Tehenek a Gianicolón

Mintha hóolvadásszag volna a levegőben… Tiszta, párátlan napsütés, csak itt-ott csillog még a tegnapi zimankó egy-egy tócsája. A gyep zöld, s még zöldebbek a cédrusszerű óriás fenyők s isten tudja, milyen nevű örök lombtartó délszaki fák. Odalenn szakadatlan nyüzsgésben, dörgésben napfürdőzik a Város, Róma, évezredek romhalmozó, önmagát annyiszor elpusztító s önmagából annyiszor megújuló emberi tenyészete.

Garibaldi ott ül karcsú lován, a városnak talán legmagasabb pontján, a Gianicolo széles kilátójú terén. Alatta elszórtan, egy-egy oleander-, egy-egy rózsabokorban vagy az egyik allé óriási fái tövében generálisainak márvány mellszobrai fehérlenek: vakító fénypontok a zimankós ködökhöz és szürke erőkhöz már-már hozzászokott szemnek. Autók búgnak, repülőgépek harsognak, állandóan dörög, morog alulról a város, és mégis, nincs semmi nagyvárosias hangulata itt a világnak. A „nagyváros” szó itt nem gyárkémények rengetegét, nem idomtalan tűzfalak labirintusát, nem autótülkök okvetetlenkedő üvöltözését s nem előre kitervelt utak áttekinthető vonulatait jelenti. Róma nem olyan nagyváros, mint Budapest, se nem olyan, mint Párizs. Róma sok kicsi olasz falu-város, sok apró terecske, templomalja kénytelen-kelletlen összekötődése, mozaikalakulása. Romtornyokban este lámpa ég, fent a magasban; vacsoránál ül odabent a család. Egy beépített templommaradvány roppant nagy kőhalmazából rádió jazz-zenéje zeng, a fehérnemű-szárító kötél antik oszlopról ível át a szomszéd kéményhez, rajta rendkívül változatos s az emberek időjárás elleni ravasz küzdelméről fogalmat adó fehérnemű-kiállítás. Mihelyt kisüt a nap: akárcsak a viperák, megjelennek s letelepednek egy-egy napfoltra a pincék homályában megnyirkosodott, didergő macskák. (A Panteon jobb oldali, omladékos részén múlt kedden éppen kilenc macska heverészett!) Nedves, napot soha nem látott, szűk piacokon esténként tüzet lát az ember: valaki összehord néhány ládadeszkát, némi gyaluforgácsot, szalmát, papírt, száraz szemetet, s alágyújt. A gyermekek köréje settenkednek, s ősi borzongással bámulnak bele. Szurtos kezüket áhítatosan feléje nyújtják. S gyakran látni tüzet a szegényebb utcák mesterembereinek boltjában közvetlen a kapu előtt, kicsi üstben vagy vederben. Macskák és gyermekek, egy-egy vénasszony fűtőzik körülötte, mint a mesében. Csudálatosan túlélte önmagát a középkor, gondolja az idegen, s lelkendező kíváncsisággal bámul be a meredek lépcsőjű kapualjakba, melyekből a küntinél mindig sokkal hűvösebb levegő árad. S ha történetesen magas sarkú, teli-parafatalpú cipős, ezüstfényű harisnyás, selyemszínű félbundácskát viselő, pazarul frizérozott lányka libben ki belőle, az embernek szeme-szája tátva marad a nagy csodálkozástól: hát ez itt lakik? Itt bizony, s neki mi sem természetesebb, hiszen minden őse benne született, benne halt meg. S mindenütt rengeteg sok gyermek. Némely család úgy él a romok tetején épített, fedezékszérű lakásban, mint sziklán a pingvinek. S minden mogorvaságot emberivé és vidámmá varázsol a sok, ugrándozó, hancúrozó gyermek s a sok lengő fehérnemű a magasban! Úgy van, itt ősi értelemben élik életüket az emberek. Aki romok között él, küzd a rommá levés és pusztulás, kihalás ellen: ha másként nem, számtalan gyermek hátrahagyásával hosszabbítja meg futó jelenlétét az időben, a földön…

Így elmélkedtem római tapasztalataimról a Gianicolón, a hajdankori Mons Janiculuson, 1939. december 12-én. A Garibaldi-szobor tövében vállig érő hajú, lányos tekintetű, Leonardo követőinek Keresztelő Jánosaira emlékeztető, kellemetlenül titokzatos fiatalember ácsorgott – un stravagante –, kezében hatalmas bambuszdorong, hóna alatt göngyölegben rengeteg verskézirat és jövendölés. A már többször látott őrült próféta volt szegény… A túlfelőli, a várossal átellenes oldalon, a Doria-Pamphin kertnek gyönyörű rétjén nyolc tehénke legelészett. Valóságos kis csorda, Róma belső területén – álmélkodtam –, mintha Pesten a Gellérthegyen, vagy hogy jobb példát említsek, a Margitszigeten kínálkoznék ugyanez a látvány. Elképzelhetetlen! Budapest „nagyváros”, kormos, bömbölő, ezer kéményes, parkírozott nagyváros. Ilyesmi ott nem történhetik meg. Még a gyermekeket is kikergetnék egy ilyen parkból, nem hogy teheneket tűrjenek meg benne.