Sophokles és Euripides nyomában

Szakasztott úgy, ahogyan Csontváry festménye örökíti meg: kék tenger és még kékebb ég között, szürke szikla fennsíkján öblösödik a taorminai görög színház romja; a természet Tháliának a legmonumentálisabb díszleteit ajánlotta fel: a Kyklopsok fekete szikláit csapdosó tengert, a lobéliakék égboltot s mindezek tetejében háttérül az Aetna háromezer méter magas, félig jéggel és hóval borított piramisát, Empedokles égig érő sírját. A félig kőbe vájt, félig kődarabokból összerakott amfiteátrumban ma kecskenyáj legel, fekete siklók és zöldes gyíkok napoznak. Néha beüti orrát egy-egy álmélkodó idegen.

Az idegen szeme a „szerzői páholyt” keresi: a feljegyzések szerint Sophokles és Euripides – mindkettő Szicília szülötte – gyakori látogatója volt e zord falaknak. Az idegen erőlteti képzeletét, hogy a néma romladékot nézőközönséggel és színészekkel népesítse be, s hogy beleélhesse magát egy 2500 év előtti előadásba.

Az életre kelt mitológia színháza volt. Dobogóján a látomások és tünemények háromszögletű szigetének mondabeli, jelképes lényei öltöttek valóságos, emberi alakot. Itt, ahol minden barlangban valami óriás, jósnő vagy csábító tündér tanyázott, ahol minden kialudt tűzhányónak, tónak, pataknak, hegyfoknak és félszigetnek csodálatos lények a névadói, nem volt nehéz a színházat is ilyen lényekkel benépesíteni. Vegyük még hozzá, hogy maguk a halandók is mítoszokban gondolkoztak és cselekedtek, s az ember, egy kis szerencsével, már életében félistenné is válhatott. (Példa rá Empedokles, aki mint halottfeltámasztó csodadoktor nőtt az istenek társává kortársai szemében.)

De nemcsak a csodának és az álomnak volt a hajléka e csorba kőtányér: akárcsak syracusai mása, ez is helyt adott a mindennapnak, a város politikai küzdelmeinek. A syracusai színházról éppenséggel azt jegyezték fel, hogy az államéletnek éppúgy küzdőtere volt, mint a tragédiabeli hősöknek – mint ahogy sehol sem fonódott össze a valóság és a költészet oly erősen, mint az antik görög lélekben.

De van még valami Szicíliában, ami ezeknél az elszállott látomások emlékét őrző kőrengetegeknél is meggyőzőbben vall: az Akragas nevű, egykor milliós görög város porából épült mai, nyomorúságos Agrigento katedrálisában őrzött márványkoporsó, az úgynevezett Phaedra-szarkofág, a szicíliai Euripides-kultusz kőbe vésett bizonyítéka! Négy oldalát a mitikus sorstragédia fejezetei díszítik: az egyiken Hyppolitos vadkanvadászata, a másikon a székre rogyott, dajkájától s szolgálójától támogatott Phaedra, háta mögött a nyilát ráirányító Ámor. Majd ismét Hyppolitos következik, abban a helyzetben, ahogy a dajka megjelenti neki Phaedra szerelmi üzenetét. S végül a versenykocsiból kizuhant Hyppolitos… A templom nyomorúságos szobraival a kereszténység lazarett-mitológiájával szemben – kiált fel mellette Gregorovius – más világból való idegenszerűséget lehel ez a szarkofág, s hirdeti a görög szellemnek a kereszténység feletti diadalát…

Nem csoda, ha Goethe is megrendülve falta a szemével, s a hideg, évezredes márványalakokra könnyei hulltak. Ez a kődarab – mely a Gautier-féle szobor módján élt túl civilizációkat, városokat – minden antik rajongását hitelesítette, élettel és vérrel töltötte meg.

Ki készítette? Kinek készítették? Tán egy nagy szobrász ajánlotta fel örök nyugvóhelyül nagy író vagy nagy színész barátjának – esetleg egy színésznőnek, aki számtalan Phaedra-alakítással excellált?

Ma az agrigentói plébános kereszteli benne az újszülötteket. Pirandello Agrigentóban született.