Ritka vendég

 

Porhó sivít, suhog az ablakon. A házfedelek meggömbölyödtek, mint a dombok. Vakítóan világít a téli hold, s valósággal szikráznak a kristálytiszta égbolt csillagképei. Kezem meggémberedett és lila; jó, hogy írógép is van a világon, különben talán nem is írhatnék: a toll kiesnék a kezemből.

„Tudod a hont, hol a citrom virul?” – jut eszembe az északi ember délre vágyódó dala, s ámulva nézdegélek ki az ablakon. Orrom előtt szépen cseperedő jégvirágpalánták, felettük párafátyol. Odakünt, a szemben levő ház tetején dermedt ruhadarabok, csonttá fagyott fehérneműk a szárítókötélen. Ameddig a szemem ellát, hó, hó, mindenütt, templomkupolákon, háztetőkön, kéményeken, messzi dombokon.

S már vagy negyvennyolc órája tart ez így. Rómában leesett az első hó – nem olyan értelemben első, mint nálunk –, nem ennek az esztendőnek, nem ennek a télnek, hanem ennek az évtizednek első hava! Általában azt hallom, hogy utoljára 1928-ban havazott itt, de van olyan ember is, aki 1931-ben is látott némi fehérséget. Beszéltem egy Orazio nevű kályhásinassal, aki már tizenkét éve él ezen a földön, de még nem látott havat! Tátott szájjal, sápadozva, láthatóan nagyon-nagyon zavart lelkiállapotban dolgozott a műhelyben, vagy járkált az utcán a tegnap: S megszólítottam a Vatikán körül egy őszöreg embert, hogy megérdeklődjem tőle, látott-e életében ekkora havat? Tagadólag csóválta fejét, s riadtan, szemét ide-oda kapkodva baktatott görbe botjával tovább. Ez azonban csak a két véglet találkozása; véletlen megfelelése; sokkal érdekesebb a Campo di Fiori s a Vatikán közti terület vizsgálása.

Róma lakossága nagyjában-egészében örül a hónak! Ismerem az emberiséget arról az oldaláról, hogy mindennek képes örülni, ami szokatlan és rendkívüli, s csak akkor kezdi megelégelni, amikor már unalmassá, mindennapossá válik. Egyelőre itt afféle népünnepély-hangulat uralkodik, mint valami karneválon. Róma hóba öltözött: maskarádét játszik. Nem olyan nagy és végzetes szerencsétlenség az, hogy nincsenek a fővárosnak hókaparó autói, s hogy a lakosság ilyesmire teljesen készületlen. Nem jut eszébe például senkinek, hogy sót, homokot, vagy ha van, hamut szórjon legalább háza elé a járdára – ellenben láttam egy férfit, aki vízzel locsolta a havat, hogy elolvadjon! Az utcákon vastag jégkéreg keletkezett a lucskos, letiport hóból. Baktatva, megmegroggyanva téblábolnak a járókelők. A napfoltos terecskéken mindenütt áll a hócsata. Az iskolás fiúk tegnap itt, közelemben, a Vergilius gimnázium előtt finn-orosz háborúsdit játszottak! Püfölték egymást irgalmatlanul; itt-ott „pukkós” közelharcra került a sor, s istenesen megmosdatták egymást.

De nemcsak a gyerkőcök fogják fel ilyen célszerűen a havat, hanem kiveszik részüket a tél breugheli örömeiből a felnőttek is. Tegnapelőtt éjjel például a Via Vittorio Veneto egyik előkelő szállodájából kijövő társaság úgy megörült a nagy havazásnak, hogy ruhával, bundával mit sem törődve, óriási, hahotázó és sikongató havazódásba fogtak; félig betemetett autóik szolgáltak erődítményül…

A szökőkutakon hatalmas, szakállas jégcsapok. A Tiberis partja jeges, és fent a Gianicolón görnyedeznek a rengeteg hó alatt a szegény pálmafák. Mi lehet a Palatinus narancsaival, melyeket múlt vasárnap szerettem volna lecsalogatni a mélyzöld, májusias levelek közül? S mit szólnak ehhez a fehér szörnyűséghez a Forum Romanum s a többi tér márványszobrai? A Borghese-villa Paradicsom-szerű parkjában élnek-e még egyáltalán a cédrusok, a pineák s a csudálatosnál csudálatosabb déli növények?

Akármennyire északról való ember vagyok is – a tejcsarnoktulajdonos rám fogta, hogy honfitársaimmal karöltve én hoztam Rómába a havat! –, minden porcikám úgy érez, úgy sajog, mint a legdélszakibb s legérzékenyebb pálmafa. Az ő véleményükön vagyok. Sem ők, sem én, nem azért jöttünk Rómába, hogy dideregjünk, s minduntalan körmünkbe fújjunk, mint szegény Tinódi Lantos Sebestyén Kolozsvárban, abban a rettentő nagy, tizenhatodik századi erdélyi télben. Szép, szép, hogy megértem ezt a meteorológiai klímapikantériát, szép, szép a „hóban csillogó magas Soracte” – én mégis ama Thaliarchushoz fohászkodom, akihez annak idején Horatius esdekelt, s kérve kérem: űzze el gyorsan a hideget, s bőkezűen jó sok fát rakjon a tűzhelyre!… A négyesztendős Sabin-borokat elengedem.