Régi és új magyarok Rómában

Jártak itt Szent István koronájának hazavivői; jó néhány évszázaddal azután megjelent Nagy Lajos is Nápolyból jövet. Majd Nagy Lajos anyja, Erzsébet királynő jött el „a világnak végső határairól, mint ama Sába királynő” (Lajos később követeket küldött Nápolyból Cola di Rienzihez; a nagy népszónok, Róma akkori ura, a Capitoliumon fogadta a magyar követséget. „A világról s népeiről igazságosan fogok ítélkezni” – szólott. – „Íme, itt vannak a magyarok, akik törvényt kérnek, mert a szerencsétlen és ártatlan nápolyi királyt, Endrét megölték ellenségei.”)

Zsigmond király a következő fejedelmi vendég. Fényes kíséretével végigvonul a Via Flaminián; köztük lovagol a középkor legnagyobb hőse, Hunyadi János.

S amire kétszáz év múlva Pázmány díszhintaja megteszi ugyanazt az utat, Róma földje, templomai és klastromkertjei már sok-sok névtelen magyar szerzetes porával súlyosabbak, akik vagy a még Szent Istvántól alapított San Stefano-, vagy a San Salvatore in Unda-, vagy a San Stefano Rotondo-, illetőleg a San Erasmo-templom kövei alatt vagy kertjében nyugosznak. Az egyetlen ismertnek, Lászai János kanonoknak síri domborműmása körül akkor már százötven (ma jó négyszáz) esztendeje hirdeti a négysoros latin sírirat: „Vándor, ha látod, hogy az, aki a jeges Duna mentén született, Róma földjében pihen, ne csodálkozz: Róma mindnyájunk hazája, »Roma est patria omnium… «”

Közben két érdekes tudós kálvinista vendége volt az örök városnak: Szamosközy István és Szenczi Molnár Albert; utóbbi egy hétig élvezte a felekezeti békét (az otthontól való távolság betömi a vallási szakadékokat) a vendéglátó pálosok kolostorában.

Pázmány után Zrínyi jön, a költő; VIII. Orbán pápa könyvvel ajándékozza meg: saját költeményei, benne horatiusi ajánlás: Bátor sas nem költhet gyáva galambot. S Zrínyi Miklós úgy él, munkálkodik Rómában, hogy nyilvánvaló, nem lehet méltatlan az idézet értelméhez.

Ennyi súlyos történelmi valóság után – valóság, amelyet azonban a nagy időtávolságon át mondák és hősmesék fátylasságában látunk – teljesen meseszerűen hat Kopeczky Mihály késmárki diák Róma-járásának Riedl által való leírása. Erről a mesébe illő figuráról egy nagyszebeni könyvben olvasott Riedl; kár, hogy címét nem mondja meg, mert érdemes volna okvetlenül utánanézni. Bizony Rómában, az Úr 1674-ik esztendejében csoda történt! Nagyszombat napján a Szent Péter-templom sekrestyése ismeretlen ruházatú ifjút talált a toronyban, aki az igazak álmát aludta. Csak nagy nehezen sikerült felráznia. Levitte szépen a templomudvarba; ott kíváncsiak vették körül, s vallatni kezdték. Sokáig meg se mukkant, csak amikor végre latinul szóltak hozzá, akkor kezdett mondókájába, melyből a következő fantasztikus történet kerekedett ki: Neve Kopeczky Mihály, késmárki diák; minden vágya az volt, hogy megláthassa Rómát. Mivel mindig azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, felmászott a késmárki torony harangjába, odakötözte magát a nyelvéhez, s forrón imádkozni kezdett. Nemsokára hatalmas rendülést érzett, s mintha álomba merült volna. Nem is ébredt fel, csak a sekrestyés noszogatására… A kardinálisok álmélkodva hallgatták, csodájára járt a világ. S Rómában maradt. Az Isten felvitte a dolgát, „gyorsan boldogult, s hivatalokra tett szert”. – Így fejezi be Riedl a késmárki diák históriáját. Pedig talán nem is lehet itt befejezni; valami még kívánkozik hozzá. Hogy mi, elmondom az alábbiakban.

