Krónika

Meglátogatott szomszédom, a Bibliás Ember. Ismerem-e a Szentírást s abban is a Dániel próféta jövendöléseit? Mert ő elolvasta ezt a részt már vagy tízszer is és mindig egyformán csudálatosnak találja: ez a Dániel mindent előre látott, ami mostanában történt, történik és van történőben! Hogyan magyarázom ezt én, mint tanult ember? Mégis, mégis, akárki mit mondjon, nem hazudik a Biblia! – Letelepedtünk a tornác elé, éppen a napsütötte kutyaházra, s az idegen nyelvet és idegen liturgia szagát lehelő hatalmas könyvet a térdemre helyezem. A szomszéd cserzett ujja megáll a kérdéses fejezet felett. A lapszélen tintaceruzás feljegyzések: korunk legnevezetesebb államférfiainak nevei s jelesebb viselt dolgai, mind egy-egy nyíllal a megfelelő, analógiát kínáló szövegrészre irányítva. Hát ehhez aztán mit szólok? Hát a most zajló világháború nem az itt leírt napkeleti és napnyugati király irtózatos hadjáratai? A sok vész és pusztulás nem az Ántikrisztus tobzódásai? Micsoda okos feje lehetett annak a Dánielnek, hogy kétezer esztendőre előre mindent ilyen pontosan meg tudott mondani… S ha eddigelé még mind valóra váltak jövendölései, ki merne kételkedni a soron következők teljesedésében?

Hümmögök-hámmogok. Beszéljek arról, hogy a történelem ismétli önmagát, s hogy korok és helyzetek atavisztikusan visszavisszatérnek? Neki aztán beszélhetnék. Azt hiszi, meggyőzött és fenséges optimizmussal vigyorog. Ő tudja, amit tud. Már csak azért él, hogy lássa: az események napról napra kedves prófétáját igazolják. Az egyik király ereje (aki neki ellensége!) aszerint fogy, ahogy a másiké növekedik. Kucsmáját, mely e szabadtéri exegézis hevében nyakszirtjére hanyatlott, egyetlen mozdulattal helyrerántja, könyvét nagy gonddal becsukja, s kurta, csizmás lábát korát meghazudtoló fürgeséggel kapdosva, hazaeregél. A helyzet megértéséhez még tudni kell, hogy szomszédom egy hetvenen felüli, egyszerű román ember.

 

*

 

A rossz indulók korát éljük. Az embernek elfacsarodik a szíve, ha arra gondol, hogy ezekkel a költőietlen szövegekkel és mélységesen művészietlen dallamokkal az ajkukon jó ezreink egyenesen a halálba dalolták magukat! Jellemző, hogy e martiális limonádék szerzői a zeneirodalomban majdnem teljesen ismeretlenek. Ezekkel a divatcikkekkel, ezekkel a zenei pótanyagokkal akarnak a méltó ismeretlenségből felbukkanni. A népies motívumokból barkácsolt marsocskák még hagyján – de minő orvosságot használjunk az „eredeti” komponálású csinnadrattákhoz, melyek, ahol felcsendülnek, a környező világot valami monstre cirkusszá teszik? És operetté hígítják a drámai sűrűségű levegőeget. A nyáron egy Udvarhely megyei, tősgyökeres székely községben Pest külvárosi leventecsapat táborozott, s előírás szerint széltében-hosszában énekeltek. Sajnos, műsorukon szerfelett sűrűn szerepeltek a pesti műdalüzemek legfrissebb termékei; egy hét se telt bele s – a felülről lefelé terjeszkedő kultúra könyörtelen törvényénél fogva – ezeket a szójabab-melódiákat fújta az egész falu apraja-nagyja. Vagyis, hogy szociológus módra fejezzem ki magam: nem a leventék tanulták meg s vitték magukkal Pestre, a sötét külvárosokba a Székelyföld ősi dallamait, ahogy illett volna (ahogy megfelelő irányítással könnyen elérhető volna), hanem ellenkezőleg: a falu tanulta meg tőlük a tamburmajor zeneszerzés eme zsigorás termékeit. (A leventék mentségére: mért zárkózzanak el, gondolják, olyan művektől, melyeknek maga a Magyar Rádió a központi elosztója és élesztője?!)

