Enyed, „a világ közepe”

Gyermekkorunkban úgy tudtuk, Enyed a világ közepe. Így, hallottuk felnőtteinktől, így adtuk más városból érkező kisdiákoknak tovább. S ez a tudat mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden enyedit, osztálykülönbség nélkül vallotta mindenki, rektor, professzor, hentesmester és gyepmester egyaránt. Ettől hordozta délcegebben hangszerét a bőgőhordozó öreg cigány. Enyed a világ közepe: a sarkcsillag is hozzá igazodik talán.

Később azonban, ahogy apródonként szélesbedett tudásunk mezeje, kételkedés ördöge költözött belénk, s fejcsóválva forgattuk a glóbuszt a múzeumban: hiszen a világnak nincs is közepe! Nyilvánvaló tehát – okoskodtunk –, hogy azok, akik meglett ember létükre, alig tízezres lélekszámú városkánkat a világ közepének tartják, balgatag ítéletű, elfogult emberek, nem látnak tovább az orruknál…

De telt-múlt az idő. Sok enyedi gyermek – ősei útvonalát követve – kikerült a nagyvilágba, a Duna nagy magyar városa, külföldi csodák vártak reá, hosszú tornyokat látogatott sorba, s egy-egy éjszaka, idegen nagyváros pályaudvarának várótermében, újdonatúj falitérképen, könnybe lábadt tekintettel kereste szülővárosát: nem találta. Mintha elsüllyedt volna, kicsi korallsziget módjára, az óceánban. S mégis, mégis, minél messzebbre kalandozott Enyedtől, ismét annál erősebb hittel hitte: Enyed a világ közepe. Mert ha az idegen térképeken nem is, de régi könyvekben és külföldi magyar lelkekben, mindenütt találkozott örök jelenvalóságával. S ahol a legtávolabb volt tőle, ott álmodott a legszebbet felőle, ott látta meg legtisztábban meseszerű, példázatba illő történetét.

 

*

 

Ki ne ismerné Raffaelnak „Az Athéni Iskola” című falfestményét? A tágas oszlopcsarnokban, márványlépcsők felett szakállas öreg bölcsek s szép, átszellemült ifjak álldogálnak-üldögélnek, láthatóan végső kérdések felett tanakodván; mások ismét rebbenéstelen tekintettel fürkészik a végtelent.

Ha festő volnék, Az Athéni Iskola példájára hatalmas faliképet festenék, s ezt írnám alája: Az Enyedi Iskola. Mert – akárcsak Raffael – én is nevezetes férfiakat pingálhatnék oda: Enyed város nagy embereit s a Kollégium hírnévre szert tett tudós professzorait, diákjait. Képem középpontjába – jobbján Apáczai Csere Jánossal – magát a nagy fejedelmet, Bethlen Gábort illeszteném, aki a Kollégiumot alapította, s ellátta a Fejedelmi Fundus minden javaival, sőt, ezen felül is, életével és alkotásaival messze századokra világító példát statuált. Ő volna a kép Platóna. S aztán, évjáratok nem, csak a magyar örökkévalóságot tekintvén, így következnének, szép sorjában: a nagy szótáríró doktor, Pápai Páriz Ferenc; az első erdélyi természettudós, Benkő Ferenc; a három testőríró: Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám és Naláczy István, akik Bécsben a magyar mívelődés előrevitelében Bessenyeivel együtt jeleskedtek; Bolyai Farkas, „számok óriása”; Bod Péter, aki elsőül írt magyar nyelvű irodalomtörténeti műveket; Kőrösi Csoma Sándor, „kit rokont keresni egy más világrész titka csábított”; Újfalvy Sándor, Barabás Miklós, Kemény Zsigmond, Szász Károly s még sokan mások, akik Isten kegyelméből, még sokáig test szerint is itt lehetnek közöttünk. Íme, az Enyedi Iskola! Ezek között a halhatatlanok között nem is egy libapásztorságból került be az Alma Materbe, s pályáját szolgadiáksággal, vízhordással, kalefaktorsággal kezdte. S bekerülhetett ide minden gyermek, akit egy-egy falucska elöljárósága tehetségesnek és tisztességesnek ítélt. Bátran jöhetett: a fejedelmi alapítvány gondoskodott róla, embert nevelt belőle.

Az ifjúság saját kebeléből kormányozta magát, megvoltak a maga esküt tett funkcionáriusai, akik a közösség érdekéért, a tanulás zavartalanságáért felelősséggel tartoztak. S hiába dúlták fel a háborús veszedelmek ezt a gazdag békességet négyszer is, az Enyedi Iskola annyi jeles embert adott a hazának, mint együttvéve Marosvásárhely és Kolozsvár. Bátran jelenthetjük ki tehát: az idestova három és fél évszázados Enyedi Református Főiskola volt az első magyar „Kitűnőek Iskolája”.