A könyvecske következő lapjain váratlanul Kupeczky János festő nevét találjuk, akinek római tartózkodását és viselt dolgait jó néhány mondatban mondja el Riedl, nem felejtvén megemlíteni, hogy körülbelül Rákóczi Ferenccel egyidőben élt itt; a jövendőbeli fejedelemmel azonban nem vetette össze a sors, s arcképét sem tudta megfesteni. Rómába „egészen szegényen, az olasz s német nyelv ismerete nélkül (emlékezzünk Kopeczky Mihály latin nyelvű felvilágosításaira), de nagy reményektől és vágyaktól sarkallva jutott el”. Hát nem csodálatos? Két Ko-, illetőleg Kupeczky is szerepel Rómában, talán ugyanegy évtizedben! Az ember már-már arra esküdnék, hogy a kettő egy s ugyanaz a személy, legfennebb a szebeni könyv idő- s névadatai tévednek egy cseppet feltűnést keltésből, hírverésből. Ugyan mért ne tréfálhatta volna meg maga Kupeczky János, az éhesen, rongyosan idevetődött felvidéki diák, a Vatikán személyzetének jó néhányját?! Vagy mért ne tételezzük fel, hogy maga a festő Kupeczky volt az, akinek Rómába érkezését cifrázta így ki a szebeni ismeretlen, anélkül hogy későbbi festői karrierjéről valamit is sejthetett volna? S mindennek tetejében képzelődésünknek még az a tény is táplálékot ad, hogy akárcsak a „gyorsan boldoguló” garabonciás, aki „szép hivatalokra tett szert” – a festő Kupeczky a század végére Róma leghíresebb művészei közé tartozott, híres műhelye és megrendelője volt.

(Az is lehet azonban, hogy az egész hiábavaló képzelődés: nem hihető ugyanis, hogy Riedl ne vette légyen észré a kínálkozó összefüggést, s ne járt volna végére a dolognak; s ha nem tette meg, bizonyára azért nem tette, mert előre tudta, hiábavaló…)

1817-ben, Byron lord világgá indulásával körülbelül egyidőben, Tasso és Byron verseivel a lelkében, kínos szerelmi ügy emlékével, háborúk és kalandok után, forró nyárban érkezett Rómába Széchenyi István. Huszonhat éves; felejteni, megtisztulni, meggyógyulni Görögországba indul. Az örök város rövid tíz napra köti le nyughatatlan, szenvedő lelkét. Úgy érzi, a nap számtalan sok benyomása megfosztja összefoglaló erejétől, naplóírását abbahagyja, s ehelyett versben igyekszik kifejezni magát. Byroni kedély, Byron lantja nélkül. A vers, a német versike, siralmasan kifejezéstelen! A fojtó melegben kocsin, feltűnő szalmakalapban járkál a műemlékek között vagy a Corso tumultusában; a Raffael-stanzákban s a Sixtus-kápolna hűsében több órát időz. Sorra látogatja a Rómában dolgozó művészeket; Thorwaldsennél találkozik Ferenczyvel, aki éppen „Csokonyai” szobrát – (így írja Széchenyi a jó tizenhárom éve meghalt költő nevét) – mintázza, emlékezetből. Sajnos, a szegény magyar ifjú művét silánynak találja, s ebből arra következtet, hogy a magyar általában nem való szobrásznak; különben két sorocskában intézi el az egész megható találkozást. Aztán Canovához, a dán mester nagyobb vetélytársához megy, s nem győzi eléggé bámulni a mester művészetét, friss, készülő szobrait. Szobrokra szeretné költeni minden pénzét, s így sóhajt fel: „Micsoda szerencsétlenség, ha az ember a világ minden szenvedélyét egyesíti magában!” Aztán ellátogat Frascatiba, Kaunitz grófékhoz, ahol a neki szánt széplány, Kaunitz Caroline tetszeleg a daliás vendégnek – de szívéből nem oltja ki semmi új esemény akkori nagy szerelmének, Saurauné Hunyady Gabrielle emlékét. Augusztus 18-án, még fáradtabban, s még nyugtalanabb lélekkel, mint ahogy érkezett, Nápolyban hajóra száll.

Körülbelül egy év múlva, a nagy utazás után, ismét megfordul Rómában, néhány napra. Naplójában azonban semmi nyoma ennek a séjourjának. Nápoly és Ferrara, azaz május 21. és június 6. között üresek a lapok. „Széchenyi azonban elhagyta a nagy múlt e városát, hogy a jövőnek szentelje életét” – fejezi be Riedl kurtán-furcsán a róla szóló részt. Kétségtelen, hogy nem zajlott le ilyen egyszerűen a dolog. Általában azonban nem téved a Róma-járó irodalomtudós, hogy ez a romantikusan szenvedő, vétkező és vezeklő valóban körülbelül ezekben az években jutott nagy válaszútjához. A zarándoklás első részének ezzel vége is van: a Bécs-Nagycenk közötti útszakaszt (tizenegy német mérföld!) gyalog teszi meg, így érkezik, maga is roskadozva, nagybeteg édesapja ágyához…