A minap felcsendült egy ilyen indulószerű hanghabarcs közvetlen környezetemben is. Egy elhagyatott, majd történelmi gesztussal kettévágott, félig elrománosodott mezőségi faluból származó leányzó fújta, ahogy a torkán kifért, aki különben nem felejtette el még nagyanyja szép magyar dalait, sőt, tűrhető hallással énekelgeti őket. Elgondolható, mekkora keserűség fogott el, amikor a bosszantó akkordok utolértek: mintha lószőrrel csiklandozták volna a dobhártyámat. Mit volt mit tennem? Némi felvilágosító előadásocska után megígértettem édesanyja emlékére, hogy többé nem veszi ajkára ezt a dalt; áldozatos lemondásáért bizonyos kárpótlást ígértem…

Pedig annyi induló van! Ahány zongora. Maholnap minden valamirevaló közület elhangicsálhatja többes első személyben vallott harsány célkitűzéseit. Érthetetlen azonban, hogy még nem született meg a Közellátási Ellenőr induló meg a Hullaszállító-mars. A Műlábgyártók Egyesülete – tudtommal – már tárgyal két pesti szerzővel, azonban a honorárium-megállapodásban pillanatnyilag ellentétek vannak. Uraim, fő a művészet! Rajta, rajta, rajta!

A minap – vesztükre – becseppentem egy névnapköszöntő társaságba, ahol vezető társadalmi osztályunk nem egy árnyalata képviselte magát. Az ünnepi terítéknek viszonyainkhoz képest meghökkentő bősége ráterelte a beszélgetést korunk egyik izgalmas témájára: kinek mije van meg, ki mit tud még szerezni. A jó békevilágban az időjárás, magasabb körökben a mozi volt a hasonszőrű összejövetelek beszédtárgya és vezéreszméje. A háború kitörése és a bőség csappanása óta az ételjárás. Ez még magában véve nem volna baj. Legalább van miről csevegjenek a suta, tespedt szellemi életű emberek. Csak az a rettenetesen bántó a dologban, hogy minden társaságban akadnak lelkiismeretlen egyének a sznobok kihalhatatlan válfajából, akik ezt az új társalgási alaptémát kérkedésnek használják, s ezzel alkalmat adnak egy olyan pimasz licitáció kialakulására is, mely – szándékukkal ellentétben – a lázítással és bujtogatással felér. Semmi kétség: manapság, a földkerekségnek a vízözön óta legnehezebb óráiban, a különféle tisztességtelen utakon megszerzett cikkek birtoklásával való kérkedés: előkelő divat! A fent említett társaságban tanúja lehettem egy ilyen épületes versengés kialakulásának. Íme, főbb fázisai:

Az új vállalati igazgató kóstolgatja a teát, s felkiált: Remek! A háziasszony elhasznált műfogsorát neobarokk mosolygással csillantja meg, s így szól: Meghiszem azt! még valódi. Karácsonyra kaptam az uramtól egy negyed kilóval. Persze, csempészett és méregdrága volt. Általános irigykedés. Senki se akar alulmaradni. Mindenki előáll valami adattal. A lisztnek, cukornak, vajnak, tojásnak – mind felvonulnak titkos raktárai. S amikor már azt hinné az ember, hogy eljutottunk a fokozhatatlanságig, előáll X. Y. magántudós, és kivágja a tromfot: tizenkét darab írógépszalagot vásárolt a minapában, boltról boltra járva! Még békebeli anyag, a javából! Mindenki hüledezik! Ami sok, az sok. A magántudóst többen gazembernek tartják. Én éppenséggel szörnyetegnek, mert tudom, hogy nincs is írógépe.

