A muzsikus cigányok bánata

Az ember néha cigányzenét is kénytelen hallgatni; nyilvános helyen a fülét gyertyaviasszal mégsem dughatja be! S maguk a derék hangászok sem érdemelnék meg ezt a sértést – habár…

Csakhogy nem ők az okai. S erre éppen a minapi cigányélményem világított rá, el is mondom, hadd világosodjanak általa.

Egy vendéglőben történt, ahol esténként öttagú, különös összetételű banda muzsikál, pianínójuk is van! De az ember elsőül nem is erre a szokatlan cigányhangszerre, hanem az egyik zenészre figyel fel: a brácsásra. Csodálatosan szép szál, lionardesque-fejű öregember, olyan finoman metszett orra és ajaka van, mint egy dózseszobornak. A haja ősz csigákban veri a tarkóját, s szemében bölcs, emelkedett szomorúság… S ami a fő: előtte kotta! Áhítatosan játszik, s az egész lényéből valami kisszerű lisztferencség sugárzik, idegen városok, kalandos úri dámák, fejedelmi adományok emléke.

A nagybőgős pedig egyenesen olyan, mint egy nyugati diplomata.

Ezek után nem is olyan csodálatos, hogy első számuk a Tell Vilmos-nyitány.

A brácsa zokog, a zongora zubog, a prímhegedű ide-oda cikáztatja Rossini pazarul gazdag dallamát. Az előadás, úgy érzem, elfogadható. Hallgatom, hallgatom, s közben efféléket gondolok: vajon nem erre vezet a cigányzenészek útja? Nem érdemes-e ez az emberfajta tehetségéhez mérten nagyobb megbecsülésre? Nem lehetne húsz-harminc év múlva oda fejleszteni őket, hogy – akárcsak a velencei Szent Márk téren játszó Banda Municipale – egykor a Fő téren is játsszanak? Mert a kolozsvári Fő teret az isten is arra teremtette, hogy fel-felsírjon rajta egy-egy nagyobb zenekar nyári alkonyatokon! A templom gót csipkés, ágyúgolyós fala Beethoven Eroicáját éppen olyan csodálatosan visszhangzaná, mint Bartók zenekari műveit vagy Kodály Marosszéki Táncait. Ezek az emberek, látszik, szeretnek tanulni, szeretik a kottát, a klasszikus muzsikát, ezektől egyenesen disznóság volna egy mai filmdalt vagy álmagyar műdalt rendelni…

Éppen erre gondolok, amikor látom, hogy egy „jól öltözött úriember” a prímáshoz vonul s valamit súg a fülébe. Az aranyfogú prímás üzleties kacsintásba rántja szemét, sűrűn bólogat – az úriember pedig peckesen visszalépked virágcsokorral s hölggyel ékesített asztalához. Nemsokára felzendülnek a „Piros pünkösd napján imádkoztam érted” kezdetű, nyálas műdal hangzatai. S utána még kettő-három, jazzes, filmdalszerű dolgok, a pesti zenei Szahara legsilányabb burjánai. A zenészek lógó orral, mártírábrázattal húzzák-nyúzzák a rettentő alpári hangfércelményeket, csak a prímás kockáztat meg, erre-arra, egy-egy üzletszerű, aranyfogas vigyort. Ebben a percben, úgy érzem, ők az urak s nem azok, akik vele eme dalokat játszatják.

A szünetben gyengéden meghívom asztalomhoz a „nyugati diplomatát”. Nem csalódom benne: fölényes intelligenciájú, gondolkodó ember. Elmondja, hogy az én bánatom az ő bánata is: nincs nagyobb szenvedés, mint jó, tanult zenésznek úgynevezett divatos dalokat játszani! Az ő lelkük a szépséget, a művészit keresi, de a közönség útjukból állandóan letéríti őket. Minden magasabb álmodozást megfojt a mai irtózatosan alacsony zenei ízlés és műveltségi állapot. Mert a mai közönségnek csak műdal kell, filmdalok vagy fülhasogató, vacak indulók, melyeket zenekupecek eszkábáltak össze. A magyar hangosfilm diktál és parancsol; ők hiába szeretnék a Faust-keringőt játszani, ha a közönség a „Miről álmodik a lány”-t igényli, vagy a Pannikámat. De fogyton-fogy az érdeklődés az igazi szép cigánynóták iránt is, amelyek még akkor születtek, amikor a muzsika szinte magától, mesterséges, műhelyszerű kényszer nélkül termett-született; s hiába kísérleteztek Kodály által feldolgozott igazi magyar népdalokkal: az „úri” társaság még csak megtűrné őket – de az iparosforma emberek valósággal kikérik maguknak: nekik modern dolgokra van szükségük: jazzre, filmdalokra, indulókra. Ezért hát ne csodálkozzam, ha a cigányok kedvetlenek: nincs, ami ambicionálná őket. Mert higgyem el, a vérbeli zenész nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy kimuzsikálja szívéből a nagy világbánatot.

Megköszönöm a vallomást, elbúcsúzunk: a prímás jelzett, hogy kezdik, szükség van reá. S a megzendülő újabb operettbetét limonádépárájában elmélkedni kezdek a hallottakon. Az öregedő muzsikus, anélkül hogy tudta volna, mit tesz, szemébe vágta a közönségnek a szomorú igazságot: felülről indult a magyar zenei ízlés végleges romlása! A pesti operettekben kezdték el, 1880 táján, s most, 1944-ben különféle század végi és század eleji hibrid kuplék és kabarédalok, álmagyar műnótákon át, eljutottak a filmdalok posványáig, ahonnan senki sem rántja ki őket. A közönség pedig apái bűneiért lakol, talán már harmadíziglen: leányaink és fiaink olyan nótákat énekelnek, hogy harminc év múlva még a sintér is nevetségesnek, bárgyúnak fogja találni őket – ha ugyan elélnek harminc évig ezek a zenei torzszülemények.