A század végén, 1892-ben vagy 93-ban Rómának ismét csudálatos magyar vendége van. Létezése titokzatos, működése, küldetése még titokzatosabb. Senki, senki, természetesen még Riedl Frigyes sem tud róla – pedig megeshetik, hogy egy időben voltak itt. – Hogy hol, kinél s milyen körülmények között tartotta fent magát, már nehezen vagy sehogy se lehetne megállapítani. Ezt a rejtélyes szakállas embert nem harang, hanem isteni szózat hozta le, amelyet még évekkel ezelőtt hallott volt Igló piacán: „Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb, mint Raffael!” És Csontváry Kosztka Tivadar, volt iglói patikárius 150 megtakarított koronácskával a zsebében, Rómába zarándokolt. Akárcsak a néhai Kupeczky János, ő sem ismert senkit a városban, mindössze egy gyóntatóatyához voltak szerény, együgyű és hibás olaszságú ajánló sorai a noteszében: „Io inviario questo bravo pittore in vostro bono mani…” Sebaj! a zseniális hóbort fáklyalángja égig csap agyából: a Raffaellel való összehasonlítást rövid fontolgatás után a maga javára dönti el, s munkakedve most kezd csak izzani igazán. „A szobroknál kezdtem – idézi életrajzírója, Lehel Ferenc, Csontváry saját feljegyzéseit –, ahol nem bírtam felmelegedni… átmentem a Raffael-loggiába… megnéztem a Nagy csata festményét, de az élő természetet nem találom. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál fölülemelkedtem az egész Vatikánon, most már elméletileg is tudtam, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől kezdve lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó árnyalata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert.” Aztán még egy fél évig elmélkedik, hasonlítgat Rómában, hogy „elméletileg” is igazolja s megalapozza kivételesnek érzett világhelyzetét. S így kezdődik e tragikus, nagy tehetség fonák karrierje. Sokáig csak a maga szemében karrier, a világ nem akar küklopszi méretű terveiről és műveiről tudomást venni, még barátai is reménytelen őrült kísérletezőnek tartják. Következik a tizennégy éves külföldi csatangolás, vad hajsza a nagyméretűség, a festői monumentalitás után. A kilencszázas évek elején még egyszer megfordul Rómában, akkor, amikor az Etna „természetes nagyságában” való megfestéséhez Szicíliába indul.

S most, két évvel az emlékezetes Csontváry-kiállítás után, amely egy kicsit felhívta rá ismét a világ már-már végképp eloszló figyelmét, innét, Rómából, a nagyszerűen védett műemlékek rengetegéből úgy érezzük, hogy a nagy hóbortú Csontváry mégse méretezte túl terveit és önmagát! A magyar századvég legérdekesebb festője lett, Gauguin, Van Gogh, Rousseau kor- és vetélytársa. Annál szomorúbb viszont a magyar mester gigantikus vásznainak méltatlan sorsára gondolni: hírlik, hogy még mindig padláson tartanak belőlük néhányat, ahelyett hogy gondoskodnának már – ha nem is végleges, de szerencsésebb tárolásukról.

Érdekes véletlen műve, hogy Csontváryval majdnem azonos időben másik különc magyar is tartózkodott Rómában; de míg Csontváryt a Felvidék, Thorma Károly nyugalmazott főispánrégészt Erdély küldte. Az erdélyi föld római régiségei gyermekkorától fogva nyugtalanították; akárcsak a hajdani Szamosközy István, ő is a feliratos maradványokat kezdte tanulmányozni, „a roppant római hajótörés eme roncsait”. Hivatalaitól megválva, végleg a nagy múltnak szenteli életét. Vagyona csakhamar rámegy, egészségét is nagy veszedelem fenyegeti. Nagyon szerényen, majdnem remetesorban éldegél Latium földjén, melytől el-elszakadni nem tud, s majdnem ismeretlenül – hogy kedves verssorait idézzem – „Haupt Gelehnt am Meeresstrande, Fremder Mann im Fremder Lande” –, megkönnyezetlenül és elhagyottan hal meg a tengerparti Anzióban, a Belvederei Apolló lelőhelyének közelében.

Csontváry fölényesen, isteni szózattól fűtött, rejtélyes önbizalommal járt-kelt Rómában. Nem így azonban Ady Endre, akit a kétkedő s önmarcangoló lelkek végzete alaposan utolért: a történelemrengeteg, az időrengeteg, a tenger sok romladék és műemlék – akárcsak egykor Széchenyire – roppant nyomással nehezedett egyéniségére. Végtelen finom idegérzékenységét, minden iránt való fogékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a kegyes, alázatos magatartás, amely titáni kálvinistaságát Rómában elfogja. Mint egykor otthon, az erdő magányos keresztje előtt, kalapját itt emeli meg csak igazán mélyen! Milyen nagy, milyen emelkedett tud lenni! Az Örök Várost nem a más hit főhadiszállásának, hanem inkább az emberi történelem, a latin műveltség, a kereszténység emlékhalmazának tekinti. S amikor lelkének ezt a tragikusan ellágyuló, megtört római állapotát versben örökítette meg, nemcsak önmaga, hanem a múltban itt járt régi magyar királyok és főemberek, névtelen szerzetesek és zarándokok, művészek érzését is kifejezte.

És így tovább. Csupa himnuszos áhítat, töredelmes rajongás. Írhatta volna akár egy középkori, nagy botos zarándok…

1940