 

*

 

Nem tudok beletörődni abba, hogy kedves régi barátaimnak egyikével-másikával talán többé sohasem találkozhatom. Álmomban gyakran idézem meg sugaras arcukat. Amíg Pesten éltem, az Enyeden, Kolozsvárt hagyottakkal voltam így. Most a pestiekkel. Újabban, – mindjárt kiderül, hogy miért – főleg egyvalaki látogat emlékével, akinek néha már-már hangosan elkiáltom a nevét. Érettségi előtt ismerkedtünk meg, a középiskolai tanulmányi versenyen, amikor végre kijöhettünk háromórás osztálybörtönünkből. Bemutatkozása, szójárása, magatartása olyan csudálatos volt, hogy nyakamat adtam volna: ő lesz a nyertes. Ő „Szabó Dezső Palinodiuma” címen írta meg szabadon választott elbeszélését; én Apáczai Csere Jánosról írtam kerekded bár, de végtelen naiv dolgocskát. De eltelt a hét, s megtudtuk az eredményt. Nem ő nyert, hanem én. Az irányában érzett lelkiismeret-furdalást csak az elemi erővel feltörő diadalmámor tudta bennem el-elfojtani. Találkoztunk. Kiderült, hogy elsőségemet éppen olyan természetesnek találja, mint amilyen természetesnek találtam volna én az övét. Barátságunkat ez az egymásba vetett bizalom pecsételte meg. Bár én voltam a nyertes, mégis ő volt a „mester” s én a „tanítvány”. Nemcsak Franciaország, hanem az irodalom és a filozófia is meghódolt gyarmatbirodalmának látszott. Tizennyolc évesek voltunk, vártuk a kalandot, a csodákat. Ezt ő így fejezte ki: – Húszéves korban kezdődik az élet, pajtikám! – Meleg, csillogó fekete szeme ragyogott, feltörlött, nemes homlokáról szemébe kacskaringózott egy vastag, barna fürt. Kabátja bal külső zsebében hordta az ezüstpénzt, és cigarettázott. Éppen olyan volt, amilyennek egy maturandus a párizsi fiatal írót elképzelte az Úr 1931. esztendejében.

Azon a nyáron hazautaztam Kolozsvárra és Enyedre. Habár még nem voltam húsz éves, megpróbáltam és szomjasan kóstolgattam az életet. Tapasztalatainkról levélben számoltunk be egymásnak. Mint égből hullt csillagszilánkokat, úgy őriztem sokáig ezeket a leveleket. Maga a Jövendő suhogott, zsongott belőlük, mint méhek sokaságától a cseresznyefa. Lángoló, szarkalábas sorait rövidebbek tették változatossá: friss versei! Ha a bennem gyökeret vert néhány sort mai ízlésemmel elemzem, ennek a titáni ifjúnak elhallgatását nem tudom megérteni. Természetesen szabad versek voltak. Az egyikből máig is az első olvasás ízével kél bennem életre valami különös neolatin idill:

 

Arabo partján karikáz a szél s mi tudjuk: Emma Jancsié lett…

 

De nem ezért írtam meg mindezt, hanem azért, amelyet mindjárt idézni fogok. A béke kellős közepén éltünk és virultunk. A világ nemhogy fegyverkezett volna, hanem még javában „leszerelgetett”. Ma sem tudom megérteni, micsoda rém szállta meg barátomat, micsoda sugallat íratta vele ezeket a sorokat, melyek mostanában a választóvízzel megfürösztött régi pénzek csillogásával elevenedtek meg bennem. Íme:

 

Tépd szét páncélméhedet, kis testvér, szunnyadó Békebáb! Új hajót ácsolnak a Portsmouth-i dokkban…

 

Sajnos, többre nem emlékszem; levelei pillanatnyilag hozzáférhetetlenek. De talán ez a pár sor is elég ízelítőül egy rendkívüli ifjú élet zamatából.

Aztán elkövetkezett a huszadik esztendő. Barátom még egy-két évig titánkodott Budapesten – sokat tüzelt, sustorgott, olvasott –, de többet, tudtommal, nem írt. Bizonyosan „élni kezdett”, s ez, nem tudom, hogy sajnos, avagy hál’ istennek, úgy látszik, sikerült is neki. Még mindig hiszek benne: hiszem, hogy az életben valami rendkívüli dolog sikerült neki. Kérdés, hogy vajon ő hisz-e még bennem?