 

*

 

Nagyenyed még Erdély sok vészt látott városai közt is olyan, mint a mese poraiból éledő főnixmadara: három évszázad alatt négyszer igyekeztek eltörölni a föld színéről, s négyszer támadt fel újra. Az enyedi polgárok négyszer élték át a porba és hamuba hullás szenvedéseit s a megéledés áldott örömét. Ha a dátumokat vizsgáljuk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy van egy átokszerű évforduló a város életében, mely cirka két emberöltőnként tért vissza. Hiába épített, dolgozott hangyaszorgalommal két nemzedék, a harmadiknak újból és újból elölről kellett kezdeni. Enyed népe minden időben egy láthatatlan Vezúv lávájától rettegett. Csuda-e, hogy az állandó fenyegettetésben megedződött, megszilárdult az enyedi polgár erkölcsi jelleme? A megismétlődő csapásokat Isten büntetésének tekintvén, igyekeztek feddhetetlen élettel, Istennek tetsző szorgalommal megérdemelni megbocsátó kegyelmét. Sőt, örök emlékeztetőül az első pusztulásra, a város elöljárói azt a szomorú emlékezetű napot, Diem Dominicam Palmarum, jeles nappá tették. „Azon a napon – írták fogadástételükben szegény jó enyedi papok, professzorok és míves emberek – solemniter az Isten ítéleteinek, és csudálatos szabadításának hálaadással való emlegetéseivel, könyörgéssel és böjtöléssel Istennek szolgálunk, az Úrnak haragját engesztelni el nem mulatjuk. Ezt pedig fogadjuk nem csak magunk személlyünk iránt, hanem még a Fiaink s Leányaink, sőt a mi maradékaink iránt, nemzetségről nemzetségre.” Nagy és erős ez a fogadalom, mert a polgárok az Úr megbőszülésének okát önmagukban, a város erkölcseiben keresik. Dipsai Szabó István, a két első romlás krónikása, feljegyezte, hogy „ami a legkeservesebb sírásra méltóbb, a Tatár Chám kívánságára három szép szűz Leányt is adtunk ki, a mely ogyan bűn volt, de a nagy szörnyű félelem vitt erre”. A fogadástevők pedig elismerik, hogy az asszonyi renden levők túlságosan szerették a cicomaságot, amiért is, nagy haragjában „az Asszonyi embereknek buja fátyoljokat, vékony drága patyolatjokat, aranyjal-ezüsttel varrott főkötőjüket, ingeket, az ellenséggel levonatta, sokakat mezítelenségre, paraszt és koldus ruhára juttatott. Mellyel megbizonyította, az igaz Isten, hogy Őfelségének nem kedves a czifra köntösben bujálkodó szívű nép… Ne legyen senki közüllünk, se nemes, se nemtelen, a ki ennek utánna olyan czifra öltözettel, az Istennek haragját ujjalag Városunk ellen felgerjessze, mivel nem tudják, hogy mit mért az Úr Isten még a következendőkre is.”

Az újrakezdésre, erkölcsben és tudásban, a legnagyobb emberi példákat láthatták Enyed polgárai maguk előtt. A labancdúláskor Miriszlónál s szerte, a város falain kívül elesett hős diákok – Jókai Nagyenyedi két fűzfá-jának hősei – még sebtiben elföldelve, ideiglenes sírjukban hevertek, a város, Kollégium csupa rom volt, de társaik, a túlélők, akik előmerészkedtek a Székelykő barlangjaiból, üszkös romok közt, zöldágból készült kalibákban kezdik el a tanulást. Pápai Póbriz Ferenc professzor pedig, a nagy szótáríró doktor, Pax Crucisát (zsoltárfordításait) „romlott Collégiumunknak hamva közt” írta. Alig zúgott el a vihar, alig aludtak el a nem mennykövek gyújtotta lángok, helyükben máris a tudomány szelíd mécsese lobog. Száznegyven esztendővel később, a Szabadságharc idején esett romlásból szintén a Kollégium példája ébreszti cselekedetre a polgárságot: Vajna Antal és Incze Dániel professzorok a romhalmazban szerény osztályt rendeznek be, az utcán nyolc darab „mezőn tekergő gyermekkel, inassal,” megkezdik – mintegy szimbolikusan – az oktatást. A megmaradt polgárság visszaóvakodik rommá lett tűzhelyéhez, s válogatni kezdi új házához a használható gerendát, téglát, követ.

A XIX. század közepére hol van már a XVII. században alapított, „betolakodott” iskola és az érdekeiket, kiváltságaikat féltő polgárság közti ellenségeskedés? A legtestvériesebb egyetértésben tartanak össze. A polgárság a diákságból, a diákság a polgárságból él. A városka fele iparos polgár, fele professzor vagy diák. Ennek a szerencsés együttélésnek, kölcsönhatásnak eredménye előbb-utóbb meg is mutatkozik: Enyed lakossága szellemi emberek közvetlen hatása alá kerül, mert ezeké a szó minden közdologban. Enyed talán az egyetlen magyar város, ahol nem vármegyei urak, hanem tanárok, tehát mindenekelőtt szellemi életet élő emberek a társadalmi élet arbiterei. De kiveszik a részüket a művelődés ápolásából Enyed mágnáscsaládjai, a Kemények és Zeykek is: nem egy európai látókörű embert adnak országunknak, sőt a Kemények adják az egyetlen bárói rangban született tanárt is! Ilyenformán ötvöződik a falusi utánpótlású iparosságból, a kisbirtokos és a papi rétegből megújhodó tanári rendből a legeszményibb magyar középosztály, amilyenhez hasonlót, sajnos, kevés városunkban tudnánk kimutatni. S ennek a középosztálynak fiai, unokái, ma megtalálhatók a „magyar glóbusz” bármely pontján; nincs kórház, iskola, törvényhatósági testület, ahol valaki ne érezné maga előtt, élete irányítójaképpen a Fejedelem kormánybotját. Mert minden volt enyedi diák tudja, hogy érette maga Bethlen Gábor kezeskedik, s ő is dorgálná meg, ha valamiben hibázik…