háborúsdit játszotok. De mivel az ördöggel lődöztök, amikor puskafélét sehol sem látok?

Erre a kérdésre már felüti fejét a legidősebb, egy Bocskay-sapkás, derék kamaszocska, s helyreigazítólag jegyzi meg:

– Először is: ez nem játék. Másodszor: nem lövöldözünk, hanem robbantunk!

– Az már más! De mondjátok csak, mi a különbség lövöldözés és robbantás között?

– Az, hogy nem fegyverből lőjük ki a patronokat, hanem beletesszük ide, né, a tűzbe, s aztán, amikor kellőképpen áttüzesedik, felrobban, s a golyó kisüvít ezen a csövön.

Megállapítom, hogy a cső azért van, hogy a golyó kizárólag egy irányban tűnhessen el, s bennük kárt ne tehessen. Megkérdezem: így van?

– Így!

– De hátha másban tesz kárt?

Utóvégre a szomszéd kertekben már serény tavaszi munka folyik, aztán szerelmeseket is lehet látni errefelé meg kisgyermekeket, pesztrával.

– Az kizárt dolog! – botránkozik meg a gyáva képzelődésen a fiú.

– Úgy van a cső megszerkesztve – magyarázza –, hogy a golyó odafent hegyesszöggel fordul vissza, és ide esik le a közelünkbe, néhány méternyire.

– Ez már beszéd! Látom, korotokhoz képest elég okosak vagytok ahhoz, hogy vigyázzatok a magatok s a mások életére.

– Az semmi! Látná csak, kérem, amikor kézigránátot vagy srapnelt robbantunk! Az még az igazi! Ez csak olyan unalomölősdi.

Ez már kicsit sok egy gyermekcipőből kinőtt, mélabús felnőttnek.

– Te, vigyázzatok – mondom –, nem olvastátok az újságokban, hogy imitt-amott pásztorgyerekek, diákok, inasok pórul jártak…

– Azok marhák voltak! De mi már két hónapja szakszerűen foglalkozunk ezzel a mesterséggel… Igaz, hogy mi is az elején kezdtük, de, hál’ isten, elég hamar rájöttünk, hogy a lövedéket milyen módszerrel kell megdögleszteni. Már ismernek minket mindenfelé. A városban minden fiú hozzánk hozza, a talált golyókat, tojásgránátokat. Nem sokat kukoricázunk ezekkel: be a tűzbe, s mi gyorsan lehasalunk a gödör fenekén. Pár perc múlva bumm – és kész!

Akadozó lélegzettel hallgatom. Pedig csak úgy foghegyről mondta, hetvenkedés nélkül, s közben szórakozottan kopácsolt egy jókora páncéltörő lövedéket. Majd a nyomaték kedvéért kikotort nadrágzsebéből egy hatalmas dinamitdarabot…

Kezdjek nekik prédikálni? Kiröhögnének. Ezek a fiúk a halálfélelmet nem ismerik. A háború istenesen – istentelenül – megedzette őket. Kissé megszégyenülten, kissé öregesen – zavartan bámulom arcocskáikat. Ők már a béke önfeláldozó katonái – gondolom. A háborút pusztítják, a Rémet, melynek őrült üstököse fejünk felett felrobbanva fenyegeti világunkat halált hozó lángözönével. Egy kicsit irigylem – de nagyon-nagyon, a sírásig sajnálom őket. Mi az ő korukban bigéztünk vagy piculáztunk szilencium előtti órákban. Rájuk a háború marconább sorsot rótt, s ehhez mérten marconábbak és zordabbak játékaik is. „Sajnálom szegény fiúkat” s szeretném egy régi közmondással ütni ki kezükből a halálmagvakat rejtő „játékszereket”: Addig jár a korsó a kútra, amíg nyaka törik…