A Bárány Vére

Egy húsvétot Nápolyban töltöttem. Soha még annyi vérfoltot, barna tócsát hagyó lábnyomot, annyi mészárlást nem láttam, mint ebben az ezertemplomú városban! Az öldöklés ünnepi mámorban zajlott, a sikátorok lazzaronii s a dombos villanegyedek bankárjai egyforma lelkesedéssel olvadtak bele.

Bárányokat öltek a feltámadás ünnepére! Minden családnak került egy még élő vagy már feltagolt állatkája; az utcán vidám suhancok jöttek-mentek, nyakukba vetve vitték a kis bárányt, mint ama Jó Pásztor, oly sok szobron, freskón és mozaikon, a templomokban…

Azóta úgy él bennem Nápoly, mint a gyilkosságok városa. Hisz láttam a templomot, melyben Nagy Lajos király meggyilkolt öccsének fejetlen csontvázát őrzi az egyszerű mészkő koporsó, s láttam az Anjou-vár föld alatti börtönében egy középkori palotaforradalom áldozatainak üveg alatt pénzért mutogatott, kezdetlegesen balzsamozott összekaszabolt földi maradványait, s tudtam a XIX. századi forradalmakról, a váltakozó idegen uralmak ellen fel-fellázadó nápolyi nép mártírjairól, a katakombák idegenforgalmi vonzóerőként mutogatott csontgalériáiról – egyszóval az erőszakos emberi elmúlás számtalan megnyilvánulásáról, ami ebben a csodálatos Nap-városban, a legpokolibb ellentmondásként hatott reám.

S egy ilyesfajta ellentmondás ejtett gondolkodóba akkor, s ejt ma is, ha visszagondolok. Az ember öldököl a feltámadás ünnepén. Igaz, hogy csak állatot öl, melynek „lelke” nincs, de mégis meleg vérben gázol azon a napon, melyen a legnagyobb és legtisztább emberi lélek – amint az Írás mondja – a nagy sírkövét pehelyként elfújva, otthagyta a porhüvelyt, és egyenest az örökkévalóságba lendült.

Miért okoz különös, undorral vegyes. örömet a Bárány megmellyesztésének szemlélése, és miért érzed magad nagyobbnak, ember, ha a lapítódeszkán kés fokával főbe sújthatsz egy vergődő halat? Miért nincs nagyobb pillanatnyi diadalod – még ha utána a megbánás és lelkiismeret-furdalás raszkolnyikovi rémórái is következnek – mint embertársad megölése? S miért tölt el sötét mámorral az intézményes öldöklés legtökéletesebb formája, a háború zászlós és virágdíszes ceremóniája? Miért éreznek a magasból bombát hullató pilóták ördögi kéjt, amikor a hatást fényképezik? S főleg mi az az erő, mely a háború megszabta kötelező gyilkolási arányon felül az egyenruhás embert önkéntes vállalkozásokra sarkallja, hogy hatására képes felebarátait tömegsírok szélén agyonlőni, sorban kullogó foglyok közé spreccelni a géppisztollyal, karóval noszogatni „kollégái”: elcsigázott hadifoglyok vánszorgó menetét?

Mi az a belső parancs – mert nem mindig kívülről és felülről jön –, melynek sugallatára az egyik nép angyalbőrbe öltöztetett fiai a másik nép parasztlegényeit puskatussal félholtra dögönyözik?

Az ember öl, mert valami állatsorból maradt, babonaszerű ösztön, vagy évezredes keserű tapasztalat? elhitette vele, hogy ha nem öl, őt ölik meg – s ez, mint valami körben mérgező anyag, állandóan ott feszíti izmaikban az ölés tettre kész mozdulatát.

Ezen a húsvéton ünnepeltük ama csodálatos földi ember eszmévé finomulásának 1913-ik évfordulóját (hisz Krisztus csak 33 éves volt, amikor földi pályáját a betlehemi jászoltól a Golgota keresztjéig megfutotta), akit a hivatalosság és törvényesség felségjeleivel és hókuszpókuszaival felvonult Öldöklő Ember mint forradalmárt és nemkívánatos elemet elpusztított, s jelentőségét, bár titokzatos és örökkévaló hatalmától eleve rettegett, nem átallotta azzal kisebbíteni, hogy a vesztőhelyen közönséges latrok közt szorított neki helyet.

Azóta a művelt világ fele az ő hitét hirdeti – még akkor is, ha nem hiszi, ha magában az ellenkezőjét vallja, és kifelé megcsúfolására cselekszik. A kereszténység történetét kívülről iszonyú hadjáratok és öldöklések sorozatának is lehet tekinteni, máglyák és Szent Bertalan-éjszakák vörös fényei világítanak rajta végig. De ma már a megújulás jeleit mutató kereszténység is tudja, hogy csak akkor maradhat meg, ha nem öl. Utóvégre a mártírok vallása…

Az atombomba megjelenésével véget ért utolsó háború egyben a legutolsó figyelmeztetés az emberiségnek: az öldöklés lehetőségei az ősnépek mondavilágában számon tartott természeti katasztrófák, Hold- és Nap-robbanások, özönvizek apokaliptikus méreteit öltötték. Az a francia író, aki egy nemzetközi bizottsággal végigrepült Hirosima, a föld színéről eltörölt japán város térképszerűen sima hamvai felett, körülbelül úgy érezhette magát, mint az a kutató, aki a Titicaca-tó fenekén méricskélte az özönvíztől elpusztított óriási ókori metropolis maradványait.

A „Ne ölj” parancsa lehetett-e valaha komolyabban veendő, mint ma? Akkor is fogadd meg, ha történetesen nem vagy keresztyén, vagy a keresztyénség csupán némi hagyománnyal vegyes konvenció az életedben – utóvégre Voltaire sem, tartotta magát annak, s mégis azt tanácsolta a békességet hiába kereső embernek: „Ne gyújtsd meg a szomszédod házfedelét – hogy a tiédet se gyújthassák meg.” Mintha csak azt mondta volna: „szeresd felebarátodat”.