Idegen emberek

Már vagy két hete itt vagyunk Rómában. Úgy tudjuk-reméljük, hogy pár hónapot még itt tölthetünk, ezért óvakodunk az élményhalmozástól: apránként szoktatjuk magunkat ehhez a csodához, fokozatosan, szinte suttyomban tapasztalunk, ismerkedünk. A nép nagyon korán házaiba húzódik, csak itt-ott látni egy-egy elkésett utcai gyümölcsárust megrakott kétkerekűjével, egy-egy csoport hangos fiatalembert, különben az ember azt hinné, legalább tizenkét órára elkövetkezett a macskák és szellemek uralma. Jó érzés ez nekünk, mert már-már elfog az illúzió, hogy mi vagyunk a város urai, mi, magányosan járkáló idegenek, álmélkodó jövevények, kik a világ hajdani fővárosába jöttek a hajdani messzi provinciából. Egyikünk-másikunk meg is járta ezzel a túlságos bizalmaskodással: olyan közelről talált megbámulni némely gyönyörűen kivilágított romot vagy állami palotát, hogy a rendőrnek feltűnt, megkopogtatta a vállát, s igazoltatta; csak akkor engedett fel arcán a gyanakvás, amikor megtudta, hogy az illető „ungherese”.

Hiszem: az idegen csak akkor sejti meg, csak akkor fogja fel istenigazában az idegen földi városok lelkét, ha éjjel érkezik. Nem lakóival találkozik – akik halandó mivoltukban csak egy-két nemzedék átsuhanását, egyetlen korocska divatját jelentik –, hanem köveivel: ezeresztendős toronyokkal, falakkal, sikátorokkal!

Jó része azoknak, akik ma Rómában laknak, talán nem is sejti, micsoda világot vélünk mi az efféle éjjeli kóborlásokon felfedezgetni.

Ácsorogtunk Szent Theodor temploma előtt, a rácsos kerítésen át sokáig bámultunk felfelé a Palatínus homályos romladékaira s a nagy lombozatú fákra; a lejtős utakon lekanyarodtunk a Forum Romanum előfehérlő templomoszlopai közé; baktattunk koromsötétben a Colosseum árkádjai alatt; láttuk a Pons Aemilius, a legelső római kőhíd kétpillérnyi, diadalkapu-szerű romladékát, amikor éppen csak a parti lámpa vetett reá néhány gyenge sugarat; éjfél volt, amikor görnyedten zarándokolva végigballagtunk Szent Péter mérhetetlen nagy terén, s – hogy egy kortárs költőt idézzek – „éreztük, zarándok-szagunk van”. Közben észre sem vettük, a régi Róma lelke belénk költözött.

Valljuk be, ez a módszerünk nem más, mint settenkedés. Hogy is tehetne másként a szegény idegen? Csak akkor rémülünk meg saját magunktól, amikor egy-egy kullogó nyakkendőárus kínait vagy egy-egy ténfergő, más nemzetbeli idegent látunk. Bámészkodásuk, riadtságuk akár a miénk is lehetne. Mert a régi Rómát akár ellophatjuk márványaival és gránitjaivál, akár telerakhatjuk mozaikdarabkákkal a szobánkat, tarthatunk dialógusókat Horatiusszal, Ciceróval vagy akármelyik császárral is – de a mai, a jelen, valóságos ember Rómáját ki nem ismerhetjük, meg nem tapasztalhatjuk igazán. Hiába leskelődünk, hiába settenkedünk: halandói életének hasznos és célravezető titkát nem leshetjük el, gazdag és lobogó lelkükhöz nem juthatunk közel egyhamar. Bármennyire is kedvelik a baráti idegeneket, nem tudják eltitkomi, hogy elsősorban saját maguknak, nagyra hivatott fajtájuknak, ennek a kiterjedt, ősi famíliának élnek.