Római napló

Már-már ott tartok, hogy megfogadom: ha Isten épségben hazavezérel, többet sohasem megyek sehova! Iszonyúan fáj a távolság, mint végtelen hosszú nyíl, mely szívembe szaladt, s nem húzhatom ki onnan. Tudtam, hogy így lesz, s mégis útra váltam. Tudtam, mert így volt ezelőtt két esztendővel is. De egyebet is tudtam: mihelyt otthonomtól vagy ezer kilométerre jutok, más ember lesz belőlem nagyon hamar, azzá az emberré válok, akit jobban becsülök otthoni, pesti, mindennapi magamnál, azzá, akivé talán tizenhat éves koromban akartam válni, vagy még előbb… Mintha az idő, sebes múltában kelet felől délnyugat felé vonulna! Itáliában – akárcsak 1937-ben – ismét megtaláltam régebbi, gyermekibb és valóságosabb magamat. Utolértem az elszaladt időt. Tudok sírni, tudok imádkozni, levelet írni a csendben, s látszólag tétlenül, titokban azonban emlékeim mélyén keresve-kutatva, órák hosszat üldögélni. Emlékeim erdélyiek; emlékeim között – Erdélyben élek! Innen a messzeségből egyetlen rövid évre szűkül össze a zavaros tíz budapesti esztendő, de még ennek mezejét is családtagok, rokonok lakozzák, nem új ismerőseim, nem új barátaim. Nem csoda, hisz Budapesten is emlékeimből éltem, emlékeimből s emlékeimnek! Hogy ez mennyire igaz, álmaim bizonyítják! Alig múlik el éjjel, hogy ne Enyedről vagy Kolozsvárról álmodjam valamit. Viszont Pest még akkor sem merül fel helyszínként, amikor történetesen pestiekről, családtagokról vagy barátokról álmodom! Mennyi furfangot alkalmaz Álomisten, hogy valóságos környezetükből kiemelje és múltam, gyermekkorom térségeire illessze ezeket az alakokat! Kell tudnia, miért tartja ezt oly fontosnak, ő tudja, mit csinál. A valóság anyagát meglágyítja s egymásba keveri, mint kisgyermek a különböző színű plasztilinrudakat. Így szebb az élet: olyan a színe, mint egy szép üveggolyónak.

Milyen kicsi a különbség a messzeségben élő ember álmai és emlékező valósága közt! Éber állapotomban nemcsak konkrét emlékképek és elmesélhető régi dolgok látogatnak, hanem – akárcsak álmaimban – sejtelemszerű, nagyos ismerős hangulatokat idéző, a déjá vu jelenséghez hasonló érzésfoszlányok is. Ha megölnének, sem tudnék azonban egyet is megrögzíteni: elsuhannak, mint egy-egy tízmásodpercnyi álommolekula. Hogy honnan, múltam melyik szegletéből emelkedett fel egy-egy ilyen pici buborék, nagyon sokszor meg tudom állapítani. De csak így: „Enyed”. Vagy: „Kolozsvár”.

Ilyen állapotban tértem be tegnap egy zugmoziba a Carnpo di Fiorin, azon a piacon, amelyen valaha Giordano Bruno máglyája állott – s ma szobra áll. Réges-régi, húszesztendős Chaplin-darabokat adtak! Az időgép, íme, szédületesen pereg visszafelé. A nézőtér földszintjén csupa gyermek, üvöltöző, röhögő olasz „esiszlikek” – mintha az enyedi moziban vagy a kolozsvári Edisonban ülnék, 1925-ben. A kis ember megjelenik, rongyosan, bajuszosan, alamuszi pofával. És bonyolódni kezd a gyatra kis cselekmény: megjelenik a krakéler vetélytárs, aztán a zordon apa s végül minden Chaplin-film elengedhetetlen kelléke: néhány szál hatalmas termetű rendőr. Minden csíny, minden félreértés, minden pofon és rúgás arra megy ki, hogy a végén bekövetkezhessen az üldözés, az elengedhetetlen chaplini hajsza. Van benne ligeti szerelmi jelenet, verekedés fél téglákkal, kergetőzés árkon-bokron át (szegény, megcsúfolt háború utáni világ, szegény félárbocra eresztett szempillájú 1920-as évek: a szőke angyal, Chaplin Dulcineája is kiveszi részét az eseményekből. Apja többször iszonyúan belerúg; szoknyájában megbotlik s hanyatt esik; keresztülbucskázik a vastag ágon, melyen a kis emberrel enyelegve ül stb. stb.… ) Aztán megjelenik egy „ókori” Ford kocsi, s azzal száguldoznak vad cikázásban üldözőik elől, hogy a végén ízzé-porrá zúzódjanak valami árokban.

Mellettem egy magyar szobrász, egy festő s egy művészettörténész ül. Az utóbbi kivételével mindhárman végignevettük ezt a sok bolondságot, egymást oldalba ütögetve és túlhahotázva. Teljesen visszagyermekesedtünk erre az órára; nemcsak úgy, ahogy például mai keletű gyermekfilm hatása alatt, mint amilyen a Hófehérke, hanem teljesen, maradéktalanul, jelenünket és életkorunkat alaposan megtagadván. De amikor kijövök a moziból, hirtelen szomorkodás fog el. A varázslatnak vége van. Azokra gondolok, akikkel valaha annyi ilyen kőkorszakbeli bohózatot nevettem végig, az enyedi moziban (elöl, a függöny mögött fájdalmas valcereket játszottak zokogó zongorán és síró hegedűn… ), a kolozsvári Edisonban és Apollóban, valamint a Dáciában. Hol van a sok könnyesen kacagó kedves arc? Jaj istenem, arcukon azóta több a könny, mint a kacagás. Hol vannak, hogy vannak, élnek-e még?

Giordano Bruno óriási fekete alakja alatt a sok piaci szemétből tüzet rakott valaki (azon a helyen, ahol a filozófust megégették!); a moziból zsivajogva tódulnak ki a kis olasz „csiszlikek”, fütyülnek, verekednek, énekelnek, kijjebb elszélednek, s ki-ki megy az anyjához haza. Látom, tapasztalom jelenlétüket, érzem a csudálatos Várost körülöttem – de csak lelkem s tudatom egyik fele van itt. A másik már javában készülődik, hogy Álomisten kegyelméből egy másik, ennél még sokkal csudálatosabb világba szálljon.