Itt nyugszik valaki…A múlt hét egyik napsütéses délelőttjén – mostanában nagy ritkaság az ilyesmi mifelénk! – a Cimitero Accatolicóban, vagy ahogyan még nevezik: Cimitero degli Inglesiben, dei Protestantiban, dei Tedeschiben jártam. Leírása minden útikalauzban benne van, s biztosan tudja is mindenki, aki járt Rómában, hogy a csudálatos fiatal angol költők nyugosznak itten, a tüdőbajban meghalt John Keats s a tengerbe pusztult P. B. Shelley; ugyanaz a sorsakarat, amely a költői halhatatlanságban egymás mellett juttatott nekik helyet, arról is gondoskodott, hogy porrészeikben is egymás közelében maradjanak, talán a világ végezetéig. A réten, melynek szegletében, nagy fák alatt alszik John Keats, a Görög Urnához intézett óda látnoki költője, még csillogott a tegnapi eső. Majdnem májusian zöld és üde volt minden, amint talán az elíziumi mezőkön lehet, ott, ahová oly korán elszállott mindkettőjük nyugtalan lelke. (Shelley sírjára sötét árnyékot vetett a Rómát övező fal zordon bástyatornya; oly hideg nyirkosság volt ottan, mint amilyen lent lehetett a mélyben, ahol öreg barátja, Trelawney lovag melengeti most is „Ariel” épségben maradt szívét.) Nyugtalanul kerestem a sírt; mint aki érdekes és nagyszabású emberrel fog mindjárt megismerkedni, s már alig várja, hogy a bemutatkozás zavara után a tárgyra, találkozásuk lényegére térhessenek, úgy siettettem én is magam. A nagy vers bennem maradt töredékeit előkerestem emlékezetemből, mondogattam, skandálgattam, kerestem azt, amely ennek a ritka pillanatnak leginkább megfelelne – aztán már ott is voltam a falba illesztett emléktábla alatt, amelyen domborműve áll s alatta egy vers valakitől, aki a végén szerényen bocsánatot is kér érte. Sírja nem itt van, hanem pár lépéssel bennebb, nagy fák alatt; kicsi, szürke kő jelzi; utolsó kívánsága szerint nevét nem, hanem „csak” ezt írták fel reá:
Itt nyugszik valaki, kinek nevét a vízre írták… Romantikus póz, kétségtelen. De jogos és célszerű. Miként fejezhette volna ki jobban és véglegesebben a szegény, beteg költő, hogy nem sok öröme volt az emberekben, a világban? Utóéletét viszont egyáltalán nem veszélyezteti a „névtelenség”: így fogják csak igazán tudni, hogy ki volt… „Szép a hallott zene, de a nem hallott még szebb” – mormolom és látom – vagy csak azt hiszem, hogy látom – a Görög Urna boldog furulyását, a kerített várost, melynek határából áldozati tűz füstje száll az égre, látom a szüzek menetét – a Görög Urnát keresem porai fölött, melyet örök emblémaként tettek légyen oda azok, akik a „vízre írott nevű” költőnek végtisztességet adtak – de helyette kicsi, töppedt bögrét találok a hantnak lábtól való végében; benne néhai virág maradéka, egyetlen száraz kórócska áll. Olyan vaskos kis parasztedény, amelyben talán tejfelt árulnak a Campagna asszonyai – vagy szilvalekvárt. Nem baj – gondolom – Keats bizonyosan nem csodálkozik rajta; ő nem várt az emberiségtől különbet. Egyébként is, miért neheztelne reá? Ez a szegény bögre az életet jelzi; talán nemrég szép szájú fiatal leány forráshoz ment vele, megmerítette, s szomjúságát oltotta vizével.
Keats megengedte, hogy sírja mellől, alacsony örökzöld sövényről letépjek egy rózsaszerű virágbimbót, s gomblyukamba tűzzem. (Bíztam benne, hogy utólag a temetőpásztor is hozzájárul az engedélyhez.) Így ődöngtünk a Római Protestáns Temetőben. A kerítésen túl ama Cestius nevezetű gazdag, római úr hatalmas piramisa szürkéllik, aki bizony alaposan megörökítette emlékét itten, az antik városfalak tövében. A temetőnek ez a szeglete, ahol Keats is nyugszik, olyan, mintha egy régebbi cinterem épségben hagyott része volna: sokkal inkább parknak nézné az ember, mintsem működő temetőnek. Itt-ott, elég ritkásan, egy-egy különös alakú sírkő, örökzöld fák, örökzöld bokrok tövében. A nap szélesen szóródik el a gazdag pázsiton; a kerítésen vörösbegy – pettirosso – szökdécsel. A sírkövek feliratai azt tanúsítják, hogy néhai angol és amerikai urak, világjáró vénkisasszonyok, megannyi férfi és női A. O. Barnabooth (Valéry-Larbaud világjáró regényalakja) nyugszik itt. Találni azonban német őrgrófi és orosz arisztokrata-sírkövet is. A béke s mozdulatlanság oázisa; nem jár benne egy lélek sem {hacsak láthatatlanul nem), csak nagy ritkán kezd el gingallózni a fekete vaskapu csengettyűje, hogy ott messzebb, a sűrűbben „lakott” részben, látogatók érkeztek, és bebocsáttatást kérnek. Ez a világ egyik legszebb Campo santó-ja; szép, amilyen szép csak az antik világbeliek temetői lehettek, ahová, hitük szerint, nem volt borzalmas a megtérés, s ahol nem volt középkori módon kegyetlen a Halál. Vajon Keats lelke megnyugodott-e itt, vagy még innen is mind délebbre, még örökkévalóságízűbb vidékre, a megálmodott görög szigetekre kívánkozik?
1940 |