A rue de Lanneau-i szállodában

Amikor nemrég a megtisztelő kéziratkérésre sajnálkozva azt feleltem, hogy kiadásra alkalmas verset most nem tartok számon asztalfiókomban, sejtelmem sem volt róla, hogy merő véletlen folytán nemsokára kezembe kerül egy Block Notes feliratú füzetecske, 1937-ből, első itáliai és franciaországi utazásom jelentéktelen jegyzeteivel s többek közt egy kiadatlan vers kéziratával.

Nem is években, évtizedekben kellene meghatároznom, mióta nem láttam ezt a füzetet! S ha most nem ad valami titokzatos jelt egy pohárszék mélyén, eszembe se jut soha, hogy valaha legalább egy hónapig hordtam a zsebemben, s a pályára készülődés buzgalmában templomok homlokzata előtt, múzeumok, képtárak remekeire bámulva, vagy homályos szállodaszobák ablakában üldögélve, oly sokszor vettem elő! Első „nagy” utazásom tanúja és letéteményese tehát a kellőképp meg nem becsült személyi tárgyak sorsára hagyatva, de mégis-mégis érthetetlen szívóssággal ragaszkodva könnyelmű, méltatlan gazdájához: íme, előtermett, s ha idők folyamán a százéves irományok csontszínét öltötte is magára, és valami sajátságos dohot áraszt: jussát követeli. Pontosabban: ama kéziratban maradt vers közzétételét.

Egy kissé ijedten s némi lelkifurdalással vizsgálgatom. Nem jogtalanul rostáltam-e ki, ha ugyan kirostáltam – úgyszólván keletkezése pillanatában? (Hiszen még abban az évben siettem megjelentetni egyívású társait.) Avagy olyanfajta meggondolatlanság következménye, mint Peer Gynt fattya, a kis szörnyeteg, aki harminc esztendő múlva áll elő, s vigyorog nemző atyja szemébe?

Akárhogy is, itt van előttem, s nem kevesebbet követel, mint utólagos törvényesítését, vagyis azt, hogy önnönmagam irodalomtörténészének felcsapva – amire egy bizonyos életkoron túl furcsa, fanyar indíttatást érez az ember –, vállaljam a publikáló szerepét, már csak azért is, mert kellő mentség és magyarázat csak éntőlem várható ez esetben.

Az idegenben való izgalmas kallódást, többszöri kalandos helyváltoztatást utóbb, a második hónap vége felé, szorongásos állapot váltotta fel. Közvetlen kiváltója és állandósítója a borzongató hírű s nevű halotthamvasztó meglátogatása volt a Père Lachaise-temetőben.

Akkor a rue de Lanneau-ban laktam (Hotel Amérique), a Panthéon tér alatt, ahol a késő barokk építészet luxusa és világossága máig sem oszlatta el a közeli szűk utcácskák s lakóházak gótikus homályát és nyomorát. Innen indultam el egy-egy „nocturne prouesse”-re Párizs minden zegét-zugát ismerő magyar barátaimmal, vagy, az utolsó hetekben, egy vakmerő, kalandos életű francia leánykával, aki egész mivoltával Gérard de Nerval száz évvel azelőtti látomásait idézte – s ide tértem vissza, általában hajnal felé, s hajtottam a jellegzetes francia rézágy jellegzetes hengerpárnájára csodáktól, csókoktól lüktető halántékomat. És álom, persze, nem mindig fogta le mindjárt a szemem.

Nos, ez az oubliette-ből előimbolygott vers egy ilyen zákányos hajnal szüleménye lehet. Az első fele még legénykedő, szentimento-groteszk hangnemben próbál felülkerekedni az idegenben való elmúlás rémképein. Egyik láthatatlan, óriás termetű párizsi kísérőm, Apollinaire orgue de barbarie-ja zokog benne végestelen-végig, önként-önkéntelenül követve a Chanson du Mal-Aimé ötsorosainak rímképletét és szótagszámát. Azonban a felülkerekedés kísérletéből, a legénykedő modorosságból csak a negyedik versszak végéig futotta, ahol is a profánus fonetikájú „rekvieszkát” kesernyés reccsenésével lezárul. Innen már valami más kezdődik, talán moll hangnem – ha az első négy versszak dúrban fogantnak minősíthető; igen, az átélt rémület és borzalom, az Incinération Municipale látványának emléke feltört, és szenvelgéstelen megfogalmazást kívánt. Minden bizonnyal szemem előtt táncolt a nyitott ajtajú kazán mélyén az a lapátnyi, mészfehéren izzó emberi maradvány, melyet egy fekete köpenyeges alkalmazott szakmai gőggel mutogatott a bámész idegeneknek…

Az utolsó versszak ismét csak öncsaló kísérlet: a hazakívánkozó, kallódó idegennek magavigasztalása. NB. a magas, vörös-barna kéményből kitóduló pillanatnyi kormos gomolygás – csak a csontváz marad, fehér hamuvá omolva, odalent – már a temető fakoronái közt eloszlott, a szél nemhogy felkapta volna, inkább lefelé paskolta, a közeli parcellára.

S még valamit, szintén mentségül és magyarázatul. A vers értékét számomra, nagyon szubjektív szempontból, utólag az emeli, hogy harminc évvel később, betegen, és már nem huszonnégy évesen! – valamivel több joggal élhettem át Párizsban, Gauguin és Modigliani egykori műteremlakásának kísérteties magányában, hasonló, de komolyabb veszendőségérzést: és egyetlen sorban sem próbáltam kifejezni. Nem volt hozzá erőm. A halállal való kacérkodás csakugyan a fiatalság luxusa. De jaj, ha komolyan közeleg, s nem akkor, amikor még azt hisszük, hogy bátran néznénk vele farkasszemet.

Most pedig beszéljen a vers, s aztán döntsék el mások, megérdemli-e a kései örökbefogadást.

Tisztelettel:

Jékely Zoltán