A Világszabadság vértanúi

Kolozsvár közönségének megadatott, hogy néhány percre, vagy akár egy órára is, beleavassa lelkét egy különös kegyszerekkel zsúfolt szentély csendjébe: az Egyetemi Könyvtár kiállítási termébe, ahová kegyeletes és értő kezek egymás mellé hordták és rakosgatták a magyar Szabadságharc, e tragikusan szép hajótörés roncsait. Emléktelen kisdiákok és emlékező aggastyánok járták be tárgyról tárgyra a terem zegzugait, s a látvány apránkint tartalommal töltötte meg a dicső Tegnap, e mindig közel maradó Múlt sejtelmes félhomályát. Mert ez volt a magyar nemzet utolsó becsületszerző kora, a szónak nem földrajzi, de történelmi értelmében vett második, honfoglalás.

*

A magyarság, soraiban a világszabadság eszméjéért küzdő lengyel, olasz, osztrák és más népek fiaival, akkor, Világosnál, csatát vesztett ugyan – s mégis övé volt a világban a győzelem. Európa s minden nemzet tudta ezt; a nagy nyugati népek a magyar emigráció határtalan keblükre ölelésével könnyítettek nehéz lelkiismeretükön. A szabadsághősök hosszú szárú pipával, terebélyes szakállal a pisai ferde torony előtt vagy egy palermói pálmaligetben fényképeztették le magukat, s Kossuth Lajosnak Turinban oly udvartartása van, mint egykor Byronnak volt Velencében. Azokat pedig, akiket az. aradi sánc, a pesti Újépület udvarán, Kolozsvár vagy Marosvásárhely dögtemetőjének határában pusztít el a szörnyű reakció – azokat az ébredező világforradalom tartja számon fő-fő mártírjaiként. Soha még letepertnek nem szurkolt így a nagy világaréna publikuma! A győzőt, ha lehetett volna, meglincselik vala szabálytalan cselvetéseken szerzett diadala miatt…

*

Vannak-e még ereklyéid? Mert tiéid-e ezek a nagyapáid és nagyanyáid kezével óvott, leheletével melegített, régi szuszékok dohában takargatott rongy-, csont- és fadarabok? Hullattál-e rájuk annyi könnyet, amennyi eljegyzésükhöz és ahhoz elégséges, hogy őket magadénak vallhassad? Vagy már csak végképp kihűlt poros kacat a szemedben mindez, annyi, mint mikor egy ősei hitét elhagyott, „megtért” nép zavart szégyenkezéssel nézi ősz atyái sutba dobott totemjeit és talizmánjait?

Az hisz a legjobban, akinek hite egy hajszálban is megfogózik. Válassz ki magadnak egy forgácsot az aradi akasztófákból, nézd meg jól, zárd szívedbe: s merjen valaki bálványimádónak nevezni, ha ezután ez lesz Istened!

*

Az ereklyék köteleznek. Ha őket tán meg is tagadnád, nem tagadhatod meg apáidat, kik ezeket a szalagokat, porcelánokat és golyóbisokat megszerezték, megőrizték. Erdély földjén élsz, ahol, íme, mindig teremnek mártírok. S ha hited cserbenhagyással fenyeget, meríts erőt a fénytől, hogy ne maradj magadra: Petőfi Sándor szíve a segesvári síkon, Vasvári Pál boltozatos koponyája a gyalui havasok szakadékában, Józsa Béla csontkeze a házsongárdi temetőben: ezek azok a titokzatos hatalmak, melyek az első, az őszinte fohászodra segítségedre sietnek.

*

Aki belemélyedt egy pillanatra Avram Iancu tébolyodott tekintetébe, bűvös tükörrel találkozott: nem másba látott bele abban a pillanatban, mint Erdély megbántott, futóbolonddá üldözött lelkébe. A havasok eme paraszti Lear királya élete második felében hitben, hívekben, hitegetőkben irtózatosan csalatkozva, faluról falura járva fújja-furulyálja álmai gyászindulóját. S ez az együgyű tilinkózás sommás emlékiratokat helyettesít: szörnyű átkokat és panaszokat a nagy ármány, Bécs ellen, mely itt az erdők arénájában egymás ellen uszít kakaskodó népeket, s aztán páholyból – távcsővel, krinolinos hölgyek társaságában – fel-felkuncogva szemléli a szemet szemért, fogat fogért viadalt.

Nézd meg csak jobban: nem ugyanaz a tűz villog-e az őrült szempárban, mint amelyik ott foszforeszkál a nagy döblingi beteg, Széchenyi István tekintetében?