Háromszéki népdalok
Háromszéket, ezt a kietlen havasokkal kerített kies tájat, Újfalvy Sándor Emlékezéseiben Székelyföld Kánaánjának, Orbán Balázs pedig Erdély Lakedaemonjának nevezi. Kánaánnak, mert a még magasabban fekvő, többi székely megyével szemben, Háromszék szélesebb folyómedrekkel, dúsabb földekkel áldott, s lakosai már a múlt század elején is jeles mezőgazdáknak, állattartóknak és gyümölcsészeknek bizonyultak, hogy bátran vehették fel a versenyt a már régebb ideje belterjesen gazdálkodó szomszédos szász székekkel is. Az erdélyi Lakedaemon nevet pedig törökkel-tatárral dacoló múltja után, főleg s egyszer s mindenkorra a Szabadságharc idején érdemelte ki: a legegységesebben s a leghősiesebben Háromszék állt ellen a nyugatról-keletről támadó zsarnokságok tömegrohamainak. Világos sötét mezején már porba hulltak a véreskönnyes lobogók, amikor még dörögtek Kézdiszéken és Erdővidéken Gábor Áron frissen öntött ágyúi…
De bízvást nevezheti az ember Háromszéket az erdélyi Provence-nak is: mezői nemcsak jó gabonát, kertecskéi nemcsak híres, veres bélű „körtövét” teremtek, hanem csodálatos dalokat is. Már Kriza János Vadrózsái-ban valami kétszáz háromszéki ballada, dal és mondóka szerepel, pedig e nagy betakarító – érdeklődését a szomszéd székely területek közt megosztva – bőséggel hagyott belőlük maga után a későbbi tallózóknak is.
A Kriza-féle gyűjtemény, melynek anyaga azóta is táplálja a magyar költészetet és dallamkincset, idestova száz esztendeje látott napvilágot. Olyan űrt töltött be, mely a romantika és a reformkor nagy évtizedei óta sajgott a magyar költők és tudósok szívében. Gyulai Pál, a kor nagy kritikusa, erdélyi szívének túlcsorduló büszkeségével vallja, hogy különösen a balladák, az úgynevezett ószékely balladák java része esztétikai értékben oly tökéletes, mint a magyar balladaírók termésének legjava – az Arany-balladákat is beleértve, alkalmasint. Kemény Zsigmond, a kor nagy erdélyi regényírója és publicistája pedig így sóhajt fel irigy-boldogan a Boriska című székely ballada olvasása után: „ez az a hang, amiért odaadnám minden regényem!”
Arany János, a magyar népköltészetről elmélkedvén, a népköltészet egyes darabjainak meglepő tökéletességét nemzedékek csiszoló-javító munkájának tulajdonítja; szerinte a feltételezhető ismeretlen népköltő egyéniségének jegyei hovatovább eltűnnek, s a nép ajkán válik a mű idők folyamán általánosabb érdekűvé, az egész nép közvagyonává… Vagyis a hagyomány szerinte emberöltők során nemhogy romlana, de sőt, fejlődik, tökéletesedik. A változatokat tehát jogában áll az arra méltó, de csakis az arra méltó gyűjtőnek „öltöztetni”.
Arany János véleményétől ezen a ponton eltér a mai tudományos népdalkutatás: a hagyomány folyamatosan romlik, enyészik. Más-más kor más-más pecsétet hagy rajta, mely nem mindig szolgál a mű javára. És megváltozott azóta a gyűjtés módszere is. Kisfaludy Sándor, akiről feljegyezték, hogy székelyföldi katonáskodása idején sűrűn látogatott a fonókba, s kemencepadkán ülve hallgatta a mesélőket és énekeseket, irónjával kezében csak az ismeretlen tájszavakat jegyezte fel, a dalokat, meséket azonban – sajnos – csak a szívében vitte magával sümegi otthonába. Kriza már mindent feljegyez, elraktároz a tarsolyában, tájanként csoportosít, sőt, olykor a mesélő vagy versmondó nevét is feljegyzi. A XX. század eleji néphagyománykutató már fonográffal, viaszlemezzel dolgozik – ami az „öltöztetéses” módszert végképp kizárta…
A Kriza-féle, csínján „öltöztető”, majd a múlt század végéről származó s mintegy háromszáz háromszéki népies verset és rigmust tartalmazó, Balázs Márton-féle gyűjtés s a korszerű, mai kutatás módszere közt, közbenső, áthidaló típust képvisel a napjainkban Marosvásárhelyen megjelent „Háromszéki magyar népköltészet” c. gyűjtemény. Ez a gyűjtemény egy fél emberöltő áldozatos munkájának gyümölcse: Konsza Sámuel, Nagybacon szülötte, sepsiszentgyörgyi tanárember szedegette össze áldozatos munkatársai, papok, tanítók, diákok segítségével, akárcsak nagy elődje, a néhai jó Kriza János. A majdnem 600 oldalas, szép kiállítású könyv mintegy 1500 darabja csudán a színe-java Konsza Sámuel terjedelmesebb gyűjtésének.
