A honfoglaló sírja

Vajon ha Dárius kincsét találnák meg, nagyobb izgalomban volnánk-e, mint amilyent a honfoglaló lovas sír feltárásának híre okozott? Vajon, ha valamilyen barlangban, szemkápráztató fényességgel, ránk tündökölne a mondák teméntelen aranya, ezüstje, karbunkulusa, jobban dobogna-e szívünk, mint ahogy akkor lüktetett, amikor a hajdani lovas és lova napban fehérlő csontvázát megpillantottuk? Mert elmondhatjuk néhányan, hogy láttuk a honfoglalót. Ott találták meg az őshazát járt fiatal tudós, László Gyula emberei Kolozsvár alsóvárosában, a Zápolya utca egy hóstáti gazdaportájának csűröskertjében, hat-hét méteres emelkedésen, mely valaha a most messze kanyargó Szamos partja volt. Lent, az udvarban, háboríthatatlan folytonossággal zajlik egy gazdaember háza tájának élete, rucák, tyúkok, disznók jönnek-mennek, szekerek fordulnak meg, s púposodnak a sárga szalmakazlak. A közeli utcán autóbusz közlekedik, s a szomszédos kaszárnyákban ki s be járnak a katonák.

Másfél méteres mélységben fekszik a vitéz. Feje hátranyaklott, alsó állkapcsa arasznyira vándorolt el a helyéről, eltúrhatta valami hörcsög vagy valami gyökér. Bal oldalán pirosbarna, hosszú rozsdasáv: finom ívben hajló, négy-öt centiméter széles pengéjű kard. Azon túl, szintén bal oldalán, hatalmas lókoponya s a végtagok csontrészei. A csontok között, rendeltetésének megfelelő helyzetben, egy-egy pénz alakú bronzlemez, négy-öt, rozsda által megemésztett nyílhegy s egy gyönyörű rovátkos, növényi díszítésű bronzkapocs. Így állott hát túlvilági hatalmasságai elé a honfoglaló. Kardja s lova a bal oldalán volt: tükörképszerűen; mert hitte, hogy odaát minden folytatódik, s a halál csak annyi, hogy megcserélődnek a dolgok, jobbá lesz a bal s ballá a jobb, s talán azt is, hogy jó lesz a rossz és rossz a jó. Csodálatos „keresztény” lélek volt ez a „pogány”.

Ásnak, dolgoznak az emberek. Egy öreg szilágysági magyar nincs megelégedve a lelet „muzeális” értékével: csodálkozik, hogy nem kapták meg a gyűrűjét s az óráját is, utóvégre ha valaki olyan gazdag volt, hogy a lovát is megölette s maga mellé tétette a sírba, kellett annak aranyórája is legyen! Jót mulatunk magunkban, de nem világosítjuk fel, még így se, hogy szavai feltételezett szerencsésebb kezű társai ellen holmi sötét vádat rejtenek. S különben sincs erre jogunk. Aki benne állt a régi vitéz sírgödrében, lehajolt, megsimogatta a koponyáját, megkopogtatta lova fogát (mintha tegnap múlt volna ki az állat, olyan ép a foga), nem kerülheti el, hogy valami varázslatba ne essék. Az ezeréves csontok valósággal légkört teremtenek maguk körül, látomásokat, délibábot árasztanak. Mintha – hála a nagy idők tanújának – odavarázsolt volna bennünket az idők elejére, hirtelen másutt alakban állanak előttünk a Kolozsvár környéki dombok. Bűvös kristálygömb az a koponya: aki belenéz, ezeréves titkokat fejteget.

– Ez még járt Etelközben is – cseng fülembe még most is László Gyula szava, s e tételen keresztül faggatom a néma honfoglalót: tudta-e, mit cselekszik, amikor itt élt, vitézkedett, volt-e valami sejtése arról, hogy sírja ezeréves épület alapköve lesz, s ezenfelül – ami ez esetben a legfontosabb – feltárt csontjai sok más emléken kívül, a magyarok Erdélyben való korai, IX. századi megjelenésének egyik fontos bizonyítéka. Mert most már tudjuk, hogy többedmagával pihent a Zápólya utcai kert tetején: a háború előtt, 1911-ben Kováts István archeológus vagy nyolc honfoglalás kori sírt ásott ki, gyermekekét, férfiakét, asszonyokét, bizonyságául annak, hogy nem hadisírok voltak, hanem már megtelepedett, pogány magyaroké…

S az ásatások csak most kezdődnek igazán! Jobbra bolygatatlan gyümölcsösök és felfelé is egy kicsi udvar. Ki tudja, mit rejteget még a jó fekete hóstáti föld? A nagy római út ezen a környéken vonult Gyöngyfalva felé; csak a XVII. században változtatá meg, ha jól tudom, Bethlen Gábor fejedelem, az irányt, s vágatott utat Tordára a Feleken át. Ennek a római útnak, mely a kelet-nyugati kereskedelem ütőere volt, rendelhették őrizőiül ezt a jó néhány sátoralja magyart, akkori háborúk vitézeit. Lent, a Szamos völgyében, innen számítva nyugati irányban, még föld szintjén porladozhattak akkor az egykori római város romjai, s ki tudja, melyik, ma már névtelen szláv nép bujkálhatott bennük. S egy kicsit messzebb, most már kelet felé, a Békás nevezetű szőlők táján s a Kanta-patak mentén is látszhattak valami romok: szintén római telepek maradványai.

Ó, ha az a csodagömb, ez a horpadt, szétesett koponya, mindent, amire csak kíváncsiak vagyunk, megmutathatna!

„Mavagy”? „Nemvagy”? – találgatom a vitéz nevét. Nem voltál ezer évig, s most újra vagy, újra ezer évig. Pihenj békességben, megérdemled.