Amint a bevezetőben Faragó József, a kiváló erdélyi néprajzos megállapítja, Konsza Samu ezt a munkát történelmileg a legkedvezőbb, sőt, az egyedül kedvező időközben – 1927 és 1947 között – végezte el. „Hamarabb nem lehetett volna, mert egy korábbi vállalkozás nem a mai, hanem a régebbi népköltészetet tárta volna fel. De később sem lehetett volna, mert Háromszéken a múlt század második felétől napjainkig a parasztság bomlásának folyamata annyira előrehaladt, hogy nemcsak a régebbi népköltészet merült feledésbe, hanem egy emberöltő múlva a mait is csak emlékeiben, töredékeiben lehet majd megtalálni.”
E fájdalmasan hangzó, bizonyára alaposan mérlegelt tudományos megállapítással nem szállhatunk vitába; áll ez bizonyára minden, a civilizáció bizonyos fokát elért nemzetre, népcsoportra… S ezt a megállapítást tudomásul véve, úgy jelenik meg előttünk mármost az örök, ismeretlen háromszéki népköltő, kit magunkban hol a lánglelkű ifjú Petőfihez, hol a javakorabeli, érett Aranyhoz hasonlítottunk, mint hajlott korú, tűz mellett gunnyasztó poéta: versontó, gazdag-tékozló ifjúkora s fogyatkozó ihletű, mérlegelő férfikora után, mondanivalója szűkülőben-apadóban… „mindennap feled egy-egy nótát”. Kedve azonban olykor még magasra csap, derűs pillanataiban még dévajkodik, csúfolódik a világgal; máskor borongós-búcsúzkodó, mint Arany János az Őszikék-ben… S ha Boriska-szerű balladaremekeket már nem is, de lírai ihletésű, rövidke dalt nem egyet találunk tarsolyában, mely bennünk a Kemény Zsigmond irigy-boldog sóhajtását élesztgeti…
A gyűjtemény bevezetője szerint egyetlen „igazi” ballada a Legnagyobb pallér című. Csodálatos néprajzi csemege: a Kőmíves Kelemen olyan változata, melynek alig két sora emlékeztet a közismert „ószékely” balladára. Mintha valaki csak egyszer hallotta volna, s akkor is fél füllel, s utána leírta volna, mintegy a tartalmi sűrítését, emlékezetből. Jó, hogy Arany János már nem hallhatja: itt a sok csiszolás oly alapos munkát végzett, mint a köszörűs, amikor a kés élét majdnem fokáig elfeni…
Annál nagyobb örömünkre szolgál a sok Szabó Gyula, Szabó Vilma, Barna Jancsi, Bogár Imre balladaváltozat után – mert az imént hajlott korúnak mondott „költő” fiatalos alkotó kedvére vet fényt – a legújabb keletű ballada: egy legényt sirat el, kit műkedvelő előadás közben, a színpadon öltek meg vetélytársai, Nyujtódon, az Úr 1928. esztendejében. (Oláh Ignác.)
A mesékről általánosságban azt tartja a bevezető, hogy már nem élő mesék: egy-egy öreg fejében lappanganak, majdnem némán, akárcsak a ritkán vagy soha fel nem ütött könyvek.
A dalokról azonban, hál’ istennek, nem mondhatjuk, hogy halottak, de még azt sem, hogy halódnának: sőt, éppen ezek a, hol szerelmi bánatot, hol boldogságot, hol keserű katonasorsot, hol vidám húsvéti lakodalmas kedvet örökítő versek, mondókák és dallamok tartják magukat, s magukkal a magyar népdal rangját, a legszívósabban, a műdalok és kuplék megújuló tömegrohamaival szemben. Gábor Áron hajdani jó, sokáig dörgő ágyúinak csodája ilyen síkon ismétlődik meg!
Ugyanez mondható el végül a lakodalmas költészetről, a köszöntőkről és mondókákról is. Az ősi és újdonatúj, bölcs és huncut székely humor sziporkázik belőlük, méghozzá oly bőséggel, hogy azt kell hinnünk: kifogyhatatlan, halhatatlan!
Ezek a dalok, mint általában a magyar népköltés legjava, dallam nélkül is életképesek – legfennebb a földön járnak, s nem tudnak felrepülni, messze vándorolni, nagy egeket beutazni. Vagy ki tudja? Hátha még erre is képesek?! Csak nekik is nyilvánosság kell, mégpedig a legnagyobb, ami ma művészi terméknek megadathatik: maga